Végtelen nyár

Annyiszor emlegettem már, hogy nekünk olvasóknak a költőkkel személyes a kapcsolatunk, szemben a regény- és esszéírókkal (nem is beszélve a más művészeti ágak alkotóiról), hogy csak tétovázva merem ide írni: gyakran még azt a pillanatot, azt a verset (verscsokrot) is meg lehet jelölni, amely a közvetlen, alanyi érintkezést létrehozta. Tudni lehet, hogy mikor zárult a „lélektől lélekig” áramkör, s lett az olvasói örömből a költő iránti érzelem. Bizony elég furcsa dolog. A magam tapasztalatai között tallózva, a múlt ilyesféle pillanataira visszatekintve még hozzáfűzhetem: nem is kivétel nélkül a legnagyobb vagy legismertebb versek hozták létre. Ady például – miért, miért nem – a Krisztus-kereszt az erdőn című versével tett hódoló hívévé, kamaszként, tizenhárom-tizennégy évesen. Kosztolányi a Szerelmesek és az Ének a semmiről című két versével, melyet a Pesti Napló egy vasárnapi számában olvastam, hosszú villamosozás alatt, betéve tudva mindkettőt már az út végén. József Attila az Újság című egykori napilapban megjelent Születésnapomra üde és hetyke merészségével, azzal a bizonyos taní-tani végrímmel fogott meg. Illyés az annak idején elkobzott Rend a romokban kötetével, mely személyiségéről oly rokonszenves, oly vonzó képet formált, hogy másoktól is távol tartó fogságában tartott egy teljes nyáron át.

De hát minden versszerető olvasónak – más és más versekhez kapcsolódva – megvannak az ilyesféle érzelmi eljegyzettséget teremtő élményei. S bár nem volna érdektelen kiteljesíteni felsorolásukat a jelen irányában, s főképp költőnként és olvasói korosztályonként egybevetni tapasztalatainkat – hátha kirajzolódna netán valami statisztikával igazolható esztétikai tény –, a továbbiakban mégis csupán egyetlen ilyen kapcsolatról beszélek, arról, ami Rónay Györgyhöz fűz. Mennyi esetleges, bemérhetetlen külső körülmény is belejátszik ebbe az esztétikai alapú, de esztétikán túli megragadottságba! Rónaynak például nemzeti történelmünk egyik legszomorúbb napján kerültem a vonzáskörébe, 44 őszén, a nyilas hatalomátvétel óráiban. A megmaradás idegtépő latolgatásait, a „lenni vagy nem lenni” következményű választás feszültségét csillapítottam a Te mondj el engem című kötetének verseivel. És ez már valóban nagyon furcsa. Mert a versekben közvetlenül semmi, de semmi nem volt arról, ami akkor betöltött, ami szűnhetetlenül égetett. Másban rejlett a vonzásuk, olyasmiben, amit a történeti és személyes körülmények áttétellel aktualizálhattak csupán. Az irodalmi foglalatosság, az alkotás romantikusan felnagyított hite volt az, ami ebből a feszes formaművészettel létrehozott kötetből sistergő pozitívumként csapott bele a negatívvá vált pillanatba. Az a bizonyos: dalolni „szétrepedt torokkal, tán arabul, csak az isteneknek”, amely a Szerb Antalnak ajánlott Talán című versben vagy a Hölderlin-ben megfogalmazódik. Az „És mégis, mégis fáradozni kell” fiatalosan heves, biztatóan kételytelen, a hivatásért lelkesülő változata.

Hol van ez már? Hol van nyoma a mai Rónayban, például a napjainkban megjelent Kakucsi rózsák című gyönyörű kötetben? A hevesnek, a kételytelennek, a romantikus irodalmár láznak semmi. De…

A művészi személyiségnek egyik legcsodálatosabb tulajdonsága: a maga alakító változása. Az, ahogy apránként és a szemünk láttára – bontja és építi magát. Létrehozza és túllépve meghaladja, amit létrehozott. Legyen akár ösztönösebb, akár tudatosabb ez az önalakító mozgás (csak tudatos vagy csak ösztönös persze aligha lehet), a művészi tevékenységnek mindenképpen a feltétele. Hiszen a művész nemcsak csinál, létrehoz valamit, hanem teremtve formálja magát, hogy teremthessen. E belső építkezés nélkül csak a mű terjedelme nő, mondjuk így: ívszáma.

Ha Rónay György egykori kötetére ma visszatekintek, és azután számba veszem közel négy évtizedes önalakításának műveken mérhető történetét, akkor sarkalatos változások egész sorát jegyezhetem fel.

Nézzük előbb a szembeszökő jegyeket. A fiatal Rónay ritkán és csak a felajzottság magas fokán megszólaló költő volt. Ma természetes beszédű és spontán. Akár a Kakucsi rózsák-at, akár a Mérlegen című egybegyűjtött kötetet forgatva világos, hogy ami annak idején soha, ma (elég régóta) egyetlen lírai észrevétel már versre készteti, legyen kiváltója az idő, az évszak mozdulása, egy hangulatvibrálás vagy egy gondolatszikra. A vers az idők során összehasonlíthatatlanul természetesebb közlésformája lett; természetesebb, mondom, mert azért műfaji kőre nem tágult lényegesen: ma is, mint egykor, a létezés, a helyzetét vizsgáló egzisztencia közérzete a fő ihletője. Mintha az egyén viszonyát a léthez – ezt a szűrt, sok mindentől lecsupaszított problémát – tartaná az alanyi költészet alapforrásának. Ezen a klasszikus hagyományon belül lett spontán. Ha tetszik, a goethein, amely kételytelenül, magabiztos közvetlenséggel vonja bele az olvasót akár a személyes élmény keletkezésébe is: „Ich ging im Walde – So für mich hin, – Und Nichts zu suchen – Das war mein Sinn.” Korunk költészetében oly ritka mozdulat ez, mint utcáinkon az udvarias kalaplengetés.

A feszessége. Nemcsak maximális formai tökéletességre törést értek ezen, a rímek és ritmusok tisztaságát, a szöveg könnyed és bravúros megmunkáltságát, hanem a szavak, kifejezések megválasztásának eleganciáját is. A fiatal Rónay ebben nemzedéktársainál (Radnóti, Vas, Jékely) szigorúbb. Ha Jékely a magatartásával, borzongásaival és hevüléseivel, ő a szövegével volt költői költő. De ma? a Kakucsi rózsák-ban van egy rezignált négysoros, amely erre is felel: „Minden igének megadni a testét? – Mind kevesebb, akiért érdemes még. – Mit törje magát? Mivégre beszéljen, – ha szavát sem értik már Ninivében?” Pedig Rónay megadja a testét ma is az igének, sőt fokozottan adja meg. Nem annyira a hangzásra, választékosságra, hanem ami fontosabb, az anyagszerűségre figyelve. A kötet kiemelkedő verseiben, akár az infarktus okozta öregedés-versekben vagy a Kettős arckép ciklusban, de legfőképpen a csúcsot jelentő Szerápion legendák-ban (lesz még szó róluk), még költői hatóanyagot is váltott. Háttérbe szorította vagy eldobta a formát, a költői szavakat, s helyette a látásmód, a tartalom költőiségével hat. Azt húzza feszesre, többnyire persze rímtelenül, vagy éppen kötetlen ritmusú szabad versben. Így hozta létre a kötet hagyományokon túllépő kis remekléseit. (Záróra, A kertész és a rózsák, Ars poetica, A sisak stb.)

De a külsőbbnek tűnő jegyeken túl nézzük a belső változást. Azt, hogy mi lett abból a már idézett hivatáslázból, abból a „dalolni csak az isteneknek” hitből? Mi a romantikus lobogásból? A Szerápion legendák-ban rejlik a felelet és még egy kötetzáró nagy versben, A hajós hazatérésé-ben. Hogyan, Szerápion? Ne szégyelljük felütni a lexikont: „sztoikus ókori filozófus Hierapoliszból”. S ne szégyelljünk utánagondolni annak se, hogy a sztoicizmus az elfogadás, a belenyugvás bölcselete. A cselekvéssel szemben a nem-cselekvésé. Ezt hirdetné ma műve magas pontján a hivő, a cselekvő humanista Rónay?

Nem mondtam eddig, de a Kakucsi rózsák afféle anabázis, a visszahúzódás, a létből való kivonulás könyve, akár Illyés Minden lehet-je vagy Csorba halállal szembenéző kötete, melynek a címe is Anabázis. S ha a költői érzékenység túl korán is készteti a költőt a tapasztalatok összegezésére (sorsérzet, emberi kötelékek, a hazával való kapcsolat), a végső képletek leolvasására a távolodás távlatából, akkor is annak kell venni szavát, aminek szánta. Magától a költőtől kölcsönözve a kifejezést: a „zsongó Hallgatás” szavának, a végtelenség „néma ajkú” beszédének, „mielőtt visszaolvad elemébe”. S ezzel már benne is vagyunk a Szerápion legendák jelképrendszerében, melyben előttünk „végtelen víz, mögöttünk végtelen homok, mindkettő enyhén fodrozódva, éppen csak annyi különbséggel, hogy a tenger mozgékonyan, a homok mereven”. S mi vagyunk, akik állva haladunk, két tenger közt egy hullámsáv. S hova haladunk? De kategorikusabb itt a kérdés: merre kell haladnunk? Ha szabad átfordítanunk a többértelmű jelképek sorát, melyeknek jelentését szántszándékkal lebegteti a költő, akkor a mindennapi tülekedéseken túl, az agorák napi árfolyamáról s az ájtatos tülekedők tőrvetéseiről tudomást sem véve, saját nyarunk szabadsága felé. Egy önmegvalósító Nyárba, hol ki mindig magányban él, sosem magányos, hol semmitől sem lehet megfosztani a semmiért sem törtetőt s semmihez sem ragaszkodót („akármit vettek el, minden hiánnyal én lettem gazdagabb”), hol nincs is pokol, ha magadban kioltod a másokét is. De az értelmezést szolgáló, tömörített félidézetek helyett álljon itt egy egyenes idézet, amely képi áttétele ellenére annyira személyes vallomás, hogy magyarázatra sem szorul: „Látod ott – a madarat? A fél eget átszelte már, mióta itt vagyunk, neszét se hallani, – csak száll, hasítja egyenletes szárnycsapással – a maga tengerét, mindig tovább. Hová? – Míg nyarába nem ér.” Íme, a sztoikus vagy a passzív, a krisztusian-keresztény elemek ezt a nagyon is aktív cselekvést szolgálják, ezt a műre, teremtésre koncentrált ars poeticát. Vagyis hogy az a fiatalkori alapérzés, amit a Talán című versből idéztem, ha romantikáját vesztve, de érvényében megnövekedve, millió tapasztalattól árnyalódva és kiegészülve a Kakucsi rózsák-ban mégiscsak visszatér. Nem programként, mint annak idején, hanem életmódként, betöltő életcélként. S ha Rónay György műveinek „nesz nélküli” (értsd: az agora zsivajában nem emlegetett), egyre impozánsabb növekedésére tekintünk, látni kell: élet és művészi hitvallás nála mennyire egy.

S ha Rónay, a költő, valaha rég – ezzel kezdtem – érzelmileg magához fűzött a fiatalkori versekkel, most ezt a kötést – annyi változás után és csöppet sem esetleges körülmények között – újra megerősítette a Kakucsi rózsák-kal. Tanúsíthatom, a versszerető olvasó tapasztalni fogja, e csúcsokhoz ért költészet ritka, személyes vonzóerejét.