A pontosság pátosza

A költészethez annyi szép illúziónk tapad, hogy amikor a költő illúziók nélkül néz szembe kikerülhetetlen sorsával, számunkra szinte ez a leggyötrőbb. Amikor például Tóth Árpád egyik utolsó versét ilyen reménytelenül zárja: „Versek, bolondság… Szép jóéjszakát!”, amikor Radnóti azt írja: „Der springt noch auf – így végzed majd te is”, amikor Babits: „Akiket szerettem nem szeretnek, – akikért ragyogtam, eltemetnek.” Pedig az ilyen gyötrő megállapítások mélyén mégis ott munkál az élet lappangó hite, valamiféle vékony reménység. (Másként nem versben tennék a költők – hiszen a művészi tevékenység, a legkétségbeesettebb is, életigenlő.) Az a hősies pesszimizmus dolgozik itt, amit Kálnoky Lászlóról beszélve Vas István oly nyomatékkal emleget, s amiről azt fejtegeti, hogy a maga bátor szembenézésével és szókimondásával valójában gyógyító pesszimizmus. Sőt diadalmas is, hiszen tudatunk áttör általa a determinációnkon, ami „…már egy neme a megváltásnak”.

De itt most már nem általában van szó nagy költőink komor sorselőérzetéről (melyet az idő rendre igazol, szemben a gyenge költők narcisztikus pesszimizmusával), hanem Kálnoky különsorson alapuló különleges életérzéséről, amelyről nem lehet nagy általánosságban, konkrét ismeretek nélkül beszélni. Ahogyan nem lehet például Tóth Árpádéról vagy John Keatséről sem. A költőkkel való viszonyunk van annyira személyes, hogy elkerülhetetlenül beletartoznak olyan életrajzi adalékok, amelyek egy prózaírónál például esetlegeseknek tűnhetnek fel. De hogy mennyire nem azok, hogy valójában sors- és tudatmeghatározó képletek, azt maguk a versek tárják elénk. 1943-ban így kezdődik például Kálnoky Bordaműtét című verse: „Gonosz fogókkal hét bordám kitörték – hallottam megreccsenni csontomat.” S szinte fölösleges is tovább követni a jellemzően pontos és borzongató leírást: „ha akkor láttad volna azt a tálat, – melybe vérem folyt! Micsoda utálat: – csupa húscafat, genny és csontdarabka. – Ha láttad volna azt, mit én se láttam, – vállból lapockán tul feltárva hátam…” Egy megjelenésekor már feltűnést keltett nagy vers, azóta lírai közkincsünk darabja, az 1942-ben írt Szanatóriumi elégia térképezi fel mintegy lírai Varázshegyként azt az életérzést és szemléletet, amely Kálnokyban a betegség nyomán kialakult. A túlfűtött és egyben lefokozott szanatóriumi tenyészés körképe után, utolsó versszaka így összegez: „És vándorolnak a csillagképek felettünk – megfejthetetlen rend szerint. – Lelkünk anyagtalan, és színes sás a testünk, – amelyben életnedv kering. – Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe. – Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbe – kerülnek egykor csontjaink.”

Ha az idézet felszíni rétegére, a mondanivalóra figyeltünk, rábólinthatunk: íme, csakugyan tetten érhető az a pesszimizmus, amelyről szó esett. Csakhogy a versnek – már az egyetlen strófából is kiérezhetően – mást mond a zenéje. Az a tisztult, zengő, életvággyal teli verszene, amelyet a fiatal Kálnoky érett művészete létrehoz, mintha éppen a közölt tartalmak ellentétét zengené: azt, hogy az előzményekben tett megállapítással szemben igenis vigasztal bennünket a művészet varázsa, meg azt, hogy dehogyis mindegy, hova kerülnek és mikor a csontjaink. Olyan (formába rejtett) mondanivaló szólal meg itt, amely Tóth Árpád pesszimizmusában mindig is jelen van, azt ellenpontozza. Nemcsak a hasonlóan meghatározó sorsban, a humanizmus rokon felfogásában, az emberségbe vetett hitben, hanem a közlendőkkel szembeszegülő megéneklésben van közte és a fiatal Kálnoky között rokonság. A verszene cizellált, bravúros tisztaságában, a nemes képanyag plasztikus vésettségében, ha Kálnoky, már akkor is, láttatásában Tóth Árpádnál élesebb, kegyetlenebb. Hát persze, helyesbítheti az olvasó, hiszen a Nyugat harmadik nemzedéke, melyhez tartozott, többnyire a nagy nemzedék hangját variálja, abból keverte ki a sajátját, Kálnoky történetesen tárgyiasabb szemlélettel, groteszk látásmóddal, már-már szürreális víziókkal egyre inkább elegyítve, mintegy a romantikusból és érzelmesből jutva el a hűvösen tényszerűhöz, az egykori moderntől a mai szemléletünk szerinti modernhez.

Igaz, de vajon az eltelt harminc-harmincöt év alatt ebből a sóvár életnosztalgiával telített, ebből az ellenpontozó énekből mi maradt? Az új Kálnoky-kötetben (vigyázat: költői termésünkből kiemelkedő, nagy kötet!), a Farsang utóján-ban az olvasó igazán meglepő feleletet kap. Gyötrőt is, felemelőt is. Gyötrőt, mert itt a tények kegyetlen szemrevételezését ilyen nyilvánvaló zenei cáfolat már nem ellensúlyozza. És a tények is, ha lehet, még egyszerűbbek, ridegebbek, köznapibbak. A szemrevételezés többé nem tépelődő. Itt szürkés iszap az órák üledéke, láncos golyót hurcol a gondolat, és nincs megváltás az asztalára görnyedőnek. Itt „a bútorok, porlepte tárgyak, – az elmosatlan poharak, edények – mint valami alkalmi vérpad – sivár kellékei…” Itt a kifacsart napok elkékült hullái, „itt ami él, csak a háttérben él, – s nem önmaga, sápadt jelképe csak – valaminek, ami magára hagyva – vergődik, de nem képes megjelenni – s folytatni, aminek nincs folytatása”. Itt nincs semmi más, csak ami volt, és amiért nem érdemes maradni. Végeláthatatlanul lehetne folytatni az idézetek és félidézetek sorát a legkülönbözőbb versekből kiemelve, s egytől egyig abból az alapérzésből fakadnak, mely a világ köznapi tárgyait, a másoknak legalább menedéket kínáló otthont is, egy felkészített vérpad kellékének tekinti.

Kálnoky László itt olyan nagyítón át s olyan közeli, éles fénnyel vizsgál egy elkerülhetetlen és szélsőséges emberi érzéskört, ahogy talán még senki sem, vagy még korunk nagy költői közül is alig valaki, pedig korunk költői közül nem egy, képtelen sorsán végighaladva, bőséges tapasztalatot szerzett a Semmiről. (Lásd például József Attila késői verseit.) Nemhiába állapítja meg egyik kritikusa még a Lázas csillagon című előző kötetről beszélve, ahol már jelentkezett az, ami itt kiteljesedik, hogy Kálnoky híradása, szembenézése „önkínzó heroizmus”, mely „az állandó fenyegetettség érzése fölötti örök győzni akarást mozgósította folyamatos művészi készenlétté”. Hát persze, a hűvös megállapítás magja alapigazság: mindig is művészi készenléttel diadalmaskodtak vagy igyekeztek diadalmaskodni a költök balsorsukon. Itt azonban a pontosan meghatározott folyamatos készenlét kivételes kiterjesztéséről, meghosszabbításáról van szó, alig bejárt tudatterületek, hellyel-közzel felderített pontok teljesebb költői birtokba vevéséről. Nem tudok mást mondani: abban az erőfeszítés-láncolatban, amely a görög „ismerd meg magadat” tétel óta szűnhetetlenül folyik, s mely az egyénen át az általános emberi önismeretet célozza, Kálnoky gyötrő kötete is lép előre egyet. Megtudunk belőle valamit – nem örömtelit, nem megnyugtatót –, ami általános emberi sorsunk jegyei közé tartozik.

De vajon ez a heroizmussal átadott híradás miért felemelő? Éppen heroizmusa, pontossága, precizitása révén? Mert nem tapicskol az önsajnálat sekély állóvizében? Mert a lehetséges maximumig tárgyiasít, anélkül azonban, hogy módszert változtatva, az objektív költészet eszközeire bízná csaknem elmondhatatlan alanyi mondandóit? Kérdések, amelyek újabb kérdéseket szülnek? Miért felemelő, ha Vörösmarty azt mondja: „Az ember sárkányfog vetemény! Nincsen remény. Nincsen remény!”? Miért gyönyörködünk abban, ha a költő a fájdalom paroxizmusában felsikolt: „Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni.”? Ne kívánjon az olvasó gyors választ – jobbára csak tényeket regisztrálok. Azt a tényt járom körül az analóg idézetekkel, hogy Kálnoky, miközben a Semmi emberileg befogadhatatlan tapasztalataihoz közelít, verseivel mégis gyönyörűséget kelt. Hogy szenvedéseit feltárva – ezzel a költőként végzett új bordaműtéttel – nekünk esztétikai élvezetet szerez. És nem is akármilyen élvezetet, hanem a kiváltságos, a létünket tápláló költészetét. Pedig Kálnoky mai lírája nem úgy élvezetes már, szolid művességet csillogtatón vagy akár bravúros-díszesen, mint valaha rég. Zenéje zenétlen zene lett. És szinte uralkodik versében az a tényközlő, látszólag csupasz megállapítás, amit a romantikus ízlés még üldözött. Sőt éppen a szabatos beszéd, a pontosság lett egyik fő lírai ereje.

Igaz, nem akármiféle pontosság. „Sohasem léphetek – a bensőmbe vezető – lépcsőfokra – megállapítani – vajon az ott folyó – idült üszkösödés – tömegjárvány-e, vagy személyes ügy.” A vizsgálódás olyanféle képtelenbe hajló, disztinktív precizitásának a példája ez, mely éppen lélektani képtelenségénél fogva az olvasóban robbanáserejű. A lélektani képtelenségnek tűnő szabatosság már-már az egész új termés minősítő kulcsszava lehetne. Kálnoky ugyanis meg nem hátráló racionális megismerésvággyal, klasszicizmusra törő hűvösséggel tárja fel azt, amihez a kortársi költészet többnyire más, töredékesebb vagy áttételesebb módokon közelít. Jelképes, irracionális, dekonkretizáló vagy éppen zavart dadogásba fúló érzékeltetéssel. Kálnoky is megtehetné ugyan azt, amit a modern verseszközök lehetővé tesznek – és elég nagy eredmény, hogy egyáltalában lehetővé teszik –, de a számára nem elégséges megközelítésbe nem nyugszik bele. Viaskodik erőtlenül – ahogy vallja –, s felismert erőtlenségének ez a makacs küzdelme: költészetének diadala. Világos, tagolt beszédre sikerül fordítania az előlünk elrejtettet, a meg nem szólaltathatót, sikerül emberivé közelíteni az emberen kívülit.

Persze azért ne higgyük, hogy az erőtlenül viaskodó csakugyan erőtlen. Legalábbis nem az a fölébe kerülés és kifejezés költői eszközei területén. Ha pontosságában csupaszabb is a mai Kálnoky-vers, képi kifejezésének „ideges csillagszórói” szikrázó fényeket lobbantanak benne. Idézni lehetne nem egy remeklését. (Például: „döglött halak hasán látod viszont tulajdon sápadtságodat”, „egy vese formájú arcélt láttál az ablakon túl”, vagy: „holtomig fog lüktetni értük harcban kapott, állatszív formájú sebem” stb.) De hát a képi remeklés költészetünkben csaknem kötelező nemzeti hagyomány. És a képi erő ismert nagybirtokosaihoz képest Kálnoky nem is igazi nagybirtokos, nem is annyira a költői szemléletből fakadt új képpel hat, hanem sajátosan alkalmazott, megnövelt tartalmú, apró kiegészítéssel megújított képpel. Például: „lassan tájékozódva, mint a hajótörött, – aki szélcsendnek képzeli a megállt időt”, vagy: „ ferde képű vakremény jár előttünk – nyomukban évtizednyi másnaposság… és az örökös józanság kolonca”, vagy még egy képsor: „A pirkadat parázsló ketrecében, – a madárfüttyös ég halálkék harmatában – görbülten fekszünk, mint az embriók.” Ez az utóbbi az Újjászületés című vers befejezése.

Persze ezek a hasonlatanyag mineműségét illusztráló idézetek láthatóan bőven vallanak a költői érzésvilág tartalmairól, magáról a mondandókról. De hogy a kötet mondandóinak teljes ívét is kirajzoljuk, hogy ennek a küzdelmes hódításnak rejtegetett, élet fele fordult, felemelő pátoszát jobban megidézzük, A letépett álarcok című versnek még néhány sorát ide kell iktatni: „Igen! Én mondom ezt, halálra szánt, – féregcsupasz teremtmény, aki csigánál – védtelenebb, egyedül mit sem ér, – annál veszélyesebb sokadmagával, – s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj. – Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el, – ki újraszüli önmagát!”

S valójában ezt, a menekítő újrateremtést hozta létre Kálnoky a Farsang utóján-ban, nemcsak a tudásszomj, de a költészet szilárd erejével.