A harmincas években indultak

Két kötetben kiadott (Napkergető, Holdnéző), csaknem ezeroldalnyi költői életművéből Jankovich Ferencnek két versét bizonyosan ismeri, meg tudja nevezni a tájékozottabb magyar versolvasó. Az egyik a politikai jelképpé vált nagy hírű dalszöveg, a Sej, a mi lobogónkat; a másik méltán közkinccsé lett jelentékeny, nagy vers, a Szántód partjainál. Ha jól datálom emlékezetből, az utóbbi a harmincas évek közepén keletkezhetett, s később, 1954-ben címadó verse volt egy válogatott kiadásnak. Most az Összegyűjtött versek két kötetében (szerkesztette: Horváth Zsigmond) föllelhetetlen. A Hét évszázad magyar versei-ből idézem hát – mert érdemes is, szükséges is idéznem: „Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan – ifjúságomnak harminc aranyát –, megállok most és vallatom magam: – láttam Párizst – nem láttam Baranyát.”

Ugye emlékeznek már? Hiszen ebben a lendületes és tömör indításban szinte benne van az egész vers, csupán egy kis képzelőerővel ki kell bontakoztatni azt a költői magatartást, amelyet a „láttam Párizst – nem láttam Baranyát” sor rejt magában. Ki kell bontakoztatni a konzekvenciát, ami belőle levonható. De ne siessük el a dolgot: a versben Jankovich is – igen jellemzően – apró léptekkel halad, bár egy pillanatig sem kétséges, hogy erős indulat vezérli. „Láttam Monte Carlót és Avignont – s mint a játékos, kinek pénze fogy – riadva kérdem: mit nyertél bolond? – elmúlt Avignon – itt maradt Somogy.” Vagyis, hogy a magyar valóság marad itt, a helyi, az itthoni tennivalók kötelessége és kényszere. De nehogy szűkösen csak a költői magatartásról beszéljek, legalább egy versszak erejéig kövessük ennek a programadó versnek nemes pátoszú, szép ívelését:

A program persze ismerős; s nemcsak az, hanem a programot szülő körülmények is rokonságban vannak a fiatal Illyésével. S ha tovább szálazzuk: még a vers mögött kimondatlanul megbújó szociális élményvilág is: a vidéki kőművescsalád sarjában már-már forradalmian feszülő. S még egy párhuzam akad, ami megint csak általános érvényű, s nemcsak a Szántód partjainál című versre vonatkozik; a vershangé, amely érdességet, formai lazítást, akart ügyetlenséget kever bele például ebbe a hármas-négyes rímmel dolgozó, nagy zenéjű franciás strófaszerkezetbe is. (A pontosság kedvéért: a kiragadott idézetben ennek véletlenül nincs nyoma.)

Lehet, hogy ez a távoli Illyés- és Apollinaire-visszhang adja ennek a fogadalom- és hűségversnek kivételes hitelét. Visszhang? Ami az Illyéshez való viszonyt illeti: helyesebb az előbb használt kifejezés, a párhuzam. Mert ha igaz is, hogy Illyés hangja jelen van Jankovich lírai oeuvre-jében, az is igaz, hogy Jankovich ezt a hangot egy időben vagy csaknem egy időben munkálta ki nagy költőtársával. Semmiképpen sem akkor kapott rá, mikor divat lett, sőt iskola – játszva elsajátítható. S még azt is tetten lehet érni, hogyan munkálta ki: többet merítve, kevesebb távoltartással, művészi átalakítással a régi magyar költészet formavilágából, annak olykori lazaságát, uram bocsáss! körülményességét vagy nehézkességét is szabályként követve.

Kényes dolog a költői életpálya. Az indulat és a látomás egymást gerjesztő, transzformatív pillanataiban remekműveket vagy legalábbis jelentékeny költészetet produkálni kész, máskor meg, esetleg hosszú évekre csökkent feszültséggel, hatástalan intenzitással dolgozik. A szavak evidenciája néha (gyakran?) búvópataklétet él a költőkben. A múltat nem ismerő és a sok okoskodó, nem evidens versen elkedvetlenedett mai olvasót meglepheti a régi Jankovich. Nemcsak társadalmi mondanivalóinak, szociális pátoszának hitelességével, hanem költői látomásának merész eredetiségével is. 1941-ből idézem a Mulandóság című verséből: „Egy haldokló jaja fülembe vág, – a május üveg szeme tört mint földbe dugott lázmérők, a fák – fölfut bennük a zöld.” Aki így lát (és így írja meg), az igazi költő, és ez olyan rang, amit nem lehet elveszteni; az joggal hiszi, hiheti azt, amiről például a Szürkület című vers is vall: „Megállsz majd, buzgó szív, kihűlve – csak a vers él – a pillanat: – mely az időből kiperdülve – két szárnycsapás közt itt marad –.”

Jankovich hagyott ránk ilyen időből kiperdült pillanatot, nem is keveset. És nemcsak a harmincas évekből. Érdemes felkutatni a roppant költői termésben.

Toldalagi Pál költészetének titkos vagy ma már talán nem is annyira titkos legendája van. A harmincas évekből ered ez is. Az évtized vége felé, már-már a fordulóján, Toldalagi felfedezett, kimunkált egy vershangot, amely a szenvedély robbanásig feszített állapotát képes felidézni. Ez a hang vagy közlésmód költészetünkben jól ismert, és a fiatalabb költők írásaiban időről időre, újra és újra felbukkan. Csakhogy, többnyire még a hozzáértők is, Pilinszky találmányának tekintik, és nem Toldalagiénak. Pedig Toldalagiban csaknem készen, jelen van az a lelemény, amelyre Pilinszky fiatalon ráérzett. Pilinszky már réges-régóta másképpen dolgozik. De Toldalagi nem. Figyeljük csak, hogyan intonál egy-egy verset új kötetében, A visszahívott tenger-ben: „Tenyeremen ringattalak, – megfordítottam és lehulltál –, mehetsz az irdatlan úton, – megállhatsz a bezárt kapuknál.” Vagy vegyünk másikat, az Osztozzatok a szívemen című verset, melynek mondanivalója is rímel Pilinszky Eleven étketek vagyok-jával. „Az én szívemből egyetek, – ha férges és keserű is, – Bárány voltam, oroszlán voltam, – kinek talpába sok tövis – fúródott, majd átlényegült, – ami bennem volt; mindenek – előtt ragyogva állok én, – a sok értelmű szeretet.” Lehetett volna persze Toldalagira nézve hízelgőbb példát is találni, mert ha egyfelől a versszerkesztésre, a módszerre szerfelett jellemzők az előadás drámaiságát fokozó sor végi gondolatmegtörések, másfelől a bárány és oroszlán ellentétnek senki sem tulajdoníthat valami nagy eredetiséget, kivételes súlyt. Elégtételadásul hát, hogy nemcsak módszere, de eredeti látásmódja is van ennek a közlésnek, szaporítsuk még eggyel a példák sorát, egy szerelmes vers kezdetével: „A szívbe mártott kés lehetnél: – sugárzó és iszonyú vagy, – Rólad eszembe sose jutna – egy rózsa vagy egy hattyúnyak.”

A technika máris elég világos. Tömör, szentenciózus, de megcsavart, de képben megfogalmazott megállapítások, kényes, megnövelt jelentésű szóválasztással; s mindennek hajszálpontosan kell illeszkednie, hogy a strófa vagy a vers hatása ütéserejű legyen. Meg kell adni: nehéz, igényes kifejezésmód. Nem formája a spontán, a pillanatot részletező vagy a leíró költészetnek. Szentenciózusságában mindig van összegezés, mérlegelés utáni, csaknem ítéletmondó megfogalmazás. Nem is annyira a belső világ feltérképezésére, színeinek, látványainak kibontására, hanem egy-egy tartósabb közérzet összegezésére alkalmas. Toldalagi legalábbis így alkalmazza. A közérzetlíra többnyire fordított módszerrel él a megszokott költői gyakorlattal szemben: nem a világot írja le, valóságát, jelenségeit, hogy közben, mintegy kísérőzeneként, beléjük lopja a maga érzelmi állapotát, hanem a világ jelenségeit kiragadva, eszközként hasznosítja csupán egy-egy közérzeti állapot ábrázolására. Intenzívebb, egyszersmind többnyire elvontabb, áttételesebb így a kifejezés. Tágassága, mármint világot tükröző tágassága azon múlik, mi rezdíti ezt a közérzetet, radarrendszere milyen külső jelenségekre fogékony.

Toldalagi Pálnak zárt világa van. Saját boldogsága és boldogtalansága, mondhatnám, olyan ősi-naiv módon foglalkoztatja, mint a romantikusokat. De ne tévedjünk, élményfelfogó készségét nem lehet a romantikusokéval mérni. Az tompább, szűkebb az övéknél. S tompább általában kortársainál is, a Nyugat harmadik nemzedékénél, kikhez erős szállal kötődik. „Az életemnek titka – írja csattanóként egyik verse végén, – hogy nem voltam magamtól én sosem megszabadítva.” A költői probléma azonban nem itt vagy nemcsak itt van, hanem az élmény általánosítása területén. Az intenzitásában ugyan megnövelt, de elvont, de szentenciózus kidolgozásmód ugyanis gyakran az úgynevezett mindennapi életbölcsesség nemes és ismert tételeiig érkezik csupán el. Toldalagi – bár volnának hozzá eszközei – ezért képes aránylag csak ritkán ütéserejűvé tenni egy egész verset. De ha sikerül neki, mint például néhány szerelmes versében vagy oly emlékezetes anyalírájában, ott teljes a sikere.

Szép Ernőről írta valaki, hogy szinte már a zakóján kívül hordja a szívét. Vihar Bélára se tudnék találóbbat mondani. Ez a szív láthatóan feldobog minden nemesért, jóért, humánus gondolatért, és ugyanakkor vergődő, sebesült is. A század, a mi századunk sebezte meg. A Küzdelem az angyallal című új kötetének egyik versében felteszi a kérdést: hol vannak ama rettenet hajdani osztagai, a tarkólövés mesterművészei? S így felel rá: „Kaszárnyájuk idegsejtem, – támaszpontjuk szívem érfala, – hadijelentésük: álmaim – s agytekervényeim útján masíroznak előre.” A nem gyógyuló sebet nem kell jobban kommentálni. A vergődés okáról pedig valljon egy nagyon is jellemzően biblikus fogantatású vers, az Apokrif; a negyedik napról, melyben Tamás, a kétkedő így beszél a feltámadás után: „Miért vigadozzam tehát? Hiszen nem omlott össze Kajafás palotája, a pénzváltók csengőbongó asztala, Pilátus börtönpincéje, sem a hamis bírák ítélőszéke. Nem, nem szűnt meg az éhesek és megalázottak jajszava Judeában, Szamáriában, Görögországban, Róma és a médek tartományaiban, a Pontustól az Eufráteszig, s még azon is túl.” S mindezt az mondja (mert végül mégsem Tamás, hanem a költő beszél itt), aki fiatal magát így jellemzi „Hidat kíván verni a Hegyi beszéd és a Kommunista Kiáltvány között, – A kétéltűség zakós kentaurja, magaszabta forradalmár és költőjelölt, a konvenciók keresztjén, a Minderwertigkeitsgefühl öt sebével.” Persze ezt a múltat, mely legföljebb színezi a mát, ne vegyük szó szerint. De azért ne is felejtsük el egészen, hiszen egyéniségünkhöz a múltunk többnyire kulcs.

Vihar Béla költészetének főbb motívumait így máris felidéztük. Ha tetszik, össze lehet foglalni: századunk okozta sebek, ősi mitológiákban gyökeredző szociális igazságvágy és küzdelem a művészi kifejezéssel, melyet a fenti szövegben még a kisebbrendűségi érzés öt sebe jelképez. Az új kötet jelentékenyebb lírai termésében, valamint a versekhez kicsit szokatlanul csatlakozó lírai rádióhangjátékokban is ezek a motívumok variálódnak. A címadó vers, a Küzdelem az angyallal, a művészi kifejezés kérdését vetíti bele a mitológiába. Az ismert történet, a Rilke által oly gyönyörűen megírt Jákob harca az angyallal elevenedik meg itt, hogy Vihar szuggesztíven, szépen, újra elmondhassa nem is annyira a kiválasztottság, hanem az írás gyötrelmét. Ez minden író szenvedélyes témája, de neki különösen szenvedtető. Nemhiába fogalmazza meg máshelyt a kötetben, de ugyancsak ókori köntösben, az egyiptomi írnok vallomásaként: „A boldog él, és ír a boldogtalan.” Megvan rá a saját külön indoka. Versei nagyon korán, már a húszas években megjelentek, kötete volt a harmincas évek elején, s aztán végigírta a harmincas, negyvenes s talán még az ötvenes évek nagyobb felét is, míg költőként észrevették. Ennek a kívülállásnak, kívülrekesztettségnek megmaradtak a nyomai. Megmaradtak, hellyel-közzel észrevehetően még költészetén is: nagyok a szintkülönbségei. Másfelől tekintve ez persze érdem, mert a különbségek abból adódnak, hogy egyre gyakrabban igen magas szinteket is elér. Új kötetében van jó néhány emlékezetünkben megmaradó, igazi vers – főleg a szabad versei között. Kiemelkedő teljesítményét, a Kenyér megdicsőülése című paraboláját pedig szinte-szinte legjobb költőink is elirigyelhetik tőle.