Egy fából faragva

A mélyebb múltból feltündöklő hagyománynak és a romantikusan modernnek sajátos elegyítése – hogy magam is régies szóhasználattal éljek – mindig is különleges ízt adott Jékely Zoltán költészetének. Ezt az egyedi vegyítésmódot a legkönnyebben a nyelvében lehetett tetten érni, abban, ahogy harmonikus természetességgel kerültek benne egymás mellé régi, elavult szóalakjaink, igeidőink (a félmúlt éppúgy, mint a három-négyszáz évről visszakacsintó régmúlt, a vala) a legmaibb kifejezésekkel: a hamuhodott, a jonh, a cinterem a beat-szupersztárral vagy az autóstoppal; s együtt élnek békésen verse által beleszületve „e mái világ összkomfortos jászlába”. De hát ez a nyelvhasználat csupán tükrözője annak a belső világnak, amely mintha a reformkori költészettel vagy még inkább a felvilágosult XVIII. századvéggel testvériesülve élné idegszaggató jelenkorunkat. Jékely fiatalabb évei idején – költői kibontakozásának remekléseket ontó virágkorában – az említett elegyítésben a romantikusan modern elem volt túlsúlyban, s kevert bele a félreismerhetetlen Jékely-hangba apollinaire-s felhangokat, lafargue-os modulációkat, mindazt, ami a harmincas években önmaga megtagadása nélkül termékenyítően asszimilálhatott; ma viszont már jó ideje – megint csak régies szóhasználattal – mintha inkább a másik elemet, a tündöklő hagyományt uralná (ismerné el urának) Jékely költészete.

Új kötetének címe (Minden csak jelenés) maga is idézet Berzsenyitől, vagyis egyikétől azoknak, akikkel belső világa testvériesülni látszik, akikkel reflexig ható rokonsága egyre inkább kiül költészetére, mint az öregedő arcra az ősök antropológiai jegye. S ha az ember elmormolja magában az idézett Berzsenyi-hely strófakezdetét is: „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül”, akkor már meg is lelte Jékely költészetének (egykorinak és mainak) egyik alapihletőjét. Nem mintha el lehetne felejtkezni arról, hogy a múló idő mily képtelenül erős és általános sarkallója a költészetnek. De Jékely időátélésének, időérzékelésének megvan a klasszikus ősökhöz kapcsoló specialitása. Megvan a személyes létet illetően és a kollektívumot, a nemzeti létet illetően egyaránt. A személyes létet illetően a hajdani riadozó, már-már kacéran modern halálidézéssel és múlás-szimatolással szemben, ma már benne él a múlás-elfogadás berzsenyies mélabúja; a kollektívumot illetően pedig ott az egyéni sorson túl mérlegelő nemzeti pátosz. Pátosz a szó legnemesebb értelmében.

Hozzá vagyunk szokva, hogy emberi és magyar sorsunkat mérlegelő közösségi költőnek csak azt tekintjük, aki a magyar költői hagyományok messziről is látványos nagy gesztusait ismétli. Csakhogy ezek az egykori gesztusok egy-egy meghatározó történelmi helyzet kiemelkedő alapzatáról küldik felénk intő jeleiket. Más korok más alapzatot kínálnak; különböző költői alkatok különböző módozatait írják elő a szólásnak. És nem is mindig látványosat, szembeszökőt. Jékelyről beszélve, sémákhoz szokott gondolkozásunk többnyire képes mellőzni, hogy ez a csaknem félszázados költészet mennyire kirajzolja az elmúlt félszázad történelmi kontúrjait, főleg az emberség és magyarság fenyegetettségeit illetően. És itt nemcsak a fasizmus korai térhódítása ellen írt nagy versre, az Apotheozis-ra gondolok, hanem versek sorára, amelyek már a harmincas évek közepétől – akár Radnóti versei – elénk tárják a háború felé menetelő világban az emberség tiltakozásait. Az új kötet is – erősítve az ismert versek sorát – egy ilyen 1944-ből előkerült töredékkel kezdődik (Előhang siralmas krónikához), mely a háborús pusztítást ezzel a látomással eleveníti meg: „a Holdról nézve Földünk, hogyha látszik: – likas halálfő, orra-szeme nincs”. De ez még a régi hang, a múltból ismert magatartás. Az újabbhoz, ahhoz az egyéni sorson túl általánosabb fokon mérlegelőhöz a kötet egy másik idézetével szeretnék közelíteni: „Mert nem lehet, hogy a tudás, a szellem – porrá legyen, hamuhodnia kelljen –, s belőle egy szikrányi sem marad!” Olyasféle variációja ez az alaptémának: Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, mint Aranynak ugyancsak a Szózat-ra visszautaló sorai: „Az nem lehet, hogy milliók fohásza – Örökké visszamálljon rólad, ég!” Legfeljebb az eltelt rengeteg idő miatt a variáció szépsége stilizált. De folytatom az idézetet A megszolgált örökkévalóságra című versből, melynek alcíme: Álmodozás egy könyvtárról, fontos az alábbiak megértéséhez: „Ezért himezgetem tovább e tékát, – Mátyás és Bethlen Gábor hagyatékát, – tudván: hiánya köz magyar hiány; – és szánom ronthatatlan Pantheonnak, – Hungárián túlfénylő égi honnak, – mit fel nem dúl labanchad vagy pogány.” Ez a míves strófa – a sorsidéző régi versekből ismerősen – egyszerre villantja fel a nemzeti múlt képeit és szólaltatja meg a felújított nemes pátoszt. E panteon „erémi szállásának” (hogy Csokonai is visszhangot kapjon a versben) persze nagyjaink a lakói (Berzsenyi, Petőfi, Arany, Ady): „Szent csillagok!”, akik a vers méltó befejezéseként: – „Sok fénylő, tiszta homlok: – sugarazzák az emberért a gondot, – s imájukat, hogy jobb világ legyen.”

Jékely nemcsak ebben a „variációs versben” működteti a múlt nagyjaival rokon reflexeit, s kapcsolódik a nagyszerű eszmei és költői hagyományokhoz. A mindössze huszonöt verset és egy műfaj és tónus szemfontjából aligha ide illő misztériumjátékot tartalmazó kötetben még két kiemelkedő költemény van (az epigrammák csakúgy kordivatba illeszkedő sorát mellőzve), melyek szintén a nemzeti szabadság és fennmaradás problémaköréből valók. Friss élmény az alapja mindkettőnek; a budavári szobrok megtalálása az egyiké, a másiké pedig egy kivégző kard bécsi elárverezésének az eseménye. Elég meglepő. Csakhogy az 1973-as bécsi árverési katalógus 272. tárgya éppen az a kard, mellyel Zrínyi Péter és Frangepán fejét leütötték. S ez indukálja Jékely lírájának azt a direktebb áramkörét, amelyről beszélünk. S méghozzá itt már kevésbé stilizáltan: (Zrínyi s Frangepán) „bízvást remélte, hogy vére nemcsak – iszaplucsok lesz, mit feltöröl majd – ronggyal a hóhér, hanem a szabadság – szentelt kovásza s édes kenyere”. S hogy ez a vér, „mint bujdosó-tűz messze repdes, – s ahol csak éri, császári ordas, – balzsam-vicsorgó arcába csap”.

Az előzményekhez, a pár éve megjelent egybefoglaló nagy kötethez, Az Idősárkány-hoz képest nagyjából így lehetne összefoglalni és dokumentálni a költő változását. Úgy tetszhet az idézetekből, hogy Jékely amennyivel hagyományosabb lett, annyival szikárabb is. De azért ne higgye senki, hogy a hajdani virtuóz lágy líraiság, mely ugyan mindig is megtorpant az érzelmesség szakadéka előtt, ne élne tovább költészetében, mint fogékonyság a látomás, az emlék vagy az álom sugallatának befogadására. Jékely homogén költő, egy fából faragott, ha az idő szikkasztja is. Klasszicizálódott versei között ott vannak ma is álom vagy más véletlen szülte fényes lírai lobbanásai.