Emlékekkel birkózva

Gyakran el szoktuk mondani, hogy a költőktől igazából nem egy-egy verset kell elolvasni (itt-ott elszórtan), hanem versköteteket. De hogy ennek a megállapításnak az igazsága mennyire tartalmas, az Vészi Endre Titokzatos párhuzamok című új könyvét olvasva engem is meglepett. Az egyes versekből ugyanis nem rajzolódik ki az, ami a kötetekből: a költő egyénisége. Ahogy Vészi Endre emeltebben fogalmazza: az emberi teljességnek az a külön fényű, sőt külön fénytörésű része, amely a hárommilliárdból egy. Ebből a félidézetből kitetszőleg, melyet a nemrég publikált összegyűjtött versek éléről emelek ki, Vészinek az életrajzi fokú, alanyi közlés éppannyira természetes bázisa a költői teremtésben, mint az olvasónak vagy a kritikusnak a költői termés megértésében és élvezetében.

Az élre tett vers például tudatosan tör arra, hogy összegezve az olvasónak elébe menjen, és a költő elhelyezkedését a nagy egészben és azon túl a kicsinyesebb irodalmi világunkban kirajzolja. „Magyar vagyok-e? a válaszom – tiltakozással van teli, – mert hazámat, mint védjegyet – nem a homlokom viseli, – ez belső tartomány”, mondja a rokonszenves összegezés, mely az irodalmi életben betöltött szerepről így vall: „Nem voltam haszonélvező, – dicsértje hangos szezonoknak… – nem voltam mártír, nem vagyok szőrcsuhát öltő jó vezeklő, – többször kitapsolt főszereplő, – és mindez talán arra ok, – hogy ezután se vegyenek be – érdekvédelmi egyletekbe.” S ha közösségünk vagy nemzeti irodalmunk képviseletét kizárólagos joggal cégérükre tűző egyik vagy másik érdekvédelmi egyletünkre gondolunk, akkor Vészi szemérmes, nem melldöngető, munkás szerénysége még inkább rokonszenves lesz. De magatartásának ez a negatívumokkal kirajzolt pozitívuma csak puszta körvonal – hiszen a különbözés csak durva egyénítés –, melyet a kötetnyi vers nemcsak hogy gondosan kitölt, kiszínez, mint gyerek a kifestőkönyvét, hanem Vészi még a versekhez fűzött tömör életrajzi írással is megpótol. Ebben a prózaian költői, vagyis a tények mögöttes tartalmától felforrósodott írásban (melynek egyként jogos címe: Utam a költészethez vagy Hazám az anyanyelvem), olyan személyes történettel ismerkedünk meg, melyből mintegy kiolvasható Vészinek, a költőnek a versek vonzóerejét felfokozó „legendája” is. Az, amit a költői terméshez mindig is odakapcsol az olvasóközönség tudata, mint – hogy világos, nagy példát mondjak – Radnóti Razglednicáihoz Radnóti sorsát. Eszerint olyan pesti, proletárcsalád sarja volt és küzdötte fel magát munkásból költővé, akinek egy az ezerhez sansza volt századunkban az életben maradásra, és egy a százezerhez sansza, vagy még annyi sem, a költővé válásra.

Ha azt írja a versben: „A történelem sok gyalázatát megélte arcom íme az eredmény”, s ha így folytatja: „az Idő-Rodin úgy faragta ki – hogy boldogsága sziklabánata – az ember története is legyen”, akkor ehhez az életrajzból – többek között – ez tartozik hozzá: „Tarján faluban alvóhelyünk egy istállóban volt. A ház gazdája, egy sváb paraszt, éjfél után benyitott, ittasan ledöndült mellénk a szalmára, és zokogva könyörgött, szökjünk meg, kemencébe visznek!… Négy társammal a bokrokban lemaradtunk… De kiszabott sorsomat nem tudtam elkerülni. Budapesten elfogtak, és 44 november 18-án, a józsefvárosi pályaudvarról most már nyolcvanadmagammal egy vagonban utolsónak szánt utamra szállítottak.” Ha azt írja: „testvértelen egy ifjú mozgalomban testvéreimre leltem”, akkor ezt az életrajz így egészíti ki: „…elvégezvén a negyedik polgárit… biztonságos jövőmet szüleim a vésnöki mesterségben látták… A hosszú gépterem ablakai a Lázár utcára nyíltak… Anyám vitt el bemutatni a főnöknek, aláírták a tanoncszerződést, aztán végigsimított rövidre nyírt hajamon, és ment kifelé… Itt szervezett munkások dolgoztak, valamennyien a vasasszakszervezet tagjai. Gyakran jártam a Magdolna utcai vasas székházban, gyűlésekre, irodalmi matinékra… A munkásmozgalom a maga természetes sodrában nemcsak ismeretekhez, de tudatos felismerésekhez juttatott.” S ha a magyarság kérdését érintve így szól a vers: „A befogadók Arany Ady József – világa nyitva – leltározás miatt a lélek nyitva – ó nyelv örök hazám! menlevelem – szót értek én – az elődökkel és a születőkkel”, akkor ezt az önéletrajzból az egészíti ki: „ha felidézem a szülőházi udvart, a körfolyosót, amely a késő nyári délutánokon az olvasótermem is volt, úgy látom hirtelen, hogy a sötét katlan fölött, a liláskék égbolton átrepül egy hattyú. S ez nem valami költői fordulat kedvéért íródik, az a hattyú, a Petőfié (a szép emlékezet hattyúja), még most is ott repül a kútmély udvar fölött… De a sorsdöntő szót Ady, Kassák, József Attila mondta ki.” És ide tartozik még ez a kiegészítés is: „Szőlőszem című versem kéziratára Babits Mihály szerkesztői tolla ezt írta: »ezt«, és átküldte az Attila utcából a Nyugat szerkesztőségébe. Azt hiszem, ez volt étetem legfénylőbb pillanata.”

Az idézett „befogadók” az illyési „haza a magasban” tartóoszlopai. Magyarságukkal és emberségükkel ők adtak hazát a kifordító évek idején – emlékezzünk csak a vallomásokra – Radnótinak is, Zelknek is. De Vészi Endre számára közülük mégis József Attila a leghangsúlyosabb. Nemhiába vall így az új kötetben: „Szappanfőző volt az én apám is – sőt, hogy a Meister szappangyárban – együtt dolgoztak egy időben – valami fényt vet rám is – Születési bizonyítványom.”

És ezt a születési bizonyítványt a költői jelképeknél konkrétabban kell felfognunk. Vészi Endre József Attila utáni költő. Az emberi teljességnek arra a bizonyos külön fényű, sőt külön fénytörésű megvalósítására tör, amely irodalmunkban József Attila után vált lehetségessé. Külső és belső olyasféle mélyre nyúló feltárására. Nem József Attila világát mintázva és nem is jutva el olyan törvényekig és evidenciákig, mint ő, de tompítottabb intenzitásával a maga harmonikusabb világát mégis kirajzolva. Ez a világ ma – hogy az új versekről beszéljek – a múlt szorongásos, vad és csak nagy ritkán felfénylő képeivel van teli. Mintha a korral járó fenyegetettség, ez az új kiszolgáltatottság a költőt befelé fordította volna, újra és újra elé idézve a rég átélteket, a harmincas és negyvenes évek küzdő és veszedelmes pillanatait, halottakkal tele tablóit. Azt amivel, úgy látszik, hűségből, becsületből, már halálig birkóznia kell magában ennek a kiritkított nemzedéknek, mely – ahogy Vészi írja – évek óta már csak a Farkasréti temetőben találkozik. Ez a birkózás, mely jelennel, jövővel – és a létkérdésekkel – való számvetés is, a kötet lírai magja.

Vészi versbeszéde a számvetés retorikus csábításai ellenére visszafogott, tárgyilagos, a próza fölé csupán a harmincas évek szolid költői eszközeivel emelt. A költői kicirkalmazás vagy túldíszítés divatozása idején a fiatalabb olvasóknak szinte hozzá kell szokniuk, egyéni mozdulatait, színeit figyelemmel kell felfedezniük, bár a stílusszándékban Vészi nem áll egyedül. De ha az olvasó rászánja a figyelmet, s felfedezi a rejtve ható mögöttes tartalmakat, a hajdani fémműves munkából fakadt jelzésrendszereket, vagy az érzelmi hullámokat rejtő néma sorközök mondanivalóit, akkor a kötet lírai áramlását már természetesen fogadja be. Nem mintha a szűkszavúság mutatványa vagy a tárgyilagosság telibe találó pontossága mindig is sikerülne Vészinek. De az egész együtt sikerül, lehet, hogy a kiemelkedő erős versek révén, amelyeknek értékei rávetülnek a többire, ám lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert a Titokzatos párhuzamok az olvasóval személyes kapcsolatot teremtő igazi verseskötet.