Életigenlő, halált látó

Nem tudom, mennyire veszi észre az olvasó: könyvkiadásunk a líra területén nagyszabású korösszegezést végez. A szép számmal kiadott válogatott meg egybegyűjtött verskötetek között sorra elénk teszi az összes verseit mindazoknak a lírikusainknak, akik a költészetünket oly mélyen befolyásoló harmincas években kezdték pályájukat. Csak a vastagabb köteteket kell kiemelni a polcunkról vagy a könyvesbolt polcairól (ha még ott találhatók), s máris egybeáll az összegyűjtött verseknek egy speciális könyvtára – nagyjából az utóbbi évek terméseként. Weöres Egybegyűjtött írásaitól – talán éppen vele indult ez a sor – Vas Istvánéig, Jékelytől Zelkig, Hajnal Annáig, Rónay Györgytől Takáts Gyuláig, Vészi Endréig. Egy-két hiányzó névtől eltekintve – nem szerepel még közöttük például Kálnoky – a Nyugat harmadik nemzedékének négy évtized alatt egybeállt termése ez. Többnyire még nyitott művek, de alapozásuk, számos emeletük végleges, mozdíthatatlan. S ha ennek a négy évtizednek történetére, társadalmi változásaira, esztétikai kanyaraira vagy akár művészetpolitikai tévedéseire gondolunk, akkor talán nem oktalan az az igény, hogy ezt a nagyszabású betakarítást, mely csaknem teljes életműveket tár elénk, nagyobb figyelemmel kövessük nyomon.

Máskülönben is van valami fokozott elmélyülést indokoló, külön minőség az összegyűjtött művekben. Az értékek összeadódása a költészetben nem számtani művelet, hanem kikristályosodás. De hát az, aki az egyes köteteket régtől fogva ismeri, nem marad-e meg az összeadásnál? Nem ragad-e bele? Képes-e a kristályosulással járó megmásulás, átváltozás felismerésére? Nagy kérdés.

Éppen ezért, már-már a magam benyomásaiban is kételkedve mondom el azt, amit a legfrissebb összegezés, Csorba Győző összegyűjtött verseinek több mint hétszáz oldalas kötete eddigi ismereteimen túl számomra feltárt. Elsőként a költő indulásáról. Tudjuk, hogy minden költő előbb a kórusban énekel – a későbbieké a szóló. Egy hangot folytat, amely rendszerint közhang, azt modulálja. Nos, Csorba 36 és 38 között írt verseiben (Prelúdium) meg az első kész kötetében, A híd panaszá-ban nem egészen a harmincas évek hangját folytatta. Legfőképpen nem a közvetlenül előtte járó harmadik Nyugat-nemzedékét. Se a másodikét (Illyés, Szabó Lőrinc). Nem újromantikus, nem élménykibontó realista hogy egyszerűsítve jellemezzek. A mestereket, kiknek „szellem-ujja” inkább nyomot hagy akkori költészetén, két versrészlettel próbálom megidézni az olvasónak: „Kik este éltek, mostan mind halottak, – s akik halottak, most akár az élők, – kik közel voltak, messzi elfutottak, – a messziek mellettem ülnek, égőbb, – frissebb szemekkel mint való-korukban, – élőbben élnek most, haló porukban” (Sötét lesz). Nem nehéz kitalálni – már a strófa zenei felépítése is sugallja, nemcsak az ellentétekkel játszó gondolkodásmód –, ez Babits. S most vegyünk mellé egy teljességgel más hangot: „Itt nem maradhatok, és máshová se futhatok, – fölálló rajzszögek födnek minden helyet, – és önmagamban is vad zendülés lármája zúg – aludni volna jó, s az álom elkerül” (Csömör). Stilizált panaszhang, s a rajzszögek groteszk képében a lét folytonos kis-tragikuma – talán fölösleges is megneveznem az ihlető mestert.

Ám félrevezetés azt sugalmazni, hogy ők ketten (Babits és Füst Milán) ilyen tettenérhetően hatnak ezekre a korai versekre. Kritikusi mesterkedés volt csupán a fenti szövegek kiemelése. Igazság szerint mélyebb, felszívódottabb az, amit ihletésüknek nevezhetnék. A magatartásuk, a tárgyiasító gesztusuk befolyásolta Csorbát, a konkréttól, az esetlegestől az elvont felé tartó törekedésük. Filozofikus mozdulású, törvényt kereső az ő alkata is. Lírájában, igaz, van ugyan és később is mindig akad önéletrajzi jelleg (nem csupán leszűrődött közérzetét ábrázolja, mint Füst), de az életrajzi tény, a versindító spontán élmény olyan belső világot hoz mozgásba és bontakoztat ki a versben, amely nem a tényre figyel, hanem a tanulságára. Költészetének tárgya nem a világ, hanem a világ mint probléma. Ha jól nézem, nincsenek is tájversei – amit elvárhatnánk egy „dunántúli” költőtől –, vagy ha vannak is, meglehet, nem a megfigyelés uralkodik bennük, hanem a hozzágondolás, a reflexió. A fiatal Csorba tehát közvetlenebbül kötődik az objektiváló Babitshoz, mint kortársaihoz, s ha a líra folyamatát nézem: inkább az utána jelentkezett s szintén Babitshoz (és József Attilához vissza- és előre-) nyúló költőkhöz fűzi alkati rokonság.

Két későbbiekből való idézettel szeretném továbbárnyalni ezt az alkatot. Mindkettőt egy visszaemlékező, önéletrajzi költeményből merítem: „Ki az időben utazik, belül utazik”, s a másik: „Többet ér szemernyi formált emlék, mint az emlékezés.” Mindkét idézetet az 1953–54 ben írt Ocsúdó évek című elbeszélő költeményből emeltem ki, amelyben szó szerint véve is az időben utazik Csorba: gyermekkorába megy vissza, és emlékezése valóban formált emléket teremt. Nem úgy formáltat azonban, ahogyan az abban az időben egyes íróknál divat volt. Nem megszűrtet, a pillanatnyi korszerűség szempontjai szerint válogatottat. A formálás Csorba Győző számára nem átrajzolás, hanem amint azt művészileg természetesen értjük: átvilágítás, jelentéskeresés.

A gyermekkor a legkövetelőbb korunk; ebben az értelemben is leginkább megformálást igénylő. Nemcsak arra ad feleletet, hogy honnan jöttünk, hanem arra is, hogy milyenek vagyunk. Csorbának ebben az önkereső emlékezésben volt (és érezhetően lett volna még) bőven elmondani való élményanyaga gyermekkora társadalmi tapasztalatairól. A mindennapi küzdelem a szegénységgel végig is kíséri a vers egész menetét, s beletorkollik a családfenntartó apa lelkiismeret-furdalással gyötrött betegeskedésének a rajzába, majd halálának csaknem agitatív erejű leírásába. Ez a tragédia, a gyerekként testközelből szemlélt haldoklás és halál nemcsak úgy vált azonban Csorbában emlékké, mint ahogyan azt a vers keletkezését tekintve könnyű volna feltételezni: társadalmi tanulságában. Ez számára elsősorban egzisztenciális ütése volt a sorsnak, s lett – a vers magas művészi szintje is bizonyíték rá – a jövendő költő alkatának meghatározója. Csorba legfőbb költői mondanivalójának: az elmúlással való küzdelemnek, a halállal való szembenézésnek forrása.

S ezzel elérkeztem a friss olvasás második, az egész életműre vonatkozó fontos tételéhez.

A régi esztéták a maguk iskolás skatulyázásával fel szokták volt osztani a költők műveit: szerelmi, családi, természetleírói, hazafias stb. lírai parcellákra. Ha e kategóriákat nem is mindig, a vágyat a tematikus kategorizálásra azért örököltük mi is. Csakhogy amiként mai költőink egy jelentékeny részénél, Csorbánál se sokra megyünk téma szerinti kategóriáinkkal. Mert igaz, a fogantató élményt szemügyre véve, elkülöníthető művében szerelmi és családi lírája; és megint kiválogatható az emberség általános nagy kérdéseiről valló verseinek csokra (hiszen itt él velünk, a huszadik században, s azt éli át, amit mi). De mind e témák mögött ott rejlik a költő makacs koncentráltsága valami másra: a természeti lét (s benne az emberi) mozgásának, tendenciáinak valódi s ha lehetséges erkölcsileg elfogadható átvilágítására. Csorba életigenlő és halált látó. S ez a feloldhatatlan kettősség, melyre időről időre új és új feloldási kísérletei születnek, szikráztatja elénk költészete egész tüneményét.

Hogy ez mennyire így van, bizonyító idézetek helyett érveljen a kritikusok napjainkban oly divatos eszköze, a statisztika – a maga kezelhető szavahihetőségével. Ha a 734 oldalnyi életműből kiemelem annak az utóbbi tíz-tizenkét évnek a termését, mely – hogy Csorba egyik kötetcímével éljek – tartalmilag az ő anabázisa, életből való hátrálásának mozzanatos leírása: a halálközelség oly érthetetlenül korai tudomásulvétele, akkor több mint negyvenéves költői termésének csaknem a felét mutattam fel. Vagyis amikor az életkor, úgy ötvenedik éve körül, közvetlen nyomatékot adott a meditatív főtémának, akkor Csorba költői termékenysége egyszerre felugrott. S szemben azzal a sajnálatos hígulással, amelyet gyakran tapasztalunk más költőknél: ahogyan a versek egymást követve gazdagon sorjáztak, úgy nőtt meg a minőségük. Az a pontos megmunkáltság, az a szikár puritanizmus, amely írásmódját jellemezte – s amelyet mindig is dicsért a kritika –, egyszerre átfült, nyugtalanítóbb lett. Egy árnyalat változott csupán – ugyanaz a hang, ugyanaz a lefogott, inkább kevesebbet, mint többet mondó, már-már angolosan tényközlő beszédmód, csak talán a fegyelmezett feszültségtől a tónusa mélyült, rekedtebb lett. Észre sem vennénk a változást, ha nem a költészetben jelentkeznék. De a költészetben egy ilyen változás, egy megszaladt pulzus, egy felgyorsult lélegzet titkos jelenléte dehogyis marad titok. Az benne lüktet a sorokban, áttör rajtuk, rákényszeríti magát az olvasóra. S ettől a Csorba-versekben a kezdetektől benne lévő nemes, de némileg hideg anyag egyszerre felforrósodik. Számunkra, olvasók számára is égetően fontos lesz.

De hogy ne képben beszéljek, és ne is én beszéljek, költészetének párlatát egy-egy idézetével tárja elénk maga a költő. „Madarászó virágzó gyümölcsfák nyirkos fűszag tavasz – most április van rólatok – kellene verset írnom tavaszi – verset – De én már jó néhány nap óta – egy korhadt törzshöz járok vissza folyton – mely mégis így is koronát nevel – s holott a pusztulás országa szinte – ugy tartja magasba az életet – mint vénasszony-kar virágkosarat” (Áprilisi változatok). Ez, ha tetszik, az önjellemzésnek jelképibb megfogalmazása. Szólaljon meg azonban a költő összegezése egyenes megfogalmazásban is: „A veszendőség állapotában – mint majd az elveszettségben is – a dolgok fölragyognak… – S a jelenbéli emlékkép sugárba öltözik… s látványa ezerszeresen előlegezi a majdani gyötrettetést” (A jelen emléke). A veszendőség állapotát, mely minden eleven élő állapota, csak szeretünk szemet hunyni a tény fölött, Csorba Győző gyerekként mélyen átélte. Belőle fakad – úgy képzelem – létkérdések körül bolygó, filozofikus alapkontemplációja. Az, hogy ebben az állapotban a világ mégis fölragyog, az emlékképbe átfolyó jelenre különleges fény vetül későbbi új keletű tapasztalata. De éppen abban, hogy ezt a múlásra ítélt világot elénk tudja tárni mintegy visszafojtott fényességgel, valódi léttörvényeivel, igen, ebben rejlik művészetének felemelő, küzdelmesen katartikus hatása.