A változatosság gyönyörködtet

A kis költőket is lehet szeretni. Van, aki szerint még jobban, zavartalanabbul, mint a nagyokat. De bocsássanak meg – nem rosszat mondtam, csupán kicsit. A kettő között ég és föld a különbség. Ha jobban meggondoljuk, a líra műfajának annyiszor panaszolt túltengése ellenére (pedig nem az teng túl, hanem a próza szűkös) nemcsak nagy költőknek nem vagyunk bőviben, hanem valójában még kis költőknek sem. A mai olvasót megcsalja a látszat, s úgy hiszi, költőkkel Dunát lehet rekeszteni. De vajon nem csupán a látszatra illik az, amit John Stuart Mill írt az angol poétadömpingről a XIX. század közepén: „Sokan összetévesztik a költői hírnév heves vágyát a költői tehetséggel.”

De a kis költő: költő. Része a nemzeti irodalomnak. Mondd meg, hogy a múltra nézve hány kisebb költőt ismersz és becsülsz, s megmondom, mennyire fejlett olvasó vagy.

Réges-régóta hallom, ismerni vélem egy költő hangját. Itt-ott talált verseiből ivódott belém. Szerény hang, és nem is mai divatú. De bensőséges, de megérintő. Az ember, ha ki akarná találni a költőjét, előbb rokonít: Heltai? Hiszen a vers, a verse, ahogy Rónay György írja, aki az Olvasás közben című kötetében az utolsó húsz év minden valamirevaló íróját feltérképezte: „…többnyire leíró menettel, szelíden folydogál egy szellemesen záró fordulat felé”. Csakhogy Heltainál – s ez is Rónay pontos megállapítása – a záróötlet valóban zár, az áram sziporkázva kiváltja a hatást, aztán kialszik. Itt meg olyan fény lobban, szelíd, meghitt fény, amely önmagán túlra világít, valamit kinyit. Nem észre ható, intellektuális ötlet, hanem érzelmi hatású. Mint Heltai őse: a Reviczky-sanzon. Vagy, hogy időben közelebbi társat nevezzek meg, és a gyengéd érzelmességben is rokonát: mint Szép Ernő.

Falu Tamásnak, a 92 éves költőnek, akinek gyűjteményes kötetét (Vidéki állomások) forgatom, ezzel már meg is rajzoltam a családfáját. A századvégen, századfordulón kialakult városias sanzonköltészetet folytatja, gazdagítja ez az egész életében vidéken élő költő. Persze ne a mai sanzonra gondoljunk, s isten őrizz, slágeresített változatára, hanem arra az irodalomtörténeti dalformára, amely oly megkapóan szól a Nyugat-nemzedék fiatalkori lírájában is. Az „édes” dalra. Hogy ez nem formájában, de tartalmában mennyire édes, édes-e egyáltalában, az persze más kérdés. Inkább úgy kellene mondani: nyílt érzelmekkel élő.

A század elején (Falu Tamás első kötete 1900-ban jelent meg) még ismeretlen volt az érzelmi tárgyiasítás vagy a groteszk ellenpontozás – hacsak nem Heine módján. Szép Ernőről még találóan lehetne írni: nem a bordák rácsa alatt, kívül, a kabátján hordja a szívét. Falu Tamásra is ez illene. Igaz, a szív gazdája – mint ahogy írja is – keskeny vágányú sorson utazza be az életet, nem a gondolat és a látomás nagy, nemzetközi vonalain, de az a kisvilág, amit bejár, költészetében tisztán éled meg. Igaza van Csanádi Imrének, az Utószó írójának, a kisvárosi enteriőr kifogyhatatlan bőségű topográfiája rejlik itt. És még valami, fűzném hozzá: az aggkor érzelmi életének topográfiája, vagy legalábbis híradás a belső életről nyolcvan és kilencven év között.

Akárhogy vesszük is: megindító.

Keresztury Dezsőt tisztelet és megbecsülés övezi – merem hinni, az egész országé. Spontán tisztelet, ami szeretet is. Az ilyen közös érzést, melyet nem halványít sem irigység, sem gyűlölet, a sokirányú, hasznosan tevékeny élet váltja ki, legkevésbé sem keskeny vágányú. Közös dolgainknak olyasféle szolgálata, mely csak az ügyre tekint, s nem polcolja ki a cselekvő személyiségét. S valóban Keresztury művelődésünknek, nemzeti kultúránknak póztalan munkása. Az ember és szerep másoktól unalomig boncolt problémája nem kezdi ki, nem eszi el életművének sem nagyobb, sem kisebb részét. Cselekvő életvitelében van valami tartózkodóan férfias. Lírája a munkás életmenet mögött, szinte rejtetten bontakozott ki. Mintegy a közdolgok magánvetületeként, érzelmi kiegészítéseként, elmélyítő emberi hitelként. Így igaz, vagy inkább így volna igaz, ha a költészet nem volna maga is közdolog, közösségi ügy. Ha nem volna a sok cselekvési lehetőség között maga is cselekvés a szó tágasabb, nem köznapian gyakorlati értelmében. Azt a kínálkozó szempontot tehát, hogy íme, most Keresztury Dezső lírája révén belelátunk egy szolgáló-cselekvő ember belső világába, el kell vetnünk. Amit látunk, egy máskülönben is cselekvő ember költői cselekvése.

A költő hetvenedik születésnapjára újból megjelentetett Dunántúli hexameterek a lírai termésnek csupán egyetlen ciklusa; 1946 és 1956 között keletkezett. A lírai mű szempontjából mégis olyan ciklus, mely az egész legfontosabb jegyeit hordozza. Őrzi rejtetten, ki nem beszélve a költő életpályájának legvégletesebb hullámvonalát, s válaszol mindazokra a kérdésekre, amelyeket ez a szinte tektonikus mozgás sorra a költő elé helyezett. Lét és sors, magyarság és emberség, haza és szülőföld, ember és táj, egyén és közösség viszonya egymást követve bukkan elő, és nyer költői választ. Nemcsak a versforma, a szóhasználat, hanem maga ez a válaszsor is klasszikus ízű, klasszicista. A magyar múlt legjobbjainak örökségét érezni rajta, nemesen fennkölt reformkori ihletést. Érték ez, jólesően vonzó érték, de korunkban az adaptálhatóság akadálya is. A férfiokosság, a józan mérték, az emberség tiszta eszménye persze örök iránytű. Mégis erősebben szól hozzánk útmutatása, ha mélyebben bepillantunk az érte való küzdelembe. A vívódásba, netán a megjárt zsákutakba. Keresztury azonban szemérmes. A Dunántúli hexameterek életszemléletének párlata.

A személyes lírai híradás csupán két helyen lebbenti félre az eszmék és életszabályok szépen szőtt függönyét. Gyerekkort, emlékeket idézve, és a táj, a szülőföld leírásaiban, melyeket természetesen színeznek az emlékek. A ciklus egészének hőfoka tőlük függ. Ők a melegforrásai, flórát, faunát éltetők. De a hexameter, ez az ünnepi forma nem nyeli-e magába erejüket, nem közömbösíti-e hevüket? Irodalmunk ahányféle hexametert tart számon, csaknem annyi bravúrral dicsekedhetik. Fazekas Mihálytól és Vörösmartytól egészen Radnótiig és Vas Istvánig. Egytől egyig megdöbbentően más-más tónusú alkalmazása a közös versmértéknek. (S akkor még Dsida játékos, tündérien frivol csilingelését nem is említettem.) Keresztury tudja azt, amit Fazekas Mihály zsenije kitalált: a köznapi beszéd formába illesztését azon nyersen. A természetesség rafinált látszatát. (Ahogy például egy öregasszony két sorban ránk zúdítja a sorspanaszait.) Ez a Fazekas Mihály-i „modernség” üde ellenpontja az alaptónusnak, mely nyelvileg emeltebb, inkább Vörösmartyval rokon. Nem a fergeteges zúgásban, zúgatásban persze, hanem az érces zengés szeretetében. Mintha a költő szavát, szóválasztását olykor a tudós, a múltat kutató irodalmár irányítaná, aki a hagyományos és az élményhű vitájában szívesen dönt a patinás mellett.

Lehet persze, hogy ez a megalapozatlan kritikusi gyanú idegen a mű belső törvényeitől, értetlen a költő szándékaival szemben. Hiszen Keresztury a Dunántúli hexameterek-ben nem oktalanul kötődik a hagyományokhoz. Pontosabb kifejezés híján azt mondhatom: hazát teremt magának. Múltból, emlékekből, eszményien szép tájból, némileg eszményiesített emberekből s a maga ideáiból. Egy dolgos, tisztességtartó, pannon hazaeszményt teremt, melyben a jövőért való fáradozásnak tere és becsülete van, a munkás életnek messze ható értelme.

Minden nemzedék, minden kor formál magának ilyen cselekvésre ösztönző ideált. Kereszturyé oly nosztalgikus – megilleti a változó világ tisztelgése.

Hogy mit változott korunkban a vers, mérhetjük akár e cikk esetleges keretein belül is. A sanzonköltészettől indultunk, egy „keskeny vágányú” sors sanzonköltészetétől, s íme, most Somlyó György A mesék könyve című kötetéről beszélve, a gondolat nemzetközi vonalait befutó prózaversig értünk. Pedig ez a széles ív, dal, hexameter, szabad vagy prózavers, a vers változásának pusztán a külsőségét rajzolja meg. A forma változását; amely, jól tudjuk, távolról sem a lényeg, hogy mennyire nem az, magából a prózavers műfaji térhódításából tudjuk: vele, általa dőlt meg az az ősi előítélet, hogy a forma, a rím és a ritmus a megkülönböztető kritérium vers és próza között. Mások a kritériumok. Nem verstaniak. Mert még az sem igaz, ami nagyjából Füst Milán költészete nyomán ivódott a köztudatba, hogy tudniillik ritmikai alapsejtelmek (félig hallható ritmusok) teszik verssé a szabad verset.

Somlyó György például nem is él ezzel az eszközzel. (Ahogy Kassák sem élt.) Sőt versalakítása közben más, inkább a lényeghez tartozó kritériumokat is mellőz. A mesék könyvé-ben – két jól ismert, előző könyvét egyesíti újra ez a kötet – kitalál magának egy rendkívül elasztikus versalakzatot, amelyet jobb szó híján esszéversnek nevezhetnék. Ez az alakzat mindent felvesz, ami a meditáció révén lírai szintre emelhető: életrajzi töredéket, például a költő háborús megmenekedésének megrendítő történetét, párizsi metszeteket, képzeletbeli kísértethistóriát, ars poeticákat (elég számosat), újsághírből merített riporttémát, nyelvtani ötletből fakadt versötletet – s legfőképpen a szüntelenül mozgásban levő belső kontempláció legkülönbözőbb elmefuttatásait. Elmefuttatásokat, melyeket bőségesen táplál korunk széttartó tudata, képtelen és felemelő története, világirodalmának széthúzott színskálája. A felsorolás már sejteti: A mesék könyvé-ben van valami áradás, parttalanság, a szavakba feledkezésnek olyasféle mámora, amely a világlírában is jellemzi a prózavers vagy szabad vers egyik-másik halhatatlanját, Walt Whitmant vagy Saint-John Perse-t például. Mégpedig paradox módon. Mert ugyan mi teszi verssé a próza formájú sorokat, ha nem a megszerkesztettség, a közlés emelt, sűrített mivolta, a prózában kifejezhetetlen tartalom jelenléte? Somlyó esszéversét, mely csupán egyetlen (és laza) formája az intellektuális versnek, hiszen gondolat és indulat lírai összeforradása ezerféle lehet, az teszi verssé, hogy a költő kontemplatív világát a legfőbb kérdés tartja lázban: a létezés kérdése. Bárhonnan indul is útnak, ötletből, hírből, játékos leleményből, emlékből vagy valódi lírai felismerésből, a létezés felfoghatatlan csodájához és ellentmondásaihoz érkezik el. Ezt boncolja, analizálja, és próbálja szintetizálni, hol műveltsége, tudása és hajlékony gondolkozása teljes latba vetésével, szabadon zsákmányolva érvet vagy módszert világirodalmi példaképeitől, Aragontól Deguyig, García Lorcától Pessoáig, hol a véletlent kísértve, a nyelvet próbálgatja szabad asszociációkkal, trükkökkel, s így remél eredményt. S ezt az utóbbit is mindig világos, tiszta, követhető mozdulatokkal. És ha még bele is keveredik gondolatmenetébe a létezésről vagy az írás, az alkotás rejtelmeiről néhány divatos gondolat (néhány nemesen fennkölt tónusú érv, mondjuk, az írás abszurditásáról, ami persze valóság), akkor is megmenti, megőrzi versét a benne rejtve munkáló ünnepi felajzottság. Somlyó prózaversében – bármi furcsa – van ének.

A mesék könyvé-nek lírája tehát extenzív, és mindenfelé nyitott. Az más kérdés, hogy általában a verstől, formahűtől és formabontótól, intellektuálistól és nem intellektuálistól, esetleg nagyobb érzékletességet, több speciális lírai felismerést, fokozottabb intenzitást lehet elvárni. De Somlyó esszéverset írt, műfajváltozatot teremtett, a maga képére, kiteljesedésére.

A sanzontól az esszéversig: igazán széles skála, nagy változatosság. Ne szégyelljük, örüljünk neki, hiszen a költőket illetően sokat szeretni bűntelen gyönyörűség, s csak egyet vagy egyet sem szeretni a bűn. S az is csupán önmagunk ellen való.