Az öregedés előnyei

Nem is olyan régen olvastam egy terjedelmes dolgozatot az Irodalomtörténetben, mely fiatalos szigorúsággal feddte meg idősödő költőinket, Illyéstől Vas Istvánon és Zelken át Kálnokyig, Jékelyig és tovább, mert túl sokat írnak az öregedésről, az elmúlásról, s ezzel a tematikával „privatizálnak” csupán. A szerző, törekvő irodalomtudós, persze aligha sejthette, hogy a keserves múlt egy áldatlan emlékű művészetpolitikusának szavát visszhangozta csupán, aki annak idején a miniszteri bársonyszékből dörgött rá Hajnal Annára: Hogy mer írni a halálról? Jó volna persze tudni, valójában hogyan van ez: a törvényt szabó tudomány érvényes megállapításai szerint mely alanyi érzéseit szabad az alanyi költőnek elmondania, hogy a privatizálás vétkét elkerülje? A szerelem magánügyéről – merem remélni – még beszélhet, hiszen két ember kell hozzá (kis kollektíva), de meghalni mindnyájan magunk halunk meg. Búcsúzni is többnyire magunkban búcsúzunk. S ha a privatizálást Petőfi a Szeptember végén-ben, Babits az Ősz és tavasz között-ben még szemrehányás nélkül elkövethette, költőutódaiknak már nem jár ki ez a jog?

Mindez azért jutott az eszembe, mert két kiváló költőnk kiváló kötete várja, hogy beszámoljak róluk, s mindkettő a fogyó idővel – de mit finomkodjak, köntörfalazzak? –, az elmúlással, a halállal néz szembe. Ez a legfőbb ihletforrásuk. S ha netán elméleti szinten rákényszerülnék is tudósainkkal egyetérteni abban, hogy amiről nem beszélünk, az nincs – a halál érzelmi ténye tehát megfelelő intézkedésekkel kiküszöbölhető –, költőink tapasztalata (no meg a fél világirodalomé) megnehezíti elvi kompromisszumomat. Sőt – mi tagadás – egyenesen annak kimondására késztet, hogy amiként a világ első felfedezése a költők fiatalkori felívelésének legfőbb létrehozója, úgy egy másik, gyakran nagyszabású beteljesedés előidézője az öregedés. A legtöbb költői pályának ugyanis – és ez korántsem új keletű megfigyelés – rendszerint két csúcsa van: egy fiatalkori és egy öregkori – s a kettő közötti periódus, a középkorszak, többnyire szikkadtabb, lírai élményében elapadóbb. Bár a magyar költők gyakorta túl korán, túl kevés sikert megérve, túl közönyös kortársak közül kizuhanva kezdik meg halhatatlanságukat, a normálisabb évszámot megérőknél a két felívelés mégis világosan megkülönböztethető. Oka is világos: az első világfelfedezésre az öregedéssel egy második következik, visszapillantó, érzelmeket felszító, a hanyatló naptól ragyogtatott.

Vészi Endre (ő kapta tudósunktól a legerőteljesebb visszautasítást) erről a világot felszikráztató, egy pillanatra még visszatért napról egyenesen így ír: „De visszajött még mint ki a vagonból – a szögesdróton át is fölragyog – szemek szerelmek ölelő karok – a géppisztolyos őrség szinte tombol”, s azt is hozzáteszi: „igen, ez nemzedéki látomás”, vagyis egy történelmet, és micsoda történelmet, megélt nemzedék emlékvilága szikrázik fel tőle. S azt is a vers mondja el, rögtön a rákövetkező szakaszban, hogy ennek a történelemtől kínzott, de a történelem alakítására is vállalkozó nemzedéknek mit jelent ez a jelképessé növelt napfény: „De visszajött és átszaladt a parkon – virágtartású nőnemű remény – rögeszme égen egy rögeszme-fény – rögeszme-strand egy örök déli parton.”

Hadd ne elemezzem, hogy ezt a tisztán ívelő, tömör négy sort mekkora életnosztalgia – és még mi minden – feszíti. Hiszen az Értünk is fussatok paripák című friss kötet záróversének néhány részletét inkább csak azért idéztem, hogy a fentebbi tételem mellett tanúskodjék. Hogy a kötet légköréből idecsaljon egy lélegzetre valót; valamit a füstködön át is kristályragyogású múltból és a harcsaszájú rémületekből, amelyek együttesen és felfokozódva élednek meg a kötet lírai fókuszában. Mindkét jelző fontos itt, mégis a felfokozódva szóra esik a nagyobb hangsúly. Vészit nemcsak érzékenyebbé, a lírai élményekre fogékonyabbá tette az idő, hanem a lírai kifejezésmódját is némileg feszesebbé, romantikátlanabbá formálta. Hogy hozzá stílusos legyek: verseszközeit felhevítve és lehűtve edzette.

Vészi Endre ugyanis nemhiába vallja így: „Isten kézművesnek teremtett valaha valamikor.” Most ez a kézműves múlt nemcsak a versek hasonlatanyagában bujdokol, éles, anyagszerű képeket dobva elénk: „Mint az üvegvágó olyan pontosan darabol és szeletel a reggel – rézbe rajzol acél tűhegyekkel”, vagy: „Öntőkanálból csorgatják a júniust – fehér csillagot szikráztató fémet”, hanem mértéktudóvá, anyaghoz illővé teszi a versszerkezeteket, többnyire korszerűen dísztelenné, tartalmi elemei révén hatékonnyá a vershangot. Beszéljen bár Vészi a megszűkült idő kétes esélyeiről – többnyire erről beszél –, a múltról, harcos és félig sírba szállt nemzedéke emlékeiről vagy kedvenc városrésze gipszstukkós kapualjairól, szürke aszfaltszalagjai fémes csillogásáról az esők után, természetesen, magától értetődőn bomlik ki belőlük a líra. Az, amitől a tárgyak, dolgok és helyzetek egy élet részesei, életünk részesei lesznek.

A szűkös idővel számot vető, szolidan hiteles kötet után nem mással, leginkább a saját szavaival tudnám Vészit és költészetét jellemezni: „Lefelé megyek mint a csúcs felé – és úgy zuhanok mintha felrepülnék.”

Csorba Győző A világ küszöbei című testes, szép kötetében nem annyira a kintit, a távozóban mélyebben átélt világot írja, hanem a bent tapasztaltakat: a kivonulás lelki folyamatát követi nyomon. Azt folytatja, amit az Anabázis című kötetében néhány ével ezelőtt elkezdett, azt a megrendült, riadozva tudomásul vett felfedezést egészíti ki vagy árnyalja, ami akkor a maga eksztatikus élményével költészete lírai hatóerejét magasra szította. Azzal a félre nem tekintő, hazug vigaszt el nem fogadó szembenézéssel veszi számba a kifelé vezető, biztos végcélú, de bizonytalan időtartamú út állomásait, mint akkor, mégis valamivel szelídebb keserűséggel, valamivel több harmóniával. Még a fellelhető vigaszok egyikét-másikát is megtalálja. Azt például, hogy a nemlét talán-talán hódítás is az ismeretek területén (a halál megismerése), vagy azt, hogy majd akkor elhangzik felette az a bizonyos régóta várt: „Jól vagyon jó és hű szolgám”, sőt még az az önigazoló gondolat is eszébe jut, hogy a továbbélők érdekét szolgálja, ha tolmácsuk, „hiszen közel a másik parthoz áthallik pár tiszta szó”, s „onnét világosabb a kép az út a cél világosabbak a csődök diadalok jó tanulságai”. Világosabbak, persze. De az élők érdekét, mindnyájunkét, elsősorban nem ezzel, hanem magával a szembenézéssel szolgálja, megfigyelése pontosságával s hatásos, ráismerést keltő, elsajátítható költői kifejezésével. Azzal például, amikor így leltároz: „ajtódöndülés – bekattanó zárak fogyó utak – körkörösen szűkülő enyheség – a jelenségek úgy megsűrüsödtek – hogy látnom kell a törvényt bennük és – el is fogadnom”. Vagy így: (életem ősze) „mondódik itt ki mit se sejtő – tárgyak, jelenségek, folyamatok – nyelvével s jaj, én már talpig tetőtől – olyan füllé változtam, mely szegény, – csak ezt a nyelvet képes hallani”. S ha tovább idézem bárhol, bárhonnan, ugyanígy folytathatnám, legföljebb itt-ott áttételesebb, levegősebb megfogalmazásokra bukkannék, mint például a Két nyom című négysorosban: „Nyomozókutya két nyomot szagolna – Az egyikkel a sötétségbe futna – a másikkal veszetten nyálafolyva – csak szűkölne és körbe-körbefutna.”

Csorba a Legfontosabbak című versében úgy vallja, itt van a legfőbb lényeg, melynek átélése után a megrázkódtatás borzalma és öröme alig lesz elviselhető. Igen, de az elviselhetetlent a szó, a kifejezés, a jó vers teszi éppen elviselhetővé. Juhászítja emberivé. A megközelített tényekkel szemben Csorba éppen költői kifejezése pontosságával ad az olvasó számára valamiféle támaszt, s úgy adja, hogy a metafizika síkjait – azon a síkon könnyebb dolga volna – valójában nem érinti. Vagy csak annyira érinti, amennyire minden költészet. Nem is a művészi túlemelést, felülkerekedést vagy az ismeretlen érzések lázas megsejtetését, a megvilágosuló dadogást vagy a látomások lobbanásait dicsérem költői megvalósításában, hanem az egyszerű, leszűrt hitelességét. A természetes szerénységét, amellyel a legnehezebb dolgokig elérve, költőként – a pálya magasán – teszi a dolgát.