Vas István: Rapszódia egy őszi kertben

Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted, Későn süt fel a nap, hamar homálylik, Elfagytak, feketednek Napraforgóid, dáliáid, Még nyílnak, őszien égnek – már nem sokáig – Napszomjas, késő helianthusok: Az elmúlásból is itt körül az világít, Ami nekünk meg nem adatott. Piroslik már a kis meggyfád – milyen lesz, Ha jön a nagy esőzés hirtelen? Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek Nedves szelekben is tündérien. Már várja a nemes, növényi sejtelem Novemberi esők verését: Itt győzni fog minden enyészeten A szépség. Magunkra gondolok – a szívre, a gyomorra, Nem a haláltól félek, féltelek. De miért kell nekünk magunktól undorodva Megérni – ha megérjük – a telet? Szépségben boldogult virágok, levelek – S ha holdba, csillagokba ér az ember, Csúnyán közelítő telében mire mehet Ezzel a földi förtelemmel? Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk Új és új szépség akkor is, ha pusztul. Meglátjuk most, hogy mit szereztünk Bőrön, beleken, szerveken túl? Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul, Most vívj, most védd magad, Míg végső hódításra el nem indul A sejtjeinkbe zárt tudat. Hát lett-e tízezer éveken át Szépség, ami nem a miénk? Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág: Eltenni télire a fényt? Nincs miért adnunk a szerényt: Még csúf estünkben is több szépségünk marad, Mint amit valaha pompáztak elénk Virágok, madarak. Mi más értelme van az időben a szépet Halmozni, ha nem ez, Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet, Akkor is szép lehess? Nem tréfából teremtett tartós és nemes Szépséget annyi mesterünk és ősünk: Azért, hogy te is vele védekezz, Míg alantas elmúlással vesződünk. Mit tud a virág, mit tud a tenyészet? Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek! Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet Az emberi évezredek, És mindig te leszel, és mindig én leszek, Holdban, Marson, ki tudja, hol, Míg meg nem leljük azt a képletet, Nem nyughatom s nem nyughatol. És új energiává lesz a múló idő S új csillagmáglyát gyújt meg érted, S vígasztalóvá lesz a rémítő, S mindent meglátsz, mindent megértek, És érthetetlen szenvedésed Hétszer boldog szépségre válik: Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett Napraforgóid, dáliáid.

 

Mielőtt Vas István belekezdett volna ebbe a versbe, egy másik magyar vers járt az eszében. Egy másik rapszódia az őszről és az elmúlásról. Azt mormolhatta magában; az ihlette, még formájával is, a maga szeptember végi ellenrapszódiájára. Nem titkolja, akarja, hogy tudjuk. „Még nyílnak” – idézi az ötödik sorban a Petőfi-vers kezdő szavait, ha az első sor fényteli kertjéből és az anapesztusok kissé szabadabban kezelt, de jól hallható lüktetéséből nem jöttünk volna rá a két vers közötti kapcsolatra.

Csakhogy ez a kapcsolat alig több annál, mint hogy a két vers azonos ihlettőről fakad, azonos helyzetfelismerésből (őszi kert, elmúlás), melyen két egymással ellentétes érzelem- és gondolatmenet alapszik. Egy spontán és a pillanat előérzetének magát átadó. Ez a Petőfié. S egy a pillanatnak szembeszegülő és régtől kristályosodó gondolatokat összegező. Mert amíg a Szeptember végén-ben éppen az az ámulatot keltő, hogy Petőfi nászúton, fiatalsága és szerelme teljében milyen hévvel éli át a kert sugallta halálsejtelmet, mennyire fenntartás nélkül, egy előérzet látnoki pontosságával, addig Vas István versében éppen az a felemelő, hogy testi bajok között, „az alantas elmúlással vesződve” hogyan kerül fölébe, hogyan győzi le. A pillanat ihlető ereje hogyan rántja egyszerre egységes lírai gondolatsorba régi töprengéseinek, „létfilozófiájának” ismerős elemeit.

Hogy ez így van, s hogy mennyire így, tekintsünk végig a vers érzelmi-gondolati fordulópontjain. Az első két versszak leíró jellegéhez nincs mit hozzáfűzni, hiszen Vas István itt kifejtő részletezéssel dolgozik, s az is, ami talán az első versszak két utolsó sorában csak mint célzás van jelen („Az elmúlásból is itt körül az világít, – Ami nekünk meg nem adatott”), megvilágosul a második versszak záró sorpárjában („Itt győzni fog minden enyészeten – A szépség.”). Igen, ezzel érkezik el a vers az első fordulóponthoz: a természet szép enyészetével szemben az emberi elmúlás földi csúnyaságához. A harmadik versszak nem más, mint ennek az előzőkben csak célzással érzékeltetett ellentétnek a kifejtése. Sőt a negyedik se más sokkal – mintha a költő a részletezés szándékos figyelemfelkeltésével élne –, de azért itt már két mellékesen kezelt, fontos, új elem is megjelenik. Az elsőre könnyű rámutatni: a tudás, a megismerés által szerzett értékek világa az. („Meglátjuk most, hogy mit szereztünk.”) A pusztuló és csúnyán pusztuló testieken túl az ismereteké, a szellemi szépségeké. De a másik mellett könnyen elsiklik az, aki csak ebben az egy versben gondolkozik, s nem Vas István egész költészetében. Mert mi is lehet „a sejtjeinkbe zárt tudat” „végső hódítása”? Persze a halál megismerése, sőt, pontosabban – és ez már nem is annyira persze –, a halál által szerzett végső és legfontosabb megismerés.

És itt, ennél az igen lényeges pontnál álljunk meg egy percre. Nem szívesen beszél a magamfajta kritikus egy költő ismeretelméletéről mintegy a versszövegből kicsontozva, mert az ilyesféle gondolatmenetbe szüntelenül beletolakszik valami filozófiai fennhéjázás: nem a gondolatok versbeli érvényességéről esik ilyenkor szó, hanem filozófiai érvényességéről. Vagyis hogy az elsődleges kritikai szemponton azon nyomban felülkerekedik, azt félretolja a másodlagos. Vegyük hát inkább egyszerűen tudomásul, hogy Vas Istvánnak, aki egész költészetünket tekintve talán legeltökéltebb, legavatottabb híve a racionális megismerésnek, s aki pályája során nemegyszer az ész finomodásában látta az emberi haladás zálogát, van egy olyan érzelmekkel mélyen átszőtt képzete, mely a halát pillanatát tekinti a teljes megismerés nyitjának, mintegy Szezám-ajtajának. A végső hódításnak, amire a tudat képes. Mint hogyha ott, abban a pillanatban a létezés titka kipattanna. Ez a költői képzet – és itt azért gondoljunk arra, hogy maga a költészet rokon lelki területről sarjadt az ősi, kezdeti világmagyarázatokkal – művének éppen a kiemelkedő, a lét nagy kérdéseit összegező verseiben, hosszú-hosszú idők óta, elő-előbukkan. Az 1945-ből való Az érti őt című tercináinak például már mögöttes tartalma: „Ki ki olyan mennyet kap, amilyet – Képzelni tud magának. A tied – Személytelen lesz, tág és oszthatatlan. – De én a végső titkot mostani – Értelemmel fogom megérteni – S azt élem végig, amit abbahagytam.” S amikor 1947-ben az Óda az észhez című gyönyörű hitvallását írja, az ész történelmi, világformáló szerepéről beszélve még közelebb érkezik a mai megfogalmazáshoz: „Téged dicsérlek a börtönben, háborúban – Terád emlékezem tetvek közt, föld alatt, – … S mikor a szabadult lélek az űrbe táncol, – Téged kereslek a fényben, az éjszakán túl: – Isten sem kell nekem, ha nem teáltalad.”

Szinte illetlenség prózára fordítani: a hagyományos ősi hit (a lélek a halál után Isten színe elé kerül) cserélődik itt át modern képzetre: az ész előtt megnyilatkozó Isten-képre. Tizenegy év múlva, az Ötven felé című látszólag prózai beszámolóban, két zárójel között, így szólal meg – és talán még inkább kisarkítottan – ugyanez a tézis: „Az üdvösség nekem mi más lehetne? – Megérteni, amit szívem s eszem nem ért. – Az Isten is velem mi mást tehetne? – Ezt megérteti, vagy elkárhoztat ezért.” Egy lépés innen már csak a Rapszódia megfogalmazása: a halál mint a megismerés végső hódítása. A rációnak ez a gyönyörű (irracionális) reménysége, hogy végül mégis feltárulnak előtte a létezés metafizikus titkai. Ez a sírüregen túlemelő, „hiszem, mert hihetetlen” hit.

De azzal, hogy ez a hit – bár látszólag mellékesen és egyelőre kifejtés nélkül – beleszövődik a Rapszódia épülő szövetébe, a vers maga is átalakul. A költő a négy versszaknyi tárgyiasabb és leíró jellegű előkészítés után ezzel érkezett el a lényegig. Elérkezett ahhoz az elmúlással szembeszegülő gondolatsorhoz, szívesebben írnám, ha nem volna a szó lefoglalva: krédóhoz, amelynek elmondására íródott. És hogy ide érkezett, tanúsítja a vershang felfutó izgatottsága, az egyre inkább szaggatottá váló, nagyobb ugrásokkal mozgó dikció. Az érzelmi átfűlést, a felforrósodást tanúsítja mindjárt az ötödik versszak elején az a váratlan két kérdés, amely egyben magában hordozza a türelmetlenül egyértelmű választ is. („Hát lett-e tízezer éveken át…”) S mutatja az a kemény kijelentő mód, mellyel a kérdésekre maga felel: „még csúf estünkben is több szépségünk marad”, mint a csodált természetnek. De a kérdezés és a felelet még egyre csak a kifejtés, az érvelés egy fajtája – ha egyre nagyobb érzelmi nyomatéka van is. A vers ebben az ötödik versszakban és a szinte magyarázatként ható hatodikban, még ha izgatottabb dikcióval is, de az előzményekkel rokon módon formálódik. Nem ért el még arra az érzelmi magaslatra, hol a hitvallás hevessége átveszi a szólamvezetést, s a vers nemcsak az értelemig, hanem tovább lép. Ezt a hetedik versszak hozza meg: „Mit tud a virág, mit tud a tenyészet? – Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek! Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet – Az emberi évezredek, – És mindig te leszel, és mindig én leszek, – Holdban, Marson, ki tudja, hol, – Míg meg nem leljük azt a képletet, – Nem nyughatom s nem nyughatol.”

Egy gátszakadás, egy robbanás pillanatát éltük itt át. Nem pusztán a vershang ódai felizzásáét, hanem a vers közlő, kifejtő szövegét széthasítva, egy mélyről előbukkant újabb „credo, quia absurdum est” hit megszólalásáét. („Mert mindig te leszel, és mindig én leszek.”) Olyan újabb krédóét, amely Vas István fiatalkori verseiből megint csak régi ismerősünk. Tizenhét évet kell visszaugranunk az 1959-ben keletkezett Rapszódiá-tól, hogy az előzményekhez, e metafizikátlan metafizika első kristályosodási pontjához elérkezzünk. Az Önelemzés-ben – oeuvre-jének szintén kiemelkedő darabja – a halálon, pontosabban a személyes lét megmaradásának a kérdésén elmélkedve ezeket írja:

 

Lehet-e, hogyha egyszer majd lehulltam, – Hozzád vagy Tőled – ne lehessek én? De nem felejtem, amit itt tanultam, Se mennyekben, se poklok fenekén. Ha énértem is haltál a kereszten, Ne vedd el tőlem, amit itt szereztem, A változások konok kerekén, A változások konok kerekén.

 

A Rapszódia mindkét alaptétele jelen van itt, mintegy embrionális formában. Éspedig iker elhelyezkedésben. Itt a szerzett ismeretek el nem engedése, amelyből majd a végső hódítás, a kiteljesítő utolsó megismerés hite sarjad ki, s amely végül betölti a Rapszódia zárószakaszát. És itt a másik is, az én megmaradása, amit a Rapszódia így mond: „És mindig te leszel, és mindig én leszek.” De ennek az utóbbinak 1943-ból van egy még részletesebb és a Rapszódiá-val még világosabb összefüggést mutató megfogalmazása a Monádok című versben. (Legföljebb a Monádok-ban a „mindig mi voltunk” kap előbb nagyobb hangsúlyt, ami a Rapszódiá-ban annak felel meg, hogy minden szépet nekünk gyűjtöttek össze; és csak azután pendül meg és ismétlődik felerősödve a verszáráskor a „mindig mi leszünk” tétel.)

 

Semmi se múlik el szívemben és szívedben, És fáj és fölbuzog az, ami rég letünt. A saurusok korát megéltük már mi ketten, És tudjuk már, hogy ott reszket majd életünk A föld halálakor, a végső, nagy hidegben. Ha emlékezetünk vissza, a ködbe néz is, Évmilliókon át kezdetre nem lelünk. A föld, a víz, a nap, a Káosz, a Genézis – Ujjong az öntudat – nem történt nélkülünk, Mert ott voltunk mi már a dolgok kezdetén is. Kosztümök, korszakok, dallamok, merre szálltok? Mi marad? atomok, eónok… te meg én. Te már talán tudod – ugye, te hétszer-áldott?– Milyen szabály szerint keringünk, mint szegény Göröngyök, csillagok, boldogtalan monádok.

 

S ha most egy pillantást vetünk a Rapszódia utolsó versszakára, arra a sorpárra például: „És érthetetlen szenvedésed – Hétszer boldog szépségre válik”, akkor nemcsak a metafizikus töprengés rokon virágaiban gyönyörködhetünk, a gondolatrendszer sok év utáni hasonlóságában vagy éppen kiteljesítő ismétlődésében, hanem a hangulati elemeknek szinte átvilágíthatatlan kapcsolódásában is. Abban, hogy tudatos utalásként a hétszer áldottból hétszer boldog lesz.

Ezen a ponton azonban ne akarjunk továbblépni. Elégedjünk meg annyival, hogy a Rapszódiá-nak ebben az expozíciónál jóval emeltebb, ódai részében az érzelem- és gondolatmenet olyasféle egymásba font heves intenzitása alakítja a verset, amely leginkább Vas István korábbi költészetének nagy pillanataira jellemző. (Mai költészetének kimagasló teljesítményeit más eszközökkel teremti meg.) A régi gondolatokon sarjadó új gondolatmenet, a haláltagadás merész abszurduma azt a szép lázadó lázat hozta vissza költészetébe, amit az idő, a körülmények hatása alatt már-már eltemetett magában. Olyan áramkörre kapcsolta versét, amit nem használt, már-már elfeledni látszott. Elfeledni, és persze nem ok nélkül. Nem célom, terem sincs hozzá elmondani a Rapszódia ürügyén Vas István deromantizálódásának útját. Kiábrándulását nemcsak a „költői” költészetből – ezen az ízlésfolyamaton az utóbbi évtizedek alatt mindnyájan átestünk –, hanem általában a magát mindenre képesnek tartó költészetből. A szép teremtésének – melynek oly döntő fontosságot tulajdonít a Rapszódiá-ban – eleve üdvözítő voltából. Ez a lassú szemléleti változás, melyről – tudatos költőről lévén szó – gyakran hírt adnak a versek, kifejezésmódját is természetesen átalakította, szavát visszafogottabbá, egész költészetét megállapítóbbá, érvelőbbé tette. Versének ha nem is lírai magja – bár többnyire az is –, de külső, felszíni héja mindenesetre szárazabb, érdesebb lett. Teremtésében egyre nagyobb – csaknem kizárólagos – szerepet kapott a kételkedve vizsgálódó racionalitás. Ha az olvasó egybeveti a Rapszódia első négy szakaszának gondolati mozgássebességét és intenzitásbeli erejét a második résszel, akkor képet kap a két módszer különbségéről. Igen, mert Vast a régről érlelt téma – ahogy mondtam már – visszakapcsolta. Vissza, de mihez?

Ugye, úgy igaz, nincsen a kerti képen és a halálsejtelmen túl további kapcsolat a Szeptember végén és a Rapszódia egy őszi kertben között? Valóban nincsen? De mivel fejezi be a verset Petőfi? Hogy ő a halál után, akkor is, ott is, örökre. S mivel Vas? Hogy Holdban, Marson, új csillagmáglyákban, mindent meglátva, mindent megértve. Vagyis a személyiség örök életének gyönyörű, a tények és sejtések nyomorúságán diadalmasan túllépő romantikájával. A költészet időtlen vigaszával.

A Rapszódia különös, nagyszabású ívelésének, ennek a petőfies ívnek ez a magyarázata.