A tárgyak jelentése

Mintha történt volna valami Vészi Endre szavaival. Ugyanazok a szavak, mint régen, és mégsem ugyanazok. Olyan érzelmi tartalmat hordoznak, mintha nagy utat tettek volna meg, egy egész világot bejártak volna, s roppant úton lekopott róluk a külsőség, de ami bennük a lényeg, az felgazdagodott, önmagával feltöltődött.

Megpróbálom a költő szavainak ezt a telítettségét egy kitérővel érzékletessé tenni. Vegyük áttételes példának az évszakok változásait. Minden változásban mennyi belerejtett érzelem van. A tavaszban fiatalon mennyi öröm. Aztán amikor már apránként megszokjuk az örökös körforgás visszatérő változásait, ahogy Kosztolányi dalolja: csupán „megismerjük, hogy mindig ugyanaz”. S mihelyt „belényugodtunk, hogy a láz elillant”, már jobbára emlékek élnek csak benne: a tavasz egyre inkább múltat idéz és nem jövőt ígér. Még később, még több év után, már lesz benne valami keserű is: megújulás lesz, ami bennünket meg nem újít. Öröm, ami fenyegetés is. És ez még egyre ugyanaz a tavasz – csak időközben velünk megtörtént az élet.

Vészi Endre szavai mögött ezt a változást érzem. Az egymásra rakódó érzelmi tartalmak sokrétűségét. Azt, hogy amiként megtörtént vele az élet (mert hiszen ez új kötetének, a Farsangi király-nak a lírai magja), nemcsak a közölnivalói, hanem a szavai hordozzák ezt az átszíneződést, beérést. „Csak az aranyfüstös szavaktól ments meg uram… a szétrezgő kántorhang baritonjától” – a kötetbéli első versben így kívánja maga is. És ez nem is olyan csekély kívánság. Mert valamirevaló költőnél, aki tudja a mesterséget és él is vele, a legjobb értelemben vett aranyfüst könnyen betolakszik a versbe, mint a színvonalas modor egyfajta megoldása, ha ki nem üti, ki nem szorítja valami jobb, hitelesebb anyag. Különösen akkor – mint ahogyan ez Vészire is jellemző –, ha a lírai teremtés eszközei terén, például a képalkotásban, a jelképteremtés módjában és a vers egész felépítésrendjében a költő kerüli a szokatlant vagy az eredetieskedőt. Ha egy kialakult verskultúrán belül ír, s lírai célja a megfontolt szolidság.

A szavaknak ez a nem is tudom, hogy nevezzem milyensége (hitele? több irányú érzelmi telítettsége? megnövelt felidéző készsége?) éppen ilyen esetben válik perdöntővé. „Valami ezután megváltozik” – észleli maga Vészi a kötet egyik kiemelkedő versében – „más lesz a minőség”. De ő a folyamatot nem a szavak gazdagodása, nem a költészet teljesedése, hanem az élet felől nézi, nem a kifejezés, hanem a tapasztalás felől, azért is adja A lefokozás részletei címet a versnek. A negatív élettani okról (az öregedésről) beszél és nem a pozitív költői következményről. Bár ez se egészen biztos. Mert igaz, hogy a vers azzal indul (minden mozdulatában milyen tömören, tartalmasan): „Valami ezután megváltozik – Dühkitörése örömnek – éle a késnek… – szájban az íz – kézben a kéz”, de a verszárás már a költőre is utal: „Folyik a nyilvános lefokozás – képzelt csillagait letépik egymásután – se győzelem se vereség – ott marad csupaszon üres tenyérrel – Nem lesznek titkai többé.”

Ezt az értelmezést, a csupasz tenyér őszinteségét nyomatékolja az egész kötet, melynek, persze, számba lehet venni – kritikában így szokás – a sikeres és szép verseit. De talán többre jutunk, ha ehelyett keletkezésük kulcsát kutatjuk, felszökkenésük lírai talaját vesszük szemügyre. Vészi a visszatekintő ember érzékeny, kifényesedett recehártyájával szemléli a világot, mintha minden, amit észrevesz, máris a múltba kerülne, „életrajzi” volna, „rajta a leltári szám”. Így mutatja fel „tárgyait”, amelyek nem általában vett lírai tárgyak – ahogy a költészetről beszélve a szót értelmezni szoktuk –, hanem valódiak és egyszeriek. Vannak vagy voltak. Így mutatja fel az eltűnt anyai csészét, dédanyja terítőjét, a tömzsi tölgyfa zsámolyt (melyen üldögélve feje búbjával valaha elérte a holdat), az ónfoglalatú tükröt (az egyetlen, ami megmaradt), fiúkorának kisfűrészét, csavarhúzóját, kvarccsillogású csiszolókorongját, a kétszer edzett kékacél vésőt, amely az anyai arcot rézbe örökítette. Az elkallódott tárgyak e tágas múzeuma után, melyben a költőtárs és példakép József Attila dedikált, dohánybarna Medvetánc kötete is méltó tárlóban áll, kitágul ez a személyes számbavétel, s helyet kap benne ifjúsága Akácfa utcája, melyen „sose volt-vala akácfa”, a tanonciskola kerámiatéglás, Nyár utcai épülete, a Széna téri esküvő, a MÁV marhavagon (nyolcvanadmagával), szétbomlott régi közösségek, egy nemzedék retináján ma is szépnek maradt tegnapi nők, és így tovább, egészen a ma tárgyaiig, egy Horváth-kerti forsythiáig például, amelyre Vészi szintén visszanéz.

Ez a leltározás lehetne érzelmes is. Ahogyan lehetne indulatos is, kétségbeesett. Csakhogy Vészi Endre sem nem ilyen, sem nem olyan. A tárgyak szeretete, a hozzájuk fűződő erős érzelmi kapcsolat, melybe az egykori kézműves anyag-becsülése is belejátszik. Vésziben a tárgyilagosság szeretetével párosul. Leltározása visszafogott; nem hivatalnokként elidegenedett, de nem is elérzékenyült. Mint vers-eszménye kialakításában, itt is jellemzi a szolid pontosság. Annyit mond, ami még biztos, ellenőrizhető, „rálapátolástól” mentes. Inkább kevesebbet, mint többet. Inkább lefelé licitál, mint felfelé. De mert szavaival történt valami, mert érzelmi aurájukban kiteltek: visszafogottságának nemcsak hitele, hanem hatékony érzelmi háttere, mélysége van.

A Farsangi király az önmagukon túlmutató tárgyak révén egy életút múzeuma. Vers-tárlóiból egy férfi arca néz vissza ránk – „az a pillanat mely reményeivel elmondhatatlan”. Egy költősors, szorongató, tűnődésre indító, érzelmeket keltő.