Illyés, Weöres, Nagy László

Illyés Gyula új verseskötetének, a Minden lehet-nek az öregedés, a halállal való szembenézés a legfőbb témája. Az ismert illyési alapmondanivalókat is háttérbe szorítva vagy csak egy-egy olyan fényes új felszikrázásukat engedve meg, mint amilyen a Párbeszéd új házasok közt, vagy a nyelvünkről szóló a Koszorú –, a versek nagy többsége ebből a témakörből fakad. A kötet elé tett fénykép is azt sugallja, azt erősíti, amit a versek mondanak: ősz hajú, időmunkálta arccal néz ránk töprengve-gondolkodva a költő. De azért ne csapjon be a komor tekintet: bámulatos termékenység és erő vezeti a tollát. Régóta tudjuk – a Kháron ladikján óta bizonyosan –, hogy Illyés – az öregedés jelzéseit tán túlbecsülve – elérkezett a legnehezebb emberi konfliktusig; ő, aki a lét végső kérdéseit költészete egészében aránylag kevesebbet bogozta, most az úgynevezett lét-líra fő-fő kérdésgubancához jutott. Olyan filozofikus göcshöz, melyet a vele rokon – metafizikátlan – költőelmék is többnyire valamilyen saját metafizikával oldozgatnak.

Ha egykor, a Haza a magasban idején a „hűtlen jövő” miatt perelt a sorssal, most a „kétes jövő” az, ami miatt támaszt, fogódzót keres. Ha egykor úgy gyanította: lehet, hogy a múlt rejti, amiért érdemes még emberül élni, vagy ha nem, akkor talán a földön kívül kell célt keresni, most azonban, hogy „kezd megszegetni az Ígéret”, mármint a biológiai állandóságé, megújulásé, mikor „minden lehet”, minden rossz: „Járványok. Hidegzáporú kilakoltatás. Sárban cuppogó menetelés ökrökkel, nőkkel, el-elmaradó aggokkal” (mennyire huszadik századi s egybeli ősi pusztuláskép!), amikor „a virágillat temetőivé hidegült, s a fölkapált kertsarok szaga, akár a frissen ásott síroké”, most, ebben a nem hűtlen, de kétes jövőben sem a múlt, sem a földön kívüli cél nem merül fel benne vigaszul. Szembenézése komorabb. Még a mű „aere perennius”-mivoltának gondolata sem borzolja meg – ahhoz talán fiatalosabb dölyf kellene –, sem az őskortól napjainkig oly kitaposott út nem kísérti: „Istenben bízni túl nehéz már ez a szív.” Vagy más, indulatosabb, keményebb megfogalmazásban: „Vélnek hallani – léten – földön – túli hangot némelyek. – Ilyet mi semmit. Mi csak itt: – e földön, itt a földön, földi hangon – tudnánk tisztázni ellentéteinket – a földöntúliakkal is, ha vannak.” Ha nem is a vershang, de fűtöttsége felpáráztat emlékeinkben egy másik vershangot, a Füst Milánét. Az adott kérdésben, az eleven lét elmúlásának szűnhetetlen világbotrányában perlekedett eleget ő is. Illyés azt mondja: „És páncéltoronyként forog – szívem a hó és jég fölött – isten-jussunkért, emberek: – ne haljon sose meg, – ki egyszer a világra jött!” Füst versének hőse rokon módon szól, de csaknem többre tör: „…felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjúságát visszakövetelvén – Mondott aiszkhyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.” De kár szaporítani a párhuzamokat, az elmúlással viaskodó költők sora csaknem végtelen. (Illyés is idézi versében Vörösmartyt, Adyt.) Inkább az a meglepő, hogy egyáltalában nem minden öreg vagy öregedő költőben vetül ez fel, Kassák költészetéből például, hiába élt meg nyolcvan évet, csaknem teljességgel hiányzik; akiben pedig olyan szenvedélyes központi mondanivaló, mint Illyés új kötetében, abban már korábban s szinte életkortól függetlenül jelentkezik. A kifosztó idő, az embert végveszélybe rántó tehát gazdagította Illyést, a költőt, általa még be nem járt gondolati és érzelmi területek felé irányította. A tapasztalás, hogy bennünk rejlő okok miatt lábunk alatt a föld nem szilárd, és a valóság se úgy valóság, ahogy eddig biológiai magabiztosságunkban hittük, váratlanul és katartikusan érte. Igaza van: „Pap, bölcselő szó-vesztve pillogat” itt, s érthető az önmagának címzett felhívás: „Költő, felelj!”

De hát szegény költő, szegény költészet! Mindig is olyan feladatokra kénytelen végül is vállalkozni, csaknem azt mondtam, olyan feladatokba ugrasztódik bele, melyek felülmúlják elménk lehetőségeit. Nevezze néven az elmondhatatlant, értesse meg a magyarázatot nem tűrőt, szavaival járja körül a hallgatást parancsolót. Illyés költészete, ez a világos, mindig is pontos közlésre törő, ez a racionalitásában virtuóz, nem erre készült. Nem ilyen célra formálta ki kitűnő eszközeit. Az ő magával sodró ereje a rádöbbentően pontos költői megfigyelésen alapszik (ilyesfélén például: „Csekély zúgás után – átszállt, de álló testtel, mint a mennybe Jézus – egy szarvasbogár”), meg a hozzáfűzött érvelés robbanásos szenvedélyességén. De a felfűtött képzelet terméke: a valóságos világhoz közvetlenül nem kötődő vízió nála aránylag ritka. „Stigmaként égnek sebeink: – Világítják az ember éjszakáját” – nem Pilinszkytől idéztünk, hanem a Minden lehet-ből. És ez a látomás is belőle van - hogy azért ne informáljam helytelen túlzással az olvasót: „És ahol – a hó függönye szétválik, mint a színpadé: – még távolabb már – századokra? – hirtelen – kigyulladt sziklacsúcsi városok – csörömpölő – pohárszékszerű összedűlte. – …ó-szövetségi medvecsordák – lecammogása falni óvodásokat, ítéletül!”

A feladat és téma követelte stílusváltoztatásoknak a példái ezek. Nem látványos, költőt önmagából kifordító változtatások, de azért észrevehetők. A metafizikátlan metafizika igényei szerint fokról fokra formálódnak, és az időrendbe nem tett köteten belül is nagyjából követhetők. Először a személyes lét és a természetváltás párhuzamosításából fakadó jelképrendszer kristályosul ki (ezzel élt az öregedő Babits is), másodszor – bocsánatot kell kérnem, mert csak nehezen fogalmazható meg – a veszélyeztetettség és a pusztulás kap történelmi példatárt. Illyés, amikor nem képileg fogalmaz (de szerencsére többnyire képileg fogalmaz), így mondja: „Nézhetsz világunkból jobbra-balra, előre-hátra: ugyanaz”; vagy más helyütt, még világosabban: „emlékezetünk, végül biz egybeolvad az emberiség emlékezetével”. Már az imént idézett ószövetségi medvecsordák is azért jöhettek elő. S így jut el Illyés a kötet legmélyebb ciklusában, a Ha jól fülelünk-ben a veszélyeztetettség és a pusztulás olyan látomásáig (s vele szemben itt-ott az okos-jogos biztatásig és bizakodásig is), mellyel a hallgatásra késztető, szót vesztve pillogtató tényekre mégis felel. Csak egyetlen példát: „Afféle tenger hozza ott – mángorló hullám-hengereit Ninivék, – Atlantiszok fölül s húzódhatsz – Gaurizankár-i csúcsra, gondolatra: – vakondtúrás az neki.” Azt hiszem, hogy a Nagy Felelő, a kötetben is megidézett, az Előszó és a Gondolatok a könyvtárban magaslatán erre már rábólintana.

Weöres Sándor kötete, a Tizenegy szimfónia a költő hatvanadik születésnapjára jelent meg. Csupán válogatás életművéből. Tartalma: tizenegy verscsokor a lírai termés „virányáról”, a költő kedve szerint kiszakítva és egybekötve, az időben lépésről lépésre haladva, 1932 és 1970 között. A versek sorában nem egy csaknem betéve tudott remeklésre bukkanhat az olvasó, olyanokra, mint a Valse triste, Ábrahám áldozása, Harmadik szimfónia, Hódolat Arany Jánosnak vagy a Mária mennybemenetele – közműveltségünk megannyi eleven kincse. A kötet egésze mégis meglepő és elgondolkoztató, mert válogatásával már-már hitelesen felel arra a kérdésre, hogy sokirányú és roppant gazdag terméséből mi az, amit maga a költő a leglényegesebbnek tart, önarcképét, költészetének fejlődésvonalát maga hogyan rajzolja meg.

Egy ízben elmondtam már, hogy a weöresi pályakép megközelíthetetlen, ha ívét nem versminimumainak és versmaximumainak pillérei között próbáljuk kitapintani. Vagyis, ha nem a reális anyagot pazarul ontó kisebb vállalkozásaiból indulunk ki, s érkezünk végül az elvont, a mitológiákat elevenítő, azokba bújtatott, benső lét-lírájáig. Weöres elhagyta a Tizenegy szimfóniá-ban az elsőnek említett, a köznapihoz kötő pillért; s hogy egy ismert versből vegyek hasonlatot: a hídívből hajó lett – a létezés fényes vizein ringatózó. Szimfóniái a benső világ szóhangszerre írt zenei kifejezései. Hogy magával Weöressel jellemezzük: „láng gyúl olykor, nem tudni, messze vagy közel – s egy kedves, vagy félelmes arc, – s az emlékek híg vázai szállnak – s a csodák üveges lényei suhannak –, mondom: egy benső tér, hova porszem se fér a foghatóból”. Az állandó a változóban című remeklésből idéztem, s a címet nem is teljes önkénnyel fölébe írhatnánk a szimfóniáknak is. Persze nem igaz az, hogy ebbe a benső térbe, Weöres létköltészetébe porszem se fér a foghatóból – nélküle dehogyis születik költészet, kivált nagyköltészet –, csupán annyi az igazság, hogy ebben a „párafényből, gondolatból égig fonódó lugasban”, mely tizenegy szimfóniájából az olvasó szeme láttára felépül, fogalmaink fogható, konkrét mindennapi tartalma fokról fokra halványodik, költői, atmoszferikus, asszociatív vagy zenei jelentése pedig ehhez mérten növekszik. Weöres a szavak átlényegítésének mestere. Általa, e kivételes nagy képessége által jut olyan eszközökhöz, melyekkel felmérheti, feltérképezheti ennek a benső világnak (a hipotetikusan nem változónak) archetipikus mélységeit, feloldhatja – nem materialista, de nem is idealista módon – létkonfliktusát; a halállal való birkózást a személyiség kiiktatása révén. Így éri el – a zenei és képi hatások fokozott sűrítésével s ugyanakkor a szó és kép anyagtalanításával, a jelnek a jelzett fölötti lebegtetésével –, hogy kötete végén a most először publikált tizenegyedik szimfóniában belső világunk olyasfajta gomolygását is versbe tudja fogni, verssé tudja rendezni, melyre eleddig a szóval élő művészet nem, csak a zene volt képes. A Csillagzene című végső ciklus csakugyan egy, az egész kötetet átható törekvés végső pontja. Végső pontja egyben – legalábbis ma annak látszik – a költészet egyik önmegsemmisítést kísértő lehetőségének is.

Ez hát – fogalmi nyelven így-úgy körültapogatva – Weöres önportréja. Jól ismert versekkel, nagyszerű teljesítményekkel teli.

Ne bolygassuk hát, hogy ez az arckép végletesebb, ezoterikusabb az összképnél; hogy a kritikus Weöres-képe – és feltehetően az olvasóé is – megint más és más. Ne kérjük számon a kimaradt nagy verseket és a teljességgel elhagyott kis remekléseket. Ne kérjük számon e profilképen Weöres másik, elfedett profilját. Az Egybegyűjtött írások két impozáns kötete nemrég jelent meg újra; benne – a gazdag termés kimeríthetetlen lehetőséget ad rá – ki-ki abban a Weöres-arcban gyönyörködhetik, amelyikben akar.

Illyésről és Weöresről beszélve, Nagy Lászlónak két közvetlen elődjét-mesterét is megneveztük – ha ma már Illyéstől, klasszikusan világos stíluseszközeitől teljességgel elpártolt is. Távolabbról az egykori témavilág fel-felcsillanása, közelebbről a nyelvhasználat – tájnyelvi kifejezést is versbe olvasztó – alkotó merészsége kapcsolja még hozzá, már amennyire kapcsolja. Weöreshez, az imént megidézett, a szavak fellazított jelentéstartalma árán merészen teremtő Weöreshez sokkal több köze van. Figyeljük csak: „szemed, a szemed is tünedező, – levelek rése ahogy tágul – ahogy szűkül, de mindig másutt, – szüntelenül célzó, de célozhatatlan, – kintről ordasi tűz s fegyelem, – belül piros őzikecsillag”. A Versben bujdosó című új Nagy László-kötet címadó verséből idéztem. Szántszándékkal kerültem el a vers kezdősorát s egyben refrénjét, mert az már egészen máshova kapcsol, messzebbre: „Versben bujdosó haramia vagy, – fohászból, gondból, rádszabott sorsból – hirhedett erdőt meg iszalagos – bozótot teremtesz magad köré.” Bozót, bujdosó, sors, fohász, iszalag (hogy a hírhedett-et ne is említsük), lehetetlen észre nem venni, melyik fészekaljból keltek ki, s szálltak át ide csapatosan ezek a szavak.

Bizonyos színvonalon felül nem kicsinylés firtatni, ahogy nem önkisebbítés megvallani az eredetet. Nagy László maga származásra utaló példaképversekkel kezdi a kötetét. Bartókkal indít, de a sorban a leghangsúlyosabb: Ady. S joggal az, nemcsak ebből a látszólag mellékesnek tűnő, stiláris szempontból. A vers befejező két mondata így hangzik: „Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.” Vagyis a költő Ady Endre tisztító haragjával tud a legteljesebben azonosulni. A tisztító, lávádzó harag, ez a Versben bujdosó legerősebb, legvilágosabban kihüvelyezhető mondanivalója. Feszültsége két ellentét között szikrázik fel. Az egyik pólust, a pozitívot, maga Nagy László így fogalmazza meg: „Megszülettünk, hogy hozzáadjunk valami jót a világhoz.” A negatív tágasabb is, dekonkretizáltabb is, az maga a világ vagy a világ nem múló gonoszsága, tülekedése, nagyvárosi ügyeskedése, törtetése vagy a létezés eleve szörnyű konstrukciója. Többnyire nem fogalmazódik meg, vagy áttételek homályába vész, körvonalak nélkül lebeg, mint a mindnyájunk által ismert ős-Gonosz. De az indulat, amit felkelt, az a sárkánnyal harcolni kész – hogy magam is áttérjek Nagy László kedvéért a képes beszédre –, az magasan lobog: „Nehogy elmúljon hit s harag, – kínzókamráid, világ, vállalom. Erdőtűz harsonázik hátamon, – tengerből szájba ver a só.” Vagy egészen más, rezignált változatban, de mégis ugyanarról vallva, s a régi formát (hiszen Krónikatöredék a vers címe) merészen kemény szóhasználattal elevenítve meg: „Ilyen időről soha – nem csikorogtak atyák – a holnap kölkeinek – ilyen időről magam – vérhólyag-ajkú diák – dadoghatnék, de kinek.”

„Vérhólyag-ajkú diák” – a pillanatnyi önjellemzés csaknem általánosítható. Nagy László világjárásában és világfelfedezésében, örömeiben és dühös keserveiben van valami a réges-régi prédikátorfiakéból, akik megjárták Wittenbergát, beleszippantottak a korabeli magas civilizáció légkörébe, belekóstoltak a tudomány italába, s aztán indulatos szívvel vizslatták a hazai világot, súlyos, ütni tudó szavakkal ostorozták elmaradottságát. Ha az olvasó az iménti idézeteket jobban szemügyre vette, láthatta – céloztam is rá –, csupa-csupa jelképi, áttételes (és így persze felnövelt erejű) megfogalmazással került szembe. („Világ kínzókamrái, erdőtűz harsonája hátamon”, vagy a korábbi: „versben bujdosó haramia”.) Nem pusztán az alkalomszerű erőteljes kifejezés eszközei ezek (melyik költő nem használ ma már ilyen tömörített képi áttételeket vagy jelzéseket?), hanem egy egyetemes vagy egyetemesnek ható szimbólumrendszer darabjai. Nagy László nemhiába nyúlt vissza Adyhoz, mégpedig az öregedő Adyhoz. Nála találta meg a magát eleve áttételekkel kifejező költészetnek alkatához legközelebb álló sémáját. Nála és persze ott, ahonnan részben Ady is merítette, a képes népi gondolkodásban. Nagy Lászlót olvasva jellegzetesen hagyományainkból fakadó, mitologikusan fűtött új szimbolizmussal kerülünk szembe. Öröm találkozni mai költészetünkben ezzel a mély, indulatában a XVI. századból és persze annál is sokkal-sokkal ősibb időkből reánk tekintő hagyománnyal (vagy pontosabban: visszfényével), jó olvasói élmény megfejteni Nagy László áttételrendszerét, még akkor is, ha közben tudjuk, hogy a gondolatot, különösen elménk mai világát többnyire csak hézagosan tudja tolmácsolni. (Ne értsük félre: nem belső világunk érzelmi villódzását!) Ha tudjuk, hogy erre, mármint a gondolat, az intellektuális világkép plasztikus költői kifejezésére kimunkált és szintén mélyen magyar hagyományban gyökeredző költői lehetőségeink vannak (Vörösmarty, Babits Mihály, József Attila).

De minden igazi költőt, költészetet úgy kell megkedvelni, úgy kell szeretni, amilyen. Nagy László eredeti költő – oly ritka, tünékeny fajta ez –, primer, nagy erejű képekben, látomásokban fejezi ki a belső világot, a mi belső világunkat. Nyers, csiszolatlan bazaltszavakat vet elénk, néha szerteleneket, szecessziósan túlméretezetteket is. De egy-egy pillanatában nagy versekkel lep meg bennünket. Lezárásul hadd idézzem, visszafordítva rá, amit kötete élén Bartókról maga ír, minden egyes sorra egyforma hangsúlyt téve: „Ó, hány remek mén dühe benne! – Diadala mégis a fegyelme, – nem csitul mégse, virrasztani hív –.”