Kassák másik arca

Kassák Lajosra az én nemzedékem egészen másképp emlékszik, mint az előttünk járók. Viszonyunk is más volt vele. A nálunk idősebbek megírták, hányszor, de hányszor, hogy mennyi konfliktusuk volt Kassákkal. Hogy szíjas, csupa akarat egyénisége nem tűrt maga mellett más akaratot. Hogy a MÁ-t vagy a Munká-t szerkesztve, kiváló emberekre, jelentős tehetségekre rá akarta erőltetni nézeteit, egyéniségét. Lehet, hogy napi közelségből ez volt – vagy ez is lehetett a való. A mi távlatunkból és távolságunkból viszont inkább úgy tetszett, ahogy Kassák szuggesztív egyénisége kiváló fiatalokat – a későbbiekben kitűnő írókat – vont maga köré, és tartott a hatása alatt. (Az apagyilkos indulat az ilyen viszonylatban előbb-utóbb persze felüti a fejét.) S visszatekintve már az is érdem, hogy ebben a jó értelemben vett lélekhalászatban kiket fogott ki a hálója. Adyról köztudott, hogy nagyon ritka kivétellel csak mélyen alatta álló emberekkel vette körül magát, csak azokat tudta elviselni. Kassák nem így: elég a MA, a Munka állandóbb munkatársait számba venni, kiket publikált, kiket bátorított, ha később összecsapott is velük, vagy azok összecsaptak is vele.

De a múltról a valót nem tudhatjuk, nem tudhatom. Amikor Kassák Lajost megismertem, már csaknem hatvanéves volt. Kapcsolatunkat 1946-ból tudom keltezni. Addigra már a háború végi aléltságból csudamód, anteusi mozdulással támadt fel az irodalmi élet. Megfiatalodva, duzzadó erővel. Romok közötti intenzitása ma már legendás. Az a három gyönyörű év! A Vallás és Közoktatási Minisztérium művészeti osztálya a vidéki szellemi élet fellendítésére és a demokratikus irodalmi kultúra terjesztésére akkoriban a legkülönbözőbb városokban rendezett kulturális napokat. Azt hiszem, Kardos László és Kassák közös ötlete alapján. A Szegeden rendezett napokra mint fiatal kritikust, az Újhold szerkesztőjét, levittek magukkal. Kassákkal a vonaton „barátkoztam össze”, személyes vonzóereje, szuggesztivitása akkor érintett meg. Mi volt ez a vonzóerő? Csaknem goromba, mindenesetre őszinte, indulatos közvetlensége. Sokféleképpen lehet közvetlen az ember. Tersánszky Józsi Jenő is közvetlen volt. Fütyült rá, hogy ő író (méghozzá milyen!). Annyira fütyült rá, hogy két szót nem lehetett vele irodalomról vagy szellemi dolgokról beszélni. De Kassák szelleme teljességgel nyílt volt, minden érdekelte. (Már nyolcvanévesen csaknem erőszakosan vett rá, hogy magyarázzam el neki a strukturalizmust, ismertessem kiindulását, fő tételeit, s a magyarázaton felindulva, mert úgy gyanította, hogy végül ez is csak az eleven irodalom ellen működő tudósi dogmarendszer, alig tudtam magamat kimosni, hogy nem vagyok strukturalista.) Érdekelte az is, ami bennünket, fiatal írókat nyugtalanított vagy szorított: s néhány szó után nem kerülte meg, nem hagyta homályban, hogy ugyanaz aggasztja őt is. Az írói szuverénitás, a művészi függetlenség egyre nagyobb fenyegetettsége. Akkoriban – és azt hiszem, napjainkban sem – ennyire nyílt kártyákkal nem játszott egyetlen neves író. A fiatalok előtt legtöbbjük szobrot állt. Csakhogy akkori nézeteim szerint – és persze a fiatal szemlélet kritikusabb a kelleténél – nagyrészt agyaglábakon álltak ezek a szobrok. Ifjúságom nagy héroszai kihaltak. Meghalt Kosztolányi, akit egyszer hallhattam felolvasni, meghalt József Attila, akit sosem láttam, de élete utolsó két évében már csodált hérosz volt a szememben, meghalt Babits, akitől egy népművelési előadáson még hallhattam a Mint különös hírmondó-t, s aki nekem, a gimnazista diáknak egy életre szóló alapkategóriákat adott, meghalt Móricz, akit már személyesen is ismertem, s ami ezerszeresen több, ő is ismert, sőt számon tartott engem. A nagy nemzedékből egyedül Schöpflin élt, aki, később megismerve, a személyes találkozás során, bénultan, a szélütésből felépülve is az volt, aki volt. (Füst Milán értékeit, nagyságát még nem fogtam fel.)

Akkoriban olvastam az Egy ember életé-t. Mi az, ami ezt a könyvet (első hat kötetét) az önéletrajzi vallomások klasszikusai közé sorolja, Gorkij trilógiája mellé? A története? A fiatal lélek pokoljárása a társadalom bugyraiban? Az inaskodás, a munkássors szociológiai pontosságú, de annál milliószor plasztikusabb felmérése? A tehetség eruptív kitörése a testi és lelki nyomorból az íróságba? Mindez együtt és még sok minden más is. Legfőképpen azonban a személyiség karaktere. Ebben a személyiségben, mint az egymást taszító fémek ötvözetében, olyan végletes feszültséggel van jelen két ellentétes törekvés: az önmegismerés-vágy és a világváltoztató akarat. Elérkezni önmagamhoz, vallotta Kassák, és ugyanakkor, egy időben újrateremteni a világot is – s mindkét törekvés döbbenetes erővel.

Akkoriban, 1946-ban, ahogy könyvében az önmegismerés sziszifuszi erőfeszítése ragadott meg, úgy személyes találkozásunkban a másik pólus: a magabiztossága. A tehetségében, belső indításaiban, gondolatszikráiban való feltétlen hite. A szegedi kulturális napok kis híján botrányba fulladtak. Az egybegyűlt népes hallgatóságnak (főként egyetemi fiataloknak) az egyik szereplő író, előbb a szegedi gondolatról, majd beletüzesedve, már magáról Szegedről, a bűnös városról mondott dörgedelmet. Horthyék bűneit számon kérni a jelenlevő és csaknem szükségszerűen lokálpatrióta ifjúságon – elképzelhető ennél jobb taktika is. A zsúfolásig megtelt nagyterem az írókkal szemben egyszerre robbanásig ellenséges lett. Ez után következett Kassák. Az irodalom, a szellem rangját azzal mentette meg, hogy a történtekről, az indulatokról tudomást sem véve mondta a magáét.

Később értettem csak meg igazán: mindig a magáét mondta. Nem azért, mert ügyes taktikus volt, hanem éppen azért, mert nem volt taktikus. Új művészetet hirdető és teremtő író volt, nem hasznos vagy hasznosnak vélt kompromisszumok zsonglőrje. Elhivatottságában szuverén.

 

Hányszor, de hányszor voltam tanúja később ennek a kassáki magabiztosságnak. A véletlen úgy hozta, jártam vele együtt képzőművészek műhelyében, hallottam városépítészekkel vitatkozni, s mellette álltam, a közelében, kényszerű hallgatásának éveiben is. A legnehezebb idők elmúltával, hosszú estéken át beszélgettem vele, vagy hallgattam őt, amint másokkal beszélgetett a művészetről. Volt próba, alkalom és idő elegendő belelátni a titkába.

A titok nyitja számomra nem egészen az volt, mint amit ő megfejtésül a világnak s különösen nekünk, kritikusoknak kínált. Kassák azt mondta: olyan verseket ír ő, hogy mint egy-egy tárgyat, le lehet tenni az asztalra. Meg azt is mondta – nem szó szerint idézve –, hogy az ő versei olyanok, mint egy városi tér; bármelyik utcán indulj el, végül mindegyik beletorkollik, mindegyik a térre vezet. S hogy ez mind az ő tudatos szerkesztésének az eredménye. Tudatosság? Olyan hosszú időn át volt az esztétikában a költőket illetőleg afféle félpejoratív fogalom, a spekulatív és a másodlagos udvariasabb szinonimája, hogy nem árt egy percre elidőzni itt. A szavak mögöttes tartalma ugyanis változik. Akik például azt írták Babits Mihályról, hogy tudatos költő, poeta doctus, nem dicsérni, hanem kicsinyelni akarták. Egészen más nézetek szerint a tudatosság afféle kifejlett sakk-képességet jelent, mely a felrajzó számtalan lehetőségből logikai úton szűri ki az egyedül jót, a leghatásosabbat. Kassák sem így, sem úgy nem volt tudatos. Másként volt az. Művészibben, áttételesebben. Akár verset írt, akár részt vett az irodalmi köz- és magánéletben, hallotta a hangot: a személyiségéből fakadó egyetlen lehetséges választ. Ahogy műveiben nincs spekuláció, rafináltság, ravaszkodás, a fontolgatás tétovasága, se hideg, se meleg megfogalmazás, úgy nem volt az életében sem. Személyisége örökösen készen állt a feleletre, de ezt az érett, kimunkált személyiséget indulati, ösztönös parancsok vezérelték. Ahogy a kezdő autóvezető mindent megfontol, és úgy adja ki tagjainak a cselekvési parancsokat, a rutinosnak pedig keze-lába önállóan végzi a dolgát – Kassáknak minden tagja-íze Kassák volt. Ránduló idegszálai pontosan működtek.

 

Láttam 49-ben vagy 50-ben, ahogy zordan, megközelíthetetlenül dobott oda egy megszolgált, kiérdemelt királyságot. (Végül is ő volt az első munkásból lett és a szocializmus tanain felnőtt magyar író.) Elismerés, hírnév, pénz, hatalom – amit csak egy társadalmi rend az érte küzdő nagy egyéniségeknek adni tud –, minden megillette volna. Minden, ami egy ideig jobbára csak ügyeskedőknek jutott. Akkoriban az Írószövetség négyoldalas kérdőíveket bocsátott ki – mintegy az írói felhasználhatóság kipuhatolására. Ez volt a tárgyalási alap. Aztán egy bizottság egyenként beszélt a megidézettekkel. Kassákkal együtt várakoztam. Kérdőíve nem volt kitöltve: a neve alatt kemény, nagy betűs kézírásával mindössze ez állt: „Beteg vagyok, semmit sem dolgozom!” Nem fogom elfelejteni a keserű mosolyt, amellyel megmutatta.

Furcsa dolog, egyre-másra puritanizmusát rajzolják elém az emlékek. A békásmegyeri parasztház tisztes szegénységét például az ötvenes évekből, honnan természetesen HÉV-vel járt be Pestre, a nem háborgás nélküli büszkeséget, mellyel félrefordulva elnézte, hogy szomszédos írótársa hogyan robog el mellette kormányszintű fekete autóján. Vagy azt a diplomáciát nem ismerő hajthatatlanságot, mellyel, amikor már módja volt képkiállításán az általa becsült írók számára irodalmi délelőttöt rendezni, a felkérendő szereplőket kijelölte, ahogy egyik költőnk kikötését, hogy csak a feleségével együtt lép fel, visszautasította. („Az irodalom nem családi ügy!”)

Pedig a puritán, az őszinte, a kemény Kassák – és éppen ez a más a mi tapasztalatainkban – mégis méltányos és másokra figyelő volt. Indulatosságában sosem vált önössé, sebei miatt vakká, szívtelenné. A paranoiát idegosztályi sűrűségben produkáló irodalmi életben személyisége biztos emberi egészséget mutatott. Ellenvetésre, érvekre fogékony volt még haragjában is. Igaz, már-már szeretett indulatba jönni, mert tehetsége, szelleme ilyenkor fokozottan dolgozott. De azt sohasem tapasztaltam, hogy a vitát személyes térre terelte volna, vagy hogy érveit tekintélyével vagy sértődöttségével toldotta volna meg. Merem állítani: egyetlen vagy szinte egyetlen volt a jóval idősebb írók közül, akivel az egyenlőség jogán lehetett vitatkozni, sőt akivel gyakran élvezet volt a szellemi torna. Sok mindenben voltunk különböző nézeten, más értékrend, más irodalmi kategóriavilág adta gondolatmeneteink kiindulási pontjait. Vitatkozás közben természetes tapintattal sohasem sértette, sohasem érintette ezeket a személyiség mélyén rejlő és mindegyikünk számára érzelmileg fontos alapképleteket. Zelk Zoltán Kassákról szóló tanulmányaimmal kapcsolatban nemegyszer mondogatta félmosollyal azt az ellenérvet, hogy Kassák mint aktív szerkesztő (puszta formai okokból) le sem közölte volna azokat a formahű költőket, kikhez én személy szerint a legerősebben vonzódtam. Lehet: ez az ő tapasztalata. S a Kassáknál indult s vele viaskodó nemzedéké. Én viszont húszéves barátságos, sőt – talán dicsekvés nélkül – barátinak nevezhető kapcsolatunk alatt mindössze két alkalomra emlékszem, hogy egyáltalán előhozakodott volna a rímes verselés elleni nézeteivel, és hogy – bár akkor is tapintatosan, de befolyásolni akart volna. S hogy az egyik érzékeny alapképletet említsem: Babitsról – kivel pedig irodalomtörténetileg dokumentált a rossz viszonya – csak tapintattal és elismeréssel beszélt.

 

Visegrádon Kassák több ízben is együtt volt édesanyámmal, kinél mindössze két és fél évvel volt fiatalabb. Csakhogy hét évtized fölött nem az évek számítanak, hanem a testi állapot. Anyám a sír szélén tántorgó öregasszony volt, kinek elgyötört testében csak a szelleme maradt ép, Kassák tetterős, javakorabeli férfinak tetszett mellette. Úgy igaz, hogy a férfiak emberségének egyik eleven próbája, afféle biztosan jelző lakmuszpapírja, hogyan viselkednek az öreg, a nőiségüket vesztett nőkkel. Aki keresztülnéz az öregeken, zengjen bár fülemüledalt a nemes eszmékről, süketen hallgatom. Jó volna ábrázolni tudni, hogy Kassák miként volt anyámmal természetesen kedves, figyelmeskedés nélkül figyelmes, megjátszás nélkül érdeklődő. Valami rokonszenvféle látszott szövődni közöttük. Egy ízben anyám a kerti sétaúton a földet tartó kőfalhoz vitte Kassákot, s rámutatott egy virágra, amely a kő között, sőt a kövön, egy cseppnyi földből hajtott ki. – Ezt írja meg! – mondta. – Ezt a virágot. – Nyugtalanító pillanat volt. Mondom, két és fél év volt közöttük – és egy évszázad. A virág a kezdődő magyar szimbolizmus témája lehetett volna (ha nem inkább Tompa Mihály tollára illő allegória), Reviczky még megírhatta volna, Ady már alig. Kassákot mégis megérintette, meghatotta a témaajánlat. Írt egy verset anyámnak, Egy öregasszonnyal beszéltem címen.

A címből is kitetszik: a vers írója nem tartotta magát öregnek. (Két-három hét alatt akkor több mint félszáz verset írt!) Nem is volt Kassák öreg – az emberek között. Korát szinte csak a magány mutatta, ahogy a nyolcvanadik születésnapját ünneplő előadás után a taxiban elengedte az arcvonásait, vagy ahogy felrezzent, ha az ajtót valamelyik alkotóházban rányitottam. Egyedül, elrévülten az ember arca döbbenetes. Kiül rá a sorsa. A nagyság zord magányát láttam meg ilyenkor Kassákon, meg azt a sötét, laokoóni szenvedést, amint küzd az izmaira tapadó, láthatatlan kígyókkal.