A kételkedő Múzsa

Vas István világos, érvelő versstílusa megtévesztő. Az áttetsző kifejezésmód sokkal összetettebb költő sajátja, mint ahogy a lépre ment olvasó netán feltételezné. Sőt, már nem csupán a stílust, hanem egy-egy vers vallomását vizsgálva is könnyű Vas Istvánt illetően tévedni. Nem a közelnézet rajzolja ki őt, hanem a távlat. Az, amelyben az egymásnak felelő, egymást kiegészítő versek sorából előtűnnek érzelmi és elmemozgása ellentétei. Nemhiába felfedezés számára Nicolaus Cusanus, „az utolsó skolasztikus és az első forradalmár” dialektikus alapgondolata: ellentétek keresztezési pontja ez az egész világ; nemhiába önfelismerés: minden lény, egyed, maga is ellentétek keresztezési pontja. Vas István belülről éli ezt. Költészetét alakító egész leglelkével. Egyszerre eleven benne a tézis és az antitézis, sőt többnyire a szintézis is; vagy dialektikusan: az állítás, a tagadás és a meghaladva megőrzés. Hogy közülük mit szólaltat meg, esetleg melyik tételpárt, az attól függ, mire készteti érzelmi impulzusával a pillanat.

„Két percet élek minden perc alatt, mindennek rögtön ellentételét” – vallja pontos önismerettel a Napló című versben. A Rapszódia a hűségről összefoglaló vallomásában (1952!) pedig ismételten így fogalmaz: „Két pillanattá válik minden pillanatom – És engem kétfelé feszít egy időtlen kínpadon.” A kétfelé feszítettség kínja azonban nem úgy és nem csupán annyira politikai jellegű, ahogy és amennyire a vers tematikus felszíne mutatja. Figyeljünk arra, ami a zaklatott, felforrósult szöveg mélyén bujkál: „Így kínpadra feszített keserű tudatom – Erőt vesz még a kétfelé igyekvő pillanaton. – Az egyik hűség ide ránt, a másik húz oda. – Feszít a kín: »Vagy ezt, vagy azt!« De nem és nem! Soha! – Nem, amíg én vagyok én, amíg érzem, hogy egy vagyok. – Egy hűségemet nem nyelik el ezek a »vagy-vagy«-ok. – S ha szorít az egyik förtelem s beleroppan az öntudatom, – És szűköl létem lényege, s magamat feladom… – Nem én vagyok, nem én vagyok, csupán a rettegés… – Hűségölő, tébolybavivő, sátáni »vagy-vagy«-ok – Száradjon el az agyam, ha egyet is elfogadok.”

Alig eldönthető, vajon az „ellentmondó hűség” kérdése vagy a versben dőlt betűvel kiemelt „egy”: az egyéniség védelme feszíti-e jobban ezt a szöveget. Magának a költői individuumnak a védelme, a szabadon vizsgálódó, a dolgokat és a jelenségeket kételkedve megkopogtató, színüket-visszájukat szemügyre vevő személyiségé, mely éppen vizsgálódásai közben, vizsgálódásai révén kerül versre késztető érzelmi feszültségbe. Az ilyen kényes, töprengő, a világra tárt szemmel tekintő költő számára amennyire olykor szenvedtető, annyira termékenyítő is a történelem dialektikus mozgásának: az ellentétek harcának követése, a politikum.

De ahogyan se Cusanus, se Vas István, mi se értelmezzük egysíkúan a létezést az ellentétek között; hiszen az emberi egzisztencia, minden eleven emberé, önmagában is örökös keresztezési pont. Lété és nemlété. Vas István hiába mondhatja el, hogy Adyval rokon módon legfőképpen politika és szerelem ihlette poétaceruzáját, az egyedi lét immanens ellentmondása (a nem voltunk, és nem leszünk képtelensége) szintúgy végigvonul költészetén mint alaptéma. Sőt vizsgálódó, termékeny kételkedése e téren, az egyedi létezést illetően gyönyörű hitbe csap át – a credo quia absurdum, a hiszem, mert képtelenség rándulásával.

Átcsap egy materialista fogantatású „lélek halhatatlanságába”. Részleteiben, töredékes gondolatmeneteiben ez a hit már a Menekülő Múzsa kötetben (1938) felsejlik, míg a negyvenes évek elejének két nagyszabású versvállalkozásában – mindkettő költészetének egy-egy lírai csúcsa –, az Önelemzés-ben és a Monádok-ban ölt testet. A két vers egymást kiegészítve vallja az emberi személyiség titokzatos, időtlen létét; az én, a költő jelenlétét a dolgok, a világ kezdeténél, majd véges-végig az emberi történelem során („Minden családom és elődöm, nemzedékem, – Eredet, folytatás magamnak én vagyok. – Lehet-e múltidő, amelyben én nem éltem?”), s eljut az öröktől fogva levőtől az örökké levőig: „A saurusok korát megéltük már mi ketten, – És tudjuk már, hogy ott reszket majd életünk – A föld halálakor, a végső nagy hidegben.” A vers lezárása még világosabban fogalmaz – belőle is visszatérő motívum lesz: „Kosztümök, korszakok, dallamok, merre szálltok? – Mi marad? Atomok, eónok… te meg én. – Te már talán tudod – ugye te hétszer-áldott? – Milyen szabály szerint keringünk, mint szegény – Göröngyök, csillagok, boldogtalan monádok.”

Miért kell az új Vas István-kötettel kapcsolatban (Önarckép a hetvenes évekből) erről, legfőképpen erről beszélni? Azért, mert ennek az önportrénak, melynek háttere a század hetvenes évtizede, de modellje a hatvanas költő, még erőteljesebb karakterjegye a birkózás a létellentmondással, az öregedés, a betegség révén is támadott személyiség védelme. Az, hogy az öregedéssel járó kivonulásban (Vas István is pontosan úgy, ahogy kitűnő kötetében Csorba Győző, rálel az anabázis-hasonlatra: „Úgy hátra, hogy mindig előre”), mondom, a kivonulásban mi lesz az énnel, a „száműzetésbe tartó” személyiséggel? Lehet-e a „nem-én hatalmas földjeit fölfedezni halálos hódításra vagy bebocsáttatásra” anélkül, hogy le kellene mondanunk önmagunkról, anélkül hogy el kellene ereszteni azt, ami bennünket lassan elereszt? Lehet-e a létezésnek csupán a halálban felsejlő titkát megkapni, megtartva személyiségünket és személyiségünk szerzeményeit? Hogy lehet „találni léggömböt vagy űrhajót – Kerül, nem számít, amibe kerül – Csak el és föl, ahol már sohasem – És mindörökre különbözhetem – Szállítani ahhoz az Egyedül- – Valóhoz ezt az egyedülvalót”?

Ezek az idézetek és félidézetek maguk is mintegy idézetfélék: régebbi versek motívumait visszhangozzák, vagy egészítik ki. Csakhogy a régebbi és az új versek közötti időben az egyedülvaló és maradandó én költője, aki a hagyományosan közvetlen személyesség költője is, kételkedőbb lett. A világban is, önmagában is, kényes-elegáns harcának értelmében is kételkedőbb. Következésképp: megrövidült Vas Istvánban a versre késztető érzelmi lökések tartama; az egykor homogén és hosszan tartó feszültség, mely korábbi verseinek tagadhatatlanul romantikus hevületet adott, újabban – már jó ideje – egyre-másra megszakad, sőt éppen a szaggatottság válik jellemzőjévé.

Felbuzdulás és legyintés sebes dialektikája formálja a verseket. A heves kíváncsiság (Vas István egyik legjellemzőbb tulajdonsága) és a „már nem vagyok kíváncsi, nem vagyok”, a versbe, a költészetbe vetett ősi, metafizikus hit és a „tudnám talán csinálni, ó de únom”. És hogy régi vallomást vessük össze új vallomással: „Tévelygő, szilaj ész, te vagy nekem a hit”, s mai párja: „Eszetek és vakmeréstek és technikátok a naprendszerből előbb fog kijutni, mint bölcsességtek az egérfogóból, hol körbe fut.” Ugye érezni a különbségeket? A kontrasztokkal még élesebben kimintázott személyiséget?

A vershang – Vas István messziről felismerhető vershangja – is eszerint változott. A régebbi versek romantizált zenéje, mely valaha töretlenül áradt a verskezdettől a zárás magaspontjáig, itt, az új kötetben – és már az előbbiekben is – többnyire csak egy-egy hullámvetésként van jelen. Felcsap, és szertefoszlik. Prózaibb, fogalmiságával ható, kifejtő közlés váltja fel: áttételes tartalmú, választékos szavak helyett tényközlő, hűtött szavak; a köznapin alapuló beszédmód. A kötet egyik legszebb verse, Az ismeretlen instancia című szonettpár (megint csak két ellentétes irányból megközelített egyetlen gondolat ez, magyarra fordítva: a bennünk működő erkölcsi késztetésről, követelésről, még magyarabbul: kategorikus imperatívuszról) így kezdődik például: „Még mit keres, még mindig mit akar – Az ismeretlen instancia bennem? – Azt hiszi, hogy még mindig kicsikar – Tőlem valamit? És: azt igen, ezt nem – Hogy választhat? Hogy kőtábláival – Még egy ideig sakkban tarthat engem? – Miben reménykedik a vén szivar? – Hogy van még mit tagadnom, cselekednem?” Egyfelől instancia és kőtábla másfelől: miben reménykedik a vén szivar. Mindez persze nem pusztán nyelvhasználati kérdés. A romantizáló, az emelt, az így vagy úgy stilizáló nyelvhasználatot korunk évtizedei alatt költőink java része odahagyta. (Már Illyés, Szabó Lőrinc is.) Mégpedig programszerűen, valami más üdvözítő erejébe vetett hittel. Vas Istvánt azonban – ahogy erre céloztam már, és ahogy ebben az oly karakteres „vén szivar” kifejezésben tetten is érhető – nem annyira új hit vezeti, hanem inkább fontolgató kételkedés. Magában a költészetben. Pontosabban: hit és kétely együttes jelenléte a versre késztető pillanatban. Ez hozza létre voltaképpen azt a vershangot, amely lírai keverésmódjának új változata, eltéveszthetetlen sajátossága, és amelynek hatása sok fiatal költőnknél nemegyszer nyomon követhető. Ez indítja az új kötetben olyan verskísérletre is, amely a jel és jelzett, a név meg a dolog megfelelésének elvont problémáján alapul, azt életi át személyes hőfokon; vagy arra, hogy ismert avantgarde-ellenes nézetei ellenére a szóbontás trükkjével írjon verset. Ezek a kísérletek azonban persze lehetnek a kettősség jelenlétének csak esetleges nyomai. Fogadjuk el, hogy az alapérzésekről mindig a nagy versek vallanak.

Végezetül beszéljünk hát még két kötetmeghatározó versről; kiválók között is két kimagaslóról, egy ars poeticáról (Avilai Teréz intelmeiből) és egy történelmi tablóról (Nagyszombat, 1704). A kettő egy ihlettőről fakad, és bármi furcsa, egyről szól, legyen az isteni megigazulás a témája az Intelem-nek és Rákóczi vesztes csatája a Nagyszombat-nak.

Tudni kell: Vas Istvánnak mindig is legkitűnőbb tulajdonságai közé tartozott történelmi, főleg kultúrhistóriai beleélőképessége. Az átélt régmúlt, mindaz, amit mohó kíváncsisággal feltámasztott, és képzelettel kiszínezett, friss, személyes élményként járta át, s általa hozzánk is aktuálisan szólott. (Forum Romanum, Aki éjszaka ment Jézushoz, Etruszk szarkofág, Via Appia, Cambridge-i elégia, Branyiszkó – és így tovább. Jól ismert, művéből közműveltségünkbe felszívódott, gyönyörű teljesítmények.) Mit mond az Avilai Teréz-vers? Józanul furcsát: hogy tegyük meg az üdvözülésért azt, és pontosan azt, ami tőlünk telik. Nem, semmiképpen sem mellőzve az észt, de nem is túlfeszítve, hanem alázattal használva. A többi nem a mi dolgunk. És hogy a formájáról is beszéljek – egy ars poetica esetében igazán helyénvaló –, nincs is a vers szokványosan verssé csinálva, itt-ott ragrímek pántozzák csupán Teréz szavait. (Aki szeret, annak jó lesz így is – babitsi gesztussal.)

És mit mond a Nagyszombat, 1704? Mintha csupán történelmünkről volna szó, Rákóczi tesz itt vallomást, olyan pontos hűséggel, mint az üdvözülésről Teréz, a nagyszombati ütközetről, a „vakvezette világtalanok” vesztes csatájáról. A megfutott kurucok összeszedése után, akik hadtestbe gyűjtve persze bátorságra kapnak, „mintha senki sem mért volna rájuk soha vereséget”, így zárul monológja: „És nekem is folytatnom kellett, amíg lehetett – Megérdemelni az érthetetlen bizalmat – Ha már az istenség velem ezt akarta.”

Nem is lehetne kifejezőbb mottót találni az Önarckép-hez, ehhez a felkavaró, létkérdésekkel szembenéző, szép, nagyszabású folytatáshoz.