Egy költői költő

Jékely Zoltánt felfedezni? Annyiszor és oly pompás kritikusok fedezték már fel. Szerb Antal például, aki a széles olvasóközönség előtt ma is talán a legolvasottabb, a legnépszerűbb tekintély, meg Halász Gábor, aki az irodalmárok szemében a harmincas évek leghitelesebb kritikusa, meg… de hadd ne iktassam ide napjaink szavahihető műbírálóinak egész kis névsorát. Az utalás, a hivatkozás úgyis keveset nyom a latban, ha a szélesebb olvasói tudatnak nincs, vagy alig van mihez kapcsolnia. Ha – mondjuk, a harmincas évek közkinccsé vált verseit emlegetve – csak kevesekben, csak egy szűk versolvasó rétegben társul Weöres Valse triste-jéhez a Pisztráng balett és a Nizsinszki, Illyés Magyarok-jához A marosszentimrei templomban, József Attila Téli éjszaká-jához a Csillagtoronyban. Ha Radnóti halált, háborút sejtő, tiltakozó verseihez (az ő „költő vagyok, kit végül is megölnek, mert maga sosem ölt”-jéhez) nem kapcsolódik a merészen kiálló Apotheozis, a Vasvári Pál nyomában vagy az Öcsémhez című Jékely-vers. Pedig ez a párosítás a lehető legtermészetesebb. A versek lírai alapanyaga persze más – istennek hála, a költők különböznek. De ha a nagy verseket a költők sajátos adottságainak titokzatos felszikrázása jellemzi, valami, a szemünk láttára létrejött (és mégis elleshetetlen) bravúr, önmaguk és anyaguk fölé emelő, akkor Jékelynél, a harmincas éveket tekintve, csaknem sorozatosan veheti számba az olvasó a bravúrokat.

Nem én figyeltem meg, Jékely Zoltán nemzedékének nálam illetékesebb kritikusa, Rónay György mutat rá egy remek esszéjében, hogy Jékely lírai alapanyaga mennyire a közismert érzelmek világából való. Az a fajta érzelem készteti versre (versindításra), amely adott esetben mindenkiben vagy csaknem mindenkiben megmoccan. Az örök költői. A harmincas évek lírizmusában ezzel Jékely persze nem áll egyedül, de a korszak költői között mégis ő a legköltőibb költő – a szó romantikus értelmében. Az, aki az időtlen lírai anyagot, élet, halál, szerelem alapérzelmeit friss borzongással éli át, és spontán természetességgel írja meg. Aki minden érzelmi rezdülésbe azonmód beavat. A trubadúr, akit szüntelenül lázban tart a szerelem.

De azért csalok, amikor így írom le Jékelyt; a romantika felleghajtó köpenyében, mint egy nosztalgiáktól zaklatott Krúdy-hőst. Mert vajon ez az örök költői valóban csak a romantikától keltezetten „örök”? Vajon csak azóta eleven számunkra az a bizonyos költői költő? Dehogyis! Bátran mélyebbre hatolhatunk az időben, s ott kereshetjük ősi ködökbe veszve Jékely társait, sámánok, ráolvasók, igézők és igricek között, akik mind-mind megpróbáltak szembenézni a pillanatontúlival, a létezés külszíne mögötti sejtelmekkel. Ott kereshetjük mindazok között, akik felnéztek az égre, vagy le, a földkivetette csontokra, és megborzongtak. Jékely titkokat sejtő fogékonysága, költői szenzibilitása archetipikus. A romantika csupán a rájátszás benne. A borzongásban a borzongató keresése, a halálfélelemben a halállal való kacérkodás, az életszerelemben a nosztalgia túlsúlya.

De ha ez így van, akkor mit csináljunk azzal a trubadúrlírával, melynek gyönyörű darabjai ott sorjáznak Jékely költészetében a harmincas évek elejétől szinte napjainkig? És hogyan iktassuk be Jékely-képünkbe Jékelyt, a chansonnier-t – szólaljon meg bár lírájában mindig is a nagyköltészet instrumentumain a sanzon? (Csak zárójelben: egyetlen példát a fiatal Jékelytől erre a nagyköltészetbe emelt sanzonra: „A villanydrót öt égi vonalán – izgága hangjegyek a füstifecskék. – Ha lejátszhatnám, bennük már az estét – az ősz első akkordját hallanám.”) Bármennyire népszerűek lehetnének is ezek a versek – meggyőződésem, hogy lesznek még –, a Jékely-lírát létrehozó rengések epicentrumától többnyire azért távolabbra esnek. Maga az epicentrum: csakugyan tektonikus mozgás: a lét gyönyörűségének és pusztulásának törésvonalán keletkezik. Mint az ősidők költőiben. Jékely számára még lágy a földkéreg, és a ragadozó idő – hogy apját, Áprily Lajost idézzem – „áll, mint az ölyv a levegőben” e forró, remegő talaj felett. Ha láthattuk volna a földet ebben az ember előtti őskorában, az élet képtelenül buja, kegyetlen burjánzásával (csupán a bányák mélye vall róla), akkor tudnánk magunkban is felidézni Jékely életszeretetének és rettegésének kettősségét.

A Jékely-vers tipikus érzelmi pályáját ezek után könnyű kirajzolni. Sebes út ez a csodált élettől a rettegett pusztulásig. „Hogy futsz velünk gyönyörű, tarka ló: – bolond, makrancos élet! – Lám, nemsoká megint lehull a hó – s a réteken éjjel hűs lángok égnek. – De jön egy nap, hogy nem lel itt a hó: – lakói leszünk már a semmiségnek.” Íme az alapképlet, melynek számtalan, szebbnél szebb variánsa van. A kiindulás többnyire a nosztalgikus vagy beteljesült pillanat: az mozdul el, és válik múlttá, gyönyörűsége semmivé. A költők időt megállító örök képességéhez Jékelyben romboló időtudat társul: felmutatja, és azon frissiben elporlasztja a pillanatot. Egy inga következetességével. Ez a kilendülés és visszalendülés a fiatal Jékely Zoltán életérzésének legsajátosabb tulajdonsága.

Ködbeveszően ősi vagy középkori – a danse macabre értelmében –, vagy végletességében éppen romantikus: Sokféle jelzőt rá lehet aggatni erre az életérzésre. Egyet azonban nem, azt, hogy irodalmi fogantatású. Jékely a zsigereiig átérzi, amit ír; és istenáldotta eredetiséggel szólaltatja meg. A Jékely-hang nem aprólékosan kikísérletezett, kifejlesztett, mint nem egy nemzedéktársáé – különben semmiképpen sem diffamáló a költőre, ha lépésről lépésre hozza létre a maga hangját –, hanem megszólalással megtestesült. Mindjárt első kötete első versében. Esztétikai sarkigazság, bár gyakorta megfeledkezünk róla, hogy verset csaknem mindenki írhat, de a költészet a saját hanggal kezdődik. (A saját hang persze saját világot is jelent, másképp létre sem jön.) Valaha régen volt egy hirdetés: „Saját hangja, vigye haza” – a magnó persze elfújta ezt a hanglemez-üzletet. De a költőkről nekem mindig eszembe jut abban a változatban, hogy akinek van, annak a könyvét érdemes hazavinni.

Milyen hát ez a Jékely-hang, melyen az archetipikusnak, az örök költői életérzésnek korunkra transzponált változata megszólal? Csapda a feltett kérdés, nekiszaladás helyett jobb apró mozdulatokkal próbálkozni. Először is, közelítésül: természetesen a nagy Nyugat-nemzedék munkálkodása utáni hang ez; virtuóz formakultúra hozza létre, mint Weöresét s a későbbi Radnótiét. De tekintsünk csak bele az előbb emlegetett első Jékely-vers kezdő sorpárjába: „Hogy vagytok, hé, szegény kóborkutyák, – hogy bírjátok ki mostanság a sorsot?”, s egy Jékely-specialitás máris kirajzolódik: a közvetlen természetessége. Sorra lehetne idézni a versindításait: csupa-csupa természetes tényközlés. Az élményt adó lírai helyzet világos leszögezése. Hagyományos – talán Áprilytól reá szállott – pontosságigénnyel a szándékolt avantgarde homályt, az absztrakt kifejezésmód bizonytalanságát vagy az ügyetlenség esetleg sokat sejtető mellétalálatát messze kerülve. Másodszorra – továbbvivő ellentétként – a hagyományos egész egyes részelemei (nyelvi, képi, rímtechnikai elemek) már csöppet sem hagyományosak, hanem bizony nagyon is modernül széthúzók, ellentétes vagy elütő tónusokból kikevertek. Nyelvi diszparátság: nagy erejű, el nem koptatott erdélyi szavak balladai atmoszférája – ez mindenkinek nyomban felötlik –, ugyanakkor az intellektuális vagy a városi köznyelv tömörítő találatai. „Fák öbliben lábbog a holdkanu” vagy „suhamlik az idő”, „torha fa” egyfelől, másfelől pedig: „tündöklő égbe disszidálsz”. Vagy egymás mellett, egymás sarkát taposva a fiatalkori, nagy összegező vers, a Csillagtoronyban, egyetlen szakaszában: „Szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog, – s döcög sómalmi-ló útján a Föld, – körötte úsznak árjától gyötört, – zilált felhő-archipeláguszok.” S ugyanez a kettősség vagy akár többszörösség a képi elemekben, megint csak egy versen, a Téli éjszakák-on belül: „Enyém maradsz, enyém, bárhova mennél: – megőriz verseim kék Déva-vára, – édes Kőmíves Kelemenném!” A felfedezésszerűen beillesztett balladás kép után – Jékely igazán nem tehet róla, hogy azóta csaknem konvenció lett apollinaire-es vagy Jules Lafargue-os torlasztott sorok következnek, közepükben egy félreismerhetetlen szürrealista képpel: „A céltalanság tuskója koponyám behasította; – a seb zeng rajtam, mint fekete kotta. – Minek, minek e könnyező halandzsák –.” Ha valaki belemagyarázásnak vélné a kép minősítését, félrehallásnak a tónust, üsse fel a verset, és az idézett sor után vadonatújonnan költészetünkbe emelt két gyönyörű Apollinaire-strófára lel. Pontosabban: Apollinaire-lebegésű két pompás Jékely-strófára.

S végül a rímtechnikáról. Ez külön fejezetet érdemelne. Egyfelől a tartalomhoz simuló, hibátlan zenéjével, másfelől pedig a meghatódást ellenpontozó mai disszonanciájával vagy akár iróniájával. De ha példák során át részletezném is váltakozó, édes és fanyar vegyülésüket – pedig az már túlságosan is szakmai dolog –, még akkor is bizonytalan volnék benne, hogy eredménnyel jártam-e. Mert hát, istenem, lehet-e egy hangot, ami akusztikus, fogalmilag véglegesen behatárolni? Egy olyan hangot, melynek éppen a hagyományosan harmonikus és az elegáns könnyedséggel újított, diszharmonikus elem vegyítésmódjában rejlik egyedisége, messze ható szuggesztivitása?

Elégedjünk meg annyival, hogy ez az eltéveszthetetlen hang a mollban írt ifjúkori mű után, e költői költészetnek pompás eredményeit fenntartva, később egy zordabb nagyköltészet dúr hangnemében is remekléseket hozott létre. Az 50-es, 60-as évek csúcsteljesítményeire gondolok. A csúcsokra – hangsúlyozom, mert kritikusi balfogás volna egy Jékely-formátumú költőt váltakozó szintű átlagával mérni. Olyan versekre, melyek szintúgy, mint egykor az Apotheozis vagy a Csillagtoronyban és a Kalotaszegi elégia, emberi és magyar létkérdéseket summáznak (sodró lírai áramukban a valóság végtelenül gazdag tenyészetét őrizve), csak amennyivel a régieknél szikárabbak; romantikátlanabbak, annyival mélyebbre hatolnak. Említhetném itt a Középkori fametszet-et, a talán-talán ismertté vált Futballisták-at, de igazánból a Zsámbék romjai-ra és Az utolsó szó keresésé-re gondolok.

Megismerendő versek, megtanulandó címek. Nem csupán Jékely Zoltán, de, meggyőződésem, huszadik századi líránk nagy teljesítményei. Ahogy a nagy teljesítmények közül való – jó volna belátni, olvasói élményünkké tenni – Jékély Zoltán fiatalkori költészete is a harmincas években.