Hegyen, tó fölött

Takáts Gyula Vulkánok, fügefák című több mint félezer oldalas verseskötetére, melyet Szántó Piroska szép rajzokkal díszített, szerényen azt írja csak rá: régi és új versek. Holott a kötet nyilvánvalóan több ennél; s az 1965-ben megjelent válogatott kötetről (Évek, madarak) sem feledkezve meg, a hetedik évtizedét taposó költő lírai termésének első nagyszabású összefoglalója.

Nemcsak az ünnepi pillanat s nemcsak a termés gazdagsága és bősége miatt nehéz belefogni ismertetésébe, hanem azért is, mert Takáts Gyuláról pályája különböző állomásain oly sokan, oly kiváló költőtársak és kritikusok rajzoltak írói arcképet. S mi több, ezek a képek, bár más-más toll, más-más stílusban vetette papírra őket, oly igen hasonlítanak egymásra. Mozaikképük alapján – hiába 20, 30, 40 évesek – a költő időmunkálta, napjainkban kiérlelt arca világosan felismerhető. Amiből következik egyfelől, hogy a portrékat olyan nemzedéktársak készítették, akik Takáts Gyula költői arcvonásait a közös indulás és a közös pálya bensőséges közelségéből figyelték meg, s mellesleg pompásan tudtak karakterizálni (Radnóti, Vas István, Rónay György); másfelől pedig az, hogy az eltelt idő érlelő hatalma alatt maga a költő nem esett át gyökeres változáson; folyamatosan, törés nélkül abból fejlesztette tovább magát, aki volt.

Ott tartunk tehát – belefogva végre a személyes pályaképrajzba –, hogy Takáts Gyula a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozik. Első kötete, a Kút 1935-ben jelent meg. Ez a harmadik nemzedék – ha számon tartjuk is közöttük az idővel egyre erősödő egyedi különbségeket – összességében – legalábbis a harmincas évek idején – egy stílust testesített meg. Új romantikájával a tárgyszerűbb és köznapibb hangú második nemzedéktől némileg különbözőt. Nyomozzunk utána, kopogtassuk ki egyetlen versszakon, miként illeszkedett bele Takáts Gyula annak idején, indulása korában ebbe a stílusba. A Kút második verse (Magány) így kezdődik: „Az én arcomba jégszemű sikló nem lesett. – Csobogó léptemre széthajlott a berek. – A vízitök kelyhe kék italt kínált, – s a nád cirmán felejtett emelőhálómba – várt reám a magány ezüstlábú pókja – Árva szöcske sírt kajla kalapomba…” Mielőtt bármit is hozzáfűznék, előre kell bocsátanom, amit Takáts Gyula költészetének ismerője eleve tud, hogy az ő szülőhazája Somogyország és felnevelője, gyerekkori játszóhelye a Balaton melletti Nagy-Berek. S most szemezzük végig a versszakot sorról sorra: a sikló jégszemétől, a széthajló berken át a vízitök kelyhéig, a nád cirmáig és az emelőhálóig, sőt a letett kalapban cirpelő árva szöcskéig: csupa-csupa megfigyelt, versbe emelt pontos valóságelem. Egyetlen nyugatos hangzású jelkép van közöttük, de tulajdonképpen az se rí ki a nádi képből; a magány ezüstlábú pókja. Ezt leírhatta volna, persze, egészen más szövegösszefüggésben a fiatal Radnóti vagy Jékely is. De tovább tallózva a régi kötet verssorai között, lehetetlen fel nem figyelni a példánkban már körvonalazott, speciális valóságanyagra. Ilyesmire például: (a vén halász) „megroggyant térdit pálinkával keni – konyhája tőle szesz-szaggal van teli. – Mint a haldögé hályogos a szeme”.

Hadd általánosítsunk: Takáts Gyula sokkal erősebben kötődik a látotthoz (a Balaton-vidék és a somogyi táj kínálta élményekhez), mint amennyire kapcsolódik a nemzedéki hanghoz, az irodalmi megformálás korabeli divatjához. „Lírámban – vallja – a valóság az a repülőpálya, amelyről indulni tudok.” S méghozzá nem akármiféle valóság, hanem túlnyomóan a természeti. Afféle költő-horgász ő, aki a vízparton töltve a napot, az örökmozgó természet halvillanású benyomásait ejti zsákmányul. De ahogy előrehaladunk az időben, a valóság Takáts Gyula számára valóban egyre inkább csak fel- és leszálló tér. A vers röppályáját a látványtól ihletett meditáció íveli végig. Földközeli látomásaival. Ez a meditáció, ez a nem annyira intellektuális, hanem inkább örök bölcsességeket körbejáró tűnődés bármennyire helyhez és időhöz kötött megfigyelésből indul a maga kanyargós útjára, általánosabb tartalmú, nagyobb távlatokat és távolságokat egybefoglaló, mint ahogyan a kiindulásból feltételezni lehetne. A Somogyországot megörökítő költő nem „somogyi költő”. Hiszen a költő (ha az valóban) éljen bár Vlagyivosztokban, vagy az Antillákon, Niklán vagy Sztregován, Kaposvárott vagy Bece-hegyen, mindig és mindenütt a világ középpontjában él. Ezt a Takáts Gyuláról szóló tanulmányok így körvonalazzák: „Somogyisága elválaszthatatlan egyetemességigényétől” (Tüskés Tibor), vagy: „somogyisága nála is (mint Rippl-Rónainál) világot jelent és nem provincializmust” (Rónay György).

De Takáts Gyula mondanivalóit (lírai tűnődései tartalmát) ne intézzük el ilyen sommás általánosítással. Mert persze elmondható, hogy a példaképnek tekintett költőelődökhöz, a reformkori eszméktől ihletett nagyokhoz kapcsolja a természetes vonzódás (még élet-, sőt verselésmódja is emlékeztet rájuk); hogy etikus magyarság- és emberségeszményükkel, nemes pátosszal telített humanizmusukkal rokon a humanizmusa. De a humanizmus mégsem elsősorban cselekvésigényként jelentkezik benne, hanem inkább tudósibb tartalmaival; ősi, tizenhatodik századi fogalma szerint. Bennünk van és környezetünkben létezésünk titka – Takáts Gyulát ez a humanista alapfelismerés sarkallja. Az anyagban és lelkünk anyagában. Csak el kell jutni a jelenségtől a törvényig.

A legtöbb költő, századunkban, az emberben, vagyis önmagában befelé indul erre a kutatásra. Takáts Gyula spontán lírikus létére nem ilyen alanyi, nem ilyen személyes. Verseiből nem rajzolódik ki élettörténet, nem bontakozik ki a belső vívódásoknak az a felismerésről felismerésre jutó rendszere, amely mint egy kristályszerkezeti ábra, plasztikussá tenné a belső történések alakulását, formálódásuk csomópontjait. Az ő patinás humanista kutatása a külvilágra irányult; s a megfigyelésekhez fűzött, beléjük vegyített személyes líra kezdetben alig lépte túl a klasszikus költészet hagyományait. Rejtetten, később, persze túllépte. A valóság költői titkainak keresőjéhez (hiszen a költészet benne van a világ dolgaiban, csak meg kell látni, fel kell fedezni) idővel egy természettudós, egy történész-régész, sőt egy színek és formák hatását kutató festő is társult. A költőpolihisztorrá lett Takáts Gyula számára az emberi létezés költőt ihlető örök problémaköre a dolgok létének problémakörévé tágult. Történelmünk földtörténetté. Egy bazaltorgona, egy mészkőből kibukkant kagylóhéj ember előtti idők eseményeit vonta bele a versbeli tűnődésbe. De a föld kivetette bronz, a pattintott kődarab csak attól az eleven kézmelegtől válik költői elemmé, amely a jeltelenségből kiemelte, attól az elmélkedéstől, amely átéli általa az idő nem mindennapi léptékeit. Takáts Gyula polihisztor szemlélete ahhoz a költői felismeréshez (foghatóvá, érzékletessé, kézmeleg-elevenné tett élményhez) vezetett, hogy a mi osztott, emberi időnk a kozmosz csillagóráival egy. S ha verseit forgatva odatelepszünk a költő mellé (mindig egy hegyoldalba és mindig egy nagy víztükör fölé – vagyis ősi, atavisztikus helyzetben), akkor nemcsak azt hiteti el velünk, hogy a világ középpontjában vagyunk, hanem hogy a múltjával eleven, teljes kozmikus időben is. S szinte csak a szemhatár ilyen (tér- és időbeli) kitágítása után – hogy költészete formálódását tovább kövessem – fordította Takáts Gyula szigorúan vett alanyi önmagára a tekintetét. (Anélkül persze, hogy levette volna arról a másikról.) Az 1975-ben megjelent Száz nap a hegyen című kötet mindenesetre a humanista kutatások afféle összegezése – elmúló létezésünk szemszögéből. De ez már többnyire jelképekkel dolgozó összefoglalás. Igaz, a régi, pontos leírás még itt-ott ebben is helyet kap, de nem a régi, szólamvivő funkcióban. A lényeg itt a filozofikus, peripatetikus (vagyis köznek szánt, beszédhangra írt) kifejtés. S a meditáció kérdése most már: mi módon tehetjük „…értelmes egésszé az ellenünk végtelen teret. Értelmes időtlenné az éppen nem örök világot.”

S ami egykor könnyen nyíló és egyértelmű volt, ez már áttételes és nehezen megközelíthető szöveg. Elsősorban az összetett, beért tartalmak miatt. De nemcsak miattuk, és nemcsak a verselésbeli érdesség vagy bizonyos töredezettség miatt, amellyel Takáts Gyula nemzedéktársaitól mindig is eltért, hanem a képeken alapuló gondolati íveknek meg-megszakított, majd újra visszakapcsolódó sajátos pályája miatt. A semmibe meredő, félbe tört viaduktok miatt, amelyek a vers végéről visszatekintve, mégis-mégis továbbíveltek és vezettek valahová. Ezt a lírai haladványmódot, a közlésnek, asszociációs vagy képi sorjázásnak ezt az egyedi rendszerét, amely éppen a pályatetőző vállalkozásokban kristályosult ki, nem is olyan könnyű olvasói feladat elsajátítani. Ám olyan költő csúcsait rajzolják elénk, aki egy élet megfeszített törekedése árán, fokról fokra növekedve jutott el a hiteles egyszerűtől, e látszólag könnyűtől az összetett nehézig.