Klasszicizmus, modernség

Rónay György verseinek gyűjteménye Mérleg címen jelent meg. Több mint negyven év válogatott költői termése (1931-1972), csaknem négy és fél száz oldalon. A címből az életművét közrebocsátó költő mozdulata többféleképpen is magyarázható. Hangsúly kérdése, hogyan. Rónay gesztusa olyan szerény, hogy ekkora életmű láttán feltűnik az olvasónak. A címadó vers ugyanis a műfordító kételyeivel csinál mérleget: „Művetek magyarul hangommal lett örök, – Michelangelo, Rilke, Ronsard. – Saját művem viszont, mint friss szobrok mögött – a sérült kő, tört deszka… egy halom töredék.” Tipikusan az írással járó, cáfolni sem érdemes kételyek. Inkább arra figyeljünk, hogy idézés közben, ellenállhatatlan kényszernek engedve, két szó kihagyásával miért rontottam el a gyönyörűen felépített, keresztrímes strófát. A Ronsard-ra rímelő sor így teljes: „a sérült kő, tört deszka, rom, sár”. Önmagában kifogástalan megoldás, benne van a képben: a szobrászműhely leírása vele egész. És frappáns is, már-már virtuóz. Pompás, gyönyörű hagyomány áll mögötte, a nyugatos költők első nemzedékéé, amely költészetünket a döcögős alpáriságból kiemelve, a könnyed eleganciával is megajándékozta. Rónay, aki a Nyugat harmadik költőnemzedékében indult, hosszú éveken át hívebb volt ehhez a hagyományhoz, mint sok nemzedéktársa, kit Illyés és Szabó Lőrinc – a második nemzedék – szándékolt rögössége, közvetlensége megérintett vagy befolyásolt.

De nemcsak erről van szó. Nem pusztán a kidolgozás míves eleganciájáról. A mai közköltészetben elhanyagolhatónak tartott és mélyre züllött mesterségbeli tudásról, amely Rónay költészetében oly példaszerűen magas még. A kidolgozásmód – mint rész az egészről – a költői eszményről is vall. Arról, hogy milyen szféra Rónay számára a költészet, és hogyan, milyen átalakulással, milyen áttételezéssel kerülnek bele az élettények, a köznapi valóság tényei. Ebből a szempontból Rónay alkata Babitscsal rokon. Vagyis ellenállást leküzdve, átalakulva, derítve érik benne költészetté a világ. Sőt fiatalon, a vallomás gátoltságában mintha túltenne Babitson is. Romantikus érzékenységét klasszicista lefaragással fogalmazza meg. Csupa ősképzet jut eszembe: a költészet szentély vagy olyan liget, amely távol van a világ zajától. Csakhogy korunkban a világi zaj (s melyik korban nem?), méghozzá ágyúdörgés, gépfegyverropogás, atomrobbanás a teljes földtekét rázza, templomostul, ligetestül. Belerobbant Radnóti klasszicizmusába is, persze Rónayéban is jelen van. Ha az olvasó szemügyre veszi a versdátumokat, világosan újrarajzolódik előtte az ismert külső történet. Megélt életünk. De ha közben más magyar költők műveire gondol, kirajzolódik az a megszűrt áttételesség is, amely Rónay Györgynek kivételes sajátja.

A vers befogadóképessége mennyire kitágult korunkban! Mindent felvesz magába: epikát, esszét, dokumentumot, sőt az élet kaotikus tényeit is, csaknem azon kaotikusan. Nem így, nem egészen így Rónay lírája. Bármennyire kiváló esszéíró is ő, egyike ma a legkiválóbbaknak, s bármennyire sokkönyvű, gazdag elbeszélő, verseit a műfaji átcsapásoktól távol tartja. Számára a költészet bensőbb ügy. A lant válogatott pillanatokra való, ünnepibb hangszer. Leltár című négysorosában vallja: „A virágokat és a madarakat is, – s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz; – de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem: – a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.” Nem tudom jobban körülkeríteni: számára a vers a csönd pillanatainak észleléseire való. Ezért is van annyi szuggesztív tájverse. Csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog: a csönd pillanata az egzisztencia öneszmélésének pillanata, a léttel való szembenézés. S ha a klasszicista harmóniavágy („és negyven év után mégiscsak sikerült nyarat teremtenem magamban”) tárgyiasan elrendezi-kivetíti, természeti képekben rögzíti, vagy a keresztény mitológia nagy paraboláiba szorítja is bele ezeket az egzisztenciális eszmélkedéseket ez utóbbi Rónay költészetének legmagasabb és sokkal több méltánylást érdemlő szintje –, a klasszicizmus „szövedéke mindig fölfeslik valahol”. Szerencsére. Úgy, mint Hölderlinnél, hogy az egyik mintaképet említsem, vagy olyasféleképpen, mint Rilkénél. S a példaszerűen megmunkált vers – ki tudja, milyen kiérdemelt kegyelemből? – megtelik a szándékoltnál nagyobb feszültséggel, a mélységek örvénylő titkaival.

A törvény szövedéke fölfeslik – vagy maga a költő fejti fel, éspedig nagy okkal. Rónay György nagyon is megérti, hogy az imént miért idéztem csonkítva. Az „ellenállhatatlan kényszernek”, a versízlés változásának éppen ő az egyik gerjesztője. Természetesen nemcsak fordításaival, az úttörésként megjelentetett Modern francia lírá-val (1939!), az Apollinaire, Éluard-, Aragon- stb. tolmácsolásokkal, hanem saját költészete, saját kifejezésbeli eszményei végletektől tartózkodó, biztos átalakításával. A Mérleg olvasója az irodalomtörténeti líraváltozást követheti nyomon – nem látványos harcaiban, hanem leszúrt eredményeiben. Azt, ahogy a formai hatásokon és a kifejezés eleganciáján alapuló Nyugat-hang átfordul, s egyre nagyobb teret ad az élményt kiváltó puszta tényközlésnek. Ahogy sóvár zenéje összetörik, s disszonánsabb zenére vált át, kifejtett, nagy jelképei jelzésekre tömörülnek. Szóval, ahogy apránként más lesz – nem a vers leglelke, hanem lírai hatóanyaga.

Mindezt az olvasó egy olyan költőt követve élheti át, aki korunkban talán legmélyebben gyökeredzett bele az írástudók humanista hagyományába; olyképpen, hogy a művészetet harmóniát adó, a létezés teljességét kínáló, külön területnek tekinti, s olyképpen is – hiszen azért humanista –, hogy minden embertelenségnek szilárdan szembeszegül. Ahogy írja is, a költő nem romantikus vándor, nem jövő-menő idegen, hanem gazdája a világnak. Olyan gazda, akiben eleven a részvét, s aki békességet hoz a jóakaratú embereknek. „Nem tőrt hoztam. Olajat, kenyeret, – s korsómban tiszta víz. – És sebem sincs. Hát kegyelmezzetek – ti magatoknak is.” Rónay költészete végül is legmélyebb szándékában hit és vallomás, vagy ha úgy tetszik, hitvallomás a művészet ősi, transzfiguratív képességéről.

Csorba Győzőről már régóta tudni lehet, hogy nem a könnyű utat választotta magának. Köteteinek egész sorával bizonyította, hogy van benne szikárság, szűkszavúság, a tetszetős helyett inkább a rögösséget vállaló keménység. Mindez a szakmán belül, hol ki-ki a kártyákba belelát, imponáló, sőt tiszteletet keltő. De az olvasói sikerhez, a versek felszívódásához, közkinccsé válásához kevés. Az többnyire más csatornákon fut. Sajnos.

Az Anabázis, Csorba új kötete, merem remélni, legjobb szintjével nemcsak ilyen szakmán belüli megbecsülést hoz a költőnek. Ez a verseskötet egységes szerkezetű, egyetlen témát kerít körül, mégpedig mindenkit érintő, szinte katartikus hatással. Csorba szemléletének tárgyias keménységét fokozta fel itt – önmaga ellen. Az anabázis – hagyományos értelme szerint – pusztuló sereg hazavonulása. Csorba valahogy így értelmezi: a kivonulás története, tényei. Mármint az életből való kivonulásé. Afféle újabb Kharón ladikján volna hát a kötet? Nem, még ha vannak is Illyéssel megfigyelésben – s itt-ott vershangban is – érintkezési pontjai. Rilke mély gondolatát, hogy mindenkinek saját halála van (ami létében érik), vagy ami ugyanaz: saját kifelé-útja a létből, a két kötet összevetésében tisztán átélheti az olvasó. Csorba már a kötetnyitó Szüleimnél című versében felveti a témát (nem a szüleinél van, hanem szülei sírjánál – de ez a változtatás nyomatékos), hogy néhány verssel később világosan kimondja, mi új verseinek magja, ihletője. Ne egyszerűsítsük arra, hogy a halál, ő se úgy nevezi. Pontosabb így fogalmazni: a felismerés, hogy a személyes lét befejezése elkerülhetetlen. Ahogy a Kis himnusz összefoglalja: „A tiszta és csodálatos – törvények tiszta és csodálatos rendje tipor szét, tiszta és csodálatos – minden halál.” De ne higgyük, nem ilyen ünnepélyesen rilkei a kötet beszédmódja; jobban érzékelteti, és az ihlető felismerésről is pontosabban vall egy köznapi tájleírás (Révfülöp, október): „Tanácstalan az őszi táj: a zöldet – még csaknem épen őrzi de a fény-árny – kavargásában kétkedik melyiknek – jobb hinnie melyik szabály s kivétel. – De én tudom ha kicsit korai is még – záróráról beszélni új csírát csak – a pusztulás hajt s kertben réten erdőn – a parti parkban szőlőkben kövek közt rokon a bomló vegetáció: a – negatív sarjadás és nemsokára – az gyűjthető csokorba.” Ez a „kicsit korai még záróráról beszélni” és a „nemsokára csokorba gyűjthető negatív sarjadás” a fontos itt. Nemcsak a szenvtelenségében hatásos megfogalmazás miatt, hanem azért, mert árulkodóan érződik benne az élethez való eleven kötődés, a „még ha lebírnak is akkor is megvetem a lábam” izommozdulata. S ha az olvasó számára ez belemagyarázásnak tetszhet is, a verseskönyv ismeretében nem az. Csorba a maga szűkszavúságában pontosan fogalmaz: „Nem csupán, idézni lehet – dúsítani is ami volt… s hátrafelé menni előre – énekszóval a temetőbe.” Vagyis – elnézést a kihagyás miatti magyarázkodásért – az élet felé fordulva, azt dúsítva. (Íme az ellenpont, a hatás felfokozója.) Ez a kéttős életérzés, a haláltudat és az élethez kötődés akkor is áthatja kötetét, ha olykor lazább, konvencionálisabb megoldásokat is beenged sorai, sőt versei közé, mintegy a megtalált hangról, tartásról időről időre megfeledkezve. De magas pontjai (Alkonyodó, Ahol nehéz, Fa, Nyugalom, Derűvel – és a többi) éppen azért magas pontok, mert ellágyulás nélkül valók. Mintegy hangsúlytalanul veszi itt tudomásul a pusztulás leleményeit, a laikus anatómiaórákat, a betegségprofesszorokat, azt, hogy „a hús szövetei módján a lélek szövetei is meglazulnak: papucs-érzelmek, papucs-hevülések – klaffognak, ráncosulnak”, azt, hogy például a fa „csak beljebb bírhat menni a – termés vak varsa-hálójába – tűrve a megnőtt támadási felület – sokasodó veszélyeit”, és végül, hogy „a metszett szavakat a motyogók élesítik – az öregség héja, magja, szára is a gyümölcsé – az alkony is a nappalé”.

Nehéz abbahagyni az idézést. Csorba lecsupaszított stílusában, köznapira törő megfogalmazásaiban, tömörítéseiben, mellyel a közlendőre összpontosít, erős a vonzás. Idézni kell, hogy az ember láttassa az értékeit. De Csorba versszövege nem úgy értékes, hogy részleteiben okvetlenül tetszetős is volna, vagy kivált frappáns. Az ő tartózkodó és tartalmas, klasszicizált modernsége egy-egy vers egészében bontakozik ki, testesül meg. Kassák fejtegette ismételten is: olyan verseket szeretne írni, hogy tárgyként lehessen magunk elé helyezni őket az asztalra. Fogható, körüljárható valóságként. Csorba Győző néhány új verse ilyenféle tárgy a magyar költészet asztalán.