Mai klasszikusok

Áprily Lajos Ady halála után ott folytatta a magyar költészetet, ahol Arany János az Őszikék-ben abbahagyta. Ady után és a nyugatos költők nagyszerű felívelése után Aranyig lépni vissza – nem képtelen pozíció ez? Áprily első kötete, a Falusi elégia 1921-ben jelent meg – szubjektíve is elég későn: a költő már harmincnégy éves. Igaz, azoknak az éveknek költői közérzetében benne volt a visszalépés, nem Aranyhoz ugyan, hanem Petőfihez. A túlbonyolódott, túl irodalmias költői kifejezéskörből akkor indult meg a „kiváltás” a természetesség szabadabb mezőire, Petőfi egyszerűségéhez, nyílt társadalmi indulataihoz. Mennyi pompás remeklést és hosszan tenyésző epigonizmust teremtett ez a fordulat! De Áprily Lajos visszalépése más: semmi köze a húszas években kezdődő divathoz. Az az Arany, akit folytatni látszott, sem azonos azzal, aki a köztudatban él. A közvetlen lírai témáktól egész életében tartózkodó Arany az Őszikék-ben, bár távoltartással, de személyes lírai élményeit írja: egy vidéki életmódhoz szokott, de a városhoz mégis hozzáízeledett költő öreges élményeit. Város, bontottabb klasszicizmus, tépettebb idegzet – Arany itt teremtette meg az átmenetet a század eleji modern költészethez. Szemérmes tartózkodás, Erdélyből hozott, vidéki elvonultságot kedvelő életforma, klasszicista ízlésvilág s fájdalmas nosztalgiák ezek a jól tapintható Áprily-jegyek alkati alapon indokolják az Aranyhoz való kapcsolódást. A visszalépés szubjektíve nagyon is érthető. Más kérdés, hogy egy költő mennyire határolhatja el magát kortársaitól, mennyire izolálódhat a koráramlatoktól. Áprily példája e téren csaknem végletes. Költői kibontakozása idején már régen túl vagyunk a világirodalmi avantgarde nagy tettein, magyar vonatkozásban túl Ady szimbolizmussal kevert formabontásán, Kassák első nagy periódusán (a Mesteremberek, 1915!), túl a fiatal Babits briliáns formaművészetét, szomjas és játékos intellektualizmusát felváltó csapzott, disszonáns, nagy háborús kötetein, túl Füst Milán objektív lírára utaló merész kezdeményein. A magyar líra tartalmi köreibe töméntelen új valóságelem szivárgott be, új életforma, s többek között egy eddig még szóhoz sem jutott osztály élettényei, világformáló igénye. S a vershang, a kidolgozásmód is micsoda tektonikus átalakuláson esett át. S akkor: Arany!

De okosak is vagyunk mi, esztéták! Milyen pontosan – s ha akarnók, még sokkal pontosabban – számba tudjuk venni a „képtelenségeket”. Ki tudjuk mutatni, hogy egy bizonyos korban milyen tematika, milyen intellektuális amplitúdó, milyen forma a nagyköltészet lehetséges feltétele. Kár, hogy finom és biztosnak hitt logikai hálónkon többnyire hibás egy-egy szem. Kisebb vagy nagyobb szem, egyre megy. Áprily esetében például az emberi magatartás minőségét, őz-riadalmú emberségének vonzását nem vettük számba. Azt, hogy ösztönösen konzervatív, de tündöklő, de érmepontosságú versstruktúrájában kivételes erővel kelt rokonszenvet az egyénisége. S hogyan is lehetne ez közömbös egy költő hatásában, értékében, korában való érvényességében? Hiszen a költővel (minden költővel) nekünk, olvasóknak elsősorban érzelmi, affektív a viszonyunk, mint barátainkkal, rokonainkkal. Szeretjük őket érzelmi életük, lelkiviláguk, egész magatartásuk ismeretében. Áprily szuggesztíven klasszicizáló formái mögött egy századunkra érvényesített régről ismert költői magatartás áll. Egy modern ízekkel beoltott hagyomány. A ritka magyar humanistáé. Azé is például, aki nem sokkal a mohácsi vész előtt így írt: „Irodalmi foglalatosság nélkül törékeny és bizonytalan életünk fabatkát sem ér.” A törékeny és bizonytalan lét állandó tudata Áprily esetében éppúgy súlyos itt, mint az irodalmi foglalatosság. „A ragadozó idő áll, mint az ölyv a levegőben”, a végzet, a nemezis bármikor lecsaphat – hogy (költői eszközeinek megfelelően) egyszerre természeti képpel és görög mitológiai hasonlattal érzékeltessük ugyanazt –, ez a tudat valami szüntelen melankóliával, a jobb, teljesebb élet örökös nosztalgiájával tölti el. Egy konstrukciójában kijavított, emberi tartalmaiban nemesebb, eszményibb lét igényével. Áprily nem harcos költő, nem világjavító, nem prófétáló vátesz (kikből már-már sok is akad költői mindennapjainkban), de olyan, aki egy hosszú életen át űzött „irodalmi foglalatossággal” meg tudta örökíteni a belső élet félelmesen törékeny szépségeit, a természetadta örömöktől a vágyak, nosztalgiák fájdalmáig és öröméig. S ha nem hiszünk csökönyösen abban, hogy a hagyomány és az új harcában egy-egy korszak idején csak egyetlen érvényes megoldás lehetséges (ahogy az új apostola, Appollinaire se hitte), akkor el kell fogadnunk ezt az Áprily-pozíciót, egy századokat átszövő nemes hagyomány mély tüzű és korunkról valló termését, s az összegyűjtött kötet alapján be kell iktatnunk az elkésettnek tűnő költőt klasszikusaink közé.

Illyés Gyula az imént említett újat keresés Petőfi-ágán indult útnak. Azok közt úttörőként, akik a húszas évek elején a nagy példakép természetességéhez és indulataihoz tértek vissza. Pályája során máskor is, többször is felbukkan a Petőfi-párhuzam. A dikció racionalizáló hevületén, a költői képek tisztult pontosságán és a fiatal Illyés nyíltan vallott forradalmi vágyán túl („egy új Dózsa, egy új sereggel”) van ennek más oka is, amely a költői természetben rejlik. Illyés – ritkaság ez a XX. század magyar költői között – spontán költő. Minden élmény, a legáltalánosabb, a leginkább mindennapi is versre készteti. Csakúgy, mint Petőfit. Számára a versírás a létezésre adott válasz, mintegy a tudat feltételes reflexe.

Hogyan is él Illyés a spontaneitás nagyszerű és kényes adományával? Mik azok az állandó indulat- és gondolatmenetek, melyeket a versre késztető pillanat benne csupán katalizál?

Fél évszázados és termékenységében csaknem egyedülálló írói pálya után iskolás feladat föltérképezni érzelmi és kontemplatív alapképleteit. Olyan mértékig hatottak ezek ránk, olyannyira alakították közérzetünket, közgondolkodásunkat. Hiszen világos: Illyés úgynevezett nemzeti költő, mint Petőfi és Victor Hugo, vagy századunkban Aragon. Könnyen katalizálható belső világát elsősorban közös, sőt speciálisan magyar közösségi problémák tartják szüntelenül lobbanásra készen. Azok tartották már fiatalon, a paraszti nyomorúság és elnyomottság saját bőrén érzett tapasztalatai alapján, a Nehéz föld kötet „villanó dühöket”, „sistergő akaratot” s Dózsa sercegő bőrét idéző soraiban. Egy sok évszázados társadalmi gaztett minden érzelmi következménye kumulálódna hát Illyés spontán lobbanékonyságában? S a nemzeti sorskérdéssé érett parasztkérdés tette volna nemzeti költővé? Tankönyvi egyszerűsítések! Elég csupán önmagunkban visszaidézni, visszapergetni az igazság pontosabb megközelítésére azokat az olvasói élményeket, mikor egy-egy új kötete révén felforrósodott olvasói kapcsolatunk a költővel. Vajon, hogy a múltról beszéljünk, a Rend a romokban (1937) vagy a Hűtlen jövő (1938) lázas böngészése idején pusztán a tematika, vagy tágabban fogalmazva, a versekbe rejtett életszemlélet vonzása váltotta ki azt, amit kiváltott? Igaz, Illyés például a Haza a magasban című versében (ezt a címet viseli összegyűjtött verseinek első kötete is), a háború küszöbén egy jobbra vágyó és jövőt hordozó egész tábornak tudott megőrző és kataklizmákon átsegítő szavakat mondani. Hányan, de hányan éltek a vers tanácsával: „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit – köréd varázskör teremtődik”; vagy ezzel: „Mormolj magadra varázsinget – kiáltsd az éjbe Berzsenyinket”; s hányan idézhették maguknak, ép eszüket őrizve a háború képtelen történései alatt:

S bízvást ide idézhetnénk még ezekből az évekből mint ahogy egybe lehetne gyűjteni az elkövetkezőkből is nem egy ilyen közösségi telitalálatot (Nem volt elég, Az építőkhöz stb.) És mégis! A költőkhöz fűződő viszonyunk tartalmasabb az elvi és eszmei egyetértés bármilyen viszonylatánál.

Ha az egykor csak látásból ismert fiatal Illyés képe felbukkan bennünk – indulatossága zord igazával, a természetes beszéd újra kitalált-megtalált igézetével, sodró áldarabosságával –, akkor megint csak világossá válik, mi a helye a személyiségnek az irodalmi élményben.

Rútul bánnának irodalomtörténeti kulcsszavaink a költőkkel? Igen. Mert absztrakciókkal éppen attól fosztják meg őket, ami nélkül szinte-szinte beszélni sem volna érdemes lajstromozott értékeikről. Mi lenne Radnótiból, ha az irodalomtörténeti tények és értékelések mögé nem éreznénk oda nem tanított, nem számon tartott verseiből kirajzolódó egyéniségét? Ha mit se tudnánk embersége „költői” vonzásáról? S mit tudunk meg Illyésről, ha lobbanékonyságát (még nem is teljesen alaptalanul) pusztán társadalmi térre szorítjuk; mintegy a nézeti szerepre korlátozzuk mozdulásait? Csaknem az igazi költészet melyen érzelmi vonzását tesszük így kockára – mint túltanítva, túlünnepelve Petőfinél. Szerencse, hogy ennek maga Illyés áll ellen – ahogy persze Petőfi szövege is ellenáll –, nemcsak tágas önkifejezésével, hanem azzal az örökös önellenőrzéssel is, amivel művészetét formálja. „Boldogan szokjuk meg a költőket. De viszolygunk, ha megszokottal traktálnak” – írja maga a Dőlt vitorla előszavában. A költői életművet 45 és 69 között összefoglaló kötet, a Teremteni bőséges bizonyítékkal szolgál arra, hogy megfontolt megállapítás ez az iménti, melyből maga Illyés vont le következtetéseket.

A Dőlt vitorla és a Fekete-fehér című kötelek tanúsítják, mit változtatott egyrészt témáin, másrészt témamegközelítésein és feldolgozási módjain. A spontán költő köznapinak tetsző versindításai ugyan még fel-feltűnnek itt is, s megszólal másfelől az a részletező, népének ünnepien magyarázó ódai pátosz is (Ditirambus a nőkhöz, Teremteni stb.), amellyel az évek során annyi híres verset írt, de mellettük mintha a versteremtés másfajta felfogása is érvényesülne: az eddigieknek, saját hagyományosságának felülvizsgálása, a költészet határainak óvatos vagy kevésbé óvatos tágítása (korunk általános tendenciája), a tömörítő, élménysorokat egyetlen versben vagy egyetlen képben összegező költői gyakorlat módszerei. Ahogy valaha az öregedő Babits odafigyelt (és ellesve, tanulva figyelt oda) a fiatal Illyésre (ez irodalomtörténeti tény), olyasfajta, bár talán nem hazaira tekintő, termékenyítő figyelem nyomai tetszenek itt ki. A hang ugyan – e csöppet sem kísérleti önalakítás alatt – az összetéveszthetetlen Illyés-hang, mely vezető szólama volt csaknem ötven év költői kórusának, azért mégsem változott. Megszólal általa ugyan más is, meg ugyanaz másképp is, de felhangjai, zenei és intellektuális amplitúdója alig alakul. Ez a hang, hadd ismételjük, meg bonyolítsuk is, egy korszak magyar költészetének alaphangja volt (talán soha magyar költő ekkora hatást nem ért még meg, hiszen a költők egy széles tábora még ma is Illyés intonálásához igazodik), ez a hang modulációiban is azonos önmagával. Mint az ujjlenyomat, olyan időálló. A magyar költészet hangszalagától letörölhetetlen.

Kassák Lajos számára nem volt probléma az, hogy magyar. A nemzeti kérdéssor benne másképpen élt. Veres Péter Kassák halála után nyílt értetlenséggel szóvá is tette ezt. A fiatal Kassák számára az volt a probléma, hogy munkás, egy jövőt akaró-tervező osztály tagja. Az ő tudatában is ott lebegett egy „haza a magasban”, mint a fiatal Illyésében, s vele emberségben rokon vagy sokban egyező. De ő – a munkásból lett író autodidaxisával – mélyebben kényszerült megjárni az elutasítás grádicsait, mint bárki az ő korában. Meg is írta, meg is magyarázta prózai remekművében, az Egy ember életé-ben, hogy neki mindent elölről kellett kezdenie. A jövő tervezését s a költészet tervezését is. Hagyományok nélkül. Azok elutasításával. Társadalmi fogantatású indulat élt benne a múlttal szemben (és persze a költői múlttal is), amikor verseket kezdett írni. Ilyen indulat Kassák pályakezdése idején – igaz, a munkássors által nem hitelesítve – jó néhány nyugtalan tehetségben élt még, de nem nálunk, hanem szerte Európában. Azokban, akik az avantgarde égisze alatt új művészetet terveztek az új századnak. Nevük közismert: korunk klasszikusai. Amikor Kassák írni kezdett, amikor író lett, úgy kezdett teremteni, ahogyan ők. Ösztönösen, öntudatlanul rokon módon.

A tudománytörténészek el szokták mondani, hogy a nagy felfedezéseknél mindig van párhuzamosság. Az emberiség többnyire egy időben, egyszerre több helyen jön rá a titkok nyitjára. Kassák ilyen felfedező. S felfedezésének érvényessége is ilyen: lassan felszívódó, de vitathatatlan. Aki ma kezébe veszi válogatott verseit, s beleolvas az indításba – még az első világháború alatt írt versekbe –, álmélkodhat az akkor forradalminak és értelmetlennek tartott beszédmód mai evidenciáján. Azon a nyelven olvas, ami világszerte a modern vers anyanyelve.

Miben áll ez a felfedezés? Olyan sok kínálkozó megközelítés mellett – mert korántsem egyszerű dolog az, amiről szó van – próbáljuk meg így: annak felismerése, hogy a versben a köznapi logika félrevethető, a kifejtés kötelezettsége elhanyagolható, s ezáltal sokszorosan több és másféle valóságelemet lehet bevonni, és a líra logikája szerint elrendezni benne, mint a prózában. A szavak megszokott jelzésrendszerével így képesek vagyunk egy kihagyásos, magasabb fokú jelzésrendszerre is. Persze botor dolog azt állítani, hogy Kassák tudatosan ezt a fajta verset akarta létrehozni, vagy hogy az általa teremtett újfajta versnek, kivált általában az avantgarde lírának ez volna az egyetlen kritériuma. A költők mindig is empiristák: Kassák magát keresve akarta kifejezni önmagát. Új, indulattal teli, de csak nehezen kihüvelyezhető életérzését az anyagának inkább megfelelő, tapogatva, kísérletezve felfedett módon vagy módokon. Ha a fiatal Kassák egyetlen versét ideidéznénk, mondjuk, a kubista kísérletként jól ismert Júliusi földeken címűt, könnyű volna kimutatni, hogy szavainak, elvágott mondatainak többnyire önmagukon túlmutató jelentésük van, ki nem mondott képzeteket kelt fel általuk, s hogy a vers maga ebben, a már szavakba nem foglalt képzetsorban valósul meg. Mintha az összeadás, szorzás, kivonás műveleteiről egy magasabb matematikára tértünk volna át. S a megoldáshoz szükséges alapműveleteket rábíztuk volna a szakavatott olvasóra. A modern vers – vagy, hogy Kassáknál maradjunk –, az avantgarde vers egyik jellegzetessége áll előttünk; jellegzetessége és némileg önellentmondása is, mert míg ez a költészet az avantgarde aktivista korszakában a szocialista eszmék igézetében, új emberiség és a hagyományoktól megszabadított világ számára készül, ugyanakkor olvasóitól bizonyos beavatottságot vár el; az új költői formanyelv értését, ismeretét.

Kassák pályáját követve – vagy akár a külföldi avantgarde közismert nagyjaiét – jó darabig csak élesedik ez az ellentmondás. Éppen legaktívabb, forradalmi korszakában. Szinte bárhol fel lehet ütni a Válogatott versek kötetét, s bő ízelítő kínálkozik a tízes évek végéről a sebesen változó, bizarr, elrugaszkodott, nehezen vagy alig érthető képzetekből. (Fiatal, munkás, Vörös pillanat.) S még A ló meghal, a madarak kirepülnek (1922) című nagy remeklésben is elég billenékeny, itt-ott kihagyásos az elemek egymást követő rendje. De ezen nincs mit csodálkozni. Inkább azon lehet, amire önmagától ráérzett, amit felfedezett.

A válogatott kötet összevonva a legjava eredményét nyújtja ennek a nekifeszülő, az ízlést forradalmian megújító fiatal Kassáknak. Részletesebben, nagyobb súllyal azonban az érett Kassákot mutatja be. Azt, aki már túljutott kísérletei végletein, aki – megint párhuzamosan az avantgarde jelentős alkotóival – megvalósítottta saját művészi harmóniáját. Ez a Kassák irodalmunkban külön ügy. Sok félreértés vagy talán félremagyarázás takarja el. Értékeit nem mértük fel elégszer. Pedig Kassák a fáradhatatlan munkában eltöltött évek alatt és történelmünk szorításában nemcsak – ahogy joggal mondja – nem felejtett el semmit, és nem hunyta le a szemét a kiontott vér láttán, hanem kemény, szíjas egyéniségéből mit sem engedve felfedezte a modern vers bensőségesebb lírai világát is, életünk szakadékosabb, beláthatatlanabb lelki tájait. Egyik utolsó kötetének invitálása, hogy üljük körül vele az asztalt, a széles olvasóközönségnek szólt. Mindenkihez, akit nem fog vissza az elfogultság és az ízlés idejétmúlt konzervativizmusa. Az idő megérett rá (megérlelte a versszerető olvasók ízlését is), a Válogatott versek pedig a maga összefogottságában könnyű lehetőséget kínál, hogy pótoljuk az elmulasztottakat: úgy zárjuk bele lírai kultúránk széles egyetemébe ezt a felfedező, nagyszabású híradást száradunkról, emberségről, magyarságról – és persze Kassákról, a költőről, ahogy értékei szerint művét megilleti.

Három egymástól ennyire különböző mű, idegen arc. Megférnek-e egymással korunk klasszikusaiként? A jelen felől tekintve: korunk komplexitásáról vallanak, arról, hogy bizonyos szinten felül csaknem minden érvényes vagy érvényesíthető. De a jövő felől? Ki tudhatja, hogy az mit hoz majd vissza, s a jelenleg felfutó vagy uralkodó versmatematikát mivel haladja meg? A mi osztályrészünk azonban a jelen: örüljünk tehát, mert úgy látszik, elég gazdagok vagyunk ahhoz, hogy – Géza fejedelemként – több istenünk is legyen.