Egy Illyés-vers titkai

Hogy milyen az Illyés-vers, tudja mindenki. Még az is, aki nem tudván tudja, hiszen több évtizeden át költői nemzedékek sora nőtt fel úgy, hogy az ő modorát, hangját próbálgatta. Ő a spontán költő, aki maga is azt vallja: minden vers alkalmi vers. A Victor Hugók, a Petőfik csodált táborából való, akik számára a versírás: naplóírás. Pedig igazából nála sem a kiindulás a fontos, a pillanat hozta lírai rezdülés, az, hogy például vihar készül, indul a komp, vagy kapál egy öreg paraszt, hanem az, amit az impresszió belül mozgásba hoz. A belső világ nyugtalan, felhevült, vulkanikus állapota, mely a legkisebb külső hatásra létrehozza a vers eruptív tüneményét. A spontán költészetnek ez a nyitja; s a belső izzás foka egyszersmind mércéje is. Petőfiből minden aprócska érintésre kiszökkent a vers. A sikeres vers. Miért? Mert folyton-folyvást fogta az Isten lábát. Könnyen felfejthető, szinte tapintható, hogy Illyés belső világát mi tartja izzásban, mi a magja, magmája. Ez a parasztsors, magyarság, emberség, szabadság kérdéskomplexuma. Bár más helyzet, más idő koordinátáin, de a komplexum rokon a Petőfiével. És megint csak más koordinátákon rokon a stíluseszmény is. Fölösleges is részletezni. A világosságigény. Az inkább kifejtő, mint elhallgató érvelés. A motívumok, képek, metaforák tisztult pontossága. A verselés hagyományon belül újító hagyományossága. Verseinek pályája, ívelése, kiindulástól a lezárásig, típusban többnyire azonos a Levél Arany Jánoshoz pályájával. Ami nem jelenti azt – lehetetlen is volna –, hogy oly köznapi kezdetből mindig is akkora magasságba emelkednének fel versei.

Igaz viszont – és ezt nem árt előrevetni –, az idézett és elemzésre szánt vers némiképp eltér ettől a stíluseszménytől. Kevésbé kifejtő, inkább elhallgató, pontosabban: inkább csak jelző. És éppen ez ad lehetőséget az elemzés során megkísérelt kettős értelmezésre, kettős kulcsra. Íme az első:

A „szerep”, melyet a fenti idézett és elemzésre szánt vers említ, az előbbi kérdésgubancból való. Jelentése tág, benne van az az ezerszer emlegetett „úgy jöttem, hogy az út néki is út legyen”, vagy a hasonlóképpen a hűségre vonatkozó „nem menekülhetsz”, de túl ezeken az a bizonyos „őrhelyen állok” helyzet is, mely távolra szegzett szemmel folytonosan a nemzeti lét jövendőjét vizsgálja. A vers első részének egyszeri olvasásra is kitetszik a magja: az őrtálló kínjairól van szó, kinek magányos helytállásáért rossz pénzzel, kétellyel, bírálattal fizet a világ, de aki mégsem tehet mást, mint amit tesz. Csakhogy ez a felszíni értelmezés mellőz egy sereg árnyalatot, mellőzi a többletjelentések egész sorát. Márpedig a többletjelentés – tudja minden valamirevaló költő – gazdagítja a verset. Mellőzi például a „bírálni tündöklő” világ mellől a költő önbíráló tekintetét, mely lappangva felsejlik a második versszakban. Mert vajon csak a világ az, amelyik előtt „nyílik is, vetkezik is a szív meg orca”? És még világosabban jelződik ez az önvizsgáló tekintet a vetkezést, a vetkezés módját feltáró, csöppet sem hízelgő hasonlatban: „mint gyermekkorunk műlovar bohóca”, aki vágtában, vagyis mutatvány közben bújik ki gönceiből. Bohóc, műlovar, gönc és a hozzájuk értendő mutatvány szó – mi ez, ha nem keserű eltávolítás, az elkínzott és a dolgaiba belefáradt ember önkáromlása? S vajon nincs-e előkészítve a kételyeket gomolyogtató elkínzottság már az első versszakban, az óriás magányban és abban, hogy ébredéskor elölről kezdődik minden: „nincs rostély” a világ „tőrei elől”? A szonett tercina részének első sora nemcsak erősíti; de meg is fogalmazza ezt az értelmezést: „Előadásra! Meddig még – szerepben?!” Bármennyire tudjuk is ennek a szerepnek fennkölt fűtöttségét, nemzeti tartalmait, itt, ebben a sorban mégis ott van a legyintés, sőt már-már a bírálat. A vers keményen fogalmaz. S ezzel mintegy előkészíti a gyors fordulatot: a szerep összeszorított foggal való továbbvállalását, a helytállás már-már himnuszba illő fogadalmát: „Míg sorsunk itt…” Igen, de a fogadalom-mondatot a vers megszakítja – s micsoda ellenpont, micsoda érzelmi váltás! –; stb. stb.-vel folytatja. A versben el nem mondott, de máshelyt untig ismételt, agyoncsépelt érvek sorára utalva abban a vitában, mely a költő és a bírálni tündöklő világ között folyik. A továbbiakban leleményesen szövegbe szőtt, új és új stb. stb.-kel érzékeltetve azt, ami most már ebben a „csontváz-rendezés”-ben halálig várja. Érvet és ellenérvet, állítást és tagadást, mely mind a megszakított „míg sorsunk itt” mondat képzelt folytatásából következik. Gyötrő, vice versa ezerszer elmondott, reménytelen dolog – jelzi Illyés; tömör és a stb. stb.-kel egyszersmind minősítő összegezésük arra való csupán, hogy érzékeltesse a magány és a kín forrását, s eljuttasson a „Fintorom is unom!” érzelmi lezárásig.

A fentiekben azonban csupán a vers egyik lehetséges kulcsát kínáltuk – az Illyés-mű ismeretében, tipikus gondolatél érzelmi meneteit mintegy belelátva, beleképzelve a szövegbe. Toljuk mindezt némileg hátrébb. A fogalmazás többrétűsége más kulcsot is ad, azt, hogy a világgal való vita: a léttel való vita, s ez esetben a vers az öregedéssel, a halállal való perlekedés. A szív és orca vetkezése, a göncökből való vágtában kibúvás: az a megcsúnyulás, rombolás, melyet az idő végez rajtunk, a „csontváz-rendezés”, mellyel nem lehet vitázni. Ezért stb. stb.-k az érvek és ellenérvek, s tudott a végszóra és végmosolyra az ellenszó és mosoly.

Melyik kulcs az igazi? Eliot azt mondja: minden versmagyarázat jogosult. Ami csaknem azt jelenti: annyiféle értelme van egy versnek, ahány értelmezője. Ez túlzás. De annyi mégis tény – s ez A virradat tükre című vers gazdagságát tanúsítja –, hogy nyitja mind a két kulcs, sőt még inkább: együtt a kettő.

Elnyújtott máris ez az elemzés? Jogosult-e egy szokott formában írt, „világos” Illyés-verssel kapcsolatban, melyet bárhogy vesszük, költészete alaptémájából merít, s ismerős eszközeivel alakít?

A versmagyarázó a legnagyobbat akkor téved, amikor fölös magyarázatba fog. Igen, de vajon azonos-e az Illyés-vers a köztudatban élő Illyés-verssel? Nincs-e itt, éppen az utóbbi évtized eredményeként, változás? S nem változtat-e képeivel és tömörítéseivel az érzelmi és gondolati menet megszokott dinamikáján már ez a vers is?

Csakhogy előttünk áll még a vers második része. A rajzzal szemben a metszet. Bizonyos, hogy a metszetet más technikával csinálják, mint a rajzot. Kemény anyagba vésve. A költői technikát illetően nem rossz hasonlat. Mert ugyanarról a témáról szólva tagadhatatlan a váltás, más a költői módszer itt. Tegyük egymás mellé a két első versszakot. Mennyivel inkább szűkszavú, mennyivel tömörebb a második megoldás. Egy sereg dolgot elhagy, vagy felcserél, mást pedig megismétel. Mit hagy el, mit iktat ki? A költői szubjektum esetlegességeit, a megfogalmazás alanyiságát („magányom; szemem lezárom; várt rám” – melyek mögé mindig is odaértendő az én). Még a „fölébredek” szót is felcseréli a „föleszmélek”-re, mert valamivel tárgyilagosabb, s tartalma is gazdagabb. A „tükör” szót viszont megismétli, pontosabbá téve a költői képet: az egész láthatár, az egész világ az ember tükrözője. S azt is érzékeltetni tudja a „mi vár?”-ral, hogy kínzó ez a tükör.

De továbblépve: a második versszak is elhagy még jó néhány alanyi részletet. Kiiktatódik a szív és orca vetkezése, a gyermekkori emlékből megelevenedő bohóc; s a „szerep” és a „bírálni tündöklő világ” helyébe lép két összegezés: a „szembenézni” és a „nézőtér jövő”. A tömörítés két telitalálata. A „szembenézni” a tükörrel kapcsolatban nemcsak pontos, képszerű, de tág jelentésénél fogva egyként hordozza a bátorságot a farkasszemet nézésre és az önmagunkkal való szembenézésre. (S ezenfelül egy olyan Illyés-kötet címe is – azért van idézőjelben –, mely a vers hátterében lappangó problémákból bőven merít.) A jövő jelzője, a „nézőtér” – e jelző tartalmasságát nem tehet eléggé méltatni – egyetlen szóval kirajzolja azt a költői képet – és micsoda plaszticitással! –, melyet az első vers bohóccal, előadással, szereppel körvonalaz. Az arcba köpött új redő pedig a már ott is tömörített szenvedtető konfliktust, a világgal és a léttel valót összegezi. Végül az utolsó versszak: ez megint eltávolít, tovább dekonkretizál, de egyben fel is erősíti a lírai hatást. A „fintor”, mely az első versben nagyobb hangsúlyt kapott, itt a helyére kerül, kevésbé lényeges; a magány lesz nyomatékos, az a képzeletet felszító költői kép a színészről – immár az előadás után: melyet a „nézőtér jövő” képe tesz lehetővé, s melybe – az átélés pillanatnyi csendje után –, a tragikumot végiggondolva, csakugyan beledöbbenünk.

Spontán költemény ez? A véletlen adta rezdülést, a benyomást feltáró? Nem. Sűrítettebb, mint az előző? Igen. Szorosabban vannak benne egymáshoz kötve a szavak, s ugyanakkor tágasabb a jelentéstartalmuk? Igen. A vers nagyobb teret nyit általános emberi mondanivalójával a beleélő képzeletnek? Igen.

Mindezek ellenére a kettős vers első és második része mégiscsak összetartozik. Hatásuk egymást erősíti, mint általában a rokon verseké egy oeuvre-ön belül. S ha kölcsönkérjük a tükör-hasonlatot, azt mondhatnánk: A virradat tükre kétszárnyú tükör: az egyik fele mintha egy régebbi, a másik mintha egy újabb költőarcot mutatna. Nemhiába mondja Illyés a Fekete-fehér című kötet előszavában: „A magánélet, de még a magánvélemény, sőt magánérzés is: nyersanyag, eszköz. Rendeltetése másodrendű. Rosszul alkalmazva gátló, tragikus. A vallomás önfitogtatásra ferdül, s épp magunkról enged mind kevesebbet szólanunk… Szóval szólva Arany és Berzsenyi versei alig födnek föl valamit szerzőjük eszerinti magánszemélyiségéből. Mallarmé, Valéry, Eliot versei még ennyit sem. S ez nem holmi eldologiasodás tünete. Sőt dacolás azzal; a mélyebb mivoltunkért.” Gondolom, az elmondottakból is látható, Illyés nem ok nélkül vall így.

Összegyűjtött versei után Babits ezt írja: „Maradjatok összesek – Egy költőt eltemettem – Most már más költő leszek – És leszünk vele ketten.” Illyés Gyula ezt talán nem így, nem ennyire gondolja. De olykor Illyés is más, mint Illyés.