Két vázlat Weöresről

Weöres Sándor látszatra beplántált irodalmunkba egy múlt század eleji költőnőt. Új könyvében megteremtette a Psyché álnéven író Lónyay Erzsébetet, megírta gazdag életművét, megrajzolta rövid, de annál teljesebb és kalandosabb életútját. Versekből, versekhez fűzött magyarázatokból, naplószerű feljegyzésekből, kitalált irodalomtörténeti dokumentumokból, valamint hiteles korabeli szövegekből áll egybe kötete.

Hozzá vagyunk szokva, hogy a világlíra egy-egy újonnan felfedezett költőjével bő életrajzi leírás és alapos méltatás környezetében ismerkedjünk meg. Mintegy együtt fogadva be a költő művét és legendáját. (Az elfogadtatásnak ez az okos módszere a legkikristályosultabb például a Poètes d’aujourd’hui hírneves sorozatban.) A puszta szöveg és egy sereg tudnivaló a szövegről vagy a szöveggel kapcsolatban így egyszerre ér el hozzánk. A költőket ugyanis meg kell tanulni. Minden költőt, akit szeretünk. Csakhogy akit megszerettünk, arról elfelejtjük, hogy valaha fáradtunk érte. Weöres Sándor Psyché-kötete ilyen ál-Poètes d’aujourd-hui-kiadvány. Mintha bizony Psychét, az elképzelt hajdani költőnőt kellene megtanulnunk. Holott Psyché csak forma. Méghozzá első látszatra elég meghökkentő.

Századunk egyik lírai kifejezésmódjára jellemző az objektiválás, a személyes tartalmaknak személytelenített feltárása. A megszokott lírai alapállással ellentétes, de talán éppen ezért annál hatásosabb törekvés ez: a vallomás magunktól való eltávolítása, látszólagos lehűtése; a romantika által oly devalválóan kirakatba helyezett Én, és mindig csak Én okos háttérbe vonása. Líránk fejlődésében mindez nagyon korán jelentkezik, természetesen Füst Milánnal és a fiatal Babitscsal (kinek az énbe-záródás ellen írt A lírikus epilógja című versét immár tankönyvekig leülepedetten érti félre, és magyarázza a verssel ellentétesen az irodalomtörténet). S jelzi magát élő költészetünkben – többek között – Weöressel, ki a nagy példaképek úttörését csaknem elvi következetességgel fejlesztette tovább. Ő programszerűen nem tulajdonít jelentőséget az énnek, az egyénnek. Semmi köze a vallomásos költőkhöz. Verseiből vajmi kevéssé lehet összerakni életrajzi adatait, megjelölni sorsfordulóit, sőt akár érzelmi élete eseményeit vagy nagyobb váltásait. Legföljebb így-úgy következtetni lehet rájuk. Az ő versvilága nem a személyes lét szférájában épül, hanem afölött, annak párlataként. Csodált miniatűrjeinek sora, ősmítoszokat modernné elevenítő nagyköltészete eleve általánosabb, nem szerencsés esztétikai kifejezéssel: inkább „nembeli” szinten íródott, mint az a költészet, melyhez a múltak alapján az olvasók nagyobb része szokva van. Csupa-csupa, a költő jelenlétét feledtető objektiválás, leírás, megelevenítés, ábrázolás, csupa más személyekbe, mitológiai lényekbe, ősparabolákba, idegen vagy régi költőkbe való belehelyezkedés.

Psyché sem más, Csakhogy ott a régi költőt, a személyt, akibe belehelyezkedik, Weöres maga találta ki. Nem Medeia, nem Gilgames az ürügy, s nem egy adott őstörténet a keret, mely módot ad a beszédre. Csak a kor kerete van, nyelvi és történeti, a figura különben szabad: azt ír bele, ami csak jólesik neki, úgy építi föl, ahogy csak akarja. Ez a szabadság, a választható lehetőségek korlátlan gazdagsága Weöres Sándort csaknem paradox helyzetbe hozta. A más bőrébe való bebújásnak szokott mozdulatával nyúlt Psyché után – ahogy líránk személytelenítő vonulatában ez már törvényszerű, és a weöresi költészet csúcsain általános –, de a régmúlt költői modor felidézésének első örömein túl hamarosan észlelnie kellett: Psyché mint keret üres, története nem létező, s ha ki akarja aknázni a belőle való beszélés lehetőségét, sokkal több anyaggal kell megformálnia, sokkal szuverénabbul kell létrehoznia, mint az alkalmankint felhasznált – és milyen csodálatosan felhasznált! – mitológiai hősöket, Prométheuszt, Marszüászt és Apollónt, Orpheuszt, Minotauroszt, Vénuszt és Tannhäusert stb. stb. Hiába volt hát Weöres világéletében a stíluspastiche akkora mestere, hogy bárki hozzá valamelyest is közel álló költő modorában rögtönözni tudott – ezt különben tréfás játékként minden jó költő megcsinálja –, s hiába tudja oly mélységekig nyelvünk és költői szóhasználatunk titkait, hogy például a Hódolat Arany Jánosnak című versében Arany négy különféle hangját énekelte újra, Psyché megteremtéséhez ez a játékos készséggel összeszövött, rafinált és mély nyelvi tudás nem volt elegendő. Valószínű pedig, hogy Psyché léte mégis ebből fogant. (A négy vagy öt évvel ezelőtt megjelent Merülő Saturnus című kötetben már volt egy csokorra való Psyché-vers.) Csakhogy Weöres, belegyönyörödve a játékba, kénytelen volt túllépni a játékon. Nem verseket írt többé egy bizonyos modorban, hanem létrehozott egy teljes életművet. Az pedig már egészen más. Mert az életműhöz a romantika égisze alatt feltétlen hozzátartozik a fejlődésében, alakulásában magát feltáró emberi egyéniség is, s hozzátartozik – különösen a múlt közvetlenebb modorában írva – az egyéniség sorsa, története. Meg kellett hát írnia az elképzelt költőnő életregényét, a lenge árnyalaknak indított figurába csontos-valós karaktert kellett ültetnie. Ebből a kényszerből fakadt az említett paradoxia. Mert a regényírásnak – hiába objektívabb műfaj a líránál – megvan az a tulajdonsága, hogy bizonyos szinten felül nem lehet másról beszélni benne, mint legfontosabb dolgainkról, nem lehet benne tőlünk teljesen idegen történeteket létrehozni, s főként nem lehet – egyfajta rutinszínvonaltól eltekintve – karakterünktől távol eső főhőst éltetnünk. Weöres Sándor játékosnak indult, személytelenített Psyché-kötete emiatt alanyibb, sőt egyéniségére nézve itt-ott csaknem árulkodóbb, mint eddigi költészete.

Ha valaki azt feltételezné – mint ahogy erre a mitológia vagy akár a lélektan utal is –, hogy Psyché a férfinak benne rejtekezve élő női hasonmása, nem sokat tévedne. Lehet nem tudom, nem tudhatom –, még rá is tapintana Weöres titkos szándékaira, a kötet legfőbb ihlető elemére. Mert milyen tulajdonságokat adományoz Weöres Psychének? Hogyan hozza létre?

Psyché bölcsője, léttere egy tükörpalota, hol az egymásra nyíló tükrök sokasága a legkisebb mozdulást is megszázszorozza. Így lesz néhány gyermekdalocskából Psychének gyerekkora, néhány ártatlanul érzelmesnek tűnő helyzetképből serdülőkori tragédiája (kihívott sógori erőszakolással, brutálisan elhajtott magzattal), így lesz egyetlen, játékos erotikával írt tréfás versből életutat megpecsételő, új sorsfordulása. Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy a múlt századból merített nyelvi és jelképi formák mögött nem múlt századi tartalmak állnak, hanem Weöres áll mögöttük, a vitathatatlan csúcsokig ért modern költő, a kimondott szavak súlymegnövelésének és az elhallgatottak döbbenetessé tételének mestere, az, aki két sorral (és a közöttük levő néma, de annál beszédesebb sorközzel) egy katartikus erejű dráma elmondására képes. (Lásd például A kísértet dala s legfőképpen az Emlék című verset.) És persze az a Weöres is, aki nem szánja – legföljebb egy kis nyelvi régiesítést és helyesírásbeli kozmetikát alkalmazva – mai költészete miniatűr remekléseit Psychének adományozni. (Például Denise-nek és Josónak, Psyché confessiója, Árvaság, Olajfák.)

Psyché tükörpalotája így hát természetesen maga Weöres, aki a régi stílus fordulatait, konvencióit összehasonlíthatatlanul tartalmasabbá téve hozza létre hőse történetének egy-egy fejezetét. Emellett tagadhatatlan, hogy közben rafinált és leleményes regényíró is. Nemcsak döbbenetes nyelvtörténeti hitelesítéssel szolgál, hanem meghökkentő kultúrhistóriai apparátussal is él. Psychének igazán realista regénybe illő az úgynevezett társadalmi háttere. A magyar viszonyok, betyárakasztás, népnyomor, reformeszmék, nemesi és arisztokrata élet éppúgy felködlenek a versekben, mint ahogy megjelennek, és a történetbe iktatódnak a kora reformkor szellemi szereplői: Kazinczy, Wesselényi, Toldy Ferenc, sőt tizenöt verssel a könyvben szerepelve Ungvárnémeti Tóth László is. És ugyanilyen gonddal van beleszőve a mesébe mindaz, ami – persze a szerencsét végletekig fokozva – a nagyvilágból még Psyché látóterébe kerülhetett: Lavotta, Beethoven, Goethe, Hölderlin, Fanny Elssler, Zedlitz, kikkel mind személyes a kapcsolat, Beethoven a Für Elisé-t írja hozzá, Goethe a Közelség című versével ajándékozza meg, mit Psyché természetesen le is fordít. Még Shelley is megszólal egy angliai utazás során, legalább egy versutánérzésben.

Meglepően valóságos talapzat ez, műgond és játék együttes építménye, de még egyre csak föld, felszín, padozat, amelyen Psyché áll vagy mozdul. De hát ki Psyché maga? Illetőleg nem helyes a kérdés, a nyelvi pastiche mesterén és tartalmi megsokszorozóján, a briliáns lírai remeklések létrehozóján túl melyik az a Weöres, akit Psyché legfőképpen tükröztet? Melyik adja Psyché karakterét? Egy eddigelé inkább a magánéletből vagy felfújt botrányokból ismert Weöres-arc: a nyelvet öltögető, pukkasztó, nemes és prűd konvenciókat egyként megrugdaló Weöres, aki szabadságvágyában csaknem szabadosan éli ki kamaszos erotikától túlfűtött képzeletét. (Mellesleg: ezek a botrányok, a Panyigai ü-é – melyen ugyan nincs miért megbotránkozni vagy az Antik eklogá-é – mely igazán nem haladja meg az ókori költészet elfogadott erotikáját –, nagyobb nyilvánosságot és népszerűséget szereztek Weöresnek, mint költészete csúcsai.) Psyché így hát egy virgonc, nyughatatlan csupa szókimondás tündér-manó, aki úgy próbálja végigviháncolni, végigtündérkedni és végigszerelmeskedni az életet a múlt század szigorúbb és hipokritább környezetében, mintha az Aufklärizmus utóhatásaként olyasféleképpen lehetne élni ott, mint századunkban – mint századunkban nem nőnek, hanem férfinak, és annak is alig. Pontosabban: mint korunk egyik nagy költőjének pazar és gyermekien gáttalan képzeletében. Mi történhet hát vele? Elbukik, elpusztul, saját féltékeny férje gyilkolja meg, ráhajtván lovait.

Psyché halálának azonban nincs katartikus hatása (nem úgy, mint magános szülésének és újszülöttje meggyilkolásának a Kárpátok magányában), nincs, mert addigra már az olvasó előtt világos – bármily megrázó is helyenként a történetsor –, hogy a Psyché-regény nem regény, hogy a Psyché álnevű félcigány-félarisztokrata Lónyay Erzsébet költőnő maga az abszurdum, sosem élt, sosem élhetett. Nincs Psyché, de van a Psyché-játék – nagyköltészetből, pompás kultúrhistóriai leleményekből, a nyelvi-költői pastiche bravúrjaiból –, melynek során – a játékba belehevülve – Weöres Sándor olyan tudattartalmait is megszólaltatta a múltba helyezett és nőként éltetett alteregója révén, melyek kibontására eddig még nem vagy alig tett kísérletet. (És teljességgel ezt a játékot szolgálják Gyulai Líviusznak a kötetet díszítő pompás rézkarc-pastiche-ai.)

A Psyché-könyv így nem a Lilla dalok társa, sem nem a Kesergő szerelem-é. Nincs igazán köze a múlthoz. Egyszerűen: új Weöres-kötet. A személytelenítő líra nem is annyira személytelenített egyszeri leleménye, mely lehet, hogy túlnagyított és itt-ott kényelmetlen is, de lírai csúcsaiban csodálatos. A költészet igazi értékelésében azonban mindig a csúcsokról van szó. És ha valaki a mi korunkban képes olyan verseket létrehozni, amelyek éppúgy beleivódhatnak a magyar kultúrkincsbe, mint a Tartózkodó kérelem, vagy mondjuk, A lélek halhatatlansága – hogy példáinkkal megmaradjunk a kötet ál-korában –, mit számít akkor, hogy Psyché vagy nem Psyché ürügyén teszi, milyen körítéssel és játékosabb vagy komolyabb formában?

Weöres Sándort hatvanéves születésnapján egy versének elemzésével akartam köszönteni. Tartalmasabb a szó, hitelesebb bármi megállapítás, ha kapcsolódik az olvasható szöveghez. De bár töviről hegyire ismerem Weöres életművét, mégsem tudtam verset választani. Miért? Mert az ő költészetét nem lehet egyetlen vers alapján megközelíteni. Legalább két vers kell hozzá, két egymástól elütő verstípusának reprezentánsa. Két szélső (szélsőséges) tartóoszlop, amelyek között költészete kifeszül. Egy vers azok közül, amelyekben csupán a versminimumot örökítette meg: a tehetség olyan apró moccanását, a belső világ olyan pillanatnyi fodrozódását, amelyet a költők nagyobb része rendszerint meg sem ír, önálló versként ki sem dolgoz, legföljebb más kompozíciójának egy-egy sorában hasznosít. (Weöresre azonban nagyon jellemző, hogy megírja, összegyűjti, rongyszőnyegként, magyar etűdökként, egysorosokként, bagatellekként, panoptikumként, Orbis pictusként.) Egy másik vers pedig: valamelyik a versmaximumai közül; vagyis bármelyik közismert nagy teljesítménye, melyben – éppen fordított módon – minden költői tapasztalatot összesít, gazdagságával kápráztat, s rendszerint egy-egy ősi mitológiai téma segítségével teljes költői világmagyarázatot ad. (Mahrub veszése, A reménytelenség könyve, Medeia, Orpheus, Minotauros, Tatavane királynő stb.) E két szélsőség körüljárása nélkül hamis minden róla készült pályakép, hiányozván az a két pont, amely között a pályaegyenes meghúzható.

Weöres mindkét verstípusban valami olyat csinál, ami a megelőző költői gyakorlattal szemben jellegzetesen huszadik századi. Itt is, ott is feszegeti a vers szélső határait. Mi az a minimum, ami már vers – ezt kísérti egyfelől; és mennyit bír el még, milyen maximumot a vers – ezt tapogatja-próbálja másfelől. Kétoldalú kísérlet ez, amelyet a legtöbb költő csupán „féloldalasan” művel, teljesen csak a rimbaud-i nagyságrendűek. Persze Rimbaud neve korántsem a puszta hasonlítás kedvéért került ide. A modern költészet számára ő vívta ki, ő véglegesítette a szuverén látomás jogát, s ő abszolutizálta a belső világot. Nélküle talán el sem fogadnánk a versben – Weöres szavával élve – a benső tájnak azt a vibráló-irizáló tükrözésrendszerét, amelyet a Nyugat-költőknél már természetesnek veszünk. De Weöres benső tája abszolútabb és szuverénabb, mint a Nyugat első nemzedékéé. Ami a versminimumot illeti, ő például valóban minden kisujjnyi moccanást verssé emel; azt, hogy Tojáséj, vagy azt a gyermekien szófelfedezőt és szóeufóriást, hogy Egy hegy megy stb. Szégyen ide, szégyen oda, volt időszak, amikor ezt a gyakorlatát sehogyan sem értettem, sőt már-már könnyelműségnek tartottam. Pedig a költői mozdulásnak ezeken az elemi egységein ezeken az egyetlen képzeten, analógián, nyelvi kapcsolaton, a belső mozi egyetlen hangulat- vagy ötletvillanásán – alapuló versekből mi minden lett! Többek között például új magyar gyermekköltészet is.

Ne értsük félre: korántsem terjedelmi kérdés ez. A lényeg egészen más. Kis verseket, epigrammákat, gnómákat, maximákat mindig is írtak a költők. Ezek a költészetnek, hogy így mondjam, eltökélten racionális műfajai. Weöres viszont jól tudja, hogy a köznapi logika a lírai közlésnek csupán szűk területe. Hasznos, kiaknázható területe, melyen maga is otthonos. De a költői evidenciák nagyobb fele, a speciálisan lírai, túl van a határain. Igen, de milyen ez a lírai logika – ez a csak költészetben érvényes –, milyenek a kétséget nem hagyó közlésformái, következtetésmódjai, melyek vitathatatlan többletként egyszerre mozdítják bennünk a tudatot és a tudattalan sejtelmet?

Weöres versminimumai már csak pusztán ezért az egyért is elhagyhatatlanok az elemzésben. Bennük csupaszon, elemi tisztaságban volna tapintható az, amiről beszélünk. De akkor hátravolnának még a versmaximumai, modern tudatának ősmítoszokba zsúfolt összegezései. A látomás-óriások, beléjük sűrítve minden emberi súly, fenség, nagyszerűség. „Mihelyt sorsom gubóját kihasítom, koponyám az ég kupolája, ívén iramlanak a sorsszövő csillagok” – íme a kulcsa ennek a mítoszújrateremtésnek, a felszabadító beleélésnek, mely az ősmítosz egyszerűsége révén a naivan köznapihoz tud odakuporodni, hogy felmagasodva csakugyan az égboltig érjen. De nem a képi megfogalmazás a lényeg itt, hanem a költői anyagnak és kifejezésnek az a sajátos keverése, amely Weöres mítoszaiban megvalósul. Figyeljük csak meg az Orpheus első szakaszát: hogy indul el a köznapiból, az örök konvencióból az első másfél vagy két sorban: „Íme, a vándor, porlepte énekes, akinek garast hajítsz, – az idegen, a másféle, akit rettegve keresztre vonsz” – s hogy szólal meg egyszerre a harmadik s főként a negyedik sorban a már egészen másról beszélő, a belső világról valló modern költő: „önnön benső, igazi arcod, akit nem ismersz, – nélküle tested akollá sötétül, eszméleted ura”.

Olyan megfigyelések és tapasztalatok szólalnak meg itt, amelyek a maguk modern, reális és szürreális fogantatásuk révén hézag nélkül illeszkednek az ősiségük miatt reális-szürreális elemekhez; az ősi közlés érvényességét kitágítják, minőségét más skálára emelik. A mítosznak ez az átfordítása persze általános törekvése a huszadik századi irodalomnak. De Weöres Sándor a maga megoldásaival költészetünkben egész iskolának lett a megalapítója. Ahogy viszont egy ezzel ellentétes iránynak, a hatvanas években indult, sokkal elvontabban közlő fiataloknak versminimumkísérleteivel nyitott utat.

Igen, de mi van a két, költészetet változtató, modern véglet között? A két meghatározó pont között mi adja a pálya egyenesét? Minden! Csaknem mérhetetlenül sok minden. Régimódi és újmódi, hagyományosság és úttörés, szonett, hexameter, tercína és szabad vers (sőt egérrágta vers), Füst Milán és Babits, Reverdy és René Char, kihegyezett bökvers és ködbe rejtett sejtelem, lao-cei létfilozófia és elomló sanzon, népdal, rock and roll, rumba, csorduló érzelem és abszurd, groteszk nevetés, a világ – nő, férfi, gyerek, szent és halott szemével. A felsorolást logikai rendbe sem teszem, így is, úgy is folytatni lehet, csaknem végtelenül. Ezerszer leírtuk: Weöres próteuszi alkat, örökös változásban, minden alakra, formára képes, minden magatartást felölthet és ledobhat, mindent állíthat és visszavonhat.

Rimbaud-ról mondják – megint csak ő kívánkozik ide –, hogy mielőtt végleg elvetette volna a kötött formát, tizenhét évesen, tudta azt, amit eladdig tudtak a költők, produkált a költészet. Ujjgyakorlataiban már-már meghaladta mestereit. Persze Weöres is mindent tud, amit a költészet mesterének és nagy művészének tudni lehet. Nem ez az érdekes, hanem az, hogy miért, hogyan? Mérhetetlenül fejlett a pastiche-készsége – világos. De emögött van valami, amivel irodalmunkban csaknem egyedül áll. A magyar líra legfőbb ereje a kép, a képpel való hatás. De Weöresnek elsősorban nem itt rejlik a herkulesi ereje, hanem a hangban, az akusztikus hatásban. Ő elsősorban – és líránkban csaknem kivételesen – a verszenével szuggerál. A ritmussal is persze – nemhiába beszélünk annyit a ritmusairól –, de ez nemcsak ritmus, hanem szóválasztás, szóelhelyezés, szókapcsolás. Vagy még annál is több.

Mindehhez azonban már példa kell, dokumentálás, elemzés, sok és pontos elemzés. Az ünneplés alkalmából, jobb híján, higgyék el becsületszóra. A költő most már örökösen új és új felfedezésre váró két kötetét, az Egybegyűjtött írások-at azért mégis ajánlom bizonyítékul.