Dsida Jenő – negyven év távlatábólTöbbnyire nem lehet azt később megmondani, hogy miért s mikor szerettünk meg egy költőt. Hogyan „estünk bele”. Az olvasói szeretet – különösen a költők iránt – elfogult, erős érzelem; mégis, az idő elmossa kialakulásának magunk előtt is félig rejtett történetét. De Dsida Jenővel kapcsolatban meg tudom mondani, datálni tudom a kezdő pillanatot. És nemcsak azért tudom, mert számomra az a pillanat más okból is emlékezetes, hanem mert Dsida költészete olyan, hogy akire hat egyáltalában, arra nagyon hat. Azt egy csapásra eljegyzi hívének. Igaz, olyan költészet ez, amelyet a fontos, sőt sokfontos, súlyukkal máris tekintélyes irodalomtörténetek alig emlegetnek, de másfelől olyan – hadd ismételjem meg –, amelynek divatoktól vagy értékelő szempontoktól függetlenül mindig is voltak hívei és rajongói. Hogy miért voltak? Éppen annak szeretnék utánajárni az alábbiakban. Mindenekelőtt hadd rögzítsem azt a áramkört záró pillanatot. Magamra maradva álltam Radnóti Miklósnál, aki fiatalon a barátságába fogadott, a könyvespolca előtt. Radnóti egy csöngetésre kiment ajtót nyitni, és kint maradt, az előszobában tárgyalt valamit. A sok kinccsel kecsegtető polcon, szemmagasságban ott volt előttem Dsida Jenő nemrég megjelent, már posztumusz kötete, az Angyalok citeráján. A költőnek csak a nevét ismertem. Kihúztam a sorból a könyvet, s ahogy megnyílt, találomra beleolvastam. Az Út a kálváriára című vers volt előttem. Radnóti még egyre tárgyalt odakint. Volt időm többször is végigolvasni. Jó volna felidézni, hogy mi ragadott meg benne. Hogy akkor, húszévesen, mivel mágnesezett magához. De pontosabb, és többre is megyünk vele, ha azt mondom el, amit a versről ma gondolok. A kálváriavers, ahogyan illik, egy kálváriaképpel kezdődik:
Kálváriaképpel? Igen is meg nem is. Ott van a hegy, a fájdalom s a belenyugvás: „legyen meg a Te akaratod!”, de hol az ezerszer látott kép súlya, tragikuma, a kínhalál előrevetülő árnyéka? Ezen a hegyen sugárzó, enyhe fényben, sugárzó, hűs homlokkal (tövistelen), lassudan vonuló felhő alatt ballag az, aki felfelé tart. Lágy, pasztell-lebegésű kép ez, watteau-ian édes és míves. S amit akkor biztosan nem vettem észre: mai szemmel látszatra inkább szenvelgő, mint szenvedő. S most a második és harmadik versszakban egyszerre megszólal a képhez illő fájdalom édes-melankolikus sanzonja:
S ismétlődik ez a szerelemsirató a harmadik szakaszban is, a megközelítés alig módosított változatában:
Korunk szerelmi közérzelmei, úgy tetszik, slágerszintre süllyedtek az eltelt negyven év alatt. A költészet tartózkodóbb lett. Az egyszerű közérzelmekkel szemben gyanakvóbb. Melyik mai költő merné elmondani, hogy a szerelem vége eszébe juttatja a halált, a saját halálát? Pedig a vers erről szól; a kálváriás kezdőkép, a második és harmadik szakasz utolsó sorának célzása tudatosan vezet a záróstrófa Krisztus-párhuzamáig.
De hát vajon valóban csak ezt a tartalmat, ezt az érzelmet írta meg Dsida? Jogos-e, hogy az érzelmesség elutasítói elvetik a verset, a slágerkedvelők pedig ünneplik? Nem és nem. A vers varázsa magában a versben rejlik, nem általában a szentimentalizmusban; taszítása pedig, ha van, versízlésünk változásában. Egy hang szól belőle; bársonyos és rejtetten szomorú. Mélyen megérintő mollban. Könnyű kimutatni, hogy ez az érzékeinket megragadó zene a költői technika szempontjából hogyan jön létre, milyen finom, míves rafinériával. Már első olvasásra feltűnhet: a vers mindegyre ismétlések visszafogásával lép vagy inkább lépeget előre. Az első versszakban ugyan még leplezettek a sorok egymást erősítő visszhangjai, de már teljességgel világos, hogy a második és harmadik szakasz első sora kis változtatással (rejtett fokozással) megismétlődik a harmadik és ötödik sorban. A zárószakaszban pedig már minden egyes sor (mindig egy sor kihagyásával) az előzőt fokozza. De ez a végigvitt ismétlésrendszer a zenei hatásnak csak egyik eszköze. S ha már belementünk abba, hogy analizáljuk a vers titkát, vessünk egy pillantást a rímeire. A lágy, édes éneknek itt még inkább a nyitjára lelünk. Az egyenként hatsoros strófák két rímre komponáltak, mindegyikük keresztrímként háromszor ismétlődik. Ez már önmagában is megejtően zenél. De Dsida nem akármiféle rímekkel hozza létre a zenét! Majdnem mind legalább két, de többnyire három szótagos tiszta rím: például kék szeme – mély zene – vérzene. S a szakaszok a-rímei, vagyis ismétlései van úgy, hogy öt vagy hét szótagosak (fény sugárlik, felfelé tart, szerelem illatától). Az olvasó persze szembe vetheti: mi közöm van ehhez a technikához? Olyan ez, mintha zeneélvezet közben zeneszerzéstannal zavarnának. A kontrapunktok és variációk szerkezeti rendszerét mutatnák. Logikai metódust, vázat a zene élő teste helyett. S ez csaknem igaz. De amikor az Út a kálváriára című vers zenei felépítéséről beszélek, már nemcsak egyetlen vers formatitka lebeg a szemem előtt, hanem az egész költészeté, amiből ez itt csak minta. A Dsida-hang van előttem, „az érett férfi búgó, tiszta, moll panasza”. Édes, de keserűvel átitatott, mint – hogy Dsida hasonlatával éljek – egy kávéba mártott kockacukor. Az a hang, ami oly speciálisan és varázsosan egyedi költészetünkben. Éspedig korántsem pusztán bravúros formai okokból egyedi. Induljunk ki megint csak ebből a véletlenül elém nyílt versből, melyet, mikor Radnóti végre visszatért a szobába, lelkendezve mutattam is neki. – Nem ismerted? csodálkozott. – Dsida igazi költő. Érdemes megismerned. – Pedig a versnek volt számomra és ma is maradt két furcsasága, ami már akkor is elgondolkoztatott. Az egyik oly nyilvánvaló, hogy az olvasó bizonyára észrevette: a költő a maga kálváriáját (ami a vers felszíni értelme szerint pusztán érzelmi-szerelmi) Krisztus kálváriájával azonosítja. S ha a vers tapintatosan nem is nevezi meg, hogy ki a történés alanya („valaki ballag”, „valaki felfelé tart”), mégsem lehet kétség afelől, hogy a költő személye az, aki itt Krisztus mellé kerül. Bárhogy is vesszük, ha komolynak, ha játékosan frivolnak – amire semmi alapunk sincs –, van ebben a párhuzamban valami meghökkentő. És most egy másik verset vagyok kénytelen idézni, Dsida Jenő egy sokkal korábbi versét, ami az 1933-ban megjelent kötetének, a Nagycsütörtök-nek címadója. A vers itt most elhagyott első részében arról értesülünk, hogy a költőnek hat órát kellett várakoznia éjszaka a kocsárdi vasútállomáson.
Hadd ismételjem, nagycsütörtök éjszakája van, melyre a keresztre feszítés napja virrad. És kik alusznak, amikor a költő „sors elől szökve, mégis szembe sorssal” útban van „végzetes földön csillagok szavára”? Péter, János, Jakab, Máté – a tanítványok. És most még egy idevágó idézetet ugyancsak a Nagycsütörtök-kötetből, a Krisztus című versből: „Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is – számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű – voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.” A párhuzamérzés a halálra készülő Krisztussal tehát nem előzmény nélküli. Okát is megleljük, csak közelebb kell hajolnunk a költőhöz és a költészetéhez. Az életrajz máris sokat elárul: Dsida Jenő 1907-ben gyenge, beteges szível született, és szüntelen bizonytalanságban, a halállal állandóan szembenézve, mindössze harmincegy évet élt. El sem érte a krisztusi kort. 1938-ban meghalt, közvetlenül az Angyalok citeráján, a reprezentatív kötet megjelenése előtt. Ez az adat a különben másutt is felbukkanó Krisztus-párhuzam kérdésében fontosabb, mint gondoljuk. Vajda János ezt mondja: „Ember, mulandó, koldus vagy király, – Emeld föl és hordd magasan fejed! – Hős vagy fenséges, mind, ki a halál – Gondolatát agyadban viseled!” Csakhogy bármennyire is igaza van Vajdának, kivétel nélkül mégsem vagyunk hősök, mert ezt a gondolatot örökösen elhessentjük magunktól. A természetes halál rendszerint lecsap ránk. De a kínhalál, amilyen a Krisztusé is, lélektanilag éppen abban különbözik a természetes haláltól, hogy kényszerítve, mozzanatról mozzanatra szembenézünk vele. Ez az igazi töviskorona – nem az, ami tüskéivel felvérzi a homlokot. És Dsida egész rövid életében végig hordta ezt a töviskoszorút. Hogy mennyire folytonosan hordta és milyen mélyre hasító tüskékkel, költészete rá a bizonyság. Ez a költészet – elég bárhol beleolvasni – a halálközelség és a fiatal, játékos kedvű életszeretet ellenségének érzelmi izzásából fakad. Görögtüzes lobbanás, mely mintha fekete fénnyel ragyogtatná a világot. Nem szomorú fénnyel – ne tévedjünk. Nem lemondó, fájdalmasan búcsúzó költészet ez, egyetlen mély húron gyönyörűen játszó, mint a Tóth Árpádé. Inkább felülkerekedő, játékosan életigenlő, könnyedén, fiúsan bájos, rímekkel csilingelő, szertelen. De múzsái mégis a végletek: friss, meg nem kopott gyönyörűség és bizonyos halál. Ezek hozzák létre egyedülálló, markáns különösségét. Azt, hogy az életről a halál árnyékában és magáról a közelítő, a kisagyba már belefészkelt halálérzetről szinte-szinte ő mondja a legtöbb konkrétumot irodalmunkban. Ez a különösség a Radnótinál olvasott versen is rajta van. Természetesen magát az egész verset ez ihleti, ez teszi lehetővé. De részleteiben is tetten érhető, kivált a második versszakán, a szerelem váltakozó jelzőin. (Itt van az a másik „furcsaság”, ami annak idején elgondolkoztatott.) Azt, hogy az elszállt szerelem illatától kövér és fűszeres a lég, még véletlen szülte, bizarr érzékelésnek vehetjük – holmi szürrealizmusnak, holott nem az. De amikor a jelző halott-ra, majd utóbb bomló-ra változik, akkor már nem lehet kétségünk afelől, hogy a strófa az enyészetnek rejtett konkrét képét is idézi. Pontosan úgy, olyan bizarr módon, ahogy a Szerenád Ilonkához című, jóval korábbi nagy vers összekapcsolja a szerelmet és a testi bomlást. Ilonka a költő korán elhalt gyerekkori szerelme. (Dsida a Tükör előtt-ben még bővebben beszél róla.) A Szerenád az emlékezet tóparti szeánszán idézi meg a lány rég ködbe veszett alakját; tudatosan Edgar Poe Annabel Leejének modorában, pazar rímekkel és alliterációkkal ékes, édesen lüktető anapesztusokban. Íme a vers egy idillnek indult részlete:
Csakhogy mi lesz az idillből?
A gyönyörű verszenéknek máris komor, csilingelő énekével máris ellentétes a tartalma. Sőt az eltűnt bogarak gondolattársító szereplése miatt kínosan fenyegető. Dsida nem kíméli az olvasót. Amit szívesen elnyomnánk, amit az egészséges életreflex természetesen elhessent magától, éppen azt az összefüggést bontja ki:
Valójában egy szakasszal tovább idéztem itt a kelleténél. El akartam jutni a strófavégi halálközelséghez („angyali végcsemegének”), mely a képzetek sorát (mint az előbbiekben a halott, a bomló szerelemmel megidézett enyészetképet) indokolja, másrészt valamilyen feloldásféléhez szerettem volna eljuttatni az olvasót. Feloldáshoz, a költő szellemében. Mert Dsida, bármi riasztó is a feltárt élmény, mindig ellenpontoz. És nemcsak formai hatóanyaggal, a vers könnyed, csiszolt, már-már túlérlelt tisztaságával vagy a költői kép telibe találó erejével. Itt is, ahol csókot és férges bomlást kapcsolva egybe talán a legvégletesebb, létrehozza végül egy lebegő látomás varázslatában az élet diadalát. (Lásd a vers befejezését.) Igaz, ez még a fiatal Dsida, aki még csak meg fogja írni a gyöngyöző életörömnek, a játékos, pajkos szerelemnek azt a lírai riportját (Kóborló délután kedves kutyámmal és Miért borultak le az angyalok Viola előtt), amit – ritka pillanat – egyetlen előérzet felhője se árnyal. És megírja még – hogy másik közismert remeklését említsem – hulló hajszálainak múláson angyalian túlemelkedő, már-már vidám elégiáját. Igen, de a kitérők után az Angyalok citeráján kötet lapjain közelesen következnek az alaptéma folytatásai, a halálélmény konkrét versei, melyekben arra a lehetetlenre vállalkozik a költő, hogy szinte az utolsó pillanatokat rögzítse; mintha lehetne visszaszólni, híradással szolgálni még nekünk, továbbélőknek.
Ilyesféleképpen „tudósít”, megrendülésről megrendülésre hánytorogva, arról a pillanatról, amely elől senkit sem rejt el „e vacak világ”. Ám még ezekben a versekben is eleven, ha nem is az élet ünneplése, de rendje, ténye, a hozzá való fájdalmas kötődés. Az elsötétedő világ pontos, éles appercepciójában megnyilatkozó kínzó életnosztalgia: Sőt ezt követően a végső versciklusban, a Tükör előtt-ben, az eksztatikus halálélmények után Dsidát valami váratlan lehiggadás szállta meg s egyben olyan nyitottság is életünk általános és társadalmi jellegű kérdéseire, az erdélyi magyar sors tragikumára, amely csak korai szabad verseiben mutatkozott meg (Amundsen kortársa, Utcaseprő, Bútorok), s melyet később a fenyegetettség főtémája alig-alig hagyott megszólalni. Új, harmonikusabb s teljesebben kifejező beszédmódba kezdett. Formailag kevésbé csigázottba, tartalmilag kevésbé sírba tekintőbe. Ez az érett Dsida, aki valamiképpen olyan áttetsző, olyan kristályos, mint a világirodalom korán kilobbant nagyjai, egy Keats, egy Shelley, egy Csokonai. Ebben a kurta „klasszicizmusában” tudat- és érzésvilágának minden mozdulása természetesen válik magasköltészetté, legyen az gyerekkori emlék Ilonkáról, édesapja sorsáról vagy elmélkedés, reflexió általában az életről, az erdélyi magyar irodalomnak múltakon túllépő, megbékéltető, emberséges feladatairól. Hogy erre a csúcsra a sorsába való belenyugvás emelt-e vagy éppen a végső összegezésvágy betöltése? Nem tudhatjuk. Művét ekkor törte derékba a halál. Harmincegy évesen. De amit ily rövid idő alatt létrehozott, az a magyar költészet félrevethetetlen része. A Dsida hang éppúgy, mint az a felfokozott, mindnyájunkat nyugtalanítva fenyegető előérzet, sőt tapasztalat, ami megszólal benne. Létünknek ez a többnyire háttérben álló, de mellőzhetetlen sajátsága. S amit ő – Vajda János szellemében – emelt fővel hordozott, mindig is viselt és elviselt agyában. |