A vers: erőnlét
Zelk Zoltán: Mindennapi halálom (Szépirodalmi)
Zelk Zoltán megrendítő, szép könyve, a Mindennapi halálom,
elég szokatlanul két áthúzott sort is elébe tár az olvasónak: „Levetem átizzadt éveimet – s
megtörülközöm a halálba.” S a vers a nyomdatechnikailag látványossá tett áthúzás után így
folytatódik: „Végre leírtam két sort és áthúzom – mert nemcsak nyavalyás –, már nyavalyásul
babonás is lettem –” Ennyi az egész vers. Mellé másolom még a mögötte lévőt: „Kibírhatatlan kínok
– lángjai sem oltják halálfélelmemet!” S ugyanennek az érzésnek – hogy a kötetcímet is indokoljam –
ide iktatom egy változatát: „Csak akkor élek már, ha alszom, – s ha lenyelem az altatót, megint ezt
mormolom: – Add meg nekem mindennapi halálomat –” Jól mondtam: megrendítő? Igen. Szép?
Igen. Pokoli dolog a műélvezet, hogy a költő szenvedésében szépséget talál, s mi tagadás, esztétikai
gyönyörűséget érez.
Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az igazi versnek – mint ahogyan az igazi regénynek, filmnek,
színdarabnak – nemcsak a költő a hőse. Azok vagyunk mi is, éppen az esztétikai megformáltság
következtében. Minden olvasó tapasztalja ezt. Amikor a görög költő úgy 2500 évvel ezelőtt azt
mondja: „Engem a szerelem piros labdával…”, amikor Ronsard azt közli velünk: „Feküdtem április
huszadikán a réten”, amikor Goethe az erdőben céltalanul bolyongva egy virágszálra lel, amikor
Victor Hugo egy kákasátorból, a fényes nád közül a sötét sűrűbe csalja a lányt, akkor nem a rég holt
költőszemély magánkalandjáról van szó, hanem rólunk. A vers egy általános, időtlenül ismétlődő
emberi helyzet vagy érzelmi állapot érvényes és gyönyörködtető esztétikai formulája.
Ezt
tudjuk. Mégis nemcsak a rossz emlékű múltban, hanem még a jelenben is hangot kap az a nézet,
mely a költő szembenézését az öregedéssel, a halállal vagy a gödörmélyi iszamos végső kérdésekkel
valamiféle magánügynek, költői privát szférának tekinti. Meghátrálásnak, úgymond, az igazi költői
feladatok elől, amit az öregedés „rossz pozíciója” sugalmaz. S mert java költőinket életkoruk ebbe a
rossz pozícióba hozott, ezt a kritikusi rosszallást egyre gyakrabban hallani. Pedig hát kicsit is
körbepillantva, ebből a rossz pozícióból keletkezett Vörösmarty, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi
lírájának a záró szakasza. Az Előszó-tól és A vén cigány-tól, az Őszikék-en, a Minden titkok versei-n át a Versenyt az
esztendőkkel-ig, a Számadás-ig. Ugye, elnézésre késztető, „privatizáló”
„öregkori zsengék”?
Zelkről szólva Arany Őszikéi-ről külön is beszélnem kell. Jó tíz éve már, hogy
egymás mellett ültünk a szigligeti alkotóházban, és ő egy kicsit kérkedve mondta-mondta az Arany-verseket, s mintegy vizsgáztatva kérdezgette is. Mint a szelíd kedvű nótázók. És közben mulattunk,
részben a magunk egymásra talált emlékezetén, részben egyik-másik tudósunkon, akik ezeket az
akadémiai meghívócédulákra, névjegyre, papírfecnire rótt tréfás-kesernyés rögtönzéseket (éppen
ezeket idézgettük az Őszikék-ből) Arany magánjellegű közléseinek tekintették.
Pedig – ahogy mondtuk is – Arany nem írt magánjellegűt, bár írt volna több közvetlenül lírait és
alanyit, ha nem is a Buda halála és a Toldi szerelme helyett, de
mellettük. És most itt az új kötetben, Zelk költői mozdulatában mintha megelevenedne valami Arany
rögtönző gesztusából. Abból, amely tartózkodó humorát, ritka játszi kedvét is megszólaltatta. „Este
mielőtt lefeküdtem, – bogot kötöttem egy verssorra – el ne felejtsem mit akarok írni.” Pedig ez a fel-felötlő gesztus jobbára egy másik rokon vonás jelenlétének a következménye. Azé, amit Arany így
körvonalazott: „A lantot, a lantot, – Szorítsd kebeledhez – Ha jő a halál: – Ujjod valamíg azt –
Pengetheti vigaszt – Bús elme talál.” Zelk pedig évekkel ezelőtt így mondta: „Mint varázsló, ki
felkúszik – a légbe dobott egyszál kötelen, – úgy csüngj te is, az űrben ott – egy szál énekké
változott – utolsó perceden.” Ha a jelképrendszer változott is, a lantból varázslókötél lett, a lényeg
ugyanegy. Ma ilyen egyszerűen fejezi ki: „A vers mindennél fontosabb –, mondta egy fiatal költőnek
– már halálraítélten is – Babits Mihály.”
Érdemes egybevetni Zelknek ezt a két egymást követő megfogalmazását a vers egzisztenciális
fontosságáról. Az előbbi két egymásra épülő hasonlattal él (Mint varázsló… úgy csüngj te is); rajtuk
alapszik, e képen sarjadt képen, az énekké változott utolsó perc összetett és előkészítés nélkül
önmagában meg nem álló képe. Ez a felépítés bonyolult, de világos logikájú, tiszta rajzú. (Zelk
mindig is tisztán rajzolt, homálytalan, áttekinthető képekkel élt.) Ha viszont a másik megfogalmazást
vesszük szemügyre, éppen az a feltűnő benne, hogy költőileg eszköztelen (érzékletessé nem tett),
köznapi megállapítás. Bárki elmondhatná. Csakhogy a mondat eltakart, nem kipolcolt költői hatása
éppen abban van, hogy nem akárki mondja, nem akárki idézi a halálra ítélten nyilatkozó Babitsot.
(Nem beszélve arról, amihez itt nincs terem: milyen előkészítés után teszi.) Nyilvánvaló, hogy a
szöveg közlésének értéke rejtett, már-már szövegen túli tényezőktől függ. De rosszul mondom,
benne van ez a szövegben, ott lapul a mélyén, mint közvetlen információja mögött bennünk,
olvasókban szintén elevenné váló, másodlagos, de minősítő információ.
Mondhatnám úgy is: van a szövegnek egy önmagában csupasz közlésértéke. S van egy költőileg
sokszorosan fontosabb hitelértéke. Ebbe az utóbbiba belejátszik a költő egész személyisége, mindaz,
amit eddig megteremtett, minden vers, amit tőle eddig olvastunk. Belejátszik továbbá maga a helyzet
is, amelyben a közlést a költő teszi. Ebben a Babits-idézésben történetesen a Mindennapi
halálom-mal kirajzolt állapot: nemcsak az, hogy a költő fájdalmaktól kínzott, s a betegség
fenyegetettségében a létértékekkel fokozottan szembenézni kényszerült. Hanem az is, amit az olvasó
a kötetből kiolvas, megtapasztal: Zelknek a vers erőnlétet ad. Ágyhoz kötötten is teret és mozgást
teremt számára, szorosra köti az életkapcsolatait. S amikor a kötetet forgatva a látszólag
mozdulatlan-mozgékony költőt követjük, valójában azt éljük át, annak változatát és kiegészülését,
amit már a régebbi versekből ismerünk. Igen, azt, de egy belsőbb szemszögből nézve, egy
feszültebb, drámaibb szituációból. Hadd ne részletezzem itt, hogy vetülnek fel ebben a kötetben is
nosztalgiától fényes elevenséggel a gyerekkori emlékek, hogy esőznek be Zelk túlságig megpróbált
sorsának, melyben „néha térdig irgalomban állt, de többnyire állig irgalmatlanságban” eltörölhetetlen
képei, a nyomor, a harcok emlékei (néha csak egy hasonlatba ágyazottan, például: „a kizsákmányoló
téli ég – az éhkop, a munkanélküliség”), hogy ragyog fel ismét kíntól fátyolos szeretetében a
teremtett világ, a társak, szerettei, a fenyőgyanta tekintetű kutyák, a smaragd- és aranytollú
madarak. Hiszen tudjuk, ismerjük. De éppen azért és azáltal, hogy ismerjük, hogy az új versek
előzményei tudatunk szélén lebegnek, hogy a költő személyiségét mindig minden sorához
hozzáadjuk, azt a titkos, nehezen magyarázható, de nagyon is valóságos értéksűrűsödést,
információtelítettséget éljük át az egész kötetre nézve, amiről az egyetlen idézet kapcsán beszéltem.
De ahogy az idézetben látszólag eszköztelenül, látszólag köznapian jelenik meg a közlés, úgy vagy
olyasféleképpen egyszerűsödtek Zelk híradásai ezekben az új versekben.
Nem
úgy azonban, hogy hatásukban ne növekedtek volna meg, ne forrósodtak volna fel. A Mindennapi halálom fényes pillanata lírai termésünk gyarapodásának.