Különös testamentum

Különös? Persze. Meg becsapós is. Például hogy a legegyszerűbbet mondjam: olykor maga a vers cáfolja meg a költő kijelentéseit. „Gondolat botlik, – szó dadog, – hasonlat sántit – De szökkenést, de futamot, – ugyan ki várt itt – dallamot?” – így kezdi Illyés Gyula a kötet egyik legbravúrosabb versfutamát (Egy régi kéregetőének dallamára), melynek magasba kúszó crescendóját tizenháromszoros ismétlődésben egyetlen rím csengi végig. És hogy erre az egész kötet fölött lebegő ellentmondásra, szó és vers különbségére mást is idézzek, íme egy Arany-fénytörésű Őszike: „Maradt valami zeneszerszám – Hang abból még jöhet. – Vén vaknak is kijár a napszám, – dünnyögjön bármi nyomorultan. – A dallam bent maradt az ujjban, – ha nincs is már szöveg.” (Bemutató.) Márhogy csak az ujjban! Ne is vitassuk a rafinált képbe rejtett képtelen közlést. Igazából nem erről van szó. Más változott.

Illyés kapcsolata változott az idővel – ez a más költőkhöz mérve is különleges kapcsolat. El szoktunk játszani azzal a kérdéssel, hogy egy-egy költőnknek mi a legfontosabb szava. Van, kinek az eszmélet vagy a rend, másnak az elme, megint másnak a végítélet napja. Illyés legfontosabbja – meg merem kockáztatni –: a jövő. Szinte csak egy pillanata volt a háború végének kétségbeejtő égboltja alatt, amikor így beszélt: „Jöhet idő, hogy emlékezni – bátrabb dolog lesz, mint tervezni”, de akkor is csak azért látta fordítva, „tótágast” a világot – ugye, emlékszünk a hitet adó nagy versre? –, hogy az eltakart, vágyott jövőt ne tévessze szem elől. Mert Illyés nem akármilyen várakozó jegyese a jövendőnek. Égető, személyes vágyakozása valójában nem személyes, nem egyedi: nem a siker, a hírnév, a szerelmi boldogság, az egyéni üdv beteljesítését kívánja a jövendőtől – költőtől ez is igen természetes volna –, hanem a közösség életét érintő nagy eszmék valóra váltását. Lakható, embernek való „mennyországot” még itt a földön: a „történelem előtti” kor után az értelmes rend korát. Nem is lehet pontosabban jellemezni Illyés és az idő múltbeli viszonyát, mint ahogyan a kötet élén álló Várakozások című visszatekintő vers teszi: „Várakoztam. Talpammal vertem – a földet: iparkodj, jövő! – Fektéből csökönyös bivalyt, – rugdaltam rest Históriánkat.” Igen, de egyfelől közben a história megmozdult, elvéve vagy átalakítva-betöltve a költő várakozásait. Másfelől hiába gondolkozunk nagy eszmékben és nagy egységekben, akár századokban is, várakozásunknak ideje mégis korlátozott, kimért. Illyés a Kháron ladikján villódzó elmélkedéseiben és egy nagy indulatú, metafizikus távlatokig elérkező verseskönyvben, a Minden lehet-ben nézett szembe a változtató ténnyel. Felelt a költőnek is megfelelhetetlenre Füst Milán-os haraggal és vörösmartys sodrással.

Itt, a Különös testamentum-ban csökkent az indulata, elégikusabb lett a hangja. De a korlátozott idő, a múlás abszurduma változatlan ihletője maradt. Sőt mintha túlzottan is elfogadta volna – tőle magától véve a képet –, hogy hegyre került vagy hegyre szorult, s a helyzetbe magát beleélve, onnan szemlélné már nem csupán az „édes országot”, hanem az egészet, a megérintő és jelentéssel teli, keserű-édes világot. Magát túlzottan is beleélve – innen a szavak és a versek fel-felötlő ellentmondása. Mert az új időviszony nemcsak költői érzékenységét élesítette, hanem bizonyos irányban fel is szabadította. A belsőbb körök gazdagabb kibontásához segítette. A kötet vallomásait cáfoló, termő lírai korszakot hozott rá. Olyan korszakot, mely az egymást kergető, apró lírai mozdulásokat se ejti el, a látvány látszólag céltalan képi élményét se veti félre, verssé érleli őket, hiszen ahogyan ki is mondja: „hálónk és fegyverünk a kép” a világ újrateremtésében vagy megismerésében. S hogy Illyés mindig is milyen pontos képzelettel formálta a képet (hadd kockáztassam ezt is meg: realizmus és szürrealizmus határmezsgyéjén egyensúlyozva), annak ma már könyvtárnyi irodalma van. Mégis egyetlen példát arra, hogy a pillanat adta képi ötletből hogyan lesz életérzést kifejező vers: „Az a torony, ez a tündöklő, az az enyém, amelyet – védőváramul őszi muslicák építenek fölém. – Csapkodhatok, követ – el nem ereszt a zengő tünemény.” (Futó torony.) Láthatóan alig alakítva, könnyű kézzel vetette oda, egyetlen rímmel tűzve meg az ötlet természetesen kibomló anyagát. De nemcsak a kész vers, egy-egy kép (realista-szürrealista?) mennyi mindent tömörít: „nemcsak a haj szálai… – bent az agy bozontja is megőszülhet”, vagy kora tavaszi hóolvadásban: „Százszámra meszes koponya – szétszórva a lapályon a – vakondok-kúpok tábora”, s végül egy a maga egyszerűségében roppant mély értelmű: „sorsunk még elcserélhető volt, halrajzásszerű”. Úgy kell lefogni a tollam – ez is kép lett írógépkorszakunkban –, hogy ne idézzem tovább (ezt a pompásan illyésit például: „A talp ősi nyelven társalog a talajjal”), s ne mutassak rá, hogy a kép mennyire nem eszköz itt, hanem tartalom.

Annak a roppant termő, spontán versre kész állapotnak a nagyon is speciális lírai tartalma, melyben Illyés csaknem azzal a gesztussal, mint valaha Babits (aki nem szeret, annak jó lesz így is – és aki szeret, annak jó lesz így is), írja a kötet verseit. És ahogyan Babitsnak se szabad elhinni, hogy rest volt a verset „jobbá faragni”, persze Illyésnek se, hogy verse „már meg se faragott”. S ha már a képi megfogalmazások világosan elvezetnek a kötet egészét ihlető lírai tartalmakhoz, akkor helytelenül leszűkítve a tartalmak körét a célba vett, megénekelt témákra, el lehet mondani ezekről az új versekről azt is, hogy hol prózához közelítő, hol magasfeszültségű dikciójukkal Illyés olyan területeket is bejár, amelyek számára szokatlanok. Nemcsak az életérzéssé vált új időélményét; hanem e mellett, vele párhuzamosan a személyes intimitás más területeit is. Megszólal például ismét, és újólag kiteljesedik férfias gyengédségének a szava; az, amelyet az olvasó felidézhet magában, ha az Ifjúság című fiatalkori versre gondol, ha elmormolja a Testvérek kezdősorát és refrénjét („Három nap néztem volna csak szemed”), vagy ha a későbbiekben például a Ditirambusz a nőkhöz című versre emlékszik. Mert, ha nem is trubadúros szerelmi verseket rejt ez a kötet, de a próbát állt szeretet vallomásait kínálja – és talán éppen a legszebb lapjain (Hű tükör, Virágszál, virágszál után… Búcsú a testrészektől). Méghozzá a hagyományos férfiszemléletet már-már lebírva, a női öregedéssel is közösséget vállalva, annak felemelő pátoszát is szavakba foglalva (Ki nem fogyó mosollyal). Ha Walt Whitman azt mondta az asszonyokról – ritka világirodalmi gesztus –: „Szépek a fiatalok, de az öregek még szebbek”, Illyés nemcsak ilyen udvarias hűvösséggel bókol nekik: a gyengéd vallomások szép dallamsorában a sötét tónusú, mégis érces szenvedély magas céje se marad megszólalatlan a kötet egy szokatlanul tömör, áttételes remeklésében (Rendcsinálás előtt).

Mindez persze az intimitásnak csupán egy könnyebben behatárolható részlete, témája miatt egyszerűbben szavakba foglalható. Próbálkozhatnánk más megközelítésekkel is folytatva a képi elemzések sorát. De bárhogyan járnánk is körül a kötet jellegzetességeit, kimondván és megmutatván, hogy feladatok nyűgétől szabadult, hogy lírailag termően fellazult, személyesebb, hogy a gyengédség jegyeivel újólag kiegészült, mindez modulál ugyan, de lényegileg nem változtat azon az alaptónuson, amihez az illyési mű magasodását követve hozzászoktunk. Azon a hagyományban gyökeredző, jellegzetes férfilírán, amely a mindennapokra szögezett szemmel – sem nem révedve bele az ontologikusba vagy a metafizikusba, sem nem bonyolódva bele a személyiség mélyrétegeibe – örökösen a közös gondok körül forog. S ha e gondok szorítása enged, akkor is úgy veszi számba, hogy a nemzeti sors egy-egy időszakban egy-egy férfinemzedék vállára súlyosodik.

Mit ad hát Illyés nekünk az új kötetben? Az ő ellentmondásra késztető szavával élve, mit testál ránk? Azt mondja bevezető verse: magának is titok még. A verseket végigkutatva, végigtanulva, Borsos Miklós rajzain is továbbihletődve kevésbé titok az olvasónak. Legelőször is: mint minden nagy költő egy-egy kötetével – „közkincs”-verseket. Ez a legfőbb. De nem utolsósorban: átszíneződését egy lírai magatartásnak, mely a legszerencsésebben úgy termékenyíti a változó időt, irodalmunk folyamatát, hogy maga is változik.