Beteljesítő könyv

Ha a köz javáért munkálkodó, nemes, tiszta példakép-embereit próbálom számba venni korunknak, akkor az elsők között kell Keresztury Dezsőt említenem. Hasznos tevékenységgel teli, termő élete során sikerült foltmentesen kiállnia a közéleti ember legnehezebb próbáját, a hatalmat is. Minisztersége alatt, az ország kulturális életének gyakorlati irányítójaként sem képzelte magáról, hogy ő egyben a Literatúra Köztársaságának is irányítója. Volt benne szilárdság, férfias jellemerő mindig pontosan szétválasztani a szolgálat érdemét a tehetség vagy a mű érdemétől; nem keverte össze soha a hivatali rangot az írói ranggal.

A Literatúra Köztársaságának az a Bajza Józseftől származó eszméje, amely annak idején hasznosan védelmezte önállósuló irodalmi életünket a feudális tekintélyi igényekkel szemben, más társadalmi körülmények között, sőt saját magával szemben is hatékonyan élt benne. Ahogyan korunk meghaladva megőrző dialektikája szerint, hagyományaink nemes eszméi szinte kompendiumszerűen sorakoztak művében. Lét és sors, magyarság és emberség, egyén és közösség, hazafiság és népek közötti egyetértés külön-külön is tágas problémavilága egy-egy szilárd, patinás reformkori axióma újrafogalmazásával vagy átalakításával kristályosultak ki benne. De nemcsak e gondolati téren, hanem érzelmi világának kibontása terén is világos ez a hagyományhoz fűző, erős kapcsolat. Elsősorban Keresztury szemérmes és általánosító lírai közlésmódjára gondolok itt. Ha eszünkbe vesszük, hogy egy olyan költőóriásról, mint amilyen Berzsenyi, mily kevés személyes életadatot olvashatunk ki verseiből, akkor kapunk párhuzamosító támpontot ahhoz, hogy Keresztury verseiben általában s legújabb, méghozzá Így éltem című kötetében miért beszél úgy, ahogyan beszél. Abban ugyanis, hogy „Oh a szárnyas idő hirtelen elröpül”, vagy: „Partra szállottam, bevonom vitorlám”, vagy: „Lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat” bármilyen nagyköltészet is, a költő érzelmi-gondolati mozgásának csupán a végeredményét, a tapasztalattá érlelt rezüméjét kapjuk kézhez. S amikor Keresztury igazán tektonikus veszedelmeket mutató sorsfordulataira így tekint vissza (és éppen a címadó versben): „Jártam csillagos házban, menekült táborokban – még előbb rothadásban, hol rám is égett a folt”, vagy: „Hányszor vágtam neki s hőköltem megtorpantan: lebukom? milyen kés öl? hol vérzik át a gyolcs?”, akkor a felködlő konkrétumok ellenére mégis – és a teljes verskoncepcióból még világosabban – egy általános érvényű léttapasztalat kifejtése a cél. És bármennyire beszédes is a versben az ilyesféle sokat sejtető kitérő: „Nyilván tájékozatlan – voltam stratégiákban, taktikákban, koholt – vádak útvesztőjében”, mégis szinte mellékesen elmondott részlet ez, hiszen a vers az életrajzi összegezésekkel szemben éppen ellentétes következtetésekre jut el: „nem vagyok több a többinél csak elvégzem a dolgom, – míg monoton dobok dobolnak s kél-száll a nap, a hold”.

Nem vagyok több a többinél – ez az öndeheroizálás elgondolkoztató korunkban (és nemcsak korunkban), annyira máshoz vagyunk szokva. Hiszen a költői én romantikus önfelnagyítása líránkban még manapság is érvényesül, ha visszahatásaként már jó ideje jelen van is az esetleges szubjektívet, a véletlen adta pillanatnyit visszaszorító személytelenítés vagy objektiválás. Ám Kereszturyt nem ehhez az ötven-hatvan éves újhoz fűzi kapcsolat, hanem sokkal inkább ahhoz a hagyományhoz, amely a költőt mulandó, porszem-létének tudatában egyetemes léttörvények átélésére és megfogalmazására készteti. Keresztury szövegéből egyre az élet, a haza, a munka, az örökösen emberiesítendő világ folyamatosságának a gondolata bontakozik ki. Ez a folyamatosság a vigasza az öregedéssel és az elmúlással szemben. „Az élet mégis él: medret váj, házat emel magának. – Szolgáld híven! Egyenes beszéd kell ott, hol munka – a munka, s egymásba kerengő vér új életet szül.” Ezen a klasszicista életszemléleten, melynek akadnak szép, szinte véshető megfogalmazásai, csak ritkásan üt át a természetes személyes fájdalom; az, amit a költő legyűr, elnyom magában a versírás előtt: „de a legnehezebb nyílt szívvel élni alig – sejtve mivégre s tudva, hogy újrakezdeni nem lehet”.

De azért szerencsére többször is átüt. Ahogyan régebbi lírai termésében gyerekkorát idézve, a szülőföld emlékkel teli leírásaiban hangot kap az egyszeri és a személyes, úgy szólal meg itt, ebben a kötetben is, főként a kimagasló Parton című ciklusban az eltávozott élettárs emlékét elevenítve. A verset, a szemlélődés gyümölcsét kiszínesíti itt a nem rejtett érzés heve. Fájdalmas érzésé, természetesen. Ám jelenléte, lírai hatóereje egyszeriben félrelebbenti a tartózkodásnak azt a fátylát – modernebb hasonlattal élve: azt a hangfüggönyt –, amelyet mintegy alkati adottságként érzünk olykor Keresztury és verse közé ereszkedni. Megteremti az érzelmeknek azt a lírailag hatékony intenzitását vagy izzását, amelyet, ha már egyszer felderengni látott az olvasó, akkor megsejteni képes a hűtöttebb, rejtettebb feszültségű sorok mögött is. A költői mű, bár apránként épül, mégis egyetlen egész. S ha már egyszer „fogjuk” a hangját, értjük hangszínváltozásainak jelentésárnyalatait, akkor többé nem egyes verseket választunk ki magunknak – ilyen kiválasztható szép versekben különben bővelkedik ez a kötet –, hanem az egész szól hozzánk. S ebben az értelemben, Keresztury teljes lírai termését tekintve, ezért beteljesítő könyv az Így éltem.