A XX. században nagyon vigyázzatok

Régi versekről írok, amelyek valamikor forradalmi új versek voltak. Olyan költészetről, amely a magyar avantgarde speciális hajtása. Költőjük: Forbáth Imre a Kassák szerkesztette MÁ-ban indult, majd 1920-ban Prágába kerülvén, a csehszlovák irodalmi élet talaján bontakozott ki, s lett magyar költővé. Azok a versek, amelyeket A csodaváró című kötetben a költő születésének 80. évfordulóján kézhez kapott az olvasó, 1920 és 1938 között íródtak Csehszlovákiában. Forbáthban a költő 1938-ban hallgatott el.

Az avantgarde a 10-es éveknek volt költői újdonsága világszerte – és persze Magyarországon is. (Kassák tankönyvekben is tanított híres versét, a Mesteremberek-et 1915-ben írta.) De a háború utáni évek forrongó közérzete, a levert forradalmak utáni társadalmi nyugtalanság sok helyen új lendületet adott mozgalmának. A fiatal Forbáth csatlakozása az avantgarde-hoz világosan tanúsítja az új lendület okát: egyfelől az avantgarde és a szocialista forradalmi eszmék szoros kapcsolatát, másfelől a kiheverhetetlen háborús élményanyag művészetformáló, más verset igénylő következményeit.

Minden nemzedék hajlamos arra, hogy egyedülállónak, kivételesnek tekintse azt a rosszat vagy megemészthetetlen borzalmat, amit átélt. Így például a 45 után indult és a második világháborút fiatalon, formálódása idején átélő nemzedék is gondolhatja, hogy a közérzetnek, az emberségnek ilyen determináló élménye csakis az övé. És a magyar költészet egészét tekintve némi joggal gondolja, mert az első világháború dezillúziója már kialakult, érett alkotóként érte nagy költőinket, nem a kifejezésmód-választás vagy a belső forma kiérlelése idején. (Ha alakított is rajtuk, mint ahogyan például Babitson nagyot fordított, nem nyomta rá eszme- és formavilágukra örökös bélyegét.) És így van ez a második világháborút már kész költőként átvészelő, az úgynevezett második és harmadik Nyugat-nemzedék esetében is. Pályájuk sínrendszerei már a háború előtt készen álltak. Forbáth költészete a példa arra, hogy a fiatalon átélt háborús élményanyagnak irodalmunkban volt már előzőleg is olyan meghatározó ereje, mint amilyent az én nemzedékem lírai arca tanúsít. Forbáthot a lövészárok tette költővé. Nemcsak olyképpen, hogy tényszerűen megtörtént vele az, ami történt: „Föld alól ástak ki engem egykoron. – Három napig cipeltek eszmélet nélkül, – Poljána Stampiban tértem volt magamhoz. – Körülnéztem és nem tudtam nevem, – Lehullott rólam múltam és anyám, – Egy test maradt csak rángatózó fejjel: – Egy reszkető nyelv, mely beszélni nem tudott, – Egy név – bádogba rejtett halotti cédulán…” (Mikor a néma beszélni kezd.) Hanem olyképpen is, hogy amikor az átéltek után a néma megszólalt a vers nyelvén, világot szétvető indulattal és újrarendező vággyal szólalt meg. A szörnyű dezillúzió után, melynek rémképei ott kavarognak egyre a sorokban, forradalmi illúzióval – amint azt az idézett vers befejezése is tanúsítja: „Figyeljetek, – Emberek! Munkások-testvéreim! – A ti némaságtoknak kell megszünnie, – A ti millió hangotok kórusára vár e nyomorult világ… – Ti szólaltassátok meg a szabadság izzó szirénadalát. – S összedől a régi világ s egy Új születni fog.”

Ez, ugye, csaknem közvetlen agitáció. Csakhogy Forbáth nem proletkultos költő, aki az agitációt tartja a költészet egyetlen feladatának. Igaz, verse a „szenvedés vigasza és a lázadásnak kürtje” akar lenni, mint századunkban csaknem minden valamirevaló költészet, s a háborús tapasztalatok nyomán bőven találni benne olyan figyelmeztetéseket, amelyek célja, persze, agitáció (például: „vigyázzatok… minden zene katonazene ma, mely a szuronyok barrierjét menetelteti mellünk felé… a kék, a sárga, fekete, az aranyhímzésen zászlók alatt ágyuk és gépfegyverek sorakoznak – vigyázzatok, a XX. században nagyon vigyázzatok!!” – (Halotti ima), mégis verse elsősorban vers akar lenni. Forbáth Imre – mint ahogyan A csodaváró előszavában Varga Rózsa gondos tanulmánya kifejti – a cseh proletárköltőknek ahhoz a csoportjához csatlakozott, akik poetizmus néven új irányzatot hoztak létre, s akiknek nevében Jaroslav Seifert a támadásokkal szemben így védekezett: „A proletariátus számára csak jó agitációs művészetet lehet csinálni. A hangsúly az »agitációs«-on van és nem a »művészet«-en. Mi azonban szeretnénk művészetet csinálni. Ne ítéljenek el ezért bennünket.”

Egy a múltból ismerős vita elevenedik meg ebben az idézetben. Olyan vita, amely bár véglegesen eldőlt, a mi múltunkat is megérintette, számunkra is ismerős. Csakhogy a cseh költészet gyakorlatában valamelyest másképpen dőlt el, mint a mi lírafejlődésünkben. Ott az avantgarde-ból kifejlődött modernista irányzatok mintha mélyebben felszívódtak volna a nemzeti költészet egészébe, mint minálunk. Az expresszionista vagy szürrealista kép, az asszociatív ugrású verslogika erősebben áthatotta a 30-as, 40-es évek verseit. Forbáth Imre mint csehországi magyar költő, a cseh fejlődéshez kapcsolódva kitarthatott a későbbiek során is fiatalkori verseszményei mellett (a részben Kassáktól tanultak mellett), még akkor is, amikor itthoni kortársai, a 20-as években indult magyar költők már elfordultak Kassáktól és az avantgarde kezdeményezőitől. A cseh költészet szellemi táptalaja így tette lehetővé, hogy Forbáth – a maga nem kimagasló, de szolid, kétségtelen tehetségével – a 30-as években is folytathasson egy költői utat, melyen akkor nálunk egyedül Kassák haladt előre. S meg tudta írni az expresszív köntösű versben nemcsak haragos, forradalmi mondanivalóit, s nemcsak ki tudta mondani a kor legfontosabb szavát: a fasizmus elleni tiltakozást, csaknem olyan pontos előérzettel, mint Radnóti – hanem szlovák falvakban orvoskodva elevenné tudta tenni a szlovák proletárélet sok jellegzetességét is. Mégpedig költőien, hatásosan, műve leginkább maradandónak ígérkező részeként.

E frissen maradt régi verseket olvasva, bizony egyet kell értenem méltatójukkal, Varga Rózsával: Forbáth munkássága „magánossága és elszigeteltsége ellenére beletartozik a magyar irodalom egyetemességébe”. Olyan szín benne, amiről kár volna megfeledkeznünk.