Csak a dalra

Zelk Zoltán közvetlen költő. Azt írja, ami vele-benne pillanatnyilag történik. A lelkiállapotát. Csaknem úgy, hogy ami a szívén, az a száján. És mégis: milyen nehéz arról írni, ami velünk-bennünk történik. Azt írni pontosan. A fiatal Zelknek – ahogy a legtöbb fiatal költőnek – évekbe tellett, amíg versébe tudta fogni élete mindennapos valóságát. A hónapos szobát, a csorba csészén pislogó gyertyával, az asztalon a tört kenyeret, a kávésbögrét és a zsíros papírt, a sarokban a kis vaskályhát. Kezdő költőként előbb sajátította el a valóság elemeiből való merész jelképteremtés mozdulatát, mint magának a valóságnak a felidézését. Évekig írt sikeres verseket, költőileg hibátlan verseket – némileg Kassák nyomán – anélkül, hogy tudni lehetett volna, ki írja a verseket, és milyen körülmények között; hogy egy vidéki vagy vidékről jött inas vagy segédmunkás, de mindenképpen proletársorsú ember az, aki bennük kifejezi magát. A mai Zelket ismerve, ugye, milyen különös? És ezek a versek mégsem hiábavalók. Egy sereg költői elem, állandóvá váló motívum csiszolódik bennük, amely mind segít majd leírni és költészetté tenni a belépő valót.

De miféle valóság az, amit a kezdő évek után Zelk Zoltán megteremtett? Elég egyetlen idézet, és máris bő képzeteink lesznek róla.

A város pereme ez, akár József Attilánál – a két vers nagyjából egyidős –, s ha lágyabb is a hangszerelése Zelk Kifosztott táj-ának, ahol gyanú kíséri a költő minden léptét, s hol csak a kóró áll egykedvűen, a tüskés, réti proletár, s hol zörög az enyészet, mint a pergamen, mégis a téma, a kifejezésmód s a mögéje rejtett szolidaritás rokonsága nem kétséges. József Attila azt mondja, hogy neki a proletariátus önkifejezési formája, Zelk számára a rákospalotai városvége, ez a proletárvidék, majd a zuglói szegények világa válik ilyesféle formává – s marad meg vissza-visszatérő motívumnak akkor is, amikor maga más környezetbe kerül, s a világ gyökeres változása után a forma „tartalmai” is természetesen megváltoznak.

De itt még nem tartunk. Az összegyűjtött versek kötete, a Sirály, Szántó Piroska szép illusztrációival, ugyanis két történetet vázol fel: az egyik a költő fejlődéstörténete, a másik Zelk élettörténete. (A kettő persze egybejátszik – és az élettörténet korántsem minden költői műben van jelen.) Egyelőre a fejlődéstörténet mozzanatait követve, a tágan értelmezett forma felfedezését bogozzuk. Zelk akkor találja meg költői hangját – úgy 1930 körül –, amikor közvetlen való világát versébe bekebelezi; azt aknázza ki a lírai kifejezés alapanyagaként. Amikor rájön, hogy nincs mit keresnie a számára spekulatív áttételek között, mert a jelen látványa az, ami elemi erővel mozdítja benne a költőt. Persze így sem olyan direkt versében a való, mint hinnénk. (József Attilánál pedig kivált nem az.) A versbe már a lírailag értelmezett, tartalmasabbá tett világ kerül bele, mely önmagánál mindig valamivel többet jelent. Mint a népdaloknál, egy szinttel magasabb jelzésrendszerként. Valahol a szürreálisig is eljutó népdalszint mellett és fölött alakul ki a speciális Zelk-dallam. Jelzéseit, áttételeit lefordítani ma már csaknem fölösleges. Szegénysors, elnyomottság, másfajta világ reménye, forradalmi vágy bujkál abban a városszélben, Angyalföldben, vagy Zuglóban, amelynek embereiről és emberi roncsairól, kutyáiról és kecskéiről, fáiról, füveiről és grundjairól, hajnalairól és alkonyatairól szólnak a híradások. Intim közelségből és részvéttel. Az egész élő tenyészetre kiterjedő részvéttel, mely Zelk legfőbb ihletője, világhoz kapcsolója és a proletariátus ügyéhez való kötődésének alapmotívuma is.

De ugorjunk egyet. Hagyjuk el egyelőre ezt az újonnan felfedezett tájat, mely egyszerre tükrözi önmagát (a vagongyárat, a Fóti úti szegényeket, az ágyrajárókat és a kivert kutyákat) s a fiatal Zelket, s kövessük nyomon a költőt, akinek életútja Ukrajnába vezet. A város pereméről a halál peremére. Az otthonból az otthontalanságba. A munkások és parasztok (és Arany és Babits) szavában megtalált hazából a csaknem-hazátlanságba. A megroppantó, soha át nem adható háborús tapasztalás lírai következménye nemcsak néhány megrendítő vers (Másfél esztendő, Két év után), hanem két három versképző alaptémakör kikristályosulása is. Zelk nemcsak felfedezi a múltat, a saját múltját, mint egyik fő ihlető elemet, hanem ettől kezdve, mint előzőleg a pillanatnyi környező világ, olyannyira „formája” lesz a múlt – s benne különösen a gyermekkor, az otthon, a család. Hasonlóan, mint a „távol Szerbiába” űzött Radnótiban, s éppoly nosztalgikusan, éppoly fájdalmas, mély vágyódással telítetten. „Azzal, hogy vagy, felkelsz, lefekszel – tüzet gyújtsz, főzöd vacsorádat – megőrized nékem hazámat.” – Lehet-e kedvesnek, feleségnek ennél többet, egyszerűbben igazat vallani?

Lépjünk megint egyet az élettörténetben. A negyvenöt utáni örömök és reménységek idején vagyunk. Az első évek fénylő ege alatt, holtak mellől felkelve, halálveszélyeken átgázolva. A válogatottan közölt lírai termésben erős és szép igazságokat hirdető versekkel találkozunk – még akkor is, ha tankönyvek koptatták őket, ha mondanivalóikat más összefüggésbe helyezve kiforgatták eredeti értelmükből. De eltelik néhány év, s máris borul az égbolt, csaló reménységről, vétkekről és bűnökről (a költő saját vétkeiről is) esik szó, s egyszerre benne vagyunk egy olyan személyes és nem csak személyes tragédiában, mely katartikus erejű. Formál rajtunk, olvasókon is – még ha húsz vagy ötven év múlva már nem is fogjuk tudni tisztázni a közölt versek alapján hátterét és részteteit –, ahogy formált magán a költőn is. Mit változtatott rajta?

Megfosztotta léte fix pontjaitól azt, akinek szavát mindig a környezet, az otthon determinálta. Egyedüllét, magány, öregség meredt elébe, amikor a tragédia után kénytelen mégis visszatámolyogni, visszarázódni a mindennapokba. „Bekerített csend” veszi körül múlt éveinek „olthatatlan erdőtüzei, árvizei és bányaomlásai” után. S e tipikus vagy annál is rosszabb huszadik századi férfikort most az „évszak nélküli” magány követi. Igen, de ha a jelen színei kihunytak is, ahogy fokról fokra feltámad a költő, felbukkannak a múlt színei, megélednek a múlt évszakok. „Kinek nyit ajtót borzas szolgálód, özvegy árnyad? – emlékeid gyülevész hadának” – vallja az egyik vers. De nemcsak a gyülevész hadnak, ilyen pejoratíven, hanem a „halhatatlan gyermekkornak” is, a halottaknak is, akik magukkal hozzák újra és újra a rég eltűnt otthon kínzó édességét, a „gyerekfürdetések alkonyi szertartását”, s mindazt, amit mi olvasók már ismerünk: Rákospalota palánkjait és szilvafáit, a vagongyárat, a malmot – és persze Irént, az otthon megtestesítőjét, mindig és újra őt. És magukkal hozzák természetesen a léttel való filozofikus szembenézést is – vagy annak legalább érzelmi vetületét –, hiszen emlékezni és a lét értelmén tűnődni csaknem azonos dolog.

De Zelk, aki impresszív és impresszionálható, képes a gyógyulásra is. A jajszavak után (a legismertebb a Sirály, de nem egy rövid, intenzitásában hozzá méltó verset találni még), ahogy oldódik a görcs, hangot kap ismét az eleven jelen, a pillanat; utcák, kapualjak, futballpályák, reális és mindennapi élettények, futó lovak, futó szerelmek, pályatársak humorral és szeretettel rajzolt portréi, sőt ironikus önportrék bukkannak elő. S közben a zelki dallam – mindezek hordozója –, ha nem is érdesebb, de több felhanggal szól, vonala kurtább, hirtelenebbül elkapott. Zelk mintha megint változtatott volna művészetén, áttételeit fokozta, a kifejtés rövidítette, a szuggesztív hatást erősítette. „Könyökölve, mint híd-karfára, – a szeptemberi délutánra, – két perc rése között rálátva – a teljesség pillanatára, – a csordulásig teli tájra, – a fák öntelt diadalára – – – Folytathatatlan, mondhatatlan, – folytatnám még, de csak szavam van.” Ilyen vagy ilyesféle „kis” remeklések volnának Őszikéi-nek nagy pillanatai.

A történetszálat odahagyva, összegezésül egyetlen romantikus képet: régtől s mindenek ellenére hiszem, hogy a magyar lírának már-már ritka énekese Zelk, afféle kivert, útszélen fázó, didergő, aki bár a vidék világából szakadt ki, a városnak dalol. Az udvaroknak és az utca népének. A Marseillaise-t éppúgy, mint a legfrissebb Apollinaire-sanzont. Vagy komorabb, magyar hasonlattal élve: mintha a Lilla-dalok vagy a Reményhez mai megszólaltatója volna – abban meg jelen volt a jakobinizmus. Ha akadnak is itt-ott nagyobb verskompozíciói, ő mégis-mégis dalköltő. Vannak, akik azt mondják: a költészetben ez a könnyebb út. Nem tudom. De Babits, aki igazán nem chansonnier, merte vallani, hogy ő csak a dalra ügyelt, csak a dalra. Zelk is elmondhatná, ugyan kicsit más, inkább szó szerinti értelemben, ahogyan mondja is: „Mint varázsló, ki felkúszik – a légbe dobott egyszál kötelen, – úgy csüngj te is, az űrben ott – egy szál énekké változott – utolsó perceden.”

És neki sikerül a mutatvány.