A boldogtalanság megszüntetése

Kerül-e védett korba az író? Olyasféle védettségbe, amelyet nyugdíj előtt minden dolgozónak biztosít a törvény. És vajon bizonyos kort elérve és bizonyos – már mozdíthatatlan – alkotói teljesítmény után kellene-e hogy kerüljön? Vagy egy-egy mű megítélésekor a szellemi élet egészsége mindig is a tekintet nélküli igazmondásra, sőt a hitünk szerinti teljes igazság kimondására kötelez bennünket? Fogas kérdések. Viaskodik is velük eleget az, aki ha nem is mindig fogalmi közléssel, de a kritikusi hangvételével, az érzékeltetés taktikájával az olvasó értékösszefüggéseket is kirajzoló informálására törekszik. És mégis – e törekvés parancsoló kényszere ellenére –, nem illetné-e meg az idősebb korú, változásra már aligha képes írókat legalább az a kritikusi tapintat, amely a jelentéktelen előtt szemet hányva, az értékek megkeresését és felmutatását tekintené főfeladatának?

Gátol az egyszerű rábólintásban egy elém tolakodó gyanú. Igaza volna-e suttogásának, nem tudom. Mindenesetre visszafogni igyekszik. – Vigyázz – mondja a maga féltő, vagy ki tudja, félrevezető hangján –, vannak már irodalmi életünkben éppen elegen védettek. Mégpedig fiatalok vagy érett korúak. Kritikailag csaknem érinthetetlenek – sértettségük harcra kész sündisznóállása vagy a különböző írói csoportosulások titkos véd- és dacszövetsége miatt. Beleizzadsz s olykor rá is fizetsz, amikor róluk akár egyszerű, szemet szúró igazságokat igyekszel megírni.

De megtorpanásomat elfújja, berzenkedésemet a védettség bármilyen formája ellen egyszeriben elhárítja egy váratlan halálhír. Vihar Béláé, akiről éppen szólni készültek ezek a sorok. A döbbenet meggyőz, hogy a költői pálya bizonyos szakaszain túl nem a nemjeink a fontosak, hanem a megindokolt, kibontott igenjeink. Azokból áll majd össze a végső kép: mindig is a kiemelkedő, a legjobb értékek alapján.

S Vihar Béla elébe is ment a kritikának, mintegy megkönnyítette dolgát. Hetvenedik évében megjelent kötetében (Egy katona megy a hóban) nem egybegyűjtött verseket tett elénk, hanem válogatottat. És nem is időrendbe rakott válogatást, ahogy ez általában szokásos, hanem témakörök szerint felbontottat. Hét élménykört járnak be kötetének versei: család, természet, szerelem, társadalom, történelem, idő és alkotásét – itt-ott dátumokkal igazítva el az egyes versek keletkezési idejéről. Haladhatunk benne egyre tágabb köröket róva, mint egy regényben, mint egy Entwicklungsromanban. Legalábbis így, ilyesféleképpen hihette a költő, amikor elrendezte. Szerencsére tévedett.

A lírai mondanivalók leglelke nem a témákban van, hanem a személyiségben. Abban a sorsból, idegreflexekből, látásból és látomásmódból, érzés- és gondolatpályákból egybeálló, szavaink hálójából kicsúszó, alig megfogható, mégis érzékelhető valamiben, ami a személyiség. Abban, ami az ember titka, önmaga által is nehezen kihüvelyezhető sajátja, s ami miatt „egyedüli példány”; s ami nem tárja fel magát sehogy másképp, csak a műben. Ez a lírai lényeg. Vihar Béla költői személyisége hatékonyabb, elevenebb annál, semhogy a témák mögött megbújjon; átcsap az élménykörök határain. Nem erről vagy arról olvasunk tőle, hanem őt olvassuk.

De hát kit is? A kritika gyarló, a fogalmi gondolkozáshoz kötött, elégtelen eszközeivel megpróbálom itt valamiképpen rögzíteni. Mindenekelőtt egy költőt – hogy a sors felől induljak ki –, aki speciálisan XX. századi. Vagyis aki átélte, végigtapasztalta – véletlenül életben maradva – a század háborús kataklizmáinak és embertelenségének minden borzalmát. Hogy mi volt ebben megmaradni, azt elmondja nekünk, szerencsésebb túlélőknek és a tapasztalatoktól megkímélt fiatalabbaknak a címadó vers: az Egy katona megy a hóban. De XX. századi olyképpen is, hogy benne már fiatalon a múlt századból ránk hagyományozott reformeri humanizmus forradalmi vággyá érett: hidat kívánt verni – így jellemzi fiatal önmagát – a Hegyi Beszéd és a Kommunista Kiáltvány között. Vagy talán ennél is pontosabb az Önarckép 1927 című vers jellemzése: „Eszméimnél csak hajam volt ziláltabb – Jobbomon tömpe angyal suhogott – gyertyával kezükben – imádkozó atyák gomolyogtak – miként Chagall töpörödött aggastyánjai – Balról puskatűzben – Iljics csontos ökle intett: gyere!” És az életérzésére nézve ez: „Koromsötét volt a világ – A boldogtalanság kerítése mögül – két szemem lobogott.”

Minden elem fontos itt. A chagalli mitológiából előlépő imádkozó ősök éppúgy, mint Lenin, és mint a boldogtalanság a koromsötét világban. A történelemalakítás tudományos korában, a statisztikák és a feltárt társadalmi törvények idején hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világboldogítás pusztán racionális feladat: de az őskortól a mitológiákon és vallástörténeteken át napjainkig és tovább alapja, indíttatása mindig is érzelmi volt; a boldogtalanság felismeréséből fogant, és az idegen szenvedés átélésének képességéből hajtott ki. Vihar Béla költői személyiségének, érzelemmozgásának, mitológiájának, történelemszemléletének is itt az emocionális magja. Babelként együttérző volt. Sebesült szív, amely minden fájdalomra ráérez. Ő maga mondja így vagy ilyesféleképpen, és azt is maga mondja: „a próféták tarfejű és atomkori leszármazottja vagyok”.

És erre könnyű rábólintani, hiszen ha az ember számba veszi költészetének java termését, amelyet gonddal belehelyezett ebbe a kötetbe, azokat a többnyire hosszabb lélegzetű szabad verseket, amelyek már külön arcot kapva, ismerősként üdvözlik az olvasót, akkor egyszeriben egy biblikus parabolakörben találja magát. Téma szerint legalábbis. De ha belegondol abba, hogy mire vonatkoznak ezek az őstörténetek, mit boncolnak, milyen erkölcsi-társadalmi problémákba világítanak bele, akkor látni való, hogy a régi helyzetek, az emelt szavak, a Károli-bibliából nyelvünkbe szívódott jelképes beszéd, az ősi érzelmi fűtöttség, a pátosz valójában kifejezési formája, tágabb értelemben vett nyelve csupán a mai költőnek. Nyelve, hogy – fél lábbal a próféciákban állva, fél lábbal antiprófétaként – méltóságosabban, öblösebben szólhasson „a boldogtalanság felmagasztosítása helyett, annak megszüntetéséért”.

Azt írta utószóként egy nem is olyan régen megjelent verseskönyvéhez: „Ó, ti ifjak… akik majdan bíráink lesztek, felmérve nemzedékem költőinek útját, egy pillanatra emeljétek meg kalapotokat, nem teljesítményeink, hanem sorsunk előtt.” Ezt a tisztelgést – éspedig nem csak sorsa alapján – Vihar Béla kiérdemelte.

Bárdosi Németh János előző kötetében, A lélek lángjai-ban (1974) ötven év termésének javát tette elénk mindössze 230 oldalon, most hetvenöt évesen a Nyugtalan madarak-ban azóta írt verseit kínálja, mintegy az idősebb kori lírai termékenység dokumentumaként. Kötetcíme, mint általában a legtöbb kötetcím, természetesen jelképes. „Miért nyugtalanok a madarak – mikor a fák lombjain – búcsúsugarat vet a Nap?” – kérdezi indító soraiban a címadó vers, és az olvasó a költői gondolatfűzés hagyományait ismerve máris sejtheti, hogy ebből az apró természeti megfigyelésből miként lesz költői élmény. Miként épül a madár és az éveit nyugtalanul számláló költő között párhuzam. Bárdosi Németh úgy hozza létre ezt a párhuzamot, olyan aprózó részletezéssel, ahogy ehhez a múlt alapján hozzá vagyunk szokva. De a kis vers záró soraiban az ismert vagy kitalálható érzéseken egyszerre átcsap valami megborzoló, valami intenzívebb: „vacog a szív, – riad a gondolat, – hogy a homály ágyuiban – valami rejtett iszonyat van – s robban a lövedék.” Ezzel az ágyú-iszonyat-lövedék képpel más fokon válik érzékletessé az az idősebb kori érzéskör, amelyet a költő a párhuzam kibontásával célba vett.

És ez a váltás nem véletlen. A költő ebben az új kötetében, mint már pályája során jó ideje, egyszerűségre törekszik, köznapi szavakkal, mindennapi tények egymás mellé állításával hívja életre líráját. Azok a szavaink, mint például, a lélek, szív, könny, Szépség, amelyeket költőink nagy része kerül vagy helyettesít, vagy csak alaposam meglatolva ír le, gyakoriak nála. De Bárdosi Németh érzésvilágának kifejezésére ezek a pontos szavak. S ő tiszteletre méltó pontosságvágyában nem a megcsinált, a felnagyított vagy stilizált érzést, hanem azt akarja megírni, amit átélt. Idősödve az idősebb kor világát, a meglassúbbodott lépteket, az aggódást a társért (Holdas téli éj – különben a kötet egyik legsikeresebb verse), a felpárádzó emlékeket, holt pályatársak, mesterek idézését (Babits, Kosztolányi) meg a szív hogy én is leírjam – riadt dobogását. S azzal a tiszta természetességgel írja meg, mint amivel harcosabb fiatal korában a falukutatók eszmeköréhez csatlakozva, Illyés, Jankovich nyomában járva szót emelt a szegénységért, vagy ahogyan versek sorában megénekelte a dunántúli tájat és a táj nagy fiait, a példaképként tisztelt költőelődöket.

Igen, de a híradás „a roppant semmiről”, mely mégiscsak helyet feszít magának ebben az életigenlő, egyensúlyos költészetben, a stílust is felzaklatja. Innen valók a váltások. A képi dinamika helyenkénti felgyorsulása vagy töredezettsége, mely jó ellenpontja a prózához közelítő egyszerűségnek.

De hogy ez az egyszerű beszéd, ha olykor tétova kitérőkkel is, mégis hova, milyen meggyőző-meggondolkoztató szintig tud eljutni, hadd illusztrálja egy idézet, az Emberi tisztesség című vers részlete: „Én nem repülnék a Holdba – a földön keresném meg – a biztos otthont – külön küszöbbel, lánggal, – hol nem szedik meg – magányod gyümölcseit, – termésedet se lopják el, – a ház, haza tiéd – ehhez kerítsünk kibírhatót, melyben a világ – megszüli a harmóniát, – az emberhez méltó valót.”

Ezt az emberhez méltó valót (ünneplendő idea!), úgy vélem, sokféleképpen lehet szolgálni. De költészettel bizonyosan.