Egy újabb Weöres-kötet

Hozzá vagyunk szokva, hogy a költőkről híres nagy vállalkozásaik alapján formáljunk képet. Hogy művükről elmélkedve többnyire az összegező csúcsversekről beszéljünk, melyekben a legtöményebben van jelen személyiségük, kristályosulnak értékeik. Ez így természetes, hiszen a nemzeti kincseket őrző köztudat is ezeket a verseket tartja nyilván, egyenként s cím szerint. Ha azt, mondjuk, Gondolatok a könyvtárban, ha azt, Előszó, vagy A vén cigány, szükségtelen hozzátenni, hogy Vörösmarty. Vajon Vörösmarty-képünk az volna, ami, ha a költő azt a nyolc-tíz számon tartott és betéve tudott „nagy vállalkozását” nem írta volna meg? Ha nélkülük szállt volna ránk műve?

Ez persze végletes példa. Arra jó, hogy az ellentétéről is szó essék. Egy más kategóriáról, melybe az olyasfajta költő tartozik, kit nem tud az irodalmi közgondolkozás csupán a nagy vállalkozásai alapján jellemezni. Akinek a versmaximumai mellé odakívánkoznak a versminimumai, mert teremtésének csúcsai között azoknak is helyük van. A létösszegező nekigyürkőzések mellett az „igénytelen” remekléseknek: a versküszöböt alig meghaladó élmények rögzítőinek, melyeket a költők egy része önálló versként meg sem ír.

Két-három évvel ezelőtt, Weöres Sándorról beszélve fejtegettem azt, hogy az ő költői nagyságának egyforma fontosságú tartópillére versmaximumainak és versminimumainak sora. Oly népszerű gyerekköltészete például többnyire a versminimumain alapul; de a versküszöböt alig elérő ihletmozdulások megformálásával már első kötete is tele van, belőle idézek egy jellegzeteset és közismertet: „Cigarettázom az árokparton. – Húsz fillér az összes vagyonom, – de az egész Föld a hamutartóm.”

Weöres új kötetéről, az Áthallások-ról beszélve Alföldy Jenő most visszatér erre a gondolatra (Kortárs, 1976. október), és kiegészíti azzal, hogy érvénye valójában minden nagy termékenységű költőre kiherjeszthető. A múltra nézve igaza lehet, de a jelenre már sokkal kevésbé, mert a minden verscsírát verssé nevelgető, spontán költészet napjaink lírájából kiveszőben van. A költők magatartása e téren változni látszik, romantikus önbizalmuk csökkenőben. Weöres helyzete speciális. Őt nem a romantikus elhivatottsága készteti ihletembriói létresegítésére, nem a tőle idegen, felnagyított éntudat, hanem egyfelől az a modern kísérlet, amely a líra szélső lehetőségeit tapogatja (mi már vers? mennyire alakítható át zenévé?), másfelől az a nyelvi készség, mely a legkisebb impulzustól is versteremtő mozgásba kezd benne. Elég egy kép, egy szó, egy összecsengés, egy asszociáció – és Weöresben máris egymás mellé állnak, mondattá formálódnak a szavak, méghozzá csaknem szükségszerű, egyedi jellegű kapcsolódással, hatásosan és tartalmasan. Habozva mondom el, nehogy más költő még példának tekintse: egy ízben tanúja voltam, ahogy Brueghel Gyerekjátékok című képéhez tíz vagy tizenöt strófát írt a Móra Kiadó zajos szerkesztőségében. Tollát szinte fel sem emelve rótta gyermeki, szépen rendezett verébfejbetűit, nem tovább, vagy egy félóra hosszat. S a télikabátját is, nehogy túlzottan átmelegedjék, csak a vége felé tudta lehámozni róla Károlyi Amy.

Az új kötetről, az Áthallások-ról beszélve azért tartozik ez szorosan ide, mert az az utóbbi évtized köteteivel, a Tűzkúttal, a Merülő Saturnus-szal, a Psyché-vel (és még inkább a korábbi híres kötetekkel) szemben túlnyomóan Weöres Sándor versminimum-termésén alapszik. A versmaximumot két szűkös ciklus (Ősvilág és a címadó) sejdíti csak fel benne; s a könyv túlnyomó részét kitevő másik két ciklus (Könnyű, Zsebeim) már címében is jelzi, hogy más természetű verseket tartalmaz. Ez az előbbi mélyebb rész, mely a régi nagy vállalkozások visszfényét ragyogtatja, valójában utóvédje azon versek seregének, melyben Weöres a benső világ megtisztult látomásvalóságát tárta elénk meg a dimenziótlan „másik élet” ködbe vesző sejtelmeit. Mindkettőnek tápláló forrása a létezés humanista, etikus korrekcióvágya, valami tisztult, emberi salaktól, kényszerektől és esetlegességektől megszabadított „másik birodalom” áhítása, mely megközelíthetetlen, de megközelítendő, tapinthatatlan, de tapintandó; Weöres számára mindenesetre olyannyira valóságos, mint mondjuk Platónnak az ideák világa. (A hasonlat nem véletlen, képzeteiben ez afféle: létezés- vagy „örök élet”-minta.) Szólni kényszerül róla, újra és újra, s azért tud szólni, mert csaknem egyedülálló képessége van arra, hogy szavaival célba vegye a szavakon túlit. Többet képes mondani annál, mint amit mond. S ezt nem az örök jelképekbe kapaszkodva teszi – ez meglehetősen ritka nála –, hanem az élet egyszerű tényeinek csupán egy-egy vers erejéig érvényes jelképi felruházásával.

Az Áthallások-ban tehát van csakugyan áthallás. Káprázat a láthatatlanról. Egy-két versmaximum. Nagyobb részében azonban a kötet verssé formált ihletrezdülésekből áll, mintegy a versküszöb határán rajzó ötletek, megfigyelések, ritmusjátékok, nyelvi lelemények kidolgozásából. Vannak köztük szép számmal, melyekben jelen van az eredeti, a Weöresre oly jellemző költői szemlélet (például: „Piros, kék, zöld, sárga, barna – a napsugár cipőtalpa”), de vannak puszta rutinból készültek (például: Téli Magyarország), melyek a Brueghel-rögtönzésre emlékeztetnek. Kiegészíti még sorukat természetesen néhány pastiche – az álruhát kedvelő Weöres egyik fő erőssége –, ezúttal Szenczi Molnár Albert modorában; két érdekes műfordításcsokor, s végül egy pompás szakmai tréfa, az irodalmárok mulattatására. Schiller Der Handschuh („A kézcipő”) című versének nyersfordítása.

Egyszer láttam egy Vörösmarty-kéziratlapot, ha jól tudom, a Csongor és Tündé-ből. S ha már Vörösmartyval kezdtem a beszédet, hadd fejezzem is be vele. A lap margója és itt-ott a kihagyott sorközök is telisdetele voltak rajzokkal. A töprengés, az erőgyűjtés félfigyelemmel rótt arabeszkjei a jól ismert, maradandó sorok között. De ez is, az is Vörösmarty keze nyoma. Nem tudom, nem ilyenféle kéziratlap-e ez az új Weöres-kötet?