Három veréb hat szemmel

Weöres Sándor versantológiája, a Három veréb hat szemmel olyan védelmi felszereléssel, olyan bandázzsal jelent meg (elöl egy irodalomtörténész terjedelmes bevezetésével, hátul egy másik irodalomtörténész fejlődéstörténeti eligazításával, s végül magának Weöresnek utószóként közölt „maga mentségével”), mintha megint olyasféle csíny vagy közízlést fricskázó tréfa rejlenék itt, mint amellyel költőnk már nemegyszer eleven szenet gyűjtött a fejére. Pedig hát, sajna, le kell lohasztanom a kíváncsiak gerjedelmét: ez a testes kötet a régi magyar költészet sajátságos antológiája csupán. Igaz viszont, hogy Weöres, ha másként, más módon, mégis messze túltett eddigi „csínytevésein”; költő létére, uram bocsáss, az irodalomtudósok domíniumába merészkedett.

A magyar irodalmi múlt – elvileg – persze közkincs. Az tallózhat benne, aki akar. De hogy a gyakorlatban mennyire érinthetetlen hitbizománya a tudós világnak, azt már-már mulatságosan tanúsítja Kovács Sándor Iván nagyszabású bevezetése, amely Weöres behatolását a védett területre a költő diplomájával, bölcsészdoktori címével, nem új keletű irodalomtörténeti érdeklődésével, valamint egész munkásságának mégiscsak a „nemzet és történelmi sors” áramából fakadt nyelvi alapjával mentegeti. („Úgy rendelkezik a magyar nyelvi géniusszal, mint Tolsztoj az orosz falvak lelkével” – idézi Kardos Tibortól.) Megtudjuk továbbá, hogy a költő családja a progresszív nemzeti múlt részese, apja a Vörös Hadsereg tisztje volt, akit a Horthy-rendszer megfosztott rangjától és nyugdíjazott, s felmenői a legkülönbözőbb dunántúli költőkkel voltak rokonságban vagy barátságban (Kisfaludy, Berzsenyi), egyik ősanyjának vagy talán tanítója ősanyjának pedig Csöngén maga Petőfi udvarolt.

Van hát jogcíme Weöresnek! Ha nem elég jogcímnek, hogy az, aki.

Maga az antológia, melyet a Kortárs olvasói részleteiben ismerhetnek, költészetünk értékeit és különösségeit a kezdetektől a mohácsi vészig egy tömbben, a XVI. századtól kezdve századonként tagolva mutatja be a XIX. század végéig bezárólag. Első látszatra olyasféle gyűjtemény ez, amely a műveltebb olvasó számára irodalmi múltunk terén az élvezetet kínáló és nélkülözhetetlen tájékoztatást szolgálja, s amely lehetővé teszi azt, hogy az irodalomoktatás kényszerű egyszerűsítése miatt kialakult olvasói torzkép árnyalódjék, kiegészüljön: nem néhány nagy költőnk van csupán (Balassi, Zrínyi, Csokonai, Vörösmarty stb.), gyönyörű csúcsok az ásatag unalom tengerében, hanem folyamatos költészetünk van, a tengerből kiemelkedő, kincseket rejtő, sűrű szigetvilág. Erre a felfedezésre, a folyamatosság gyönyörködtető átélésére, nemzeti értékeink mélyebb elsajátítására minden versszerető nemzedéknek szüksége van. Az idősebb korosztály – ha annak idején a forráskiadványokig nem jutott el – Endrei Zalán A régi magyar költészet remekei és Endrődi Sándor A magyar költészet kincsesháza című gyűjteményeiből, majd a nagy irodalomtudós, Horváth János Magyar versek könyve című antológiájából tájékozódott. Az új nemzedéknek rendelkezésére áll a Hét évszázad nagyszabású gyűjteménye, azonkívül jó néhány olyan sajátos vagy időben korlátozott antológia, amilyen például Csanádi Imre A magyar valóság versei vagy Végh György Századvégi költők című kiadványa.

Ezeket egészíti hát ki a Három veréb hat szemmel? Nincs zavarba ejtőbb – mondja Brecht – egy pontosan feltett kérdésnél. Mert a válasz: igen is, meg nem is. Igen, mert a gyűjtemény a folyamatosság bizonyítását szolgálja méghozzá új érveket tárva fel –, magát a folyamatot viszont csak kezdetben rajzolja ki, aztán eláll tőle; a nagyok, a kiemelkedők eredményeit tudottnak véve s mellőzve. Az előkészületeket látjuk csupán, a nyelv, a verselés hajlékonyabbá tételét (az első disztichont, az első jambust), a motívum vagy az érzéskör felbukkanásának a pillanatát, s nem az érvényes, közkinccsé vált megfogalmazásokat. A XVI. századot Balassi nélkül (illetve egy Balassi-részlettel), a XVIII-at Csokonai nélkül (egy kamaszkuriózummal), a XIX-et lényegében Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Vajda, Reviczky nélkül. Weöres többször is ismertetett eredeti elképzelése szerint nem a Magyar Versek könyvé-nek vagy a Hét évszázad-nak más ízléssel válogatott versenytársa a gyűjtemény – pedig bizony ennek is volna létjoga, s csak gazdagabbak lennénk azáltal, ha kimagasló költőink sorra megcsinálhatnák; „legkedvesebb magyar verseim” gyűjteményüket –, hanem csupán kiegészítése. Ahogy Weöres mondja: a múlt törmelékhegyének egyszeri feltúrása, és az is inkább csak sajátos szempontból. Hangoztatott programja szerint a különöst keresi, a megszokottól eltérőt. Azt akarja megmutatni, hogy a modern, a mai olvasói tudat szempontjából költészeti múltunk mennyire feltáratlan, mennyi hozzánk szóló érdekesség, elgondolkoztató furcsaság lappang még benne, s nem utolsósorban mennyi észre nem vett érték is. Gyűjteményének létjogát a felfedezés és az újrafelfedezés adja. A figyelmeztető ujj mozdulata a leglényegesebb benne, amely még az ismertben is valami eddig fel nem ismertre mutat rá.

Ez a szép terv azonban nem olyan harmonikusan valósul meg az antológiában, mint ahogy az ember szeretné. A hatszáz oldalas versanyagban van ugyan számos új felfedezés (különösen a nőköltőké, akikről versbemutatásuk után nemcsak Weöres, de többnyire Károlyi Amy is kis portrét készít); van számos kiemelés, melyekről az okos kommentár meggyőzően tárja fel eddig nem méltatott értékeiket akár önmagukban, akár a vers- és témafejlődés szempontjából; van klasszikus nagy költőinktől is néhány vers, amely az ismert költő szokatlan képzeteire, fejlődést anticipáló mozdulatára, netán puszta furcsaságára vet fényt; e téren például telitalálat Petőfi Álmos vagyok, de mégsem alhatom című versének felvétele, mely Petőfi meglepő rémképeibe enged bepillantást. S végül vannak – hogy az anyag osztályozását befejezzem – az eredeti elképzelést felbillentve és az antológia anyagának alapmasszáját adva versek nagy sokaságban közepes vagy alig ismert költőinktől, amelyek Weöres Sándor szerint megérdemlik, hogy ne csak a tudományos forráskiadványokban lappangjanak.

Ebből a már-már körülményes összefoglalásból is kitetszik, hogy az eredeti tervtől eltérőleg többféle, egymást keresztező válogatási elv hozta létre végül az antológiát. S ha még hozzáteszem, hogy a gyűjtemény első része, a Kezdettől a mohácsi vészig nagyjából ismert verseket ad, ha máshonnan nem, hát a Régi magyar költők tárá-ból, akkor végleg kiviláglik, hogy ez a felfedezései révén kiegészítőnek szánt gyűjtemény helyenként bizony mégis konkurrense a már meglevő antológiáknak. (Mármint többnyire a középköltők terén, hiszen a nagyok csúcsait elhagyja, tőlük csak kuriózumot ad.) De a klasszikus értékek elhagyásával a gyűjteményen belül maradva valóban elrajzolódik az összkép. A könyv szándékával szöges ellentétben devalválódik a folyamat. Jól tudja ezt Weöres, és szorongva tudja a neki segédkező két kiváló irodalomtörténész, Kovács Sándor Iván és Bata Imre. A védelmi felszerelést, az anyagot körbefogó bandázst (melyet még tekintélyes tudományos apparátus is kiegészít) ez indokolja. Okos érvelésük bizonyára meggyőzi a felhúzott szemöldökű irodalomtudósokat, sőt remény van rá, hogy Weöres felfedezéseivel az ő összképük is árnyalódik.

Ami az olvasói megközelítést illeti, meggyőződésem, hogy az antológiát mazsolázva jó olvasni, neki-nekibuzdult felfedezői kedvvel. A régi magyar költészet remekléseinek bennfentes ismeretében. Nemcsak a versekre, hanem Weöres Sándor kommentárjaira is nagy figyelemmel. Igazából csak akkor nyílik meg a szöveg, s lesz a költő rátapintásából élményfokú közfelfedezés. Weöres ugyanis ezekbe a kommentárokba egy kis irodalomtörténetet rejtett bele, olyat, amilyent csak költő tud írni. Nem költőit, hanem a költői szövegek csínját-bínját, titkait ismerőt. S nem a felelősségtől elkeskenyült szájjal ejtve a szót, megengedő vagy feltételes mondatok özönével vagy szakkifejezések áradatával tartva fel az olvasót, hanem frissen, könnyedén, merészen, túlzásoktól se tartózkodva. (Például II. Apaffy Mihálynét Zrínyi és Balassi mellé helyezi – két vers alapján!) De mindig érzékletesen és világosan, a folyamat egészére világítóan. Ezzel az elemzéseiben nagy összefüggéseket feltáró és a jelenre is ki-kitekintő, rejtett irodalomtörténettel együtt válik a Három veréb… igazán értékessé, s tölti be nagyszabású és izgalmas feladatát: költészeti múltunk értékeinek teljesebb megismertetését. S teszi ezt egy rendkívül fontos dialektikus gondolat jegyében vagy legalábbis általa ihletetten: a kor függvényeként változó versízlés megköveteli múltunk lírai hagyatékának újból és újból való átforgatását.

Mert ez Weöres munkájának igazi jogcíme.