Verseskönyvről verseskönyvre

Bevezető

Könyvem erősen kibővített, második kiadására azt a tájékoztató alcímet írtam rá: Líránk a 70-es években. Pontosabb lett volna csupán annyit írni: Ismertetések a 70-es évek lírai terméséről. De vajon ez a helyesebbnek tűnő megfogalmazás önmagában helyes-e? Nem olyan-e könyvem tárgya, hogy bár jelenidejűsége egyfelől világos, másfelől az idővel való viszonya mégsem pontosan behatárolható. Annyi bizonyos ugyanis, hogy a verseskötetek (válogatások, összefoglaló gyűjtemények), amelyekről beszámoltam, csaknem kivétel nélkül a 70-es években jelentek meg, de hogy a bennük foglalt versek mikor íródtak, irodalmunk mely időrétegéből tűntek újra elő, azt esetenként lehetne csak megjelölni. Globálisan annyi mondható csupán: mai, XX. századi líránkból valók. Zömmel az utóbbi évtizedek termései. Így bármennyire a 70-es évek könyveiről essék itt szó, velük-általuk lírafejlődésünk múltját is bejárom, s akarva-akaratlan azt is kényszerülök vázolni, ami költészetünk folyamatában az első Nyugat-nemzedék óta máig történt.

Könyvem anyagának alapja – néhány kivételtől eltekintve – az Élet és Irodalomban folyamatosan megjelent Verseskönyvről verseskönyvre cikksorozat, melyben végig a 70-es éveken igyekeztem beszámolni a fontosabb kötetekről. Összesen 101 költő 127 kötetéről és 4 antológiáról írtam. Ezek a nem kicsiny számok – elvégre, ha lírai nagyhatalom vagyunk is, akkor sem lehet költőinkkel Dunát rekeszteni – azzal a reménnyel biztatnak, hogy a legkülönbözőbb olvasók is karakterizáló ismertetést találnak itt legtöbb szeretett költőjükről. Persze azért akad olyan élő lírikusunk, aki a 70-es években nem publikált, akadhat, aki elkerülte figyelmemet, vagy akinek nem a legkimagaslóbb, leginkább reprezentáló kötetével foglalkoztam. De általában igyekeztem kihasználni azt a lehetőséget, melyet könyvkiadásunk az összegyűjtött művek publikálásával kínált. Így nem egy kiváló költőnkről több ízben is írtam: jellemeztem egyes köteteiket, meg pályaképet is igyekeztem rajzolni róluk. Ezeket a cikkeket nagyjából egymás mellett, egymás közelébe helyeztem el: együtt adnak teljesebb információt.

Már az előző kiadás bevezetőjében is szóvá tettem: ne várjon rendszerező, tudományos jellegű ismertetést cikkeimtől az olvasó. Kivált ne úgy forgassa e lapokat, mint egy lexikont. Az egyes cikkek, melyek két-három, néha öt költőt is ismertetnek: cikkek. Túl rátartian fogalmazva: kisesszék. Nemcsak portrét igyekeznek adni, hanem rendszerint van általánosabb, mondhatnám, elvi jellegű mondandójuk is. Ezeknek a mondandóknak, ahogyan sorjáznak egymás után, van bizonyos haladványuk. A versszeretet és a versértés elmélyítésének szolgálatában kirajzolják az esztétikai elsajátítás aktuális kérdéseit, s merem remélni: megadják a szükséges tájékozódást az értékösszefüggések területén is.

Mégis, ha az olvasó egy-egy költőről gyors információt kívánna szerezni, vagy kíváncsi arra, mit írok egyik-másik polcán levő verseskönyvről, úgy a kötet végi Eligazítóból tájékozódni tud: megtalálja a tárgyalt költők névsorát, versköteteik címét a cikk címével és az oldalszámmal, ahol foglalkozom velük.

De hadd figyelmeztessem: információja árnyaltabb, megbízhatóbb lesz, ha nem így olvas.

Mai klasszikusok

Egy korszak költőinek gyűjteményes verseskötetét gyakran a puszta véletlen párosítja egymással. Olyan kiadói alkalom például, mint az Ünnepi Könyvhét. Az élet tele van esetlegességgel. Összekapcsol sorsokat, társít egymással neveket, párhuzamba von műveket, esetleg csak az egy időben eltöltött évek alapján, ahogy Szabó Lőrinc teszi: „Még tíz év, húsz, harminc, esetleg ötven”, vagy még kegyetlenebbül, a csaknem egy időben bekövetkezett halál okán. E révén került Áprily Lajos neve Füst és Kassák mellé 1969-ben, azon a magyar költészetre nézve oly szomorú nyáron.

Az utókor viszont mindig a jövőre kacsintva, az elkövetkezőt firtatva veszi számba örökségét. Az alkotásokban, az életmű-összegezésekben nemcsak gyönyörködni vágyik: kegyetlenül tanulni is akar belőlük. A klasszikusok életműve afféle szüntelenül működő mesteriskola. A kritikus tiszte, úgy tűnik fel, a kapcsolatteremtő véletlennel szemben éppen a szétválasztás.

Kassák másik arca

Kassák Lajosra az én nemzedékem egészen másképp emlékszik, mint az előttünk járók. Viszonyunk is más volt vele. A nálunk idősebbek megírták, hányszor, de hányszor, hogy mennyi konfliktusuk volt Kassákkal. Hogy szíjas, csupa akarat egyénisége nem tűrt maga mellett más akaratot. Hogy a MÁ-t vagy a Munká-t szerkesztve, kiváló emberekre, jelentős tehetségekre rá akarta erőltetni nézeteit, egyéniségét. Lehet, hogy napi közelségből ez volt – vagy ez is lehetett a való. A mi távlatunkból és távolságunkból viszont inkább úgy tetszett, ahogy Kassák szuggesztív egyénisége kiváló fiatalokat – a későbbiekben kitűnő írókat – vont maga köré, és tartott a hatása alatt. (Az apagyilkos indulat az ilyen viszonylatban előbb-utóbb persze felüti a fejét.) S visszatekintve már az is érdem, hogy ebben a jó értelemben vett lélekhalászatban kiket fogott ki a hálója. Adyról köztudott, hogy nagyon ritka kivétellel csak mélyen alatta álló emberekkel vette körül magát, csak azokat tudta elviselni. Kassák nem így: elég a MA, a Munka állandóbb munkatársait számba venni, kiket publikált, kiket bátorított, ha később összecsapott is velük, vagy azok összecsaptak is vele.

De a múltról a valót nem tudhatjuk, nem tudhatom. Amikor Kassák Lajost megismertem, már csaknem hatvanéves volt. Kapcsolatunkat 1946-ból tudom keltezni. Addigra már a háború végi aléltságból csudamód, anteusi mozdulással támadt fel az irodalmi élet. Megfiatalodva, duzzadó erővel. Romok közötti intenzitása ma már legendás. Az a három gyönyörű év! A Vallás és Közoktatási Minisztérium művészeti osztálya a vidéki szellemi élet fellendítésére és a demokratikus irodalmi kultúra terjesztésére akkoriban a legkülönbözőbb városokban rendezett kulturális napokat. Azt hiszem, Kardos László és Kassák közös ötlete alapján. A Szegeden rendezett napokra mint fiatal kritikust, az Újhold szerkesztőjét, levittek magukkal. Kassákkal a vonaton „barátkoztam össze”, személyes vonzóereje, szuggesztivitása akkor érintett meg. Mi volt ez a vonzóerő? Csaknem goromba, mindenesetre őszinte, indulatos közvetlensége. Sokféleképpen lehet közvetlen az ember. Tersánszky Józsi Jenő is közvetlen volt. Fütyült rá, hogy ő író (méghozzá milyen!). Annyira fütyült rá, hogy két szót nem lehetett vele irodalomról vagy szellemi dolgokról beszélni. De Kassák szelleme teljességgel nyílt volt, minden érdekelte. (Már nyolcvanévesen csaknem erőszakosan vett rá, hogy magyarázzam el neki a strukturalizmust, ismertessem kiindulását, fő tételeit, s a magyarázaton felindulva, mert úgy gyanította, hogy végül ez is csak az eleven irodalom ellen működő tudósi dogmarendszer, alig tudtam magamat kimosni, hogy nem vagyok strukturalista.) Érdekelte az is, ami bennünket, fiatal írókat nyugtalanított vagy szorított: s néhány szó után nem kerülte meg, nem hagyta homályban, hogy ugyanaz aggasztja őt is. Az írói szuverénitás, a művészi függetlenség egyre nagyobb fenyegetettsége. Akkoriban – és azt hiszem, napjainkban sem – ennyire nyílt kártyákkal nem játszott egyetlen neves író. A fiatalok előtt legtöbbjük szobrot állt. Csakhogy akkori nézeteim szerint – és persze a fiatal szemlélet kritikusabb a kelleténél – nagyrészt agyaglábakon álltak ezek a szobrok. Ifjúságom nagy héroszai kihaltak. Meghalt Kosztolányi, akit egyszer hallhattam felolvasni, meghalt József Attila, akit sosem láttam, de élete utolsó két évében már csodált hérosz volt a szememben, meghalt Babits, akitől egy népművelési előadáson még hallhattam a Mint különös hírmondó-t, s aki nekem, a gimnazista diáknak egy életre szóló alapkategóriákat adott, meghalt Móricz, akit már személyesen is ismertem, s ami ezerszeresen több, ő is ismert, sőt számon tartott engem. A nagy nemzedékből egyedül Schöpflin élt, aki, később megismerve, a személyes találkozás során, bénultan, a szélütésből felépülve is az volt, aki volt. (Füst Milán értékeit, nagyságát még nem fogtam fel.)

Akkoriban olvastam az Egy ember életé-t. Mi az, ami ezt a könyvet (első hat kötetét) az önéletrajzi vallomások klasszikusai közé sorolja, Gorkij trilógiája mellé? A története? A fiatal lélek pokoljárása a társadalom bugyraiban? Az inaskodás, a munkássors szociológiai pontosságú, de annál milliószor plasztikusabb felmérése? A tehetség eruptív kitörése a testi és lelki nyomorból az íróságba? Mindez együtt és még sok minden más is. Legfőképpen azonban a személyiség karaktere. Ebben a személyiségben, mint az egymást taszító fémek ötvözetében, olyan végletes feszültséggel van jelen két ellentétes törekvés: az önmegismerés-vágy és a világváltoztató akarat. Elérkezni önmagamhoz, vallotta Kassák, és ugyanakkor, egy időben újrateremteni a világot is – s mindkét törekvés döbbenetes erővel.

Akkoriban, 1946-ban, ahogy könyvében az önmegismerés sziszifuszi erőfeszítése ragadott meg, úgy személyes találkozásunkban a másik pólus: a magabiztossága. A tehetségében, belső indításaiban, gondolatszikráiban való feltétlen hite. A szegedi kulturális napok kis híján botrányba fulladtak. Az egybegyűlt népes hallgatóságnak (főként egyetemi fiataloknak) az egyik szereplő író, előbb a szegedi gondolatról, majd beletüzesedve, már magáról Szegedről, a bűnös városról mondott dörgedelmet. Horthyék bűneit számon kérni a jelenlevő és csaknem szükségszerűen lokálpatrióta ifjúságon – elképzelhető ennél jobb taktika is. A zsúfolásig megtelt nagyterem az írókkal szemben egyszerre robbanásig ellenséges lett. Ez után következett Kassák. Az irodalom, a szellem rangját azzal mentette meg, hogy a történtekről, az indulatokról tudomást sem véve mondta a magáét.

Később értettem csak meg igazán: mindig a magáét mondta. Nem azért, mert ügyes taktikus volt, hanem éppen azért, mert nem volt taktikus. Új művészetet hirdető és teremtő író volt, nem hasznos vagy hasznosnak vélt kompromisszumok zsonglőrje. Elhivatottságában szuverén.

Hányszor, de hányszor voltam tanúja később ennek a kassáki magabiztosságnak. A véletlen úgy hozta, jártam vele együtt képzőművészek műhelyében, hallottam városépítészekkel vitatkozni, s mellette álltam, a közelében, kényszerű hallgatásának éveiben is. A legnehezebb idők elmúltával, hosszú estéken át beszélgettem vele, vagy hallgattam őt, amint másokkal beszélgetett a művészetről. Volt próba, alkalom és idő elegendő belelátni a titkába.

A titok nyitja számomra nem egészen az volt, mint amit ő megfejtésül a világnak s különösen nekünk, kritikusoknak kínált. Kassák azt mondta: olyan verseket ír ő, hogy mint egy-egy tárgyat, le lehet tenni az asztalra. Meg azt is mondta – nem szó szerint idézve –, hogy az ő versei olyanok, mint egy városi tér; bármelyik utcán indulj el, végül mindegyik beletorkollik, mindegyik a térre vezet. S hogy ez mind az ő tudatos szerkesztésének az eredménye. Tudatosság? Olyan hosszú időn át volt az esztétikában a költőket illetőleg afféle félpejoratív fogalom, a spekulatív és a másodlagos udvariasabb szinonimája, hogy nem árt egy percre elidőzni itt. A szavak mögöttes tartalma ugyanis változik. Akik például azt írták Babits Mihályról, hogy tudatos költő, poeta doctus, nem dicsérni, hanem kicsinyelni akarták. Egészen más nézetek szerint a tudatosság afféle kifejlett sakk-képességet jelent, mely a felrajzó számtalan lehetőségből logikai úton szűri ki az egyedül jót, a leghatásosabbat. Kassák sem így, sem úgy nem volt tudatos. Másként volt az. Művészibben, áttételesebben. Akár verset írt, akár részt vett az irodalmi köz- és magánéletben, hallotta a hangot: a személyiségéből fakadó egyetlen lehetséges választ. Ahogy műveiben nincs spekuláció, rafináltság, ravaszkodás, a fontolgatás tétovasága, se hideg, se meleg megfogalmazás, úgy nem volt az életében sem. Személyisége örökösen készen állt a feleletre, de ezt az érett, kimunkált személyiséget indulati, ösztönös parancsok vezérelték. Ahogy a kezdő autóvezető mindent megfontol, és úgy adja ki tagjainak a cselekvési parancsokat, a rutinosnak pedig keze-lába önállóan végzi a dolgát – Kassáknak minden tagja-íze Kassák volt. Ránduló idegszálai pontosan működtek.

Láttam 49-ben vagy 50-ben, ahogy zordan, megközelíthetetlenül dobott oda egy megszolgált, kiérdemelt királyságot. (Végül is ő volt az első munkásból lett és a szocializmus tanain felnőtt magyar író.) Elismerés, hírnév, pénz, hatalom – amit csak egy társadalmi rend az érte küzdő nagy egyéniségeknek adni tud –, minden megillette volna. Minden, ami egy ideig jobbára csak ügyeskedőknek jutott. Akkoriban az Írószövetség négyoldalas kérdőíveket bocsátott ki – mintegy az írói felhasználhatóság kipuhatolására. Ez volt a tárgyalási alap. Aztán egy bizottság egyenként beszélt a megidézettekkel. Kassákkal együtt várakoztam. Kérdőíve nem volt kitöltve: a neve alatt kemény, nagy betűs kézírásával mindössze ez állt: „Beteg vagyok, semmit sem dolgozom!” Nem fogom elfelejteni a keserű mosolyt, amellyel megmutatta.

Furcsa dolog, egyre-másra puritanizmusát rajzolják elém az emlékek. A békásmegyeri parasztház tisztes szegénységét például az ötvenes évekből, honnan természetesen HÉV-vel járt be Pestre, a nem háborgás nélküli büszkeséget, mellyel félrefordulva elnézte, hogy szomszédos írótársa hogyan robog el mellette kormányszintű fekete autóján. Vagy azt a diplomáciát nem ismerő hajthatatlanságot, mellyel, amikor már módja volt képkiállításán az általa becsült írók számára irodalmi délelőttöt rendezni, a felkérendő szereplőket kijelölte, ahogy egyik költőnk kikötését, hogy csak a feleségével együtt lép fel, visszautasította. („Az irodalom nem családi ügy!”)

Pedig a puritán, az őszinte, a kemény Kassák – és éppen ez a más a mi tapasztalatainkban – mégis méltányos és másokra figyelő volt. Indulatosságában sosem vált önössé, sebei miatt vakká, szívtelenné. A paranoiát idegosztályi sűrűségben produkáló irodalmi életben személyisége biztos emberi egészséget mutatott. Ellenvetésre, érvekre fogékony volt még haragjában is. Igaz, már-már szeretett indulatba jönni, mert tehetsége, szelleme ilyenkor fokozottan dolgozott. De azt sohasem tapasztaltam, hogy a vitát személyes térre terelte volna, vagy hogy érveit tekintélyével vagy sértődöttségével toldotta volna meg. Merem állítani: egyetlen vagy szinte egyetlen volt a jóval idősebb írók közül, akivel az egyenlőség jogán lehetett vitatkozni, sőt akivel gyakran élvezet volt a szellemi torna. Sok mindenben voltunk különböző nézeten, más értékrend, más irodalmi kategóriavilág adta gondolatmeneteink kiindulási pontjait. Vitatkozás közben természetes tapintattal sohasem sértette, sohasem érintette ezeket a személyiség mélyén rejlő és mindegyikünk számára érzelmileg fontos alapképleteket. Zelk Zoltán Kassákról szóló tanulmányaimmal kapcsolatban nemegyszer mondogatta félmosollyal azt az ellenérvet, hogy Kassák mint aktív szerkesztő (puszta formai okokból) le sem közölte volna azokat a formahű költőket, kikhez én személy szerint a legerősebben vonzódtam. Lehet: ez az ő tapasztalata. S a Kassáknál indult s vele viaskodó nemzedéké. Én viszont húszéves barátságos, sőt – talán dicsekvés nélkül – barátinak nevezhető kapcsolatunk alatt mindössze két alkalomra emlékszem, hogy egyáltalán előhozakodott volna a rímes verselés elleni nézeteivel, és hogy – bár akkor is tapintatosan, de befolyásolni akart volna. S hogy az egyik érzékeny alapképletet említsem: Babitsról – kivel pedig irodalomtörténetileg dokumentált a rossz viszonya – csak tapintattal és elismeréssel beszélt.

Visegrádon Kassák több ízben is együtt volt édesanyámmal, kinél mindössze két és fél évvel volt fiatalabb. Csakhogy hét évtized fölött nem az évek számítanak, hanem a testi állapot. Anyám a sír szélén tántorgó öregasszony volt, kinek elgyötört testében csak a szelleme maradt ép, Kassák tetterős, javakorabeli férfinak tetszett mellette. Úgy igaz, hogy a férfiak emberségének egyik eleven próbája, afféle biztosan jelző lakmuszpapírja, hogyan viselkednek az öreg, a nőiségüket vesztett nőkkel. Aki keresztülnéz az öregeken, zengjen bár fülemüledalt a nemes eszmékről, süketen hallgatom. Jó volna ábrázolni tudni, hogy Kassák miként volt anyámmal természetesen kedves, figyelmeskedés nélkül figyelmes, megjátszás nélkül érdeklődő. Valami rokonszenvféle látszott szövődni közöttük. Egy ízben anyám a kerti sétaúton a földet tartó kőfalhoz vitte Kassákot, s rámutatott egy virágra, amely a kő között, sőt a kövön, egy cseppnyi földből hajtott ki. – Ezt írja meg! – mondta. – Ezt a virágot. – Nyugtalanító pillanat volt. Mondom, két és fél év volt közöttük – és egy évszázad. A virág a kezdődő magyar szimbolizmus témája lehetett volna (ha nem inkább Tompa Mihály tollára illő allegória), Reviczky még megírhatta volna, Ady már alig. Kassákot mégis megérintette, meghatotta a témaajánlat. Írt egy verset anyámnak, Egy öregasszonnyal beszéltem címen.

A címből is kitetszik: a vers írója nem tartotta magát öregnek. (Két-három hét alatt akkor több mint félszáz verset írt!) Nem is volt Kassák öreg – az emberek között. Korát szinte csak a magány mutatta, ahogy a nyolcvanadik születésnapját ünneplő előadás után a taxiban elengedte az arcvonásait, vagy ahogy felrezzent, ha az ajtót valamelyik alkotóházban rányitottam. Egyedül, elrévülten az ember arca döbbenetes. Kiül rá a sorsa. A nagyság zord magányát láttam meg ilyenkor Kassákon, meg azt a sötét, laokoóni szenvedést, amint küzd az izmaira tapadó, láthatatlan kígyókkal.

A XX. században nagyon vigyázzatok

Régi versekről írok, amelyek valamikor forradalmi új versek voltak. Olyan költészetről, amely a magyar avantgarde speciális hajtása. Költőjük: Forbáth Imre a Kassák szerkesztette MÁ-ban indult, majd 1920-ban Prágába kerülvén, a csehszlovák irodalmi élet talaján bontakozott ki, s lett magyar költővé. Azok a versek, amelyeket A csodaváró című kötetben a költő születésének 80. évfordulóján kézhez kapott az olvasó, 1920 és 1938 között íródtak Csehszlovákiában. Forbáthban a költő 1938-ban hallgatott el.

Az avantgarde a 10-es éveknek volt költői újdonsága világszerte – és persze Magyarországon is. (Kassák tankönyvekben is tanított híres versét, a Mesteremberek-et 1915-ben írta.) De a háború utáni évek forrongó közérzete, a levert forradalmak utáni társadalmi nyugtalanság sok helyen új lendületet adott mozgalmának. A fiatal Forbáth csatlakozása az avantgarde-hoz világosan tanúsítja az új lendület okát: egyfelől az avantgarde és a szocialista forradalmi eszmék szoros kapcsolatát, másfelől a kiheverhetetlen háborús élményanyag művészetformáló, más verset igénylő következményeit.

Minden nemzedék hajlamos arra, hogy egyedülállónak, kivételesnek tekintse azt a rosszat vagy megemészthetetlen borzalmat, amit átélt. Így például a 45 után indult és a második világháborút fiatalon, formálódása idején átélő nemzedék is gondolhatja, hogy a közérzetnek, az emberségnek ilyen determináló élménye csakis az övé. És a magyar költészet egészét tekintve némi joggal gondolja, mert az első világháború dezillúziója már kialakult, érett alkotóként érte nagy költőinket, nem a kifejezésmód-választás vagy a belső forma kiérlelése idején. (Ha alakított is rajtuk, mint ahogyan például Babitson nagyot fordított, nem nyomta rá eszme- és formavilágukra örökös bélyegét.) És így van ez a második világháborút már kész költőként átvészelő, az úgynevezett második és harmadik Nyugat-nemzedék esetében is. Pályájuk sínrendszerei már a háború előtt készen álltak. Forbáth költészete a példa arra, hogy a fiatalon átélt háborús élményanyagnak irodalmunkban volt már előzőleg is olyan meghatározó ereje, mint amilyent az én nemzedékem lírai arca tanúsít. Forbáthot a lövészárok tette költővé. Nemcsak olyképpen, hogy tényszerűen megtörtént vele az, ami történt: „Föld alól ástak ki engem egykoron. – Három napig cipeltek eszmélet nélkül, – Poljána Stampiban tértem volt magamhoz. – Körülnéztem és nem tudtam nevem, – Lehullott rólam múltam és anyám, – Egy test maradt csak rángatózó fejjel: – Egy reszkető nyelv, mely beszélni nem tudott, – Egy név – bádogba rejtett halotti cédulán…” (Mikor a néma beszélni kezd.) Hanem olyképpen is, hogy amikor az átéltek után a néma megszólalt a vers nyelvén, világot szétvető indulattal és újrarendező vággyal szólalt meg. A szörnyű dezillúzió után, melynek rémképei ott kavarognak egyre a sorokban, forradalmi illúzióval – amint azt az idézett vers befejezése is tanúsítja: „Figyeljetek, – Emberek! Munkások-testvéreim! – A ti némaságtoknak kell megszünnie, – A ti millió hangotok kórusára vár e nyomorult világ… – Ti szólaltassátok meg a szabadság izzó szirénadalát. – S összedől a régi világ s egy Új születni fog.”

Ez, ugye, csaknem közvetlen agitáció. Csakhogy Forbáth nem proletkultos költő, aki az agitációt tartja a költészet egyetlen feladatának. Igaz, verse a „szenvedés vigasza és a lázadásnak kürtje” akar lenni, mint századunkban csaknem minden valamirevaló költészet, s a háborús tapasztalatok nyomán bőven találni benne olyan figyelmeztetéseket, amelyek célja, persze, agitáció (például: „vigyázzatok… minden zene katonazene ma, mely a szuronyok barrierjét menetelteti mellünk felé… a kék, a sárga, fekete, az aranyhímzésen zászlók alatt ágyuk és gépfegyverek sorakoznak – vigyázzatok, a XX. században nagyon vigyázzatok!!” – (Halotti ima), mégis verse elsősorban vers akar lenni. Forbáth Imre – mint ahogyan A csodaváró előszavában Varga Rózsa gondos tanulmánya kifejti – a cseh proletárköltőknek ahhoz a csoportjához csatlakozott, akik poetizmus néven új irányzatot hoztak létre, s akiknek nevében Jaroslav Seifert a támadásokkal szemben így védekezett: „A proletariátus számára csak jó agitációs művészetet lehet csinálni. A hangsúly az »agitációs«-on van és nem a »művészet«-en. Mi azonban szeretnénk művészetet csinálni. Ne ítéljenek el ezért bennünket.”

Egy a múltból ismerős vita elevenedik meg ebben az idézetben. Olyan vita, amely bár véglegesen eldőlt, a mi múltunkat is megérintette, számunkra is ismerős. Csakhogy a cseh költészet gyakorlatában valamelyest másképpen dőlt el, mint a mi lírafejlődésünkben. Ott az avantgarde-ból kifejlődött modernista irányzatok mintha mélyebben felszívódtak volna a nemzeti költészet egészébe, mint minálunk. Az expresszionista vagy szürrealista kép, az asszociatív ugrású verslogika erősebben áthatotta a 30-as, 40-es évek verseit. Forbáth Imre mint csehországi magyar költő, a cseh fejlődéshez kapcsolódva kitarthatott a későbbiek során is fiatalkori verseszményei mellett (a részben Kassáktól tanultak mellett), még akkor is, amikor itthoni kortársai, a 20-as években indult magyar költők már elfordultak Kassáktól és az avantgarde kezdeményezőitől. A cseh költészet szellemi táptalaja így tette lehetővé, hogy Forbáth – a maga nem kimagasló, de szolid, kétségtelen tehetségével – a 30-as években is folytathasson egy költői utat, melyen akkor nálunk egyedül Kassák haladt előre. S meg tudta írni az expresszív köntösű versben nemcsak haragos, forradalmi mondanivalóit, s nemcsak ki tudta mondani a kor legfontosabb szavát: a fasizmus elleni tiltakozást, csaknem olyan pontos előérzettel, mint Radnóti – hanem szlovák falvakban orvoskodva elevenné tudta tenni a szlovák proletárélet sok jellegzetességét is. Mégpedig költőien, hatásosan, műve leginkább maradandónak ígérkező részeként.

E frissen maradt régi verseket olvasva, bizony egyet kell értenem méltatójukkal, Varga Rózsával: Forbáth munkássága „magánossága és elszigeteltsége ellenére beletartozik a magyar irodalom egyetemességébe”. Olyan szín benne, amiről kár volna megfeledkeznünk.

Egy Illyés-vers titkai

Hogy milyen az Illyés-vers, tudja mindenki. Még az is, aki nem tudván tudja, hiszen több évtizeden át költői nemzedékek sora nőtt fel úgy, hogy az ő modorát, hangját próbálgatta. Ő a spontán költő, aki maga is azt vallja: minden vers alkalmi vers. A Victor Hugók, a Petőfik csodált táborából való, akik számára a versírás: naplóírás. Pedig igazából nála sem a kiindulás a fontos, a pillanat hozta lírai rezdülés, az, hogy például vihar készül, indul a komp, vagy kapál egy öreg paraszt, hanem az, amit az impresszió belül mozgásba hoz. A belső világ nyugtalan, felhevült, vulkanikus állapota, mely a legkisebb külső hatásra létrehozza a vers eruptív tüneményét. A spontán költészetnek ez a nyitja; s a belső izzás foka egyszersmind mércéje is. Petőfiből minden aprócska érintésre kiszökkent a vers. A sikeres vers. Miért? Mert folyton-folyvást fogta az Isten lábát. Könnyen felfejthető, szinte tapintható, hogy Illyés belső világát mi tartja izzásban, mi a magja, magmája. Ez a parasztsors, magyarság, emberség, szabadság kérdéskomplexuma. Bár más helyzet, más idő koordinátáin, de a komplexum rokon a Petőfiével. És megint csak más koordinátákon rokon a stíluseszmény is. Fölösleges is részletezni. A világosságigény. Az inkább kifejtő, mint elhallgató érvelés. A motívumok, képek, metaforák tisztult pontossága. A verselés hagyományon belül újító hagyományossága. Verseinek pályája, ívelése, kiindulástól a lezárásig, típusban többnyire azonos a Levél Arany Jánoshoz pályájával. Ami nem jelenti azt – lehetetlen is volna –, hogy oly köznapi kezdetből mindig is akkora magasságba emelkednének fel versei.

Igaz viszont – és ezt nem árt előrevetni –, az idézett és elemzésre szánt vers némiképp eltér ettől a stíluseszménytől. Kevésbé kifejtő, inkább elhallgató, pontosabban: inkább csak jelző. És éppen ez ad lehetőséget az elemzés során megkísérelt kettős értelmezésre, kettős kulcsra. Íme az első:

A „szerep”, melyet a fenti idézett és elemzésre szánt vers említ, az előbbi kérdésgubancból való. Jelentése tág, benne van az az ezerszer emlegetett „úgy jöttem, hogy az út néki is út legyen”, vagy a hasonlóképpen a hűségre vonatkozó „nem menekülhetsz”, de túl ezeken az a bizonyos „őrhelyen állok” helyzet is, mely távolra szegzett szemmel folytonosan a nemzeti lét jövendőjét vizsgálja. A vers első részének egyszeri olvasásra is kitetszik a magja: az őrtálló kínjairól van szó, kinek magányos helytállásáért rossz pénzzel, kétellyel, bírálattal fizet a világ, de aki mégsem tehet mást, mint amit tesz. Csakhogy ez a felszíni értelmezés mellőz egy sereg árnyalatot, mellőzi a többletjelentések egész sorát. Márpedig a többletjelentés – tudja minden valamirevaló költő – gazdagítja a verset. Mellőzi például a „bírálni tündöklő” világ mellől a költő önbíráló tekintetét, mely lappangva felsejlik a második versszakban. Mert vajon csak a világ az, amelyik előtt „nyílik is, vetkezik is a szív meg orca”? És még világosabban jelződik ez az önvizsgáló tekintet a vetkezést, a vetkezés módját feltáró, csöppet sem hízelgő hasonlatban: „mint gyermekkorunk műlovar bohóca”, aki vágtában, vagyis mutatvány közben bújik ki gönceiből. Bohóc, műlovar, gönc és a hozzájuk értendő mutatvány szó – mi ez, ha nem keserű eltávolítás, az elkínzott és a dolgaiba belefáradt ember önkáromlása? S vajon nincs-e előkészítve a kételyeket gomolyogtató elkínzottság már az első versszakban, az óriás magányban és abban, hogy ébredéskor elölről kezdődik minden: „nincs rostély” a világ „tőrei elől”? A szonett tercina részének első sora nemcsak erősíti; de meg is fogalmazza ezt az értelmezést: „Előadásra! Meddig még – szerepben?!” Bármennyire tudjuk is ennek a szerepnek fennkölt fűtöttségét, nemzeti tartalmait, itt, ebben a sorban mégis ott van a legyintés, sőt már-már a bírálat. A vers keményen fogalmaz. S ezzel mintegy előkészíti a gyors fordulatot: a szerep összeszorított foggal való továbbvállalását, a helytállás már-már himnuszba illő fogadalmát: „Míg sorsunk itt…” Igen, de a fogadalom-mondatot a vers megszakítja – s micsoda ellenpont, micsoda érzelmi váltás! –; stb. stb.-vel folytatja. A versben el nem mondott, de máshelyt untig ismételt, agyoncsépelt érvek sorára utalva abban a vitában, mely a költő és a bírálni tündöklő világ között folyik. A továbbiakban leleményesen szövegbe szőtt, új és új stb. stb.-kel érzékeltetve azt, ami most már ebben a „csontváz-rendezés”-ben halálig várja. Érvet és ellenérvet, állítást és tagadást, mely mind a megszakított „míg sorsunk itt” mondat képzelt folytatásából következik. Gyötrő, vice versa ezerszer elmondott, reménytelen dolog – jelzi Illyés; tömör és a stb. stb.-kel egyszersmind minősítő összegezésük arra való csupán, hogy érzékeltesse a magány és a kín forrását, s eljuttasson a „Fintorom is unom!” érzelmi lezárásig.

A fentiekben azonban csupán a vers egyik lehetséges kulcsát kínáltuk – az Illyés-mű ismeretében, tipikus gondolatél érzelmi meneteit mintegy belelátva, beleképzelve a szövegbe. Toljuk mindezt némileg hátrébb. A fogalmazás többrétűsége más kulcsot is ad, azt, hogy a világgal való vita: a léttel való vita, s ez esetben a vers az öregedéssel, a halállal való perlekedés. A szív és orca vetkezése, a göncökből való vágtában kibúvás: az a megcsúnyulás, rombolás, melyet az idő végez rajtunk, a „csontváz-rendezés”, mellyel nem lehet vitázni. Ezért stb. stb.-k az érvek és ellenérvek, s tudott a végszóra és végmosolyra az ellenszó és mosoly.

Melyik kulcs az igazi? Eliot azt mondja: minden versmagyarázat jogosult. Ami csaknem azt jelenti: annyiféle értelme van egy versnek, ahány értelmezője. Ez túlzás. De annyi mégis tény – s ez A virradat tükre című vers gazdagságát tanúsítja –, hogy nyitja mind a két kulcs, sőt még inkább: együtt a kettő.

Elnyújtott máris ez az elemzés? Jogosult-e egy szokott formában írt, „világos” Illyés-verssel kapcsolatban, melyet bárhogy vesszük, költészete alaptémájából merít, s ismerős eszközeivel alakít?

A versmagyarázó a legnagyobbat akkor téved, amikor fölös magyarázatba fog. Igen, de vajon azonos-e az Illyés-vers a köztudatban élő Illyés-verssel? Nincs-e itt, éppen az utóbbi évtized eredményeként, változás? S nem változtat-e képeivel és tömörítéseivel az érzelmi és gondolati menet megszokott dinamikáján már ez a vers is?

Csakhogy előttünk áll még a vers második része. A rajzzal szemben a metszet. Bizonyos, hogy a metszetet más technikával csinálják, mint a rajzot. Kemény anyagba vésve. A költői technikát illetően nem rossz hasonlat. Mert ugyanarról a témáról szólva tagadhatatlan a váltás, más a költői módszer itt. Tegyük egymás mellé a két első versszakot. Mennyivel inkább szűkszavú, mennyivel tömörebb a második megoldás. Egy sereg dolgot elhagy, vagy felcserél, mást pedig megismétel. Mit hagy el, mit iktat ki? A költői szubjektum esetlegességeit, a megfogalmazás alanyiságát („magányom; szemem lezárom; várt rám” – melyek mögé mindig is odaértendő az én). Még a „fölébredek” szót is felcseréli a „föleszmélek”-re, mert valamivel tárgyilagosabb, s tartalma is gazdagabb. A „tükör” szót viszont megismétli, pontosabbá téve a költői képet: az egész láthatár, az egész világ az ember tükrözője. S azt is érzékeltetni tudja a „mi vár?”-ral, hogy kínzó ez a tükör.

De továbblépve: a második versszak is elhagy még jó néhány alanyi részletet. Kiiktatódik a szív és orca vetkezése, a gyermekkori emlékből megelevenedő bohóc; s a „szerep” és a „bírálni tündöklő világ” helyébe lép két összegezés: a „szembenézni” és a „nézőtér jövő”. A tömörítés két telitalálata. A „szembenézni” a tükörrel kapcsolatban nemcsak pontos, képszerű, de tág jelentésénél fogva egyként hordozza a bátorságot a farkasszemet nézésre és az önmagunkkal való szembenézésre. (S ezenfelül egy olyan Illyés-kötet címe is – azért van idézőjelben –, mely a vers hátterében lappangó problémákból bőven merít.) A jövő jelzője, a „nézőtér” – e jelző tartalmasságát nem tehet eléggé méltatni – egyetlen szóval kirajzolja azt a költői képet – és micsoda plaszticitással! –, melyet az első vers bohóccal, előadással, szereppel körvonalaz. Az arcba köpött új redő pedig a már ott is tömörített szenvedtető konfliktust, a világgal és a léttel valót összegezi. Végül az utolsó versszak: ez megint eltávolít, tovább dekonkretizál, de egyben fel is erősíti a lírai hatást. A „fintor”, mely az első versben nagyobb hangsúlyt kapott, itt a helyére kerül, kevésbé lényeges; a magány lesz nyomatékos, az a képzeletet felszító költői kép a színészről – immár az előadás után: melyet a „nézőtér jövő” képe tesz lehetővé, s melybe – az átélés pillanatnyi csendje után –, a tragikumot végiggondolva, csakugyan beledöbbenünk.

Spontán költemény ez? A véletlen adta rezdülést, a benyomást feltáró? Nem. Sűrítettebb, mint az előző? Igen. Szorosabban vannak benne egymáshoz kötve a szavak, s ugyanakkor tágasabb a jelentéstartalmuk? Igen. A vers nagyobb teret nyit általános emberi mondanivalójával a beleélő képzeletnek? Igen.

Mindezek ellenére a kettős vers első és második része mégiscsak összetartozik. Hatásuk egymást erősíti, mint általában a rokon verseké egy oeuvre-ön belül. S ha kölcsönkérjük a tükör-hasonlatot, azt mondhatnánk: A virradat tükre kétszárnyú tükör: az egyik fele mintha egy régebbi, a másik mintha egy újabb költőarcot mutatna. Nemhiába mondja Illyés a Fekete-fehér című kötet előszavában: „A magánélet, de még a magánvélemény, sőt magánérzés is: nyersanyag, eszköz. Rendeltetése másodrendű. Rosszul alkalmazva gátló, tragikus. A vallomás önfitogtatásra ferdül, s épp magunkról enged mind kevesebbet szólanunk… Szóval szólva Arany és Berzsenyi versei alig födnek föl valamit szerzőjük eszerinti magánszemélyiségéből. Mallarmé, Valéry, Eliot versei még ennyit sem. S ez nem holmi eldologiasodás tünete. Sőt dacolás azzal; a mélyebb mivoltunkért.” Gondolom, az elmondottakból is látható, Illyés nem ok nélkül vall így.

Összegyűjtött versei után Babits ezt írja: „Maradjatok összesek – Egy költőt eltemettem – Most már más költő leszek – És leszünk vele ketten.” Illyés Gyula ezt talán nem így, nem ennyire gondolja. De olykor Illyés is más, mint Illyés.

Illyés, Weöres, Nagy László

Illyés Gyula új verseskötetének, a Minden lehet-nek az öregedés, a halállal való szembenézés a legfőbb témája. Az ismert illyési alapmondanivalókat is háttérbe szorítva vagy csak egy-egy olyan fényes új felszikrázásukat engedve meg, mint amilyen a Párbeszéd új házasok közt, vagy a nyelvünkről szóló a Koszorú –, a versek nagy többsége ebből a témakörből fakad. A kötet elé tett fénykép is azt sugallja, azt erősíti, amit a versek mondanak: ősz hajú, időmunkálta arccal néz ránk töprengve-gondolkodva a költő. De azért ne csapjon be a komor tekintet: bámulatos termékenység és erő vezeti a tollát. Régóta tudjuk – a Kháron ladikján óta bizonyosan –, hogy Illyés – az öregedés jelzéseit tán túlbecsülve – elérkezett a legnehezebb emberi konfliktusig; ő, aki a lét végső kérdéseit költészete egészében aránylag kevesebbet bogozta, most az úgynevezett lét-líra fő-fő kérdésgubancához jutott. Olyan filozofikus göcshöz, melyet a vele rokon – metafizikátlan – költőelmék is többnyire valamilyen saját metafizikával oldozgatnak.

Ha egykor, a Haza a magasban idején a „hűtlen jövő” miatt perelt a sorssal, most a „kétes jövő” az, ami miatt támaszt, fogódzót keres. Ha egykor úgy gyanította: lehet, hogy a múlt rejti, amiért érdemes még emberül élni, vagy ha nem, akkor talán a földön kívül kell célt keresni, most azonban, hogy „kezd megszegetni az Ígéret”, mármint a biológiai állandóságé, megújulásé, mikor „minden lehet”, minden rossz: „Járványok. Hidegzáporú kilakoltatás. Sárban cuppogó menetelés ökrökkel, nőkkel, el-elmaradó aggokkal” (mennyire huszadik századi s egybeli ősi pusztuláskép!), amikor „a virágillat temetőivé hidegült, s a fölkapált kertsarok szaga, akár a frissen ásott síroké”, most, ebben a nem hűtlen, de kétes jövőben sem a múlt, sem a földön kívüli cél nem merül fel benne vigaszul. Szembenézése komorabb. Még a mű „aere perennius”-mivoltának gondolata sem borzolja meg – ahhoz talán fiatalosabb dölyf kellene –, sem az őskortól napjainkig oly kitaposott út nem kísérti: „Istenben bízni túl nehéz már ez a szív.” Vagy más, indulatosabb, keményebb megfogalmazásban: „Vélnek hallani – léten – földön – túli hangot némelyek. – Ilyet mi semmit. Mi csak itt: – e földön, itt a földön, földi hangon – tudnánk tisztázni ellentéteinket – a földöntúliakkal is, ha vannak.” Ha nem is a vershang, de fűtöttsége felpáráztat emlékeinkben egy másik vershangot, a Füst Milánét. Az adott kérdésben, az eleven lét elmúlásának szűnhetetlen világbotrányában perlekedett eleget ő is. Illyés azt mondja: „És páncéltoronyként forog – szívem a hó és jég fölött – isten-jussunkért, emberek: – ne haljon sose meg, – ki egyszer a világra jött!” Füst versének hőse rokon módon szól, de csaknem többre tör: „…felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjúságát visszakövetelvén – Mondott aiszkhyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.” De kár szaporítani a párhuzamokat, az elmúlással viaskodó költők sora csaknem végtelen. (Illyés is idézi versében Vörösmartyt, Adyt.) Inkább az a meglepő, hogy egyáltalában nem minden öreg vagy öregedő költőben vetül ez fel, Kassák költészetéből például, hiába élt meg nyolcvan évet, csaknem teljességgel hiányzik; akiben pedig olyan szenvedélyes központi mondanivaló, mint Illyés új kötetében, abban már korábban s szinte életkortól függetlenül jelentkezik. A kifosztó idő, az embert végveszélybe rántó tehát gazdagította Illyést, a költőt, általa még be nem járt gondolati és érzelmi területek felé irányította. A tapasztalás, hogy bennünk rejlő okok miatt lábunk alatt a föld nem szilárd, és a valóság se úgy valóság, ahogy eddig biológiai magabiztosságunkban hittük, váratlanul és katartikusan érte. Igaza van: „Pap, bölcselő szó-vesztve pillogat” itt, s érthető az önmagának címzett felhívás: „Költő, felelj!”

De hát szegény költő, szegény költészet! Mindig is olyan feladatokra kénytelen végül is vállalkozni, csaknem azt mondtam, olyan feladatokba ugrasztódik bele, melyek felülmúlják elménk lehetőségeit. Nevezze néven az elmondhatatlant, értesse meg a magyarázatot nem tűrőt, szavaival járja körül a hallgatást parancsolót. Illyés költészete, ez a világos, mindig is pontos közlésre törő, ez a racionalitásában virtuóz, nem erre készült. Nem ilyen célra formálta ki kitűnő eszközeit. Az ő magával sodró ereje a rádöbbentően pontos költői megfigyelésen alapszik (ilyesfélén például: „Csekély zúgás után – átszállt, de álló testtel, mint a mennybe Jézus – egy szarvasbogár”), meg a hozzáfűzött érvelés robbanásos szenvedélyességén. De a felfűtött képzelet terméke: a valóságos világhoz közvetlenül nem kötődő vízió nála aránylag ritka. „Stigmaként égnek sebeink: – Világítják az ember éjszakáját” – nem Pilinszkytől idéztünk, hanem a Minden lehet-ből. És ez a látomás is belőle van - hogy azért ne informáljam helytelen túlzással az olvasót: „És ahol – a hó függönye szétválik, mint a színpadé: – még távolabb már – századokra? – hirtelen – kigyulladt sziklacsúcsi városok – csörömpölő – pohárszékszerű összedűlte. – …ó-szövetségi medvecsordák – lecammogása falni óvodásokat, ítéletül!”

A feladat és téma követelte stílusváltoztatásoknak a példái ezek. Nem látványos, költőt önmagából kifordító változtatások, de azért észrevehetők. A metafizikátlan metafizika igényei szerint fokról fokra formálódnak, és az időrendbe nem tett köteten belül is nagyjából követhetők. Először a személyes lét és a természetváltás párhuzamosításából fakadó jelképrendszer kristályosul ki (ezzel élt az öregedő Babits is), másodszor – bocsánatot kell kérnem, mert csak nehezen fogalmazható meg – a veszélyeztetettség és a pusztulás kap történelmi példatárt. Illyés, amikor nem képileg fogalmaz (de szerencsére többnyire képileg fogalmaz), így mondja: „Nézhetsz világunkból jobbra-balra, előre-hátra: ugyanaz”; vagy más helyütt, még világosabban: „emlékezetünk, végül biz egybeolvad az emberiség emlékezetével”. Már az imént idézett ószövetségi medvecsordák is azért jöhettek elő. S így jut el Illyés a kötet legmélyebb ciklusában, a Ha jól fülelünk-ben a veszélyeztetettség és a pusztulás olyan látomásáig (s vele szemben itt-ott az okos-jogos biztatásig és bizakodásig is), mellyel a hallgatásra késztető, szót vesztve pillogtató tényekre mégis felel. Csak egyetlen példát: „Afféle tenger hozza ott – mángorló hullám-hengereit Ninivék, – Atlantiszok fölül s húzódhatsz – Gaurizankár-i csúcsra, gondolatra: – vakondtúrás az neki.” Azt hiszem, hogy a Nagy Felelő, a kötetben is megidézett, az Előszó és a Gondolatok a könyvtárban magaslatán erre már rábólintana.

Weöres Sándor kötete, a Tizenegy szimfónia a költő hatvanadik születésnapjára jelent meg. Csupán válogatás életművéből. Tartalma: tizenegy verscsokor a lírai termés „virányáról”, a költő kedve szerint kiszakítva és egybekötve, az időben lépésről lépésre haladva, 1932 és 1970 között. A versek sorában nem egy csaknem betéve tudott remeklésre bukkanhat az olvasó, olyanokra, mint a Valse triste, Ábrahám áldozása, Harmadik szimfónia, Hódolat Arany Jánosnak vagy a Mária mennybemenetele – közműveltségünk megannyi eleven kincse. A kötet egésze mégis meglepő és elgondolkoztató, mert válogatásával már-már hitelesen felel arra a kérdésre, hogy sokirányú és roppant gazdag terméséből mi az, amit maga a költő a leglényegesebbnek tart, önarcképét, költészetének fejlődésvonalát maga hogyan rajzolja meg.

Egy ízben elmondtam már, hogy a weöresi pályakép megközelíthetetlen, ha ívét nem versminimumainak és versmaximumainak pillérei között próbáljuk kitapintani. Vagyis, ha nem a reális anyagot pazarul ontó kisebb vállalkozásaiból indulunk ki, s érkezünk végül az elvont, a mitológiákat elevenítő, azokba bújtatott, benső lét-lírájáig. Weöres elhagyta a Tizenegy szimfóniá-ban az elsőnek említett, a köznapihoz kötő pillért; s hogy egy ismert versből vegyek hasonlatot: a hídívből hajó lett – a létezés fényes vizein ringatózó. Szimfóniái a benső világ szóhangszerre írt zenei kifejezései. Hogy magával Weöressel jellemezzük: „láng gyúl olykor, nem tudni, messze vagy közel – s egy kedves, vagy félelmes arc, – s az emlékek híg vázai szállnak – s a csodák üveges lényei suhannak –, mondom: egy benső tér, hova porszem se fér a foghatóból”. Az állandó a változóban című remeklésből idéztem, s a címet nem is teljes önkénnyel fölébe írhatnánk a szimfóniáknak is. Persze nem igaz az, hogy ebbe a benső térbe, Weöres létköltészetébe porszem se fér a foghatóból – nélküle dehogyis születik költészet, kivált nagyköltészet –, csupán annyi az igazság, hogy ebben a „párafényből, gondolatból égig fonódó lugasban”, mely tizenegy szimfóniájából az olvasó szeme láttára felépül, fogalmaink fogható, konkrét mindennapi tartalma fokról fokra halványodik, költői, atmoszferikus, asszociatív vagy zenei jelentése pedig ehhez mérten növekszik. Weöres a szavak átlényegítésének mestere. Általa, e kivételes nagy képessége által jut olyan eszközökhöz, melyekkel felmérheti, feltérképezheti ennek a benső világnak (a hipotetikusan nem változónak) archetipikus mélységeit, feloldhatja – nem materialista, de nem is idealista módon – létkonfliktusát; a halállal való birkózást a személyiség kiiktatása révén. Így éri el – a zenei és képi hatások fokozott sűrítésével s ugyanakkor a szó és kép anyagtalanításával, a jelnek a jelzett fölötti lebegtetésével –, hogy kötete végén a most először publikált tizenegyedik szimfóniában belső világunk olyasfajta gomolygását is versbe tudja fogni, verssé tudja rendezni, melyre eleddig a szóval élő művészet nem, csak a zene volt képes. A Csillagzene című végső ciklus csakugyan egy, az egész kötetet átható törekvés végső pontja. Végső pontja egyben – legalábbis ma annak látszik – a költészet egyik önmegsemmisítést kísértő lehetőségének is.

Ez hát – fogalmi nyelven így-úgy körültapogatva – Weöres önportréja. Jól ismert versekkel, nagyszerű teljesítményekkel teli.

Ne bolygassuk hát, hogy ez az arckép végletesebb, ezoterikusabb az összképnél; hogy a kritikus Weöres-képe – és feltehetően az olvasóé is – megint más és más. Ne kérjük számon a kimaradt nagy verseket és a teljességgel elhagyott kis remekléseket. Ne kérjük számon e profilképen Weöres másik, elfedett profilját. Az Egybegyűjtött írások két impozáns kötete nemrég jelent meg újra; benne – a gazdag termés kimeríthetetlen lehetőséget ad rá – ki-ki abban a Weöres-arcban gyönyörködhetik, amelyikben akar.

Illyésről és Weöresről beszélve, Nagy Lászlónak két közvetlen elődjét-mesterét is megneveztük – ha ma már Illyéstől, klasszikusan világos stíluseszközeitől teljességgel elpártolt is. Távolabbról az egykori témavilág fel-felcsillanása, közelebbről a nyelvhasználat – tájnyelvi kifejezést is versbe olvasztó – alkotó merészsége kapcsolja még hozzá, már amennyire kapcsolja. Weöreshez, az imént megidézett, a szavak fellazított jelentéstartalma árán merészen teremtő Weöreshez sokkal több köze van. Figyeljük csak: „szemed, a szemed is tünedező, – levelek rése ahogy tágul – ahogy szűkül, de mindig másutt, – szüntelenül célzó, de célozhatatlan, – kintről ordasi tűz s fegyelem, – belül piros őzikecsillag”. A Versben bujdosó című új Nagy László-kötet címadó verséből idéztem. Szántszándékkal kerültem el a vers kezdősorát s egyben refrénjét, mert az már egészen máshova kapcsol, messzebbre: „Versben bujdosó haramia vagy, – fohászból, gondból, rádszabott sorsból – hirhedett erdőt meg iszalagos – bozótot teremtesz magad köré.” Bozót, bujdosó, sors, fohász, iszalag (hogy a hírhedett-et ne is említsük), lehetetlen észre nem venni, melyik fészekaljból keltek ki, s szálltak át ide csapatosan ezek a szavak.

Bizonyos színvonalon felül nem kicsinylés firtatni, ahogy nem önkisebbítés megvallani az eredetet. Nagy László maga származásra utaló példaképversekkel kezdi a kötetét. Bartókkal indít, de a sorban a leghangsúlyosabb: Ady. S joggal az, nemcsak ebből a látszólag mellékesnek tűnő, stiláris szempontból. A vers befejező két mondata így hangzik: „Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.” Vagyis a költő Ady Endre tisztító haragjával tud a legteljesebben azonosulni. A tisztító, lávádzó harag, ez a Versben bujdosó legerősebb, legvilágosabban kihüvelyezhető mondanivalója. Feszültsége két ellentét között szikrázik fel. Az egyik pólust, a pozitívot, maga Nagy László így fogalmazza meg: „Megszülettünk, hogy hozzáadjunk valami jót a világhoz.” A negatív tágasabb is, dekonkretizáltabb is, az maga a világ vagy a világ nem múló gonoszsága, tülekedése, nagyvárosi ügyeskedése, törtetése vagy a létezés eleve szörnyű konstrukciója. Többnyire nem fogalmazódik meg, vagy áttételek homályába vész, körvonalak nélkül lebeg, mint a mindnyájunk által ismert ős-Gonosz. De az indulat, amit felkelt, az a sárkánnyal harcolni kész – hogy magam is áttérjek Nagy László kedvéért a képes beszédre –, az magasan lobog: „Nehogy elmúljon hit s harag, – kínzókamráid, világ, vállalom. Erdőtűz harsonázik hátamon, – tengerből szájba ver a só.” Vagy egészen más, rezignált változatban, de mégis ugyanarról vallva, s a régi formát (hiszen Krónikatöredék a vers címe) merészen kemény szóhasználattal elevenítve meg: „Ilyen időről soha – nem csikorogtak atyák – a holnap kölkeinek – ilyen időről magam – vérhólyag-ajkú diák – dadoghatnék, de kinek.”

„Vérhólyag-ajkú diák” – a pillanatnyi önjellemzés csaknem általánosítható. Nagy László világjárásában és világfelfedezésében, örömeiben és dühös keserveiben van valami a réges-régi prédikátorfiakéból, akik megjárták Wittenbergát, beleszippantottak a korabeli magas civilizáció légkörébe, belekóstoltak a tudomány italába, s aztán indulatos szívvel vizslatták a hazai világot, súlyos, ütni tudó szavakkal ostorozták elmaradottságát. Ha az olvasó az iménti idézeteket jobban szemügyre vette, láthatta – céloztam is rá –, csupa-csupa jelképi, áttételes (és így persze felnövelt erejű) megfogalmazással került szembe. („Világ kínzókamrái, erdőtűz harsonája hátamon”, vagy a korábbi: „versben bujdosó haramia”.) Nem pusztán az alkalomszerű erőteljes kifejezés eszközei ezek (melyik költő nem használ ma már ilyen tömörített képi áttételeket vagy jelzéseket?), hanem egy egyetemes vagy egyetemesnek ható szimbólumrendszer darabjai. Nagy László nemhiába nyúlt vissza Adyhoz, mégpedig az öregedő Adyhoz. Nála találta meg a magát eleve áttételekkel kifejező költészetnek alkatához legközelebb álló sémáját. Nála és persze ott, ahonnan részben Ady is merítette, a képes népi gondolkodásban. Nagy Lászlót olvasva jellegzetesen hagyományainkból fakadó, mitologikusan fűtött új szimbolizmussal kerülünk szembe. Öröm találkozni mai költészetünkben ezzel a mély, indulatában a XVI. századból és persze annál is sokkal-sokkal ősibb időkből reánk tekintő hagyománnyal (vagy pontosabban: visszfényével), jó olvasói élmény megfejteni Nagy László áttételrendszerét, még akkor is, ha közben tudjuk, hogy a gondolatot, különösen elménk mai világát többnyire csak hézagosan tudja tolmácsolni. (Ne értsük félre: nem belső világunk érzelmi villódzását!) Ha tudjuk, hogy erre, mármint a gondolat, az intellektuális világkép plasztikus költői kifejezésére kimunkált és szintén mélyen magyar hagyományban gyökeredző költői lehetőségeink vannak (Vörösmarty, Babits Mihály, József Attila).

De minden igazi költőt, költészetet úgy kell megkedvelni, úgy kell szeretni, amilyen. Nagy László eredeti költő – oly ritka, tünékeny fajta ez –, primer, nagy erejű képekben, látomásokban fejezi ki a belső világot, a mi belső világunkat. Nyers, csiszolatlan bazaltszavakat vet elénk, néha szerteleneket, szecessziósan túlméretezetteket is. De egy-egy pillanatában nagy versekkel lep meg bennünket. Lezárásul hadd idézzem, visszafordítva rá, amit kötete élén Bartókról maga ír, minden egyes sorra egyforma hangsúlyt téve: „Ó, hány remek mén dühe benne! – Diadala mégis a fegyelme, – nem csitul mégse, virrasztani hív –.”

Különös testamentum

Különös? Persze. Meg becsapós is. Például hogy a legegyszerűbbet mondjam: olykor maga a vers cáfolja meg a költő kijelentéseit. „Gondolat botlik, – szó dadog, – hasonlat sántit – De szökkenést, de futamot, – ugyan ki várt itt – dallamot?” – így kezdi Illyés Gyula a kötet egyik legbravúrosabb versfutamát (Egy régi kéregetőének dallamára), melynek magasba kúszó crescendóját tizenháromszoros ismétlődésben egyetlen rím csengi végig. És hogy erre az egész kötet fölött lebegő ellentmondásra, szó és vers különbségére mást is idézzek, íme egy Arany-fénytörésű Őszike: „Maradt valami zeneszerszám – Hang abból még jöhet. – Vén vaknak is kijár a napszám, – dünnyögjön bármi nyomorultan. – A dallam bent maradt az ujjban, – ha nincs is már szöveg.” (Bemutató.) Márhogy csak az ujjban! Ne is vitassuk a rafinált képbe rejtett képtelen közlést. Igazából nem erről van szó. Más változott.

Illyés kapcsolata változott az idővel – ez a más költőkhöz mérve is különleges kapcsolat. El szoktunk játszani azzal a kérdéssel, hogy egy-egy költőnknek mi a legfontosabb szava. Van, kinek az eszmélet vagy a rend, másnak az elme, megint másnak a végítélet napja. Illyés legfontosabbja – meg merem kockáztatni –: a jövő. Szinte csak egy pillanata volt a háború végének kétségbeejtő égboltja alatt, amikor így beszélt: „Jöhet idő, hogy emlékezni – bátrabb dolog lesz, mint tervezni”, de akkor is csak azért látta fordítva, „tótágast” a világot – ugye, emlékszünk a hitet adó nagy versre? –, hogy az eltakart, vágyott jövőt ne tévessze szem elől. Mert Illyés nem akármilyen várakozó jegyese a jövendőnek. Égető, személyes vágyakozása valójában nem személyes, nem egyedi: nem a siker, a hírnév, a szerelmi boldogság, az egyéni üdv beteljesítését kívánja a jövendőtől – költőtől ez is igen természetes volna –, hanem a közösség életét érintő nagy eszmék valóra váltását. Lakható, embernek való „mennyországot” még itt a földön: a „történelem előtti” kor után az értelmes rend korát. Nem is lehet pontosabban jellemezni Illyés és az idő múltbeli viszonyát, mint ahogyan a kötet élén álló Várakozások című visszatekintő vers teszi: „Várakoztam. Talpammal vertem – a földet: iparkodj, jövő! – Fektéből csökönyös bivalyt, – rugdaltam rest Históriánkat.” Igen, de egyfelől közben a história megmozdult, elvéve vagy átalakítva-betöltve a költő várakozásait. Másfelől hiába gondolkozunk nagy eszmékben és nagy egységekben, akár századokban is, várakozásunknak ideje mégis korlátozott, kimért. Illyés a Kháron ladikján villódzó elmélkedéseiben és egy nagy indulatú, metafizikus távlatokig elérkező verseskönyvben, a Minden lehet-ben nézett szembe a változtató ténnyel. Felelt a költőnek is megfelelhetetlenre Füst Milán-os haraggal és vörösmartys sodrással.

Itt, a Különös testamentum-ban csökkent az indulata, elégikusabb lett a hangja. De a korlátozott idő, a múlás abszurduma változatlan ihletője maradt. Sőt mintha túlzottan is elfogadta volna – tőle magától véve a képet –, hogy hegyre került vagy hegyre szorult, s a helyzetbe magát beleélve, onnan szemlélné már nem csupán az „édes országot”, hanem az egészet, a megérintő és jelentéssel teli, keserű-édes világot. Magát túlzottan is beleélve – innen a szavak és a versek fel-felötlő ellentmondása. Mert az új időviszony nemcsak költői érzékenységét élesítette, hanem bizonyos irányban fel is szabadította. A belsőbb körök gazdagabb kibontásához segítette. A kötet vallomásait cáfoló, termő lírai korszakot hozott rá. Olyan korszakot, mely az egymást kergető, apró lírai mozdulásokat se ejti el, a látvány látszólag céltalan képi élményét se veti félre, verssé érleli őket, hiszen ahogyan ki is mondja: „hálónk és fegyverünk a kép” a világ újrateremtésében vagy megismerésében. S hogy Illyés mindig is milyen pontos képzelettel formálta a képet (hadd kockáztassam ezt is meg: realizmus és szürrealizmus határmezsgyéjén egyensúlyozva), annak ma már könyvtárnyi irodalma van. Mégis egyetlen példát arra, hogy a pillanat adta képi ötletből hogyan lesz életérzést kifejező vers: „Az a torony, ez a tündöklő, az az enyém, amelyet – védőváramul őszi muslicák építenek fölém. – Csapkodhatok, követ – el nem ereszt a zengő tünemény.” (Futó torony.) Láthatóan alig alakítva, könnyű kézzel vetette oda, egyetlen rímmel tűzve meg az ötlet természetesen kibomló anyagát. De nemcsak a kész vers, egy-egy kép (realista-szürrealista?) mennyi mindent tömörít: „nemcsak a haj szálai… – bent az agy bozontja is megőszülhet”, vagy kora tavaszi hóolvadásban: „Százszámra meszes koponya – szétszórva a lapályon a – vakondok-kúpok tábora”, s végül egy a maga egyszerűségében roppant mély értelmű: „sorsunk még elcserélhető volt, halrajzásszerű”. Úgy kell lefogni a tollam – ez is kép lett írógépkorszakunkban –, hogy ne idézzem tovább (ezt a pompásan illyésit például: „A talp ősi nyelven társalog a talajjal”), s ne mutassak rá, hogy a kép mennyire nem eszköz itt, hanem tartalom.

Annak a roppant termő, spontán versre kész állapotnak a nagyon is speciális lírai tartalma, melyben Illyés csaknem azzal a gesztussal, mint valaha Babits (aki nem szeret, annak jó lesz így is – és aki szeret, annak jó lesz így is), írja a kötet verseit. És ahogyan Babitsnak se szabad elhinni, hogy rest volt a verset „jobbá faragni”, persze Illyésnek se, hogy verse „már meg se faragott”. S ha már a képi megfogalmazások világosan elvezetnek a kötet egészét ihlető lírai tartalmakhoz, akkor helytelenül leszűkítve a tartalmak körét a célba vett, megénekelt témákra, el lehet mondani ezekről az új versekről azt is, hogy hol prózához közelítő, hol magasfeszültségű dikciójukkal Illyés olyan területeket is bejár, amelyek számára szokatlanok. Nemcsak az életérzéssé vált új időélményét; hanem e mellett, vele párhuzamosan a személyes intimitás más területeit is. Megszólal például ismét, és újólag kiteljesedik férfias gyengédségének a szava; az, amelyet az olvasó felidézhet magában, ha az Ifjúság című fiatalkori versre gondol, ha elmormolja a Testvérek kezdősorát és refrénjét („Három nap néztem volna csak szemed”), vagy ha a későbbiekben például a Ditirambusz a nőkhöz című versre emlékszik. Mert, ha nem is trubadúros szerelmi verseket rejt ez a kötet, de a próbát állt szeretet vallomásait kínálja – és talán éppen a legszebb lapjain (Hű tükör, Virágszál, virágszál után… Búcsú a testrészektől). Méghozzá a hagyományos férfiszemléletet már-már lebírva, a női öregedéssel is közösséget vállalva, annak felemelő pátoszát is szavakba foglalva (Ki nem fogyó mosollyal). Ha Walt Whitman azt mondta az asszonyokról – ritka világirodalmi gesztus –: „Szépek a fiatalok, de az öregek még szebbek”, Illyés nemcsak ilyen udvarias hűvösséggel bókol nekik: a gyengéd vallomások szép dallamsorában a sötét tónusú, mégis érces szenvedély magas céje se marad megszólalatlan a kötet egy szokatlanul tömör, áttételes remeklésében (Rendcsinálás előtt).

Mindez persze az intimitásnak csupán egy könnyebben behatárolható részlete, témája miatt egyszerűbben szavakba foglalható. Próbálkozhatnánk más megközelítésekkel is folytatva a képi elemzések sorát. De bárhogyan járnánk is körül a kötet jellegzetességeit, kimondván és megmutatván, hogy feladatok nyűgétől szabadult, hogy lírailag termően fellazult, személyesebb, hogy a gyengédség jegyeivel újólag kiegészült, mindez modulál ugyan, de lényegileg nem változtat azon az alaptónuson, amihez az illyési mű magasodását követve hozzászoktunk. Azon a hagyományban gyökeredző, jellegzetes férfilírán, amely a mindennapokra szögezett szemmel – sem nem révedve bele az ontologikusba vagy a metafizikusba, sem nem bonyolódva bele a személyiség mélyrétegeibe – örökösen a közös gondok körül forog. S ha e gondok szorítása enged, akkor is úgy veszi számba, hogy a nemzeti sors egy-egy időszakban egy-egy férfinemzedék vállára súlyosodik.

Mit ad hát Illyés nekünk az új kötetben? Az ő ellentmondásra késztető szavával élve, mit testál ránk? Azt mondja bevezető verse: magának is titok még. A verseket végigkutatva, végigtanulva, Borsos Miklós rajzain is továbbihletődve kevésbé titok az olvasónak. Legelőször is: mint minden nagy költő egy-egy kötetével – „közkincs”-verseket. Ez a legfőbb. De nem utolsósorban: átszíneződését egy lírai magatartásnak, mely a legszerencsésebben úgy termékenyíti a változó időt, irodalmunk folyamatát, hogy maga is változik.

Két vázlat Weöresről

Egy újabb Weöres-kötet

Hozzá vagyunk szokva, hogy a költőkről híres nagy vállalkozásaik alapján formáljunk képet. Hogy művükről elmélkedve többnyire az összegező csúcsversekről beszéljünk, melyekben a legtöményebben van jelen személyiségük, kristályosulnak értékeik. Ez így természetes, hiszen a nemzeti kincseket őrző köztudat is ezeket a verseket tartja nyilván, egyenként s cím szerint. Ha azt, mondjuk, Gondolatok a könyvtárban, ha azt, Előszó, vagy A vén cigány, szükségtelen hozzátenni, hogy Vörösmarty. Vajon Vörösmarty-képünk az volna, ami, ha a költő azt a nyolc-tíz számon tartott és betéve tudott „nagy vállalkozását” nem írta volna meg? Ha nélkülük szállt volna ránk műve?

Ez persze végletes példa. Arra jó, hogy az ellentétéről is szó essék. Egy más kategóriáról, melybe az olyasfajta költő tartozik, kit nem tud az irodalmi közgondolkozás csupán a nagy vállalkozásai alapján jellemezni. Akinek a versmaximumai mellé odakívánkoznak a versminimumai, mert teremtésének csúcsai között azoknak is helyük van. A létösszegező nekigyürkőzések mellett az „igénytelen” remekléseknek: a versküszöböt alig meghaladó élmények rögzítőinek, melyeket a költők egy része önálló versként meg sem ír.

Két-három évvel ezelőtt, Weöres Sándorról beszélve fejtegettem azt, hogy az ő költői nagyságának egyforma fontosságú tartópillére versmaximumainak és versminimumainak sora. Oly népszerű gyerekköltészete például többnyire a versminimumain alapul; de a versküszöböt alig elérő ihletmozdulások megformálásával már első kötete is tele van, belőle idézek egy jellegzeteset és közismertet: „Cigarettázom az árokparton. – Húsz fillér az összes vagyonom, – de az egész Föld a hamutartóm.”

Weöres új kötetéről, az Áthallások-ról beszélve Alföldy Jenő most visszatér erre a gondolatra (Kortárs, 1976. október), és kiegészíti azzal, hogy érvénye valójában minden nagy termékenységű költőre kiherjeszthető. A múltra nézve igaza lehet, de a jelenre már sokkal kevésbé, mert a minden verscsírát verssé nevelgető, spontán költészet napjaink lírájából kiveszőben van. A költők magatartása e téren változni látszik, romantikus önbizalmuk csökkenőben. Weöres helyzete speciális. Őt nem a romantikus elhivatottsága készteti ihletembriói létresegítésére, nem a tőle idegen, felnagyított éntudat, hanem egyfelől az a modern kísérlet, amely a líra szélső lehetőségeit tapogatja (mi már vers? mennyire alakítható át zenévé?), másfelől az a nyelvi készség, mely a legkisebb impulzustól is versteremtő mozgásba kezd benne. Elég egy kép, egy szó, egy összecsengés, egy asszociáció – és Weöresben máris egymás mellé állnak, mondattá formálódnak a szavak, méghozzá csaknem szükségszerű, egyedi jellegű kapcsolódással, hatásosan és tartalmasan. Habozva mondom el, nehogy más költő még példának tekintse: egy ízben tanúja voltam, ahogy Brueghel Gyerekjátékok című képéhez tíz vagy tizenöt strófát írt a Móra Kiadó zajos szerkesztőségében. Tollát szinte fel sem emelve rótta gyermeki, szépen rendezett verébfejbetűit, nem tovább, vagy egy félóra hosszat. S a télikabátját is, nehogy túlzottan átmelegedjék, csak a vége felé tudta lehámozni róla Károlyi Amy.

Az új kötetről, az Áthallások-ról beszélve azért tartozik ez szorosan ide, mert az az utóbbi évtized köteteivel, a Tűzkúttal, a Merülő Saturnus-szal, a Psyché-vel (és még inkább a korábbi híres kötetekkel) szemben túlnyomóan Weöres Sándor versminimum-termésén alapszik. A versmaximumot két szűkös ciklus (Ősvilág és a címadó) sejdíti csak fel benne; s a könyv túlnyomó részét kitevő másik két ciklus (Könnyű, Zsebeim) már címében is jelzi, hogy más természetű verseket tartalmaz. Ez az előbbi mélyebb rész, mely a régi nagy vállalkozások visszfényét ragyogtatja, valójában utóvédje azon versek seregének, melyben Weöres a benső világ megtisztult látomásvalóságát tárta elénk meg a dimenziótlan „másik élet” ködbe vesző sejtelmeit. Mindkettőnek tápláló forrása a létezés humanista, etikus korrekcióvágya, valami tisztult, emberi salaktól, kényszerektől és esetlegességektől megszabadított „másik birodalom” áhítása, mely megközelíthetetlen, de megközelítendő, tapinthatatlan, de tapintandó; Weöres számára mindenesetre olyannyira valóságos, mint mondjuk Platónnak az ideák világa. (A hasonlat nem véletlen, képzeteiben ez afféle: létezés- vagy „örök élet”-minta.) Szólni kényszerül róla, újra és újra, s azért tud szólni, mert csaknem egyedülálló képessége van arra, hogy szavaival célba vegye a szavakon túlit. Többet képes mondani annál, mint amit mond. S ezt nem az örök jelképekbe kapaszkodva teszi – ez meglehetősen ritka nála –, hanem az élet egyszerű tényeinek csupán egy-egy vers erejéig érvényes jelképi felruházásával.

Az Áthallások-ban tehát van csakugyan áthallás. Káprázat a láthatatlanról. Egy-két versmaximum. Nagyobb részében azonban a kötet verssé formált ihletrezdülésekből áll, mintegy a versküszöb határán rajzó ötletek, megfigyelések, ritmusjátékok, nyelvi lelemények kidolgozásából. Vannak köztük szép számmal, melyekben jelen van az eredeti, a Weöresre oly jellemző költői szemlélet (például: „Piros, kék, zöld, sárga, barna – a napsugár cipőtalpa”), de vannak puszta rutinból készültek (például: Téli Magyarország), melyek a Brueghel-rögtönzésre emlékeztetnek. Kiegészíti még sorukat természetesen néhány pastiche – az álruhát kedvelő Weöres egyik fő erőssége –, ezúttal Szenczi Molnár Albert modorában; két érdekes műfordításcsokor, s végül egy pompás szakmai tréfa, az irodalmárok mulattatására. Schiller Der Handschuh („A kézcipő”) című versének nyersfordítása.

Egyszer láttam egy Vörösmarty-kéziratlapot, ha jól tudom, a Csongor és Tündé-ből. S ha már Vörösmartyval kezdtem a beszédet, hadd fejezzem is be vele. A lap margója és itt-ott a kihagyott sorközök is telisdetele voltak rajzokkal. A töprengés, az erőgyűjtés félfigyelemmel rótt arabeszkjei a jól ismert, maradandó sorok között. De ez is, az is Vörösmarty keze nyoma. Nem tudom, nem ilyenféle kéziratlap-e ez az új Weöres-kötet?

Három veréb hat szemmel

Weöres Sándor versantológiája, a Három veréb hat szemmel olyan védelmi felszereléssel, olyan bandázzsal jelent meg (elöl egy irodalomtörténész terjedelmes bevezetésével, hátul egy másik irodalomtörténész fejlődéstörténeti eligazításával, s végül magának Weöresnek utószóként közölt „maga mentségével”), mintha megint olyasféle csíny vagy közízlést fricskázó tréfa rejlenék itt, mint amellyel költőnk már nemegyszer eleven szenet gyűjtött a fejére. Pedig hát, sajna, le kell lohasztanom a kíváncsiak gerjedelmét: ez a testes kötet a régi magyar költészet sajátságos antológiája csupán. Igaz viszont, hogy Weöres, ha másként, más módon, mégis messze túltett eddigi „csínytevésein”; költő létére, uram bocsáss, az irodalomtudósok domíniumába merészkedett.

A magyar irodalmi múlt – elvileg – persze közkincs. Az tallózhat benne, aki akar. De hogy a gyakorlatban mennyire érinthetetlen hitbizománya a tudós világnak, azt már-már mulatságosan tanúsítja Kovács Sándor Iván nagyszabású bevezetése, amely Weöres behatolását a védett területre a költő diplomájával, bölcsészdoktori címével, nem új keletű irodalomtörténeti érdeklődésével, valamint egész munkásságának mégiscsak a „nemzet és történelmi sors” áramából fakadt nyelvi alapjával mentegeti. („Úgy rendelkezik a magyar nyelvi géniusszal, mint Tolsztoj az orosz falvak lelkével” – idézi Kardos Tibortól.) Megtudjuk továbbá, hogy a költő családja a progresszív nemzeti múlt részese, apja a Vörös Hadsereg tisztje volt, akit a Horthy-rendszer megfosztott rangjától és nyugdíjazott, s felmenői a legkülönbözőbb dunántúli költőkkel voltak rokonságban vagy barátságban (Kisfaludy, Berzsenyi), egyik ősanyjának vagy talán tanítója ősanyjának pedig Csöngén maga Petőfi udvarolt.

Van hát jogcíme Weöresnek! Ha nem elég jogcímnek, hogy az, aki.

Maga az antológia, melyet a Kortárs olvasói részleteiben ismerhetnek, költészetünk értékeit és különösségeit a kezdetektől a mohácsi vészig egy tömbben, a XVI. századtól kezdve századonként tagolva mutatja be a XIX. század végéig bezárólag. Első látszatra olyasféle gyűjtemény ez, amely a műveltebb olvasó számára irodalmi múltunk terén az élvezetet kínáló és nélkülözhetetlen tájékoztatást szolgálja, s amely lehetővé teszi azt, hogy az irodalomoktatás kényszerű egyszerűsítése miatt kialakult olvasói torzkép árnyalódjék, kiegészüljön: nem néhány nagy költőnk van csupán (Balassi, Zrínyi, Csokonai, Vörösmarty stb.), gyönyörű csúcsok az ásatag unalom tengerében, hanem folyamatos költészetünk van, a tengerből kiemelkedő, kincseket rejtő, sűrű szigetvilág. Erre a felfedezésre, a folyamatosság gyönyörködtető átélésére, nemzeti értékeink mélyebb elsajátítására minden versszerető nemzedéknek szüksége van. Az idősebb korosztály – ha annak idején a forráskiadványokig nem jutott el – Endrei Zalán A régi magyar költészet remekei és Endrődi Sándor A magyar költészet kincsesháza című gyűjteményeiből, majd a nagy irodalomtudós, Horváth János Magyar versek könyve című antológiájából tájékozódott. Az új nemzedéknek rendelkezésére áll a Hét évszázad nagyszabású gyűjteménye, azonkívül jó néhány olyan sajátos vagy időben korlátozott antológia, amilyen például Csanádi Imre A magyar valóság versei vagy Végh György Századvégi költők című kiadványa.

Ezeket egészíti hát ki a Három veréb hat szemmel? Nincs zavarba ejtőbb – mondja Brecht – egy pontosan feltett kérdésnél. Mert a válasz: igen is, meg nem is. Igen, mert a gyűjtemény a folyamatosság bizonyítását szolgálja méghozzá új érveket tárva fel –, magát a folyamatot viszont csak kezdetben rajzolja ki, aztán eláll tőle; a nagyok, a kiemelkedők eredményeit tudottnak véve s mellőzve. Az előkészületeket látjuk csupán, a nyelv, a verselés hajlékonyabbá tételét (az első disztichont, az első jambust), a motívum vagy az érzéskör felbukkanásának a pillanatát, s nem az érvényes, közkinccsé vált megfogalmazásokat. A XVI. századot Balassi nélkül (illetve egy Balassi-részlettel), a XVIII-at Csokonai nélkül (egy kamaszkuriózummal), a XIX-et lényegében Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Vajda, Reviczky nélkül. Weöres többször is ismertetett eredeti elképzelése szerint nem a Magyar Versek könyvé-nek vagy a Hét évszázad-nak más ízléssel válogatott versenytársa a gyűjtemény – pedig bizony ennek is volna létjoga, s csak gazdagabbak lennénk azáltal, ha kimagasló költőink sorra megcsinálhatnák; „legkedvesebb magyar verseim” gyűjteményüket –, hanem csupán kiegészítése. Ahogy Weöres mondja: a múlt törmelékhegyének egyszeri feltúrása, és az is inkább csak sajátos szempontból. Hangoztatott programja szerint a különöst keresi, a megszokottól eltérőt. Azt akarja megmutatni, hogy a modern, a mai olvasói tudat szempontjából költészeti múltunk mennyire feltáratlan, mennyi hozzánk szóló érdekesség, elgondolkoztató furcsaság lappang még benne, s nem utolsósorban mennyi észre nem vett érték is. Gyűjteményének létjogát a felfedezés és az újrafelfedezés adja. A figyelmeztető ujj mozdulata a leglényegesebb benne, amely még az ismertben is valami eddig fel nem ismertre mutat rá.

Ez a szép terv azonban nem olyan harmonikusan valósul meg az antológiában, mint ahogy az ember szeretné. A hatszáz oldalas versanyagban van ugyan számos új felfedezés (különösen a nőköltőké, akikről versbemutatásuk után nemcsak Weöres, de többnyire Károlyi Amy is kis portrét készít); van számos kiemelés, melyekről az okos kommentár meggyőzően tárja fel eddig nem méltatott értékeiket akár önmagukban, akár a vers- és témafejlődés szempontjából; van klasszikus nagy költőinktől is néhány vers, amely az ismert költő szokatlan képzeteire, fejlődést anticipáló mozdulatára, netán puszta furcsaságára vet fényt; e téren például telitalálat Petőfi Álmos vagyok, de mégsem alhatom című versének felvétele, mely Petőfi meglepő rémképeibe enged bepillantást. S végül vannak – hogy az anyag osztályozását befejezzem – az eredeti elképzelést felbillentve és az antológia anyagának alapmasszáját adva versek nagy sokaságban közepes vagy alig ismert költőinktől, amelyek Weöres Sándor szerint megérdemlik, hogy ne csak a tudományos forráskiadványokban lappangjanak.

Ebből a már-már körülményes összefoglalásból is kitetszik, hogy az eredeti tervtől eltérőleg többféle, egymást keresztező válogatási elv hozta létre végül az antológiát. S ha még hozzáteszem, hogy a gyűjtemény első része, a Kezdettől a mohácsi vészig nagyjából ismert verseket ad, ha máshonnan nem, hát a Régi magyar költők tárá-ból, akkor végleg kiviláglik, hogy ez a felfedezései révén kiegészítőnek szánt gyűjtemény helyenként bizony mégis konkurrense a már meglevő antológiáknak. (Mármint többnyire a középköltők terén, hiszen a nagyok csúcsait elhagyja, tőlük csak kuriózumot ad.) De a klasszikus értékek elhagyásával a gyűjteményen belül maradva valóban elrajzolódik az összkép. A könyv szándékával szöges ellentétben devalválódik a folyamat. Jól tudja ezt Weöres, és szorongva tudja a neki segédkező két kiváló irodalomtörténész, Kovács Sándor Iván és Bata Imre. A védelmi felszerelést, az anyagot körbefogó bandázst (melyet még tekintélyes tudományos apparátus is kiegészít) ez indokolja. Okos érvelésük bizonyára meggyőzi a felhúzott szemöldökű irodalomtudósokat, sőt remény van rá, hogy Weöres felfedezéseivel az ő összképük is árnyalódik.

Ami az olvasói megközelítést illeti, meggyőződésem, hogy az antológiát mazsolázva jó olvasni, neki-nekibuzdult felfedezői kedvvel. A régi magyar költészet remekléseinek bennfentes ismeretében. Nemcsak a versekre, hanem Weöres Sándor kommentárjaira is nagy figyelemmel. Igazából csak akkor nyílik meg a szöveg, s lesz a költő rátapintásából élményfokú közfelfedezés. Weöres ugyanis ezekbe a kommentárokba egy kis irodalomtörténetet rejtett bele, olyat, amilyent csak költő tud írni. Nem költőit, hanem a költői szövegek csínját-bínját, titkait ismerőt. S nem a felelősségtől elkeskenyült szájjal ejtve a szót, megengedő vagy feltételes mondatok özönével vagy szakkifejezések áradatával tartva fel az olvasót, hanem frissen, könnyedén, merészen, túlzásoktól se tartózkodva. (Például II. Apaffy Mihálynét Zrínyi és Balassi mellé helyezi – két vers alapján!) De mindig érzékletesen és világosan, a folyamat egészére világítóan. Ezzel az elemzéseiben nagy összefüggéseket feltáró és a jelenre is ki-kitekintő, rejtett irodalomtörténettel együtt válik a Három veréb… igazán értékessé, s tölti be nagyszabású és izgalmas feladatát: költészeti múltunk értékeinek teljesebb megismertetését. S teszi ezt egy rendkívül fontos dialektikus gondolat jegyében vagy legalábbis általa ihletetten: a kor függvényeként változó versízlés megköveteli múltunk lírai hagyatékának újból és újból való átforgatását.

Mert ez Weöres munkájának igazi jogcíme.

A harmincas években indultak

Két kötetben kiadott (Napkergető, Holdnéző), csaknem ezeroldalnyi költői életművéből Jankovich Ferencnek két versét bizonyosan ismeri, meg tudja nevezni a tájékozottabb magyar versolvasó. Az egyik a politikai jelképpé vált nagy hírű dalszöveg, a Sej, a mi lobogónkat; a másik méltán közkinccsé lett jelentékeny, nagy vers, a Szántód partjainál. Ha jól datálom emlékezetből, az utóbbi a harmincas évek közepén keletkezhetett, s később, 1954-ben címadó verse volt egy válogatott kiadásnak. Most az Összegyűjtött versek két kötetében (szerkesztette: Horváth Zsigmond) föllelhetetlen. A Hét évszázad magyar versei-ből idézem hát – mert érdemes is, szükséges is idéznem: „Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan – ifjúságomnak harminc aranyát –, megállok most és vallatom magam: – láttam Párizst – nem láttam Baranyát.”

Ugye emlékeznek már? Hiszen ebben a lendületes és tömör indításban szinte benne van az egész vers, csupán egy kis képzelőerővel ki kell bontakoztatni azt a költői magatartást, amelyet a „láttam Párizst – nem láttam Baranyát” sor rejt magában. Ki kell bontakoztatni a konzekvenciát, ami belőle levonható. De ne siessük el a dolgot: a versben Jankovich is – igen jellemzően – apró léptekkel halad, bár egy pillanatig sem kétséges, hogy erős indulat vezérli. „Láttam Monte Carlót és Avignont – s mint a játékos, kinek pénze fogy – riadva kérdem: mit nyertél bolond? – elmúlt Avignon – itt maradt Somogy.” Vagyis, hogy a magyar valóság marad itt, a helyi, az itthoni tennivalók kötelessége és kényszere. De nehogy szűkösen csak a költői magatartásról beszéljek, legalább egy versszak erejéig kövessük ennek a programadó versnek nemes pátoszú, szép ívelését:

A program persze ismerős; s nemcsak az, hanem a programot szülő körülmények is rokonságban vannak a fiatal Illyésével. S ha tovább szálazzuk: még a vers mögött kimondatlanul megbújó szociális élményvilág is: a vidéki kőművescsalád sarjában már-már forradalmian feszülő. S még egy párhuzam akad, ami megint csak általános érvényű, s nemcsak a Szántód partjainál című versre vonatkozik; a vershangé, amely érdességet, formai lazítást, akart ügyetlenséget kever bele például ebbe a hármas-négyes rímmel dolgozó, nagy zenéjű franciás strófaszerkezetbe is. (A pontosság kedvéért: a kiragadott idézetben ennek véletlenül nincs nyoma.)

Lehet, hogy ez a távoli Illyés- és Apollinaire-visszhang adja ennek a fogadalom- és hűségversnek kivételes hitelét. Visszhang? Ami az Illyéshez való viszonyt illeti: helyesebb az előbb használt kifejezés, a párhuzam. Mert ha igaz is, hogy Illyés hangja jelen van Jankovich lírai oeuvre-jében, az is igaz, hogy Jankovich ezt a hangot egy időben vagy csaknem egy időben munkálta ki nagy költőtársával. Semmiképpen sem akkor kapott rá, mikor divat lett, sőt iskola – játszva elsajátítható. S még azt is tetten lehet érni, hogyan munkálta ki: többet merítve, kevesebb távoltartással, művészi átalakítással a régi magyar költészet formavilágából, annak olykori lazaságát, uram bocsáss! körülményességét vagy nehézkességét is szabályként követve.

Kényes dolog a költői életpálya. Az indulat és a látomás egymást gerjesztő, transzformatív pillanataiban remekműveket vagy legalábbis jelentékeny költészetet produkálni kész, máskor meg, esetleg hosszú évekre csökkent feszültséggel, hatástalan intenzitással dolgozik. A szavak evidenciája néha (gyakran?) búvópataklétet él a költőkben. A múltat nem ismerő és a sok okoskodó, nem evidens versen elkedvetlenedett mai olvasót meglepheti a régi Jankovich. Nemcsak társadalmi mondanivalóinak, szociális pátoszának hitelességével, hanem költői látomásának merész eredetiségével is. 1941-ből idézem a Mulandóság című verséből: „Egy haldokló jaja fülembe vág, – a május üveg szeme tört mint földbe dugott lázmérők, a fák – fölfut bennük a zöld.” Aki így lát (és így írja meg), az igazi költő, és ez olyan rang, amit nem lehet elveszteni; az joggal hiszi, hiheti azt, amiről például a Szürkület című vers is vall: „Megállsz majd, buzgó szív, kihűlve – csak a vers él – a pillanat: – mely az időből kiperdülve – két szárnycsapás közt itt marad –.”

Jankovich hagyott ránk ilyen időből kiperdült pillanatot, nem is keveset. És nemcsak a harmincas évekből. Érdemes felkutatni a roppant költői termésben.

Toldalagi Pál költészetének titkos vagy ma már talán nem is annyira titkos legendája van. A harmincas évekből ered ez is. Az évtized vége felé, már-már a fordulóján, Toldalagi felfedezett, kimunkált egy vershangot, amely a szenvedély robbanásig feszített állapotát képes felidézni. Ez a hang vagy közlésmód költészetünkben jól ismert, és a fiatalabb költők írásaiban időről időre, újra és újra felbukkan. Csakhogy, többnyire még a hozzáértők is, Pilinszky találmányának tekintik, és nem Toldalagiénak. Pedig Toldalagiban csaknem készen, jelen van az a lelemény, amelyre Pilinszky fiatalon ráérzett. Pilinszky már réges-régóta másképpen dolgozik. De Toldalagi nem. Figyeljük csak, hogyan intonál egy-egy verset új kötetében, A visszahívott tenger-ben: „Tenyeremen ringattalak, – megfordítottam és lehulltál –, mehetsz az irdatlan úton, – megállhatsz a bezárt kapuknál.” Vagy vegyünk másikat, az Osztozzatok a szívemen című verset, melynek mondanivalója is rímel Pilinszky Eleven étketek vagyok-jával. „Az én szívemből egyetek, – ha férges és keserű is, – Bárány voltam, oroszlán voltam, – kinek talpába sok tövis – fúródott, majd átlényegült, – ami bennem volt; mindenek – előtt ragyogva állok én, – a sok értelmű szeretet.” Lehetett volna persze Toldalagira nézve hízelgőbb példát is találni, mert ha egyfelől a versszerkesztésre, a módszerre szerfelett jellemzők az előadás drámaiságát fokozó sor végi gondolatmegtörések, másfelől a bárány és oroszlán ellentétnek senki sem tulajdoníthat valami nagy eredetiséget, kivételes súlyt. Elégtételadásul hát, hogy nemcsak módszere, de eredeti látásmódja is van ennek a közlésnek, szaporítsuk még eggyel a példák sorát, egy szerelmes vers kezdetével: „A szívbe mártott kés lehetnél: – sugárzó és iszonyú vagy, – Rólad eszembe sose jutna – egy rózsa vagy egy hattyúnyak.”

A technika máris elég világos. Tömör, szentenciózus, de megcsavart, de képben megfogalmazott megállapítások, kényes, megnövelt jelentésű szóválasztással; s mindennek hajszálpontosan kell illeszkednie, hogy a strófa vagy a vers hatása ütéserejű legyen. Meg kell adni: nehéz, igényes kifejezésmód. Nem formája a spontán, a pillanatot részletező vagy a leíró költészetnek. Szentenciózusságában mindig van összegezés, mérlegelés utáni, csaknem ítéletmondó megfogalmazás. Nem is annyira a belső világ feltérképezésére, színeinek, látványainak kibontására, hanem egy-egy tartósabb közérzet összegezésére alkalmas. Toldalagi legalábbis így alkalmazza. A közérzetlíra többnyire fordított módszerrel él a megszokott költői gyakorlattal szemben: nem a világot írja le, valóságát, jelenségeit, hogy közben, mintegy kísérőzeneként, beléjük lopja a maga érzelmi állapotát, hanem a világ jelenségeit kiragadva, eszközként hasznosítja csupán egy-egy közérzeti állapot ábrázolására. Intenzívebb, egyszersmind többnyire elvontabb, áttételesebb így a kifejezés. Tágassága, mármint világot tükröző tágassága azon múlik, mi rezdíti ezt a közérzetet, radarrendszere milyen külső jelenségekre fogékony.

Toldalagi Pálnak zárt világa van. Saját boldogsága és boldogtalansága, mondhatnám, olyan ősi-naiv módon foglalkoztatja, mint a romantikusokat. De ne tévedjünk, élményfelfogó készségét nem lehet a romantikusokéval mérni. Az tompább, szűkebb az övéknél. S tompább általában kortársainál is, a Nyugat harmadik nemzedékénél, kikhez erős szállal kötődik. „Az életemnek titka – írja csattanóként egyik verse végén, – hogy nem voltam magamtól én sosem megszabadítva.” A költői probléma azonban nem itt vagy nemcsak itt van, hanem az élmény általánosítása területén. Az intenzitásában ugyan megnövelt, de elvont, de szentenciózus kidolgozásmód ugyanis gyakran az úgynevezett mindennapi életbölcsesség nemes és ismert tételeiig érkezik csupán el. Toldalagi – bár volnának hozzá eszközei – ezért képes aránylag csak ritkán ütéserejűvé tenni egy egész verset. De ha sikerül neki, mint például néhány szerelmes versében vagy oly emlékezetes anyalírájában, ott teljes a sikere.

Szép Ernőről írta valaki, hogy szinte már a zakóján kívül hordja a szívét. Vihar Bélára se tudnék találóbbat mondani. Ez a szív láthatóan feldobog minden nemesért, jóért, humánus gondolatért, és ugyanakkor vergődő, sebesült is. A század, a mi századunk sebezte meg. A Küzdelem az angyallal című új kötetének egyik versében felteszi a kérdést: hol vannak ama rettenet hajdani osztagai, a tarkólövés mesterművészei? S így felel rá: „Kaszárnyájuk idegsejtem, – támaszpontjuk szívem érfala, – hadijelentésük: álmaim – s agytekervényeim útján masíroznak előre.” A nem gyógyuló sebet nem kell jobban kommentálni. A vergődés okáról pedig valljon egy nagyon is jellemzően biblikus fogantatású vers, az Apokrif; a negyedik napról, melyben Tamás, a kétkedő így beszél a feltámadás után: „Miért vigadozzam tehát? Hiszen nem omlott össze Kajafás palotája, a pénzváltók csengőbongó asztala, Pilátus börtönpincéje, sem a hamis bírák ítélőszéke. Nem, nem szűnt meg az éhesek és megalázottak jajszava Judeában, Szamáriában, Görögországban, Róma és a médek tartományaiban, a Pontustól az Eufráteszig, s még azon is túl.” S mindezt az mondja (mert végül mégsem Tamás, hanem a költő beszél itt), aki fiatal magát így jellemzi „Hidat kíván verni a Hegyi beszéd és a Kommunista Kiáltvány között, – A kétéltűség zakós kentaurja, magaszabta forradalmár és költőjelölt, a konvenciók keresztjén, a Minderwertigkeitsgefühl öt sebével.” Persze ezt a múltat, mely legföljebb színezi a mát, ne vegyük szó szerint. De azért ne is felejtsük el egészen, hiszen egyéniségünkhöz a múltunk többnyire kulcs.

Vihar Béla költészetének főbb motívumait így máris felidéztük. Ha tetszik, össze lehet foglalni: századunk okozta sebek, ősi mitológiákban gyökeredző szociális igazságvágy és küzdelem a művészi kifejezéssel, melyet a fenti szövegben még a kisebbrendűségi érzés öt sebe jelképez. Az új kötet jelentékenyebb lírai termésében, valamint a versekhez kicsit szokatlanul csatlakozó lírai rádióhangjátékokban is ezek a motívumok variálódnak. A címadó vers, a Küzdelem az angyallal, a művészi kifejezés kérdését vetíti bele a mitológiába. Az ismert történet, a Rilke által oly gyönyörűen megírt Jákob harca az angyallal elevenedik meg itt, hogy Vihar szuggesztíven, szépen, újra elmondhassa nem is annyira a kiválasztottság, hanem az írás gyötrelmét. Ez minden író szenvedélyes témája, de neki különösen szenvedtető. Nemhiába fogalmazza meg máshelyt a kötetben, de ugyancsak ókori köntösben, az egyiptomi írnok vallomásaként: „A boldog él, és ír a boldogtalan.” Megvan rá a saját külön indoka. Versei nagyon korán, már a húszas években megjelentek, kötete volt a harmincas évek elején, s aztán végigírta a harmincas, negyvenes s talán még az ötvenes évek nagyobb felét is, míg költőként észrevették. Ennek a kívülállásnak, kívülrekesztettségnek megmaradtak a nyomai. Megmaradtak, hellyel-közzel észrevehetően még költészetén is: nagyok a szintkülönbségei. Másfelől tekintve ez persze érdem, mert a különbségek abból adódnak, hogy egyre gyakrabban igen magas szinteket is elér. Új kötetében van jó néhány emlékezetünkben megmaradó, igazi vers – főleg a szabad versei között. Kiemelkedő teljesítményét, a Kenyér megdicsőülése című paraboláját pedig szinte-szinte legjobb költőink is elirigyelhetik tőle.

A boldogtalanság megszüntetése

Kerül-e védett korba az író? Olyasféle védettségbe, amelyet nyugdíj előtt minden dolgozónak biztosít a törvény. És vajon bizonyos kort elérve és bizonyos – már mozdíthatatlan – alkotói teljesítmény után kellene-e hogy kerüljön? Vagy egy-egy mű megítélésekor a szellemi élet egészsége mindig is a tekintet nélküli igazmondásra, sőt a hitünk szerinti teljes igazság kimondására kötelez bennünket? Fogas kérdések. Viaskodik is velük eleget az, aki ha nem is mindig fogalmi közléssel, de a kritikusi hangvételével, az érzékeltetés taktikájával az olvasó értékösszefüggéseket is kirajzoló informálására törekszik. És mégis – e törekvés parancsoló kényszere ellenére –, nem illetné-e meg az idősebb korú, változásra már aligha képes írókat legalább az a kritikusi tapintat, amely a jelentéktelen előtt szemet hányva, az értékek megkeresését és felmutatását tekintené főfeladatának?

Gátol az egyszerű rábólintásban egy elém tolakodó gyanú. Igaza volna-e suttogásának, nem tudom. Mindenesetre visszafogni igyekszik. – Vigyázz – mondja a maga féltő, vagy ki tudja, félrevezető hangján –, vannak már irodalmi életünkben éppen elegen védettek. Mégpedig fiatalok vagy érett korúak. Kritikailag csaknem érinthetetlenek – sértettségük harcra kész sündisznóállása vagy a különböző írói csoportosulások titkos véd- és dacszövetsége miatt. Beleizzadsz s olykor rá is fizetsz, amikor róluk akár egyszerű, szemet szúró igazságokat igyekszel megírni.

De megtorpanásomat elfújja, berzenkedésemet a védettség bármilyen formája ellen egyszeriben elhárítja egy váratlan halálhír. Vihar Béláé, akiről éppen szólni készültek ezek a sorok. A döbbenet meggyőz, hogy a költői pálya bizonyos szakaszain túl nem a nemjeink a fontosak, hanem a megindokolt, kibontott igenjeink. Azokból áll majd össze a végső kép: mindig is a kiemelkedő, a legjobb értékek alapján.

S Vihar Béla elébe is ment a kritikának, mintegy megkönnyítette dolgát. Hetvenedik évében megjelent kötetében (Egy katona megy a hóban) nem egybegyűjtött verseket tett elénk, hanem válogatottat. És nem is időrendbe rakott válogatást, ahogy ez általában szokásos, hanem témakörök szerint felbontottat. Hét élménykört járnak be kötetének versei: család, természet, szerelem, társadalom, történelem, idő és alkotásét – itt-ott dátumokkal igazítva el az egyes versek keletkezési idejéről. Haladhatunk benne egyre tágabb köröket róva, mint egy regényben, mint egy Entwicklungsromanban. Legalábbis így, ilyesféleképpen hihette a költő, amikor elrendezte. Szerencsére tévedett.

A lírai mondanivalók leglelke nem a témákban van, hanem a személyiségben. Abban a sorsból, idegreflexekből, látásból és látomásmódból, érzés- és gondolatpályákból egybeálló, szavaink hálójából kicsúszó, alig megfogható, mégis érzékelhető valamiben, ami a személyiség. Abban, ami az ember titka, önmaga által is nehezen kihüvelyezhető sajátja, s ami miatt „egyedüli példány”; s ami nem tárja fel magát sehogy másképp, csak a műben. Ez a lírai lényeg. Vihar Béla költői személyisége hatékonyabb, elevenebb annál, semhogy a témák mögött megbújjon; átcsap az élménykörök határain. Nem erről vagy arról olvasunk tőle, hanem őt olvassuk.

De hát kit is? A kritika gyarló, a fogalmi gondolkozáshoz kötött, elégtelen eszközeivel megpróbálom itt valamiképpen rögzíteni. Mindenekelőtt egy költőt – hogy a sors felől induljak ki –, aki speciálisan XX. századi. Vagyis aki átélte, végigtapasztalta – véletlenül életben maradva – a század háborús kataklizmáinak és embertelenségének minden borzalmát. Hogy mi volt ebben megmaradni, azt elmondja nekünk, szerencsésebb túlélőknek és a tapasztalatoktól megkímélt fiatalabbaknak a címadó vers: az Egy katona megy a hóban. De XX. századi olyképpen is, hogy benne már fiatalon a múlt századból ránk hagyományozott reformeri humanizmus forradalmi vággyá érett: hidat kívánt verni – így jellemzi fiatal önmagát – a Hegyi Beszéd és a Kommunista Kiáltvány között. Vagy talán ennél is pontosabb az Önarckép 1927 című vers jellemzése: „Eszméimnél csak hajam volt ziláltabb – Jobbomon tömpe angyal suhogott – gyertyával kezükben – imádkozó atyák gomolyogtak – miként Chagall töpörödött aggastyánjai – Balról puskatűzben – Iljics csontos ökle intett: gyere!” És az életérzésére nézve ez: „Koromsötét volt a világ – A boldogtalanság kerítése mögül – két szemem lobogott.”

Minden elem fontos itt. A chagalli mitológiából előlépő imádkozó ősök éppúgy, mint Lenin, és mint a boldogtalanság a koromsötét világban. A történelemalakítás tudományos korában, a statisztikák és a feltárt társadalmi törvények idején hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világboldogítás pusztán racionális feladat: de az őskortól a mitológiákon és vallástörténeteken át napjainkig és tovább alapja, indíttatása mindig is érzelmi volt; a boldogtalanság felismeréséből fogant, és az idegen szenvedés átélésének képességéből hajtott ki. Vihar Béla költői személyiségének, érzelemmozgásának, mitológiájának, történelemszemléletének is itt az emocionális magja. Babelként együttérző volt. Sebesült szív, amely minden fájdalomra ráérez. Ő maga mondja így vagy ilyesféleképpen, és azt is maga mondja: „a próféták tarfejű és atomkori leszármazottja vagyok”.

És erre könnyű rábólintani, hiszen ha az ember számba veszi költészetének java termését, amelyet gonddal belehelyezett ebbe a kötetbe, azokat a többnyire hosszabb lélegzetű szabad verseket, amelyek már külön arcot kapva, ismerősként üdvözlik az olvasót, akkor egyszeriben egy biblikus parabolakörben találja magát. Téma szerint legalábbis. De ha belegondol abba, hogy mire vonatkoznak ezek az őstörténetek, mit boncolnak, milyen erkölcsi-társadalmi problémákba világítanak bele, akkor látni való, hogy a régi helyzetek, az emelt szavak, a Károli-bibliából nyelvünkbe szívódott jelképes beszéd, az ősi érzelmi fűtöttség, a pátosz valójában kifejezési formája, tágabb értelemben vett nyelve csupán a mai költőnek. Nyelve, hogy – fél lábbal a próféciákban állva, fél lábbal antiprófétaként – méltóságosabban, öblösebben szólhasson „a boldogtalanság felmagasztosítása helyett, annak megszüntetéséért”.

Azt írta utószóként egy nem is olyan régen megjelent verseskönyvéhez: „Ó, ti ifjak… akik majdan bíráink lesztek, felmérve nemzedékem költőinek útját, egy pillanatra emeljétek meg kalapotokat, nem teljesítményeink, hanem sorsunk előtt.” Ezt a tisztelgést – éspedig nem csak sorsa alapján – Vihar Béla kiérdemelte.

Bárdosi Németh János előző kötetében, A lélek lángjai-ban (1974) ötven év termésének javát tette elénk mindössze 230 oldalon, most hetvenöt évesen a Nyugtalan madarak-ban azóta írt verseit kínálja, mintegy az idősebb kori lírai termékenység dokumentumaként. Kötetcíme, mint általában a legtöbb kötetcím, természetesen jelképes. „Miért nyugtalanok a madarak – mikor a fák lombjain – búcsúsugarat vet a Nap?” – kérdezi indító soraiban a címadó vers, és az olvasó a költői gondolatfűzés hagyományait ismerve máris sejtheti, hogy ebből az apró természeti megfigyelésből miként lesz költői élmény. Miként épül a madár és az éveit nyugtalanul számláló költő között párhuzam. Bárdosi Németh úgy hozza létre ezt a párhuzamot, olyan aprózó részletezéssel, ahogy ehhez a múlt alapján hozzá vagyunk szokva. De a kis vers záró soraiban az ismert vagy kitalálható érzéseken egyszerre átcsap valami megborzoló, valami intenzívebb: „vacog a szív, – riad a gondolat, – hogy a homály ágyuiban – valami rejtett iszonyat van – s robban a lövedék.” Ezzel az ágyú-iszonyat-lövedék képpel más fokon válik érzékletessé az az idősebb kori érzéskör, amelyet a költő a párhuzam kibontásával célba vett.

És ez a váltás nem véletlen. A költő ebben az új kötetében, mint már pályája során jó ideje, egyszerűségre törekszik, köznapi szavakkal, mindennapi tények egymás mellé állításával hívja életre líráját. Azok a szavaink, mint például, a lélek, szív, könny, Szépség, amelyeket költőink nagy része kerül vagy helyettesít, vagy csak alaposam meglatolva ír le, gyakoriak nála. De Bárdosi Németh érzésvilágának kifejezésére ezek a pontos szavak. S ő tiszteletre méltó pontosságvágyában nem a megcsinált, a felnagyított vagy stilizált érzést, hanem azt akarja megírni, amit átélt. Idősödve az idősebb kor világát, a meglassúbbodott lépteket, az aggódást a társért (Holdas téli éj – különben a kötet egyik legsikeresebb verse), a felpárádzó emlékeket, holt pályatársak, mesterek idézését (Babits, Kosztolányi) meg a szív hogy én is leírjam – riadt dobogását. S azzal a tiszta természetességgel írja meg, mint amivel harcosabb fiatal korában a falukutatók eszmeköréhez csatlakozva, Illyés, Jankovich nyomában járva szót emelt a szegénységért, vagy ahogyan versek sorában megénekelte a dunántúli tájat és a táj nagy fiait, a példaképként tisztelt költőelődöket.

Igen, de a híradás „a roppant semmiről”, mely mégiscsak helyet feszít magának ebben az életigenlő, egyensúlyos költészetben, a stílust is felzaklatja. Innen valók a váltások. A képi dinamika helyenkénti felgyorsulása vagy töredezettsége, mely jó ellenpontja a prózához közelítő egyszerűségnek.

De hogy ez az egyszerű beszéd, ha olykor tétova kitérőkkel is, mégis hova, milyen meggyőző-meggondolkoztató szintig tud eljutni, hadd illusztrálja egy idézet, az Emberi tisztesség című vers részlete: „Én nem repülnék a Holdba – a földön keresném meg – a biztos otthont – külön küszöbbel, lánggal, – hol nem szedik meg – magányod gyümölcseit, – termésedet se lopják el, – a ház, haza tiéd – ehhez kerítsünk kibírhatót, melyben a világ – megszüli a harmóniát, – az emberhez méltó valót.”

Ezt az emberhez méltó valót (ünneplendő idea!), úgy vélem, sokféleképpen lehet szolgálni. De költészettel bizonyosan.

Csak a dalra

Zelk Zoltán közvetlen költő. Azt írja, ami vele-benne pillanatnyilag történik. A lelkiállapotát. Csaknem úgy, hogy ami a szívén, az a száján. És mégis: milyen nehéz arról írni, ami velünk-bennünk történik. Azt írni pontosan. A fiatal Zelknek – ahogy a legtöbb fiatal költőnek – évekbe tellett, amíg versébe tudta fogni élete mindennapos valóságát. A hónapos szobát, a csorba csészén pislogó gyertyával, az asztalon a tört kenyeret, a kávésbögrét és a zsíros papírt, a sarokban a kis vaskályhát. Kezdő költőként előbb sajátította el a valóság elemeiből való merész jelképteremtés mozdulatát, mint magának a valóságnak a felidézését. Évekig írt sikeres verseket, költőileg hibátlan verseket – némileg Kassák nyomán – anélkül, hogy tudni lehetett volna, ki írja a verseket, és milyen körülmények között; hogy egy vidéki vagy vidékről jött inas vagy segédmunkás, de mindenképpen proletársorsú ember az, aki bennük kifejezi magát. A mai Zelket ismerve, ugye, milyen különös? És ezek a versek mégsem hiábavalók. Egy sereg költői elem, állandóvá váló motívum csiszolódik bennük, amely mind segít majd leírni és költészetté tenni a belépő valót.

De miféle valóság az, amit a kezdő évek után Zelk Zoltán megteremtett? Elég egyetlen idézet, és máris bő képzeteink lesznek róla.

A város pereme ez, akár József Attilánál – a két vers nagyjából egyidős –, s ha lágyabb is a hangszerelése Zelk Kifosztott táj-ának, ahol gyanú kíséri a költő minden léptét, s hol csak a kóró áll egykedvűen, a tüskés, réti proletár, s hol zörög az enyészet, mint a pergamen, mégis a téma, a kifejezésmód s a mögéje rejtett szolidaritás rokonsága nem kétséges. József Attila azt mondja, hogy neki a proletariátus önkifejezési formája, Zelk számára a rákospalotai városvége, ez a proletárvidék, majd a zuglói szegények világa válik ilyesféle formává – s marad meg vissza-visszatérő motívumnak akkor is, amikor maga más környezetbe kerül, s a világ gyökeres változása után a forma „tartalmai” is természetesen megváltoznak.

De itt még nem tartunk. Az összegyűjtött versek kötete, a Sirály, Szántó Piroska szép illusztrációival, ugyanis két történetet vázol fel: az egyik a költő fejlődéstörténete, a másik Zelk élettörténete. (A kettő persze egybejátszik – és az élettörténet korántsem minden költői műben van jelen.) Egyelőre a fejlődéstörténet mozzanatait követve, a tágan értelmezett forma felfedezését bogozzuk. Zelk akkor találja meg költői hangját – úgy 1930 körül –, amikor közvetlen való világát versébe bekebelezi; azt aknázza ki a lírai kifejezés alapanyagaként. Amikor rájön, hogy nincs mit keresnie a számára spekulatív áttételek között, mert a jelen látványa az, ami elemi erővel mozdítja benne a költőt. Persze így sem olyan direkt versében a való, mint hinnénk. (József Attilánál pedig kivált nem az.) A versbe már a lírailag értelmezett, tartalmasabbá tett világ kerül bele, mely önmagánál mindig valamivel többet jelent. Mint a népdaloknál, egy szinttel magasabb jelzésrendszerként. Valahol a szürreálisig is eljutó népdalszint mellett és fölött alakul ki a speciális Zelk-dallam. Jelzéseit, áttételeit lefordítani ma már csaknem fölösleges. Szegénysors, elnyomottság, másfajta világ reménye, forradalmi vágy bujkál abban a városszélben, Angyalföldben, vagy Zuglóban, amelynek embereiről és emberi roncsairól, kutyáiról és kecskéiről, fáiról, füveiről és grundjairól, hajnalairól és alkonyatairól szólnak a híradások. Intim közelségből és részvéttel. Az egész élő tenyészetre kiterjedő részvéttel, mely Zelk legfőbb ihletője, világhoz kapcsolója és a proletariátus ügyéhez való kötődésének alapmotívuma is.

De ugorjunk egyet. Hagyjuk el egyelőre ezt az újonnan felfedezett tájat, mely egyszerre tükrözi önmagát (a vagongyárat, a Fóti úti szegényeket, az ágyrajárókat és a kivert kutyákat) s a fiatal Zelket, s kövessük nyomon a költőt, akinek életútja Ukrajnába vezet. A város pereméről a halál peremére. Az otthonból az otthontalanságba. A munkások és parasztok (és Arany és Babits) szavában megtalált hazából a csaknem-hazátlanságba. A megroppantó, soha át nem adható háborús tapasztalás lírai következménye nemcsak néhány megrendítő vers (Másfél esztendő, Két év után), hanem két három versképző alaptémakör kikristályosulása is. Zelk nemcsak felfedezi a múltat, a saját múltját, mint egyik fő ihlető elemet, hanem ettől kezdve, mint előzőleg a pillanatnyi környező világ, olyannyira „formája” lesz a múlt – s benne különösen a gyermekkor, az otthon, a család. Hasonlóan, mint a „távol Szerbiába” űzött Radnótiban, s éppoly nosztalgikusan, éppoly fájdalmas, mély vágyódással telítetten. „Azzal, hogy vagy, felkelsz, lefekszel – tüzet gyújtsz, főzöd vacsorádat – megőrized nékem hazámat.” – Lehet-e kedvesnek, feleségnek ennél többet, egyszerűbben igazat vallani?

Lépjünk megint egyet az élettörténetben. A negyvenöt utáni örömök és reménységek idején vagyunk. Az első évek fénylő ege alatt, holtak mellől felkelve, halálveszélyeken átgázolva. A válogatottan közölt lírai termésben erős és szép igazságokat hirdető versekkel találkozunk – még akkor is, ha tankönyvek koptatták őket, ha mondanivalóikat más összefüggésbe helyezve kiforgatták eredeti értelmükből. De eltelik néhány év, s máris borul az égbolt, csaló reménységről, vétkekről és bűnökről (a költő saját vétkeiről is) esik szó, s egyszerre benne vagyunk egy olyan személyes és nem csak személyes tragédiában, mely katartikus erejű. Formál rajtunk, olvasókon is – még ha húsz vagy ötven év múlva már nem is fogjuk tudni tisztázni a közölt versek alapján hátterét és részteteit –, ahogy formált magán a költőn is. Mit változtatott rajta?

Megfosztotta léte fix pontjaitól azt, akinek szavát mindig a környezet, az otthon determinálta. Egyedüllét, magány, öregség meredt elébe, amikor a tragédia után kénytelen mégis visszatámolyogni, visszarázódni a mindennapokba. „Bekerített csend” veszi körül múlt éveinek „olthatatlan erdőtüzei, árvizei és bányaomlásai” után. S e tipikus vagy annál is rosszabb huszadik századi férfikort most az „évszak nélküli” magány követi. Igen, de ha a jelen színei kihunytak is, ahogy fokról fokra feltámad a költő, felbukkannak a múlt színei, megélednek a múlt évszakok. „Kinek nyit ajtót borzas szolgálód, özvegy árnyad? – emlékeid gyülevész hadának” – vallja az egyik vers. De nemcsak a gyülevész hadnak, ilyen pejoratíven, hanem a „halhatatlan gyermekkornak” is, a halottaknak is, akik magukkal hozzák újra és újra a rég eltűnt otthon kínzó édességét, a „gyerekfürdetések alkonyi szertartását”, s mindazt, amit mi olvasók már ismerünk: Rákospalota palánkjait és szilvafáit, a vagongyárat, a malmot – és persze Irént, az otthon megtestesítőjét, mindig és újra őt. És magukkal hozzák természetesen a léttel való filozofikus szembenézést is – vagy annak legalább érzelmi vetületét –, hiszen emlékezni és a lét értelmén tűnődni csaknem azonos dolog.

De Zelk, aki impresszív és impresszionálható, képes a gyógyulásra is. A jajszavak után (a legismertebb a Sirály, de nem egy rövid, intenzitásában hozzá méltó verset találni még), ahogy oldódik a görcs, hangot kap ismét az eleven jelen, a pillanat; utcák, kapualjak, futballpályák, reális és mindennapi élettények, futó lovak, futó szerelmek, pályatársak humorral és szeretettel rajzolt portréi, sőt ironikus önportrék bukkannak elő. S közben a zelki dallam – mindezek hordozója –, ha nem is érdesebb, de több felhanggal szól, vonala kurtább, hirtelenebbül elkapott. Zelk mintha megint változtatott volna művészetén, áttételeit fokozta, a kifejtés rövidítette, a szuggesztív hatást erősítette. „Könyökölve, mint híd-karfára, – a szeptemberi délutánra, – két perc rése között rálátva – a teljesség pillanatára, – a csordulásig teli tájra, – a fák öntelt diadalára – – – Folytathatatlan, mondhatatlan, – folytatnám még, de csak szavam van.” Ilyen vagy ilyesféle „kis” remeklések volnának Őszikéi-nek nagy pillanatai.

A történetszálat odahagyva, összegezésül egyetlen romantikus képet: régtől s mindenek ellenére hiszem, hogy a magyar lírának már-már ritka énekese Zelk, afféle kivert, útszélen fázó, didergő, aki bár a vidék világából szakadt ki, a városnak dalol. Az udvaroknak és az utca népének. A Marseillaise-t éppúgy, mint a legfrissebb Apollinaire-sanzont. Vagy komorabb, magyar hasonlattal élve: mintha a Lilla-dalok vagy a Reményhez mai megszólaltatója volna – abban meg jelen volt a jakobinizmus. Ha akadnak is itt-ott nagyobb verskompozíciói, ő mégis-mégis dalköltő. Vannak, akik azt mondják: a költészetben ez a könnyebb út. Nem tudom. De Babits, aki igazán nem chansonnier, merte vallani, hogy ő csak a dalra ügyelt, csak a dalra. Zelk is elmondhatná, ugyan kicsit más, inkább szó szerinti értelemben, ahogyan mondja is: „Mint varázsló, ki felkúszik – a légbe dobott egyszál kötelen, – úgy csüngj te is, az űrben ott – egy szál énekké változott – utolsó perceden.”

És neki sikerül a mutatvány.

Utak az avantgarde-ból

Zelk Zoltán avantgarde versekkel indult, és Kassák Lajos volt az első mestere. E megállapítás ellenőrzéséül fölösleges felütni az Irodalmi Lexikont, mely inkább elmossa, mint tisztázza a tényeket, elég beleolvasni Zelk nem is olyan régen megjelent összegyűjtött kötetébe, a Sirály-ba. Az értő olvasó a kezdet verseiből máris világos bizonyságot szerezhet. Csakhogy a dolog mégsem olyan egyszerű. Mert az a Zelk-hang, amelyet mindnyájan jól ismerünk, s amely oly sok feledhetetlen verssel belénk ivódott, már más hang, nem az a bizonyos kezdeti, amelyet Radnóti is ünnepelt. Nem avantgarde. Vagyis hogy… de ez sem olyan egyszerű, megvan a dolog még egyszer csavarva. Mert igaz ugyan, hogy Zelk Zoltán is azok közé a költők közé tartozott, akik a harmincas évek elején (némelyek még korábban is) hátat fordítottak az avantgarde törekvéseknek, és a hagyományos lírizmus keretein belül formálták ki költészetüket, de egy jó költő életében semmi sem múlik el nyomtalanul. Sem a gyerekkor (az újabb versekben domináns téma), sem az ifjúkor ízléseszménye. Itt van például Zelk Felelj, ha vagy! című híres kétsorosa: „Szélfútta levél a világ. – De hol az ág? de Ki az ág?” Az első sor képe (szélfútta levél) persze még kétségtelenül beleillik abba az ősi (vagy romantikus?) lírizmusba, amely örökül szállt ránk, de a második sor kérdése már-már túlvan rajta. Ez a gondolatkapcsolás már más talajból sarjad. De idézhetném az új kötetből (Ahogy a kötéltáncosok) azt a négy sort is, amelyet Zelk Zoltán bevallottan provokatív szándékkal tesz elénk a „megsértett szó”: a realizmus korszerű példájaként: „Küszöbünkről a szorgos évszakok – vállukon hordják el halottainkat – míg háztetőnkön a piros tehén – hasig kék fűben gázolva legel –” „A képpel szóló Képtelen Beszédnek” ez a „világos, megfellebbezhetetlen állítása” jól tudott, milyen ízlésfordulat után vált csak evidenssé, megfellebbezhetetlenné. Zelk, aki kitűnően szerkeszti köteteit, a gyengébbek kedvéért az idézett vers mellé iktatja Marc Chagall köszöntése című kis remeklését, hogy a háztetőnkön a tehénnek ne csak jelképi értelme, hanem képi formája előhívódjék.

Mindebből talán máris érzékelhető, hogy Zelk Zoltán vissza-visszapillant arra, amit egykor elhagyott. Újabb köteteiben többet és többször, mint a régiekben. Hasznosít olyan lehetőségeket, amelyeket az avantgarde fedezett fel, szerzett nekik polgárjogot. Olyasféleképpen, ahogyan napjainkban a legtöbb költő megcselekszi – az is, aki át sem esett a maga avantgarde korszakán –, mert készen kapta az eredményeket Kassáktól, József Attilától vagy Weörestől. Zelk persze első kézből dolgozik: átható, félreismerhetetlen lírizmusában az új elemeket alig is lehet tetten érni, illeszkedésük annyira szerves. De ott vannak.

Ez a lírizmus – mint a legtöbb igazi költőé – a dolgok képzeletbeli meghosszabbításán alapul; színező, romantikusan felnagyító-kiegészítő képzeletmozgással. Ez a kiegészítés teszi költőivé Zelk valóságlátását, telíti érzelmekkel. Tudom, hogy terhes az olvasónak a sok példa, egy utolsót még Zelk látásmódja kulcsaként hadd idézzek ide. A vers a költő két nagyanyjának emlékét kelti fel. „Milyen köddel fűtött vaskályha mellett, – milyen vályogárnyakból fölrakott – vizes falú szobában ülnek, – milyen bádogtengerben áztatják fájós lábukat? – Az évek pamutfonalából – kinek kötnek meleg ruhát?” Alapjában ismerős kép ez az öregasszonyokról. De az az apró képzeletmozdulat, amellyel minden egyes elemben megtoldja a látottakat, a mindennapit (köddel fűtött, vályogárny, bádogtenger stb.), mennyire más síkra, milyen fojtogató érzelmekkel telítettre helyezi az ismert képet. Szorongató részvéttel és vággyal tölti el. Merész általánosítással: a köznapinak nem látványos mozdulattal való kiragadása a köznapiból, humánus tartalmainak, emberi jelentésének felmutatása, ez a zelki líra egyik alapvető jellegzetessége. Nem látványos mozdulattal – hadd hangsúlyozzam. Mert az avantgarde például többnyire provokatív hangossággal csinálja, amit csinál, a szürrealizmus meghökkentő képi elemekkel, a szecesszió vagy az egyre divatosabb újszecesszió a dekoráció, a részletek túlméretezett, kirakati halmozásával. De Zelk, ha avantgarde gondolattársítást vagy szürreális képet alkalmaz is – ahogy jeleztem már –, belesimítja azt lírai kifejezésmódja általános tónusába. Az úttörőktől, merész gesztusaiktól magát távol tartva, szolid, klasszicizáló módon fejleszti tovább a mindig is megmerevedni kész, elöregedésre hajlamos hagyományt.

De hát a költői módszerről ily részletesen beszámolva, lássuk végre, mit kap az új Zelk-kötet olvasója. Szép verseket, igazi Zelk-kötetet. Sőt a megszokottnál talán még töményebbet is. Olyan lelkiállapotban fogantak a kötet versei, melyben egymás után gyulladnak ki az emlékek, és mintegy az ember után zúdul mindaz, amit elhagyott. Három ilyen újra átélt emléksor elevenedik meg a ciklusokban a kötet tartóvázaként: a réges-régi gyerekkor, az egykori Zugló és az eltávozott mesterek, barátok, pályatársak köre. Zelk Zoltán számára: az elveszett éden, az igazi otthon s a szellemi haza. Ha az ember az elsőt olvassa, a kötetindító gyerekkori ciklust, akkor azt gondolhatja, persze az elveszett Édenről lehet a legmegrendítőbben írni, innen a versek fájdalmas, fekete-Nap ragyogása; ha a zuglói részt (tudjuk, hogy Zugló milyen személyes, egyszersmind szociális tartalmat jelent számára), akkor azt, hogy az elmúlt boldogság és a harcos ifjúság nagyfeszültségű téma, érthető a versek felizzása; ha az eltávozott mesterek és barátok idézését lapozza, a Móricz Zsigmondra, Krúdyra s a csütörtöki fogadónapot tartó Babitsra vagy Nagy Lajosra emlékezőt, akkor azt, hogy ilyen mesterekről nem is lehet másképpen írni, csak így, hozzájuk méltóan. (Ide tartozik különben az a remeklés is, amit nemrégiben Hunyady Sándorról írt.) Pedig hát nem a témák ihlető erején múlik e ciklusok hatása, hanem azon, hogy az emlék rezgő ösvényén, mint napsütötte cigarettafüstön – Zelktől magától veszem a képet – egyensúlyozva, ahogy a kötéltáncosok, megindult, s járni tudott a költő. És ahogyan szokta, átfűlt, behízelgő, szuggesztív hangjával maga után vonja olvasóit.

Tamkó Sirató Károly is avantgarde költőnek indult, még valamikor a húszas években. Nem tudom, hátat fordított-e valaha is az avantgarde-nak. Nem tudom, hogy Kozmogrammok című kötete alapján változatlanul avantgarde költőnek tartsam-e. (Erősen kétlem.) Két dolgot azonban tudok: 1. Semmi köze a hagyományos lírizmushoz. 2. Jó költő.

Kötete meglepetés. Tamkó Sirató Károlyt gyermekversíróként mindig is nagyra becsültem, nagyra, szó szerint. A legjobbak mellett (pedig igazán rangos lista ez), hozzájuk felzárkózva tudott valami mást csinálni. Valami mást, amiről azt hittem, legfőképpen nyelvi ötletek, rímjátékok, szófacsarások, groteszk jelentésváltoztatások mulattató sorozatán alapul. Felnőtt ésszel is jól szórakozott az ember a kötetein, a Tengerecki Pál-on meg a Pinty és ponty-on. Holott – szinte-szinte most értem meg igazán – a játékosság mögött egyedi szemlélet rejtőzött.

Tamkó Siratónak más a szemüvege, mint a miénk. Tréfálhatnék: idegen bolygó lakóitól kapta. Tréfán kívül: mintha a Világűr makrokozmoszáról nézne le a mikrokozmoszunkra. És rózsaszínű szemüveg is ez: a Világűrt birtokba vevő ember nagyságát láttatja vele, a diadalmas emberét, „ki tiaraglóriaként viseli fején a 20 milliárd fényév átmérőjű világegyetem fogalmát”. S akit ő úgy biztat, évmilliárdokban gondolva el jövőjét: „volt víz-tüdőm – van lég-tüdőm – lesz űr-tüdőm… Kúszni fogok a fénysugáron”. S ebből a perspektívából nézve igazán jelentéktelen akcidencia az a bizonyos személyes lelki életünk, örömünk, bánatunk, szerelmeink és halálunk, amelyről cirka négy-, legföljebb ötezer év óta szorgalmasan írnak a költők, meg-megújított, de mindig is hagyománnyá váló lírizmussal.

Nem mondom azt, hogy Tamkó Sirató mindezzel teljességgel nem foglalkozik. A kötet egyik legszebb verse például, a Bólyai utca e perspektíva ellenére mégiscsak azt a lelki semmiséget kívánja megörökíteni, vésni fára, ütni vasra, írni sziklára, kódolni jelre, hidrogénhullámra, „hogy milyen feledhetetlenül szép volt nekünk – a Rózsadomb lankáján – Budapesten – a Bólyai utca”. De a kiindulása mégsem a szokott költői: én és a világ – hanem fordítva: a világ (a Világegyetem) és én. De ez így se pontos. Kénytelen vagyok egy kilencsoros teljes versét, a Pillanat címűt idézni, hogy ezt a sajátos makroszemléletet – és a belőle fakadó lírizmust – érzékeltessem. „Az űrhajó harmadik kozmikus sebességgel – úszott az űrben a hold felé. – A ganajtúró-bogár ősi ritmusban hengergette – az ürülék galacsint a piramis felé. – A föld abszolút közömbösen végezte – száztízféle különböző mozgását. A Virgo-szupergalaxisban világtörténelmien – csattogtak a hetvenféle sugárzás alabárdjai. – És én a Duna-parton…”

Nehéz elhinni persze ennek az „És én a Duna-parton”-nak a szerénységét egy vers alapján. Az egész kötet alapján azonban hinni kell. Nemcsak azért, mert Tamkó Sirató Károly, már-már gyermeki hittel, mintegy az egész költészetét felteszi arra, hogy az emberi lét, az emberi tenyészet fejlődését, hogy így mondjam, Űr-perspektívába helyezze, hanem azért is, mert költészetében van elhitető erő. Ha félreveti is az ismert lírai hatások nagy részét, főleg a közvetlen érzelmi hatásokat, tömörítései, szóolvasztásai szellemesek, szillogizmusai ülnek, a tízes évekből származó szimultanizmusa frissnek hat, nyelvi leleményei természetesen és meglepően illeszkednek nyelvünk szellemébe. Ha nem is avantgarde stílusban, de a saját maga által kikísérletezett avantgarde utáni módon mondja, amit mond. Hogy ez olykor sci-fi-ízű, vagy talán túlságosan egysíkú? – mégsem az, hiszen jó költő mondja.

A vers: erőnlét

Zelk Zoltán megrendítő, szép könyve, a Mindennapi halálom, elég szokatlanul két áthúzott sort is elébe tár az olvasónak: „Levetem átizzadt éveimet – s megtörülközöm a halálba.” S a vers a nyomdatechnikailag látványossá tett áthúzás után így folytatódik: „Végre leírtam két sort és áthúzom – mert nemcsak nyavalyás –, már nyavalyásul babonás is lettem –” Ennyi az egész vers. Mellé másolom még a mögötte lévőt: „Kibírhatatlan kínok – lángjai sem oltják halálfélelmemet!” S ugyanennek az érzésnek – hogy a kötetcímet is indokoljam – ide iktatom egy változatát: „Csak akkor élek már, ha alszom, – s ha lenyelem az altatót, megint ezt mormolom: – Add meg nekem mindennapi halálomat –” Jól mondtam: megrendítő? Igen. Szép? Igen. Pokoli dolog a műélvezet, hogy a költő szenvedésében szépséget talál, s mi tagadás, esztétikai gyönyörűséget érez.

Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az igazi versnek – mint ahogyan az igazi regénynek, filmnek, színdarabnak – nemcsak a költő a hőse. Azok vagyunk mi is, éppen az esztétikai megformáltság következtében. Minden olvasó tapasztalja ezt. Amikor a görög költő úgy 2500 évvel ezelőtt azt mondja: „Engem a szerelem piros labdával…”, amikor Ronsard azt közli velünk: „Feküdtem április huszadikán a réten”, amikor Goethe az erdőben céltalanul bolyongva egy virágszálra lel, amikor Victor Hugo egy kákasátorból, a fényes nád közül a sötét sűrűbe csalja a lányt, akkor nem a rég holt költőszemély magánkalandjáról van szó, hanem rólunk. A vers egy általános, időtlenül ismétlődő emberi helyzet vagy érzelmi állapot érvényes és gyönyörködtető esztétikai formulája.

Ezt tudjuk. Mégis nemcsak a rossz emlékű múltban, hanem még a jelenben is hangot kap az a nézet, mely a költő szembenézését az öregedéssel, a halállal vagy a gödörmélyi iszamos végső kérdésekkel valamiféle magánügynek, költői privát szférának tekinti. Meghátrálásnak, úgymond, az igazi költői feladatok elől, amit az öregedés „rossz pozíciója” sugalmaz. S mert java költőinket életkoruk ebbe a rossz pozícióba hozott, ezt a kritikusi rosszallást egyre gyakrabban hallani. Pedig hát kicsit is körbepillantva, ebből a rossz pozícióból keletkezett Vörösmarty, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi lírájának a záró szakasza. Az Előszó-tól és A vén cigány-tól, az Őszikék-en, a Minden titkok versei-n át a Versenyt az esztendőkkel-ig, a Számadás-ig. Ugye, elnézésre késztető, „privatizáló” „öregkori zsengék”?

Zelkről szólva Arany Őszikéi-ről külön is beszélnem kell. Jó tíz éve már, hogy egymás mellett ültünk a szigligeti alkotóházban, és ő egy kicsit kérkedve mondta-mondta az Arany-verseket, s mintegy vizsgáztatva kérdezgette is. Mint a szelíd kedvű nótázók. És közben mulattunk, részben a magunk egymásra talált emlékezetén, részben egyik-másik tudósunkon, akik ezeket az akadémiai meghívócédulákra, névjegyre, papírfecnire rótt tréfás-kesernyés rögtönzéseket (éppen ezeket idézgettük az Őszikék-ből) Arany magánjellegű közléseinek tekintették. Pedig – ahogy mondtuk is – Arany nem írt magánjellegűt, bár írt volna több közvetlenül lírait és alanyit, ha nem is a Buda halála és a Toldi szerelme helyett, de mellettük. És most itt az új kötetben, Zelk költői mozdulatában mintha megelevenedne valami Arany rögtönző gesztusából. Abból, amely tartózkodó humorát, ritka játszi kedvét is megszólaltatta. „Este mielőtt lefeküdtem, – bogot kötöttem egy verssorra – el ne felejtsem mit akarok írni.” Pedig ez a fel-felötlő gesztus jobbára egy másik rokon vonás jelenlétének a következménye. Azé, amit Arany így körvonalazott: „A lantot, a lantot, – Szorítsd kebeledhez – Ha jő a halál: – Ujjod valamíg azt – Pengetheti vigaszt – Bús elme talál.” Zelk pedig évekkel ezelőtt így mondta: „Mint varázsló, ki felkúszik – a légbe dobott egyszál kötelen, – úgy csüngj te is, az űrben ott – egy szál énekké változott – utolsó perceden.” Ha a jelképrendszer változott is, a lantból varázslókötél lett, a lényeg ugyanegy. Ma ilyen egyszerűen fejezi ki: „A vers mindennél fontosabb –, mondta egy fiatal költőnek – már halálraítélten is – Babits Mihály.”

Érdemes egybevetni Zelknek ezt a két egymást követő megfogalmazását a vers egzisztenciális fontosságáról. Az előbbi két egymásra épülő hasonlattal él (Mint varázsló… úgy csüngj te is); rajtuk alapszik, e képen sarjadt képen, az énekké változott utolsó perc összetett és előkészítés nélkül önmagában meg nem álló képe. Ez a felépítés bonyolult, de világos logikájú, tiszta rajzú. (Zelk mindig is tisztán rajzolt, homálytalan, áttekinthető képekkel élt.) Ha viszont a másik megfogalmazást vesszük szemügyre, éppen az a feltűnő benne, hogy költőileg eszköztelen (érzékletessé nem tett), köznapi megállapítás. Bárki elmondhatná. Csakhogy a mondat eltakart, nem kipolcolt költői hatása éppen abban van, hogy nem akárki mondja, nem akárki idézi a halálra ítélten nyilatkozó Babitsot. (Nem beszélve arról, amihez itt nincs terem: milyen előkészítés után teszi.) Nyilvánvaló, hogy a szöveg közlésének értéke rejtett, már-már szövegen túli tényezőktől függ. De rosszul mondom, benne van ez a szövegben, ott lapul a mélyén, mint közvetlen információja mögött bennünk, olvasókban szintén elevenné váló, másodlagos, de minősítő információ.

Mondhatnám úgy is: van a szövegnek egy önmagában csupasz közlésértéke. S van egy költőileg sokszorosan fontosabb hitelértéke. Ebbe az utóbbiba belejátszik a költő egész személyisége, mindaz, amit eddig megteremtett, minden vers, amit tőle eddig olvastunk. Belejátszik továbbá maga a helyzet is, amelyben a közlést a költő teszi. Ebben a Babits-idézésben történetesen a Mindennapi halálom-mal kirajzolt állapot: nemcsak az, hogy a költő fájdalmaktól kínzott, s a betegség fenyegetettségében a létértékekkel fokozottan szembenézni kényszerült. Hanem az is, amit az olvasó a kötetből kiolvas, megtapasztal: Zelknek a vers erőnlétet ad. Ágyhoz kötötten is teret és mozgást teremt számára, szorosra köti az életkapcsolatait. S amikor a kötetet forgatva a látszólag mozdulatlan-mozgékony költőt követjük, valójában azt éljük át, annak változatát és kiegészülését, amit már a régebbi versekből ismerünk. Igen, azt, de egy belsőbb szemszögből nézve, egy feszültebb, drámaibb szituációból. Hadd ne részletezzem itt, hogy vetülnek fel ebben a kötetben is nosztalgiától fényes elevenséggel a gyerekkori emlékek, hogy esőznek be Zelk túlságig megpróbált sorsának, melyben „néha térdig irgalomban állt, de többnyire állig irgalmatlanságban” eltörölhetetlen képei, a nyomor, a harcok emlékei (néha csak egy hasonlatba ágyazottan, például: „a kizsákmányoló téli ég – az éhkop, a munkanélküliség”), hogy ragyog fel ismét kíntól fátyolos szeretetében a teremtett világ, a társak, szerettei, a fenyőgyanta tekintetű kutyák, a smaragd- és aranytollú madarak. Hiszen tudjuk, ismerjük. De éppen azért és azáltal, hogy ismerjük, hogy az új versek előzményei tudatunk szélén lebegnek, hogy a költő személyiségét mindig minden sorához hozzáadjuk, azt a titkos, nehezen magyarázható, de nagyon is valóságos értéksűrűsödést, információtelítettséget éljük át az egész kötetre nézve, amiről az egyetlen idézet kapcsán beszéltem. De ahogy az idézetben látszólag eszköztelenül, látszólag köznapian jelenik meg a közlés, úgy vagy olyasféleképpen egyszerűsödtek Zelk híradásai ezekben az új versekben.

Nem úgy azonban, hogy hatásukban ne növekedtek volna meg, ne forrósodtak volna fel. A Mindennapi halálom fényes pillanata lírai termésünk gyarapodásának.

A változatosság gyönyörködtet

A kis költőket is lehet szeretni. Van, aki szerint még jobban, zavartalanabbul, mint a nagyokat. De bocsássanak meg – nem rosszat mondtam, csupán kicsit. A kettő között ég és föld a különbség. Ha jobban meggondoljuk, a líra műfajának annyiszor panaszolt túltengése ellenére (pedig nem az teng túl, hanem a próza szűkös) nemcsak nagy költőknek nem vagyunk bőviben, hanem valójában még kis költőknek sem. A mai olvasót megcsalja a látszat, s úgy hiszi, költőkkel Dunát lehet rekeszteni. De vajon nem csupán a látszatra illik az, amit John Stuart Mill írt az angol poétadömpingről a XIX. század közepén: „Sokan összetévesztik a költői hírnév heves vágyát a költői tehetséggel.”

De a kis költő: költő. Része a nemzeti irodalomnak. Mondd meg, hogy a múltra nézve hány kisebb költőt ismersz és becsülsz, s megmondom, mennyire fejlett olvasó vagy.

Réges-régóta hallom, ismerni vélem egy költő hangját. Itt-ott talált verseiből ivódott belém. Szerény hang, és nem is mai divatú. De bensőséges, de megérintő. Az ember, ha ki akarná találni a költőjét, előbb rokonít: Heltai? Hiszen a vers, a verse, ahogy Rónay György írja, aki az Olvasás közben című kötetében az utolsó húsz év minden valamirevaló íróját feltérképezte: „…többnyire leíró menettel, szelíden folydogál egy szellemesen záró fordulat felé”. Csakhogy Heltainál – s ez is Rónay pontos megállapítása – a záróötlet valóban zár, az áram sziporkázva kiváltja a hatást, aztán kialszik. Itt meg olyan fény lobban, szelíd, meghitt fény, amely önmagán túlra világít, valamit kinyit. Nem észre ható, intellektuális ötlet, hanem érzelmi hatású. Mint Heltai őse: a Reviczky-sanzon. Vagy, hogy időben közelebbi társat nevezzek meg, és a gyengéd érzelmességben is rokonát: mint Szép Ernő.

Falu Tamásnak, a 92 éves költőnek, akinek gyűjteményes kötetét (Vidéki állomások) forgatom, ezzel már meg is rajzoltam a családfáját. A századvégen, századfordulón kialakult városias sanzonköltészetet folytatja, gazdagítja ez az egész életében vidéken élő költő. Persze ne a mai sanzonra gondoljunk, s isten őrizz, slágeresített változatára, hanem arra az irodalomtörténeti dalformára, amely oly megkapóan szól a Nyugat-nemzedék fiatalkori lírájában is. Az „édes” dalra. Hogy ez nem formájában, de tartalmában mennyire édes, édes-e egyáltalában, az persze más kérdés. Inkább úgy kellene mondani: nyílt érzelmekkel élő.

A század elején (Falu Tamás első kötete 1900-ban jelent meg) még ismeretlen volt az érzelmi tárgyiasítás vagy a groteszk ellenpontozás – hacsak nem Heine módján. Szép Ernőről még találóan lehetne írni: nem a bordák rácsa alatt, kívül, a kabátján hordja a szívét. Falu Tamásra is ez illene. Igaz, a szív gazdája – mint ahogy írja is – keskeny vágányú sorson utazza be az életet, nem a gondolat és a látomás nagy, nemzetközi vonalain, de az a kisvilág, amit bejár, költészetében tisztán éled meg. Igaza van Csanádi Imrének, az Utószó írójának, a kisvárosi enteriőr kifogyhatatlan bőségű topográfiája rejlik itt. És még valami, fűzném hozzá: az aggkor érzelmi életének topográfiája, vagy legalábbis híradás a belső életről nyolcvan és kilencven év között.

Akárhogy vesszük is: megindító.

Keresztury Dezsőt tisztelet és megbecsülés övezi – merem hinni, az egész országé. Spontán tisztelet, ami szeretet is. Az ilyen közös érzést, melyet nem halványít sem irigység, sem gyűlölet, a sokirányú, hasznosan tevékeny élet váltja ki, legkevésbé sem keskeny vágányú. Közös dolgainknak olyasféle szolgálata, mely csak az ügyre tekint, s nem polcolja ki a cselekvő személyiségét. S valóban Keresztury művelődésünknek, nemzeti kultúránknak póztalan munkása. Az ember és szerep másoktól unalomig boncolt problémája nem kezdi ki, nem eszi el életművének sem nagyobb, sem kisebb részét. Cselekvő életvitelében van valami tartózkodóan férfias. Lírája a munkás életmenet mögött, szinte rejtetten bontakozott ki. Mintegy a közdolgok magánvetületeként, érzelmi kiegészítéseként, elmélyítő emberi hitelként. Így igaz, vagy inkább így volna igaz, ha a költészet nem volna maga is közdolog, közösségi ügy. Ha nem volna a sok cselekvési lehetőség között maga is cselekvés a szó tágasabb, nem köznapian gyakorlati értelmében. Azt a kínálkozó szempontot tehát, hogy íme, most Keresztury Dezső lírája révén belelátunk egy szolgáló-cselekvő ember belső világába, el kell vetnünk. Amit látunk, egy máskülönben is cselekvő ember költői cselekvése.

A költő hetvenedik születésnapjára újból megjelentetett Dunántúli hexameterek a lírai termésnek csupán egyetlen ciklusa; 1946 és 1956 között keletkezett. A lírai mű szempontjából mégis olyan ciklus, mely az egész legfontosabb jegyeit hordozza. Őrzi rejtetten, ki nem beszélve a költő életpályájának legvégletesebb hullámvonalát, s válaszol mindazokra a kérdésekre, amelyeket ez a szinte tektonikus mozgás sorra a költő elé helyezett. Lét és sors, magyarság és emberség, haza és szülőföld, ember és táj, egyén és közösség viszonya egymást követve bukkan elő, és nyer költői választ. Nemcsak a versforma, a szóhasználat, hanem maga ez a válaszsor is klasszikus ízű, klasszicista. A magyar múlt legjobbjainak örökségét érezni rajta, nemesen fennkölt reformkori ihletést. Érték ez, jólesően vonzó érték, de korunkban az adaptálhatóság akadálya is. A férfiokosság, a józan mérték, az emberség tiszta eszménye persze örök iránytű. Mégis erősebben szól hozzánk útmutatása, ha mélyebben bepillantunk az érte való küzdelembe. A vívódásba, netán a megjárt zsákutakba. Keresztury azonban szemérmes. A Dunántúli hexameterek életszemléletének párlata.

A személyes lírai híradás csupán két helyen lebbenti félre az eszmék és életszabályok szépen szőtt függönyét. Gyerekkort, emlékeket idézve, és a táj, a szülőföld leírásaiban, melyeket természetesen színeznek az emlékek. A ciklus egészének hőfoka tőlük függ. Ők a melegforrásai, flórát, faunát éltetők. De a hexameter, ez az ünnepi forma nem nyeli-e magába erejüket, nem közömbösíti-e hevüket? Irodalmunk ahányféle hexametert tart számon, csaknem annyi bravúrral dicsekedhetik. Fazekas Mihálytól és Vörösmartytól egészen Radnótiig és Vas Istvánig. Egytől egyig megdöbbentően más-más tónusú alkalmazása a közös versmértéknek. (S akkor még Dsida játékos, tündérien frivol csilingelését nem is említettem.) Keresztury tudja azt, amit Fazekas Mihály zsenije kitalált: a köznapi beszéd formába illesztését azon nyersen. A természetesség rafinált látszatát. (Ahogy például egy öregasszony két sorban ránk zúdítja a sorspanaszait.) Ez a Fazekas Mihály-i „modernség” üde ellenpontja az alaptónusnak, mely nyelvileg emeltebb, inkább Vörösmartyval rokon. Nem a fergeteges zúgásban, zúgatásban persze, hanem az érces zengés szeretetében. Mintha a költő szavát, szóválasztását olykor a tudós, a múltat kutató irodalmár irányítaná, aki a hagyományos és az élményhű vitájában szívesen dönt a patinás mellett.

Lehet persze, hogy ez a megalapozatlan kritikusi gyanú idegen a mű belső törvényeitől, értetlen a költő szándékaival szemben. Hiszen Keresztury a Dunántúli hexameterek-ben nem oktalanul kötődik a hagyományokhoz. Pontosabb kifejezés híján azt mondhatom: hazát teremt magának. Múltból, emlékekből, eszményien szép tájból, némileg eszményiesített emberekből s a maga ideáiból. Egy dolgos, tisztességtartó, pannon hazaeszményt teremt, melyben a jövőért való fáradozásnak tere és becsülete van, a munkás életnek messze ható értelme.

Minden nemzedék, minden kor formál magának ilyen cselekvésre ösztönző ideált. Kereszturyé oly nosztalgikus – megilleti a változó világ tisztelgése.

Hogy mit változott korunkban a vers, mérhetjük akár e cikk esetleges keretein belül is. A sanzonköltészettől indultunk, egy „keskeny vágányú” sors sanzonköltészetétől, s íme, most Somlyó György A mesék könyve című kötetéről beszélve, a gondolat nemzetközi vonalait befutó prózaversig értünk. Pedig ez a széles ív, dal, hexameter, szabad vagy prózavers, a vers változásának pusztán a külsőségét rajzolja meg. A forma változását; amely, jól tudjuk, távolról sem a lényeg, hogy mennyire nem az, magából a prózavers műfaji térhódításából tudjuk: vele, általa dőlt meg az az ősi előítélet, hogy a forma, a rím és a ritmus a megkülönböztető kritérium vers és próza között. Mások a kritériumok. Nem verstaniak. Mert még az sem igaz, ami nagyjából Füst Milán költészete nyomán ivódott a köztudatba, hogy tudniillik ritmikai alapsejtelmek (félig hallható ritmusok) teszik verssé a szabad verset.

Somlyó György például nem is él ezzel az eszközzel. (Ahogy Kassák sem élt.) Sőt versalakítása közben más, inkább a lényeghez tartozó kritériumokat is mellőz. A mesék könyvé-ben – két jól ismert, előző könyvét egyesíti újra ez a kötet – kitalál magának egy rendkívül elasztikus versalakzatot, amelyet jobb szó híján esszéversnek nevezhetnék. Ez az alakzat mindent felvesz, ami a meditáció révén lírai szintre emelhető: életrajzi töredéket, például a költő háborús megmenekedésének megrendítő történetét, párizsi metszeteket, képzeletbeli kísértethistóriát, ars poeticákat (elég számosat), újsághírből merített riporttémát, nyelvtani ötletből fakadt versötletet – s legfőképpen a szüntelenül mozgásban levő belső kontempláció legkülönbözőbb elmefuttatásait. Elmefuttatásokat, melyeket bőségesen táplál korunk széttartó tudata, képtelen és felemelő története, világirodalmának széthúzott színskálája. A felsorolás már sejteti: A mesék könyvé-ben van valami áradás, parttalanság, a szavakba feledkezésnek olyasféle mámora, amely a világlírában is jellemzi a prózavers vagy szabad vers egyik-másik halhatatlanját, Walt Whitmant vagy Saint-John Perse-t például. Mégpedig paradox módon. Mert ugyan mi teszi verssé a próza formájú sorokat, ha nem a megszerkesztettség, a közlés emelt, sűrített mivolta, a prózában kifejezhetetlen tartalom jelenléte? Somlyó esszéversét, mely csupán egyetlen (és laza) formája az intellektuális versnek, hiszen gondolat és indulat lírai összeforradása ezerféle lehet, az teszi verssé, hogy a költő kontemplatív világát a legfőbb kérdés tartja lázban: a létezés kérdése. Bárhonnan indul is útnak, ötletből, hírből, játékos leleményből, emlékből vagy valódi lírai felismerésből, a létezés felfoghatatlan csodájához és ellentmondásaihoz érkezik el. Ezt boncolja, analizálja, és próbálja szintetizálni, hol műveltsége, tudása és hajlékony gondolkozása teljes latba vetésével, szabadon zsákmányolva érvet vagy módszert világirodalmi példaképeitől, Aragontól Deguyig, García Lorcától Pessoáig, hol a véletlent kísértve, a nyelvet próbálgatja szabad asszociációkkal, trükkökkel, s így remél eredményt. S ezt az utóbbit is mindig világos, tiszta, követhető mozdulatokkal. És ha még bele is keveredik gondolatmenetébe a létezésről vagy az írás, az alkotás rejtelmeiről néhány divatos gondolat (néhány nemesen fennkölt tónusú érv, mondjuk, az írás abszurditásáról, ami persze valóság), akkor is megmenti, megőrzi versét a benne rejtve munkáló ünnepi felajzottság. Somlyó prózaversében – bármi furcsa – van ének.

A mesék könyvé-nek lírája tehát extenzív, és mindenfelé nyitott. Az más kérdés, hogy általában a verstől, formahűtől és formabontótól, intellektuálistól és nem intellektuálistól, esetleg nagyobb érzékletességet, több speciális lírai felismerést, fokozottabb intenzitást lehet elvárni. De Somlyó esszéverset írt, műfajváltozatot teremtett, a maga képére, kiteljesedésére.

A sanzontól az esszéversig: igazán széles skála, nagy változatosság. Ne szégyelljük, örüljünk neki, hiszen a költőket illetően sokat szeretni bűntelen gyönyörűség, s csak egyet vagy egyet sem szeretni a bűn. S az is csupán önmagunk ellen való.

Beteljesítő könyv

Ha a köz javáért munkálkodó, nemes, tiszta példakép-embereit próbálom számba venni korunknak, akkor az elsők között kell Keresztury Dezsőt említenem. Hasznos tevékenységgel teli, termő élete során sikerült foltmentesen kiállnia a közéleti ember legnehezebb próbáját, a hatalmat is. Minisztersége alatt, az ország kulturális életének gyakorlati irányítójaként sem képzelte magáról, hogy ő egyben a Literatúra Köztársaságának is irányítója. Volt benne szilárdság, férfias jellemerő mindig pontosan szétválasztani a szolgálat érdemét a tehetség vagy a mű érdemétől; nem keverte össze soha a hivatali rangot az írói ranggal.

A Literatúra Köztársaságának az a Bajza Józseftől származó eszméje, amely annak idején hasznosan védelmezte önállósuló irodalmi életünket a feudális tekintélyi igényekkel szemben, más társadalmi körülmények között, sőt saját magával szemben is hatékonyan élt benne. Ahogyan korunk meghaladva megőrző dialektikája szerint, hagyományaink nemes eszméi szinte kompendiumszerűen sorakoztak művében. Lét és sors, magyarság és emberség, egyén és közösség, hazafiság és népek közötti egyetértés külön-külön is tágas problémavilága egy-egy szilárd, patinás reformkori axióma újrafogalmazásával vagy átalakításával kristályosultak ki benne. De nemcsak e gondolati téren, hanem érzelmi világának kibontása terén is világos ez a hagyományhoz fűző, erős kapcsolat. Elsősorban Keresztury szemérmes és általánosító lírai közlésmódjára gondolok itt. Ha eszünkbe vesszük, hogy egy olyan költőóriásról, mint amilyen Berzsenyi, mily kevés személyes életadatot olvashatunk ki verseiből, akkor kapunk párhuzamosító támpontot ahhoz, hogy Keresztury verseiben általában s legújabb, méghozzá Így éltem című kötetében miért beszél úgy, ahogyan beszél. Abban ugyanis, hogy „Oh a szárnyas idő hirtelen elröpül”, vagy: „Partra szállottam, bevonom vitorlám”, vagy: „Lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat” bármilyen nagyköltészet is, a költő érzelmi-gondolati mozgásának csupán a végeredményét, a tapasztalattá érlelt rezüméjét kapjuk kézhez. S amikor Keresztury igazán tektonikus veszedelmeket mutató sorsfordulataira így tekint vissza (és éppen a címadó versben): „Jártam csillagos házban, menekült táborokban – még előbb rothadásban, hol rám is égett a folt”, vagy: „Hányszor vágtam neki s hőköltem megtorpantan: lebukom? milyen kés öl? hol vérzik át a gyolcs?”, akkor a felködlő konkrétumok ellenére mégis – és a teljes verskoncepcióból még világosabban – egy általános érvényű léttapasztalat kifejtése a cél. És bármennyire beszédes is a versben az ilyesféle sokat sejtető kitérő: „Nyilván tájékozatlan – voltam stratégiákban, taktikákban, koholt – vádak útvesztőjében”, mégis szinte mellékesen elmondott részlet ez, hiszen a vers az életrajzi összegezésekkel szemben éppen ellentétes következtetésekre jut el: „nem vagyok több a többinél csak elvégzem a dolgom, – míg monoton dobok dobolnak s kél-száll a nap, a hold”.

Nem vagyok több a többinél – ez az öndeheroizálás elgondolkoztató korunkban (és nemcsak korunkban), annyira máshoz vagyunk szokva. Hiszen a költői én romantikus önfelnagyítása líránkban még manapság is érvényesül, ha visszahatásaként már jó ideje jelen van is az esetleges szubjektívet, a véletlen adta pillanatnyit visszaszorító személytelenítés vagy objektiválás. Ám Kereszturyt nem ehhez az ötven-hatvan éves újhoz fűzi kapcsolat, hanem sokkal inkább ahhoz a hagyományhoz, amely a költőt mulandó, porszem-létének tudatában egyetemes léttörvények átélésére és megfogalmazására készteti. Keresztury szövegéből egyre az élet, a haza, a munka, az örökösen emberiesítendő világ folyamatosságának a gondolata bontakozik ki. Ez a folyamatosság a vigasza az öregedéssel és az elmúlással szemben. „Az élet mégis él: medret váj, házat emel magának. – Szolgáld híven! Egyenes beszéd kell ott, hol munka – a munka, s egymásba kerengő vér új életet szül.” Ezen a klasszicista életszemléleten, melynek akadnak szép, szinte véshető megfogalmazásai, csak ritkásan üt át a természetes személyes fájdalom; az, amit a költő legyűr, elnyom magában a versírás előtt: „de a legnehezebb nyílt szívvel élni alig – sejtve mivégre s tudva, hogy újrakezdeni nem lehet”.

De azért szerencsére többször is átüt. Ahogyan régebbi lírai termésében gyerekkorát idézve, a szülőföld emlékkel teli leírásaiban hangot kap az egyszeri és a személyes, úgy szólal meg itt, ebben a kötetben is, főként a kimagasló Parton című ciklusban az eltávozott élettárs emlékét elevenítve. A verset, a szemlélődés gyümölcsét kiszínesíti itt a nem rejtett érzés heve. Fájdalmas érzésé, természetesen. Ám jelenléte, lírai hatóereje egyszeriben félrelebbenti a tartózkodásnak azt a fátylát – modernebb hasonlattal élve: azt a hangfüggönyt –, amelyet mintegy alkati adottságként érzünk olykor Keresztury és verse közé ereszkedni. Megteremti az érzelmeknek azt a lírailag hatékony intenzitását vagy izzását, amelyet, ha már egyszer felderengni látott az olvasó, akkor megsejteni képes a hűtöttebb, rejtettebb feszültségű sorok mögött is. A költői mű, bár apránként épül, mégis egyetlen egész. S ha már egyszer „fogjuk” a hangját, értjük hangszínváltozásainak jelentésárnyalatait, akkor többé nem egyes verseket választunk ki magunknak – ilyen kiválasztható szép versekben különben bővelkedik ez a kötet –, hanem az egész szól hozzánk. S ebben az értelemben, Keresztury teljes lírai termését tekintve, ezért beteljesítő könyv az Így éltem.

A kételkedő Múzsa

Vas István világos, érvelő versstílusa megtévesztő. Az áttetsző kifejezésmód sokkal összetettebb költő sajátja, mint ahogy a lépre ment olvasó netán feltételezné. Sőt, már nem csupán a stílust, hanem egy-egy vers vallomását vizsgálva is könnyű Vas Istvánt illetően tévedni. Nem a közelnézet rajzolja ki őt, hanem a távlat. Az, amelyben az egymásnak felelő, egymást kiegészítő versek sorából előtűnnek érzelmi és elmemozgása ellentétei. Nemhiába felfedezés számára Nicolaus Cusanus, „az utolsó skolasztikus és az első forradalmár” dialektikus alapgondolata: ellentétek keresztezési pontja ez az egész világ; nemhiába önfelismerés: minden lény, egyed, maga is ellentétek keresztezési pontja. Vas István belülről éli ezt. Költészetét alakító egész leglelkével. Egyszerre eleven benne a tézis és az antitézis, sőt többnyire a szintézis is; vagy dialektikusan: az állítás, a tagadás és a meghaladva megőrzés. Hogy közülük mit szólaltat meg, esetleg melyik tételpárt, az attól függ, mire készteti érzelmi impulzusával a pillanat.

„Két percet élek minden perc alatt, mindennek rögtön ellentételét” – vallja pontos önismerettel a Napló című versben. A Rapszódia a hűségről összefoglaló vallomásában (1952!) pedig ismételten így fogalmaz: „Két pillanattá válik minden pillanatom – És engem kétfelé feszít egy időtlen kínpadon.” A kétfelé feszítettség kínja azonban nem úgy és nem csupán annyira politikai jellegű, ahogy és amennyire a vers tematikus felszíne mutatja. Figyeljünk arra, ami a zaklatott, felforrósult szöveg mélyén bujkál: „Így kínpadra feszített keserű tudatom – Erőt vesz még a kétfelé igyekvő pillanaton. – Az egyik hűség ide ránt, a másik húz oda. – Feszít a kín: »Vagy ezt, vagy azt!« De nem és nem! Soha! – Nem, amíg én vagyok én, amíg érzem, hogy egy vagyok. – Egy hűségemet nem nyelik el ezek a »vagy-vagy«-ok. – S ha szorít az egyik förtelem s beleroppan az öntudatom, – És szűköl létem lényege, s magamat feladom… – Nem én vagyok, nem én vagyok, csupán a rettegés… – Hűségölő, tébolybavivő, sátáni »vagy-vagy«-ok – Száradjon el az agyam, ha egyet is elfogadok.”

Alig eldönthető, vajon az „ellentmondó hűség” kérdése vagy a versben dőlt betűvel kiemelt „egy”: az egyéniség védelme feszíti-e jobban ezt a szöveget. Magának a költői individuumnak a védelme, a szabadon vizsgálódó, a dolgokat és a jelenségeket kételkedve megkopogtató, színüket-visszájukat szemügyre vevő személyiségé, mely éppen vizsgálódásai közben, vizsgálódásai révén kerül versre késztető érzelmi feszültségbe. Az ilyen kényes, töprengő, a világra tárt szemmel tekintő költő számára amennyire olykor szenvedtető, annyira termékenyítő is a történelem dialektikus mozgásának: az ellentétek harcának követése, a politikum.

De ahogyan se Cusanus, se Vas István, mi se értelmezzük egysíkúan a létezést az ellentétek között; hiszen az emberi egzisztencia, minden eleven emberé, önmagában is örökös keresztezési pont. Lété és nemlété. Vas István hiába mondhatja el, hogy Adyval rokon módon legfőképpen politika és szerelem ihlette poétaceruzáját, az egyedi lét immanens ellentmondása (a nem voltunk, és nem leszünk képtelensége) szintúgy végigvonul költészetén mint alaptéma. Sőt vizsgálódó, termékeny kételkedése e téren, az egyedi létezést illetően gyönyörű hitbe csap át – a credo quia absurdum, a hiszem, mert képtelenség rándulásával.

Átcsap egy materialista fogantatású „lélek halhatatlanságába”. Részleteiben, töredékes gondolatmeneteiben ez a hit már a Menekülő Múzsa kötetben (1938) felsejlik, míg a negyvenes évek elejének két nagyszabású versvállalkozásában – mindkettő költészetének egy-egy lírai csúcsa –, az Önelemzés-ben és a Monádok-ban ölt testet. A két vers egymást kiegészítve vallja az emberi személyiség titokzatos, időtlen létét; az én, a költő jelenlétét a dolgok, a világ kezdeténél, majd véges-végig az emberi történelem során („Minden családom és elődöm, nemzedékem, – Eredet, folytatás magamnak én vagyok. – Lehet-e múltidő, amelyben én nem éltem?”), s eljut az öröktől fogva levőtől az örökké levőig: „A saurusok korát megéltük már mi ketten, – És tudjuk már, hogy ott reszket majd életünk – A föld halálakor, a végső nagy hidegben.” A vers lezárása még világosabban fogalmaz – belőle is visszatérő motívum lesz: „Kosztümök, korszakok, dallamok, merre szálltok? – Mi marad? Atomok, eónok… te meg én. – Te már talán tudod – ugye te hétszer-áldott? – Milyen szabály szerint keringünk, mint szegény – Göröngyök, csillagok, boldogtalan monádok.”

Miért kell az új Vas István-kötettel kapcsolatban (Önarckép a hetvenes évekből) erről, legfőképpen erről beszélni? Azért, mert ennek az önportrénak, melynek háttere a század hetvenes évtizede, de modellje a hatvanas költő, még erőteljesebb karakterjegye a birkózás a létellentmondással, az öregedés, a betegség révén is támadott személyiség védelme. Az, hogy az öregedéssel járó kivonulásban (Vas István is pontosan úgy, ahogy kitűnő kötetében Csorba Győző, rálel az anabázis-hasonlatra: „Úgy hátra, hogy mindig előre”), mondom, a kivonulásban mi lesz az énnel, a „száműzetésbe tartó” személyiséggel? Lehet-e a „nem-én hatalmas földjeit fölfedezni halálos hódításra vagy bebocsáttatásra” anélkül, hogy le kellene mondanunk önmagunkról, anélkül hogy el kellene ereszteni azt, ami bennünket lassan elereszt? Lehet-e a létezésnek csupán a halálban felsejlő titkát megkapni, megtartva személyiségünket és személyiségünk szerzeményeit? Hogy lehet „találni léggömböt vagy űrhajót – Kerül, nem számít, amibe kerül – Csak el és föl, ahol már sohasem – És mindörökre különbözhetem – Szállítani ahhoz az Egyedül- – Valóhoz ezt az egyedülvalót”?

Ezek az idézetek és félidézetek maguk is mintegy idézetfélék: régebbi versek motívumait visszhangozzák, vagy egészítik ki. Csakhogy a régebbi és az új versek közötti időben az egyedülvaló és maradandó én költője, aki a hagyományosan közvetlen személyesség költője is, kételkedőbb lett. A világban is, önmagában is, kényes-elegáns harcának értelmében is kételkedőbb. Következésképp: megrövidült Vas Istvánban a versre késztető érzelmi lökések tartama; az egykor homogén és hosszan tartó feszültség, mely korábbi verseinek tagadhatatlanul romantikus hevületet adott, újabban – már jó ideje – egyre-másra megszakad, sőt éppen a szaggatottság válik jellemzőjévé.

Felbuzdulás és legyintés sebes dialektikája formálja a verseket. A heves kíváncsiság (Vas István egyik legjellemzőbb tulajdonsága) és a „már nem vagyok kíváncsi, nem vagyok”, a versbe, a költészetbe vetett ősi, metafizikus hit és a „tudnám talán csinálni, ó de únom”. És hogy régi vallomást vessük össze új vallomással: „Tévelygő, szilaj ész, te vagy nekem a hit”, s mai párja: „Eszetek és vakmeréstek és technikátok a naprendszerből előbb fog kijutni, mint bölcsességtek az egérfogóból, hol körbe fut.” Ugye érezni a különbségeket? A kontrasztokkal még élesebben kimintázott személyiséget?

A vershang – Vas István messziről felismerhető vershangja – is eszerint változott. A régebbi versek romantizált zenéje, mely valaha töretlenül áradt a verskezdettől a zárás magaspontjáig, itt, az új kötetben – és már az előbbiekben is – többnyire csak egy-egy hullámvetésként van jelen. Felcsap, és szertefoszlik. Prózaibb, fogalmiságával ható, kifejtő közlés váltja fel: áttételes tartalmú, választékos szavak helyett tényközlő, hűtött szavak; a köznapin alapuló beszédmód. A kötet egyik legszebb verse, Az ismeretlen instancia című szonettpár (megint csak két ellentétes irányból megközelített egyetlen gondolat ez, magyarra fordítva: a bennünk működő erkölcsi késztetésről, követelésről, még magyarabbul: kategorikus imperatívuszról) így kezdődik például: „Még mit keres, még mindig mit akar – Az ismeretlen instancia bennem? – Azt hiszi, hogy még mindig kicsikar – Tőlem valamit? És: azt igen, ezt nem – Hogy választhat? Hogy kőtábláival – Még egy ideig sakkban tarthat engem? – Miben reménykedik a vén szivar? – Hogy van még mit tagadnom, cselekednem?” Egyfelől instancia és kőtábla másfelől: miben reménykedik a vén szivar. Mindez persze nem pusztán nyelvhasználati kérdés. A romantizáló, az emelt, az így vagy úgy stilizáló nyelvhasználatot korunk évtizedei alatt költőink java része odahagyta. (Már Illyés, Szabó Lőrinc is.) Mégpedig programszerűen, valami más üdvözítő erejébe vetett hittel. Vas Istvánt azonban – ahogy erre céloztam már, és ahogy ebben az oly karakteres „vén szivar” kifejezésben tetten is érhető – nem annyira új hit vezeti, hanem inkább fontolgató kételkedés. Magában a költészetben. Pontosabban: hit és kétely együttes jelenléte a versre késztető pillanatban. Ez hozza létre voltaképpen azt a vershangot, amely lírai keverésmódjának új változata, eltéveszthetetlen sajátossága, és amelynek hatása sok fiatal költőnknél nemegyszer nyomon követhető. Ez indítja az új kötetben olyan verskísérletre is, amely a jel és jelzett, a név meg a dolog megfelelésének elvont problémáján alapul, azt életi át személyes hőfokon; vagy arra, hogy ismert avantgarde-ellenes nézetei ellenére a szóbontás trükkjével írjon verset. Ezek a kísérletek azonban persze lehetnek a kettősség jelenlétének csak esetleges nyomai. Fogadjuk el, hogy az alapérzésekről mindig a nagy versek vallanak.

Végezetül beszéljünk hát még két kötetmeghatározó versről; kiválók között is két kimagaslóról, egy ars poeticáról (Avilai Teréz intelmeiből) és egy történelmi tablóról (Nagyszombat, 1704). A kettő egy ihlettőről fakad, és bármi furcsa, egyről szól, legyen az isteni megigazulás a témája az Intelem-nek és Rákóczi vesztes csatája a Nagyszombat-nak.

Tudni kell: Vas Istvánnak mindig is legkitűnőbb tulajdonságai közé tartozott történelmi, főleg kultúrhistóriai beleélőképessége. Az átélt régmúlt, mindaz, amit mohó kíváncsisággal feltámasztott, és képzelettel kiszínezett, friss, személyes élményként járta át, s általa hozzánk is aktuálisan szólott. (Forum Romanum, Aki éjszaka ment Jézushoz, Etruszk szarkofág, Via Appia, Cambridge-i elégia, Branyiszkó – és így tovább. Jól ismert, művéből közműveltségünkbe felszívódott, gyönyörű teljesítmények.) Mit mond az Avilai Teréz-vers? Józanul furcsát: hogy tegyük meg az üdvözülésért azt, és pontosan azt, ami tőlünk telik. Nem, semmiképpen sem mellőzve az észt, de nem is túlfeszítve, hanem alázattal használva. A többi nem a mi dolgunk. És hogy a formájáról is beszéljek – egy ars poetica esetében igazán helyénvaló –, nincs is a vers szokványosan verssé csinálva, itt-ott ragrímek pántozzák csupán Teréz szavait. (Aki szeret, annak jó lesz így is – babitsi gesztussal.)

És mit mond a Nagyszombat, 1704? Mintha csupán történelmünkről volna szó, Rákóczi tesz itt vallomást, olyan pontos hűséggel, mint az üdvözülésről Teréz, a nagyszombati ütközetről, a „vakvezette világtalanok” vesztes csatájáról. A megfutott kurucok összeszedése után, akik hadtestbe gyűjtve persze bátorságra kapnak, „mintha senki sem mért volna rájuk soha vereséget”, így zárul monológja: „És nekem is folytatnom kellett, amíg lehetett – Megérdemelni az érthetetlen bizalmat – Ha már az istenség velem ezt akarta.”

Nem is lehetne kifejezőbb mottót találni az Önarckép-hez, ehhez a felkavaró, létkérdésekkel szembenéző, szép, nagyszabású folytatáshoz.

Vas István: Rapszódia egy őszi kertben

Mielőtt Vas István belekezdett volna ebbe a versbe, egy másik magyar vers járt az eszében. Egy másik rapszódia az őszről és az elmúlásról. Azt mormolhatta magában; az ihlette, még formájával is, a maga szeptember végi ellenrapszódiájára. Nem titkolja, akarja, hogy tudjuk. „Még nyílnak” – idézi az ötödik sorban a Petőfi-vers kezdő szavait, ha az első sor fényteli kertjéből és az anapesztusok kissé szabadabban kezelt, de jól hallható lüktetéséből nem jöttünk volna rá a két vers közötti kapcsolatra.

Csakhogy ez a kapcsolat alig több annál, mint hogy a két vers azonos ihlettőről fakad, azonos helyzetfelismerésből (őszi kert, elmúlás), melyen két egymással ellentétes érzelem- és gondolatmenet alapszik. Egy spontán és a pillanat előérzetének magát átadó. Ez a Petőfié. S egy a pillanatnak szembeszegülő és régtől kristályosodó gondolatokat összegező. Mert amíg a Szeptember végén-ben éppen az az ámulatot keltő, hogy Petőfi nászúton, fiatalsága és szerelme teljében milyen hévvel éli át a kert sugallta halálsejtelmet, mennyire fenntartás nélkül, egy előérzet látnoki pontosságával, addig Vas István versében éppen az a felemelő, hogy testi bajok között, „az alantas elmúlással vesződve” hogyan kerül fölébe, hogyan győzi le. A pillanat ihlető ereje hogyan rántja egyszerre egységes lírai gondolatsorba régi töprengéseinek, „létfilozófiájának” ismerős elemeit.

Hogy ez így van, s hogy mennyire így, tekintsünk végig a vers érzelmi-gondolati fordulópontjain. Az első két versszak leíró jellegéhez nincs mit hozzáfűzni, hiszen Vas István itt kifejtő részletezéssel dolgozik, s az is, ami talán az első versszak két utolsó sorában csak mint célzás van jelen („Az elmúlásból is itt körül az világít, – Ami nekünk meg nem adatott”), megvilágosul a második versszak záró sorpárjában („Itt győzni fog minden enyészeten – A szépség.”). Igen, ezzel érkezik el a vers az első fordulóponthoz: a természet szép enyészetével szemben az emberi elmúlás földi csúnyaságához. A harmadik versszak nem más, mint ennek az előzőkben csak célzással érzékeltetett ellentétnek a kifejtése. Sőt a negyedik se más sokkal – mintha a költő a részletezés szándékos figyelemfelkeltésével élne –, de azért itt már két mellékesen kezelt, fontos, új elem is megjelenik. Az elsőre könnyű rámutatni: a tudás, a megismerés által szerzett értékek világa az. („Meglátjuk most, hogy mit szereztünk.”) A pusztuló és csúnyán pusztuló testieken túl az ismereteké, a szellemi szépségeké. De a másik mellett könnyen elsiklik az, aki csak ebben az egy versben gondolkozik, s nem Vas István egész költészetében. Mert mi is lehet „a sejtjeinkbe zárt tudat” „végső hódítása”? Persze a halál megismerése, sőt, pontosabban – és ez már nem is annyira persze –, a halál által szerzett végső és legfontosabb megismerés.

És itt, ennél az igen lényeges pontnál álljunk meg egy percre. Nem szívesen beszél a magamfajta kritikus egy költő ismeretelméletéről mintegy a versszövegből kicsontozva, mert az ilyesféle gondolatmenetbe szüntelenül beletolakszik valami filozófiai fennhéjázás: nem a gondolatok versbeli érvényességéről esik ilyenkor szó, hanem filozófiai érvényességéről. Vagyis hogy az elsődleges kritikai szemponton azon nyomban felülkerekedik, azt félretolja a másodlagos. Vegyük hát inkább egyszerűen tudomásul, hogy Vas Istvánnak, aki egész költészetünket tekintve talán legeltökéltebb, legavatottabb híve a racionális megismerésnek, s aki pályája során nemegyszer az ész finomodásában látta az emberi haladás zálogát, van egy olyan érzelmekkel mélyen átszőtt képzete, mely a halát pillanatát tekinti a teljes megismerés nyitjának, mintegy Szezám-ajtajának. A végső hódításnak, amire a tudat képes. Mint hogyha ott, abban a pillanatban a létezés titka kipattanna. Ez a költői képzet – és itt azért gondoljunk arra, hogy maga a költészet rokon lelki területről sarjadt az ősi, kezdeti világmagyarázatokkal – művének éppen a kiemelkedő, a lét nagy kérdéseit összegező verseiben, hosszú-hosszú idők óta, elő-előbukkan. Az 1945-ből való Az érti őt című tercináinak például már mögöttes tartalma: „Ki ki olyan mennyet kap, amilyet – Képzelni tud magának. A tied – Személytelen lesz, tág és oszthatatlan. – De én a végső titkot mostani – Értelemmel fogom megérteni – S azt élem végig, amit abbahagytam.” S amikor 1947-ben az Óda az észhez című gyönyörű hitvallását írja, az ész történelmi, világformáló szerepéről beszélve még közelebb érkezik a mai megfogalmazáshoz: „Téged dicsérlek a börtönben, háborúban – Terád emlékezem tetvek közt, föld alatt, – … S mikor a szabadult lélek az űrbe táncol, – Téged kereslek a fényben, az éjszakán túl: – Isten sem kell nekem, ha nem teáltalad.”

Szinte illetlenség prózára fordítani: a hagyományos ősi hit (a lélek a halál után Isten színe elé kerül) cserélődik itt át modern képzetre: az ész előtt megnyilatkozó Isten-képre. Tizenegy év múlva, az Ötven felé című látszólag prózai beszámolóban, két zárójel között, így szólal meg – és talán még inkább kisarkítottan – ugyanez a tézis: „Az üdvösség nekem mi más lehetne? – Megérteni, amit szívem s eszem nem ért. – Az Isten is velem mi mást tehetne? – Ezt megérteti, vagy elkárhoztat ezért.” Egy lépés innen már csak a Rapszódia megfogalmazása: a halál mint a megismerés végső hódítása. A rációnak ez a gyönyörű (irracionális) reménysége, hogy végül mégis feltárulnak előtte a létezés metafizikus titkai. Ez a sírüregen túlemelő, „hiszem, mert hihetetlen” hit.

De azzal, hogy ez a hit – bár látszólag mellékesen és egyelőre kifejtés nélkül – beleszövődik a Rapszódia épülő szövetébe, a vers maga is átalakul. A költő a négy versszaknyi tárgyiasabb és leíró jellegű előkészítés után ezzel érkezett el a lényegig. Elérkezett ahhoz az elmúlással szembeszegülő gondolatsorhoz, szívesebben írnám, ha nem volna a szó lefoglalva: krédóhoz, amelynek elmondására íródott. És hogy ide érkezett, tanúsítja a vershang felfutó izgatottsága, az egyre inkább szaggatottá váló, nagyobb ugrásokkal mozgó dikció. Az érzelmi átfűlést, a felforrósodást tanúsítja mindjárt az ötödik versszak elején az a váratlan két kérdés, amely egyben magában hordozza a türelmetlenül egyértelmű választ is. („Hát lett-e tízezer éveken át…”) S mutatja az a kemény kijelentő mód, mellyel a kérdésekre maga felel: „még csúf estünkben is több szépségünk marad”, mint a csodált természetnek. De a kérdezés és a felelet még egyre csak a kifejtés, az érvelés egy fajtája – ha egyre nagyobb érzelmi nyomatéka van is. A vers ebben az ötödik versszakban és a szinte magyarázatként ható hatodikban, még ha izgatottabb dikcióval is, de az előzményekkel rokon módon formálódik. Nem ért el még arra az érzelmi magaslatra, hol a hitvallás hevessége átveszi a szólamvezetést, s a vers nemcsak az értelemig, hanem tovább lép. Ezt a hetedik versszak hozza meg: „Mit tud a virág, mit tud a tenyészet? – Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek! Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet – Az emberi évezredek, – És mindig te leszel, és mindig én leszek, – Holdban, Marson, ki tudja, hol, – Míg meg nem leljük azt a képletet, – Nem nyughatom s nem nyughatol.”

Egy gátszakadás, egy robbanás pillanatát éltük itt át. Nem pusztán a vershang ódai felizzásáét, hanem a vers közlő, kifejtő szövegét széthasítva, egy mélyről előbukkant újabb „credo, quia absurdum est” hit megszólalásáét. („Mert mindig te leszel, és mindig én leszek.”) Olyan újabb krédóét, amely Vas István fiatalkori verseiből megint csak régi ismerősünk. Tizenhét évet kell visszaugranunk az 1959-ben keletkezett Rapszódiá-tól, hogy az előzményekhez, e metafizikátlan metafizika első kristályosodási pontjához elérkezzünk. Az Önelemzés-ben – oeuvre-jének szintén kiemelkedő darabja – a halálon, pontosabban a személyes lét megmaradásának a kérdésén elmélkedve ezeket írja:

A Rapszódia mindkét alaptétele jelen van itt, mintegy embrionális formában. Éspedig iker elhelyezkedésben. Itt a szerzett ismeretek el nem engedése, amelyből majd a végső hódítás, a kiteljesítő utolsó megismerés hite sarjad ki, s amely végül betölti a Rapszódia zárószakaszát. És itt a másik is, az én megmaradása, amit a Rapszódia így mond: „És mindig te leszel, és mindig én leszek.” De ennek az utóbbinak 1943-ból van egy még részletesebb és a Rapszódiá-val még világosabb összefüggést mutató megfogalmazása a Monádok című versben. (Legföljebb a Monádok-ban a „mindig mi voltunk” kap előbb nagyobb hangsúlyt, ami a Rapszódiá-ban annak felel meg, hogy minden szépet nekünk gyűjtöttek össze; és csak azután pendül meg és ismétlődik felerősödve a verszáráskor a „mindig mi leszünk” tétel.)

S ha most egy pillantást vetünk a Rapszódia utolsó versszakára, arra a sorpárra például: „És érthetetlen szenvedésed – Hétszer boldog szépségre válik”, akkor nemcsak a metafizikus töprengés rokon virágaiban gyönyörködhetünk, a gondolatrendszer sok év utáni hasonlóságában vagy éppen kiteljesítő ismétlődésében, hanem a hangulati elemeknek szinte átvilágíthatatlan kapcsolódásában is. Abban, hogy tudatos utalásként a hétszer áldottból hétszer boldog lesz.

Ezen a ponton azonban ne akarjunk továbblépni. Elégedjünk meg annyival, hogy a Rapszódiá-nak ebben az expozíciónál jóval emeltebb, ódai részében az érzelem- és gondolatmenet olyasféle egymásba font heves intenzitása alakítja a verset, amely leginkább Vas István korábbi költészetének nagy pillanataira jellemző. (Mai költészetének kimagasló teljesítményeit más eszközökkel teremti meg.) A régi gondolatokon sarjadó új gondolatmenet, a haláltagadás merész abszurduma azt a szép lázadó lázat hozta vissza költészetébe, amit az idő, a körülmények hatása alatt már-már eltemetett magában. Olyan áramkörre kapcsolta versét, amit nem használt, már-már elfeledni látszott. Elfeledni, és persze nem ok nélkül. Nem célom, terem sincs hozzá elmondani a Rapszódia ürügyén Vas István deromantizálódásának útját. Kiábrándulását nemcsak a „költői” költészetből – ezen az ízlésfolyamaton az utóbbi évtizedek alatt mindnyájan átestünk –, hanem általában a magát mindenre képesnek tartó költészetből. A szép teremtésének – melynek oly döntő fontosságot tulajdonít a Rapszódiá-ban – eleve üdvözítő voltából. Ez a lassú szemléleti változás, melyről – tudatos költőről lévén szó – gyakran hírt adnak a versek, kifejezésmódját is természetesen átalakította, szavát visszafogottabbá, egész költészetét megállapítóbbá, érvelőbbé tette. Versének ha nem is lírai magja – bár többnyire az is –, de külső, felszíni héja mindenesetre szárazabb, érdesebb lett. Teremtésében egyre nagyobb – csaknem kizárólagos – szerepet kapott a kételkedve vizsgálódó racionalitás. Ha az olvasó egybeveti a Rapszódia első négy szakaszának gondolati mozgássebességét és intenzitásbeli erejét a második résszel, akkor képet kap a két módszer különbségéről. Igen, mert Vast a régről érlelt téma – ahogy mondtam már – visszakapcsolta. Vissza, de mihez?

Ugye, úgy igaz, nincsen a kerti képen és a halálsejtelmen túl további kapcsolat a Szeptember végén és a Rapszódia egy őszi kertben között? Valóban nincsen? De mivel fejezi be a verset Petőfi? Hogy ő a halál után, akkor is, ott is, örökre. S mivel Vas? Hogy Holdban, Marson, új csillagmáglyákban, mindent meglátva, mindent megértve. Vagyis a személyiség örök életének gyönyörű, a tények és sejtések nyomorúságán diadalmasan túllépő romantikájával. A költészet időtlen vigaszával.

A Rapszódia különös, nagyszabású ívelésének, ennek a petőfies ívnek ez a magyarázata.

Egy költői költő

Jékely Zoltánt felfedezni? Annyiszor és oly pompás kritikusok fedezték már fel. Szerb Antal például, aki a széles olvasóközönség előtt ma is talán a legolvasottabb, a legnépszerűbb tekintély, meg Halász Gábor, aki az irodalmárok szemében a harmincas évek leghitelesebb kritikusa, meg… de hadd ne iktassam ide napjaink szavahihető műbírálóinak egész kis névsorát. Az utalás, a hivatkozás úgyis keveset nyom a latban, ha a szélesebb olvasói tudatnak nincs, vagy alig van mihez kapcsolnia. Ha – mondjuk, a harmincas évek közkinccsé vált verseit emlegetve – csak kevesekben, csak egy szűk versolvasó rétegben társul Weöres Valse triste-jéhez a Pisztráng balett és a Nizsinszki, Illyés Magyarok-jához A marosszentimrei templomban, József Attila Téli éjszaká-jához a Csillagtoronyban. Ha Radnóti halált, háborút sejtő, tiltakozó verseihez (az ő „költő vagyok, kit végül is megölnek, mert maga sosem ölt”-jéhez) nem kapcsolódik a merészen kiálló Apotheozis, a Vasvári Pál nyomában vagy az Öcsémhez című Jékely-vers. Pedig ez a párosítás a lehető legtermészetesebb. A versek lírai alapanyaga persze más – istennek hála, a költők különböznek. De ha a nagy verseket a költők sajátos adottságainak titokzatos felszikrázása jellemzi, valami, a szemünk láttára létrejött (és mégis elleshetetlen) bravúr, önmaguk és anyaguk fölé emelő, akkor Jékelynél, a harmincas éveket tekintve, csaknem sorozatosan veheti számba az olvasó a bravúrokat.

Nem én figyeltem meg, Jékely Zoltán nemzedékének nálam illetékesebb kritikusa, Rónay György mutat rá egy remek esszéjében, hogy Jékely lírai alapanyaga mennyire a közismert érzelmek világából való. Az a fajta érzelem készteti versre (versindításra), amely adott esetben mindenkiben vagy csaknem mindenkiben megmoccan. Az örök költői. A harmincas évek lírizmusában ezzel Jékely persze nem áll egyedül, de a korszak költői között mégis ő a legköltőibb költő – a szó romantikus értelmében. Az, aki az időtlen lírai anyagot, élet, halál, szerelem alapérzelmeit friss borzongással éli át, és spontán természetességgel írja meg. Aki minden érzelmi rezdülésbe azonmód beavat. A trubadúr, akit szüntelenül lázban tart a szerelem.

De azért csalok, amikor így írom le Jékelyt; a romantika felleghajtó köpenyében, mint egy nosztalgiáktól zaklatott Krúdy-hőst. Mert vajon ez az örök költői valóban csak a romantikától keltezetten „örök”? Vajon csak azóta eleven számunkra az a bizonyos költői költő? Dehogyis! Bátran mélyebbre hatolhatunk az időben, s ott kereshetjük ősi ködökbe veszve Jékely társait, sámánok, ráolvasók, igézők és igricek között, akik mind-mind megpróbáltak szembenézni a pillanatontúlival, a létezés külszíne mögötti sejtelmekkel. Ott kereshetjük mindazok között, akik felnéztek az égre, vagy le, a földkivetette csontokra, és megborzongtak. Jékely titkokat sejtő fogékonysága, költői szenzibilitása archetipikus. A romantika csupán a rájátszás benne. A borzongásban a borzongató keresése, a halálfélelemben a halállal való kacérkodás, az életszerelemben a nosztalgia túlsúlya.

De ha ez így van, akkor mit csináljunk azzal a trubadúrlírával, melynek gyönyörű darabjai ott sorjáznak Jékely költészetében a harmincas évek elejétől szinte napjainkig? És hogyan iktassuk be Jékely-képünkbe Jékelyt, a chansonnier-t – szólaljon meg bár lírájában mindig is a nagyköltészet instrumentumain a sanzon? (Csak zárójelben: egyetlen példát a fiatal Jékelytől erre a nagyköltészetbe emelt sanzonra: „A villanydrót öt égi vonalán – izgága hangjegyek a füstifecskék. – Ha lejátszhatnám, bennük már az estét – az ősz első akkordját hallanám.”) Bármennyire népszerűek lehetnének is ezek a versek – meggyőződésem, hogy lesznek még –, a Jékely-lírát létrehozó rengések epicentrumától többnyire azért távolabbra esnek. Maga az epicentrum: csakugyan tektonikus mozgás: a lét gyönyörűségének és pusztulásának törésvonalán keletkezik. Mint az ősidők költőiben. Jékely számára még lágy a földkéreg, és a ragadozó idő – hogy apját, Áprily Lajost idézzem – „áll, mint az ölyv a levegőben” e forró, remegő talaj felett. Ha láthattuk volna a földet ebben az ember előtti őskorában, az élet képtelenül buja, kegyetlen burjánzásával (csupán a bányák mélye vall róla), akkor tudnánk magunkban is felidézni Jékely életszeretetének és rettegésének kettősségét.

A Jékely-vers tipikus érzelmi pályáját ezek után könnyű kirajzolni. Sebes út ez a csodált élettől a rettegett pusztulásig. „Hogy futsz velünk gyönyörű, tarka ló: – bolond, makrancos élet! – Lám, nemsoká megint lehull a hó – s a réteken éjjel hűs lángok égnek. – De jön egy nap, hogy nem lel itt a hó: – lakói leszünk már a semmiségnek.” Íme az alapképlet, melynek számtalan, szebbnél szebb variánsa van. A kiindulás többnyire a nosztalgikus vagy beteljesült pillanat: az mozdul el, és válik múlttá, gyönyörűsége semmivé. A költők időt megállító örök képességéhez Jékelyben romboló időtudat társul: felmutatja, és azon frissiben elporlasztja a pillanatot. Egy inga következetességével. Ez a kilendülés és visszalendülés a fiatal Jékely Zoltán életérzésének legsajátosabb tulajdonsága.

Ködbeveszően ősi vagy középkori – a danse macabre értelmében –, vagy végletességében éppen romantikus: Sokféle jelzőt rá lehet aggatni erre az életérzésre. Egyet azonban nem, azt, hogy irodalmi fogantatású. Jékely a zsigereiig átérzi, amit ír; és istenáldotta eredetiséggel szólaltatja meg. A Jékely-hang nem aprólékosan kikísérletezett, kifejlesztett, mint nem egy nemzedéktársáé – különben semmiképpen sem diffamáló a költőre, ha lépésről lépésre hozza létre a maga hangját –, hanem megszólalással megtestesült. Mindjárt első kötete első versében. Esztétikai sarkigazság, bár gyakorta megfeledkezünk róla, hogy verset csaknem mindenki írhat, de a költészet a saját hanggal kezdődik. (A saját hang persze saját világot is jelent, másképp létre sem jön.) Valaha régen volt egy hirdetés: „Saját hangja, vigye haza” – a magnó persze elfújta ezt a hanglemez-üzletet. De a költőkről nekem mindig eszembe jut abban a változatban, hogy akinek van, annak a könyvét érdemes hazavinni.

Milyen hát ez a Jékely-hang, melyen az archetipikusnak, az örök költői életérzésnek korunkra transzponált változata megszólal? Csapda a feltett kérdés, nekiszaladás helyett jobb apró mozdulatokkal próbálkozni. Először is, közelítésül: természetesen a nagy Nyugat-nemzedék munkálkodása utáni hang ez; virtuóz formakultúra hozza létre, mint Weöresét s a későbbi Radnótiét. De tekintsünk csak bele az előbb emlegetett első Jékely-vers kezdő sorpárjába: „Hogy vagytok, hé, szegény kóborkutyák, – hogy bírjátok ki mostanság a sorsot?”, s egy Jékely-specialitás máris kirajzolódik: a közvetlen természetessége. Sorra lehetne idézni a versindításait: csupa-csupa természetes tényközlés. Az élményt adó lírai helyzet világos leszögezése. Hagyományos – talán Áprilytól reá szállott – pontosságigénnyel a szándékolt avantgarde homályt, az absztrakt kifejezésmód bizonytalanságát vagy az ügyetlenség esetleg sokat sejtető mellétalálatát messze kerülve. Másodszorra – továbbvivő ellentétként – a hagyományos egész egyes részelemei (nyelvi, képi, rímtechnikai elemek) már csöppet sem hagyományosak, hanem bizony nagyon is modernül széthúzók, ellentétes vagy elütő tónusokból kikevertek. Nyelvi diszparátság: nagy erejű, el nem koptatott erdélyi szavak balladai atmoszférája – ez mindenkinek nyomban felötlik –, ugyanakkor az intellektuális vagy a városi köznyelv tömörítő találatai. „Fák öbliben lábbog a holdkanu” vagy „suhamlik az idő”, „torha fa” egyfelől, másfelől pedig: „tündöklő égbe disszidálsz”. Vagy egymás mellett, egymás sarkát taposva a fiatalkori, nagy összegező vers, a Csillagtoronyban, egyetlen szakaszában: „Szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog, – s döcög sómalmi-ló útján a Föld, – körötte úsznak árjától gyötört, – zilált felhő-archipeláguszok.” S ugyanez a kettősség vagy akár többszörösség a képi elemekben, megint csak egy versen, a Téli éjszakák-on belül: „Enyém maradsz, enyém, bárhova mennél: – megőriz verseim kék Déva-vára, – édes Kőmíves Kelemenném!” A felfedezésszerűen beillesztett balladás kép után – Jékely igazán nem tehet róla, hogy azóta csaknem konvenció lett apollinaire-es vagy Jules Lafargue-os torlasztott sorok következnek, közepükben egy félreismerhetetlen szürrealista képpel: „A céltalanság tuskója koponyám behasította; – a seb zeng rajtam, mint fekete kotta. – Minek, minek e könnyező halandzsák –.” Ha valaki belemagyarázásnak vélné a kép minősítését, félrehallásnak a tónust, üsse fel a verset, és az idézett sor után vadonatújonnan költészetünkbe emelt két gyönyörű Apollinaire-strófára lel. Pontosabban: Apollinaire-lebegésű két pompás Jékely-strófára.

S végül a rímtechnikáról. Ez külön fejezetet érdemelne. Egyfelől a tartalomhoz simuló, hibátlan zenéjével, másfelől pedig a meghatódást ellenpontozó mai disszonanciájával vagy akár iróniájával. De ha példák során át részletezném is váltakozó, édes és fanyar vegyülésüket – pedig az már túlságosan is szakmai dolog –, még akkor is bizonytalan volnék benne, hogy eredménnyel jártam-e. Mert hát, istenem, lehet-e egy hangot, ami akusztikus, fogalmilag véglegesen behatárolni? Egy olyan hangot, melynek éppen a hagyományosan harmonikus és az elegáns könnyedséggel újított, diszharmonikus elem vegyítésmódjában rejlik egyedisége, messze ható szuggesztivitása?

Elégedjünk meg annyival, hogy ez az eltéveszthetetlen hang a mollban írt ifjúkori mű után, e költői költészetnek pompás eredményeit fenntartva, később egy zordabb nagyköltészet dúr hangnemében is remekléseket hozott létre. Az 50-es, 60-as évek csúcsteljesítményeire gondolok. A csúcsokra – hangsúlyozom, mert kritikusi balfogás volna egy Jékely-formátumú költőt váltakozó szintű átlagával mérni. Olyan versekre, melyek szintúgy, mint egykor az Apotheozis vagy a Csillagtoronyban és a Kalotaszegi elégia, emberi és magyar létkérdéseket summáznak (sodró lírai áramukban a valóság végtelenül gazdag tenyészetét őrizve), csak amennyivel a régieknél szikárabbak; romantikátlanabbak, annyival mélyebbre hatolnak. Említhetném itt a Középkori fametszet-et, a talán-talán ismertté vált Futballisták-at, de igazánból a Zsámbék romjai-ra és Az utolsó szó keresésé-re gondolok.

Megismerendő versek, megtanulandó címek. Nem csupán Jékely Zoltán, de, meggyőződésem, huszadik századi líránk nagy teljesítményei. Ahogy a nagy teljesítmények közül való – jó volna belátni, olvasói élményünkké tenni – Jékély Zoltán fiatalkori költészete is a harmincas években.

Egy fából faragva

A mélyebb múltból feltündöklő hagyománynak és a romantikusan modernnek sajátos elegyítése – hogy magam is régies szóhasználattal éljek – mindig is különleges ízt adott Jékely Zoltán költészetének. Ezt az egyedi vegyítésmódot a legkönnyebben a nyelvében lehetett tetten érni, abban, ahogy harmonikus természetességgel kerültek benne egymás mellé régi, elavult szóalakjaink, igeidőink (a félmúlt éppúgy, mint a három-négyszáz évről visszakacsintó régmúlt, a vala) a legmaibb kifejezésekkel: a hamuhodott, a jonh, a cinterem a beat-szupersztárral vagy az autóstoppal; s együtt élnek békésen verse által beleszületve „e mái világ összkomfortos jászlába”. De hát ez a nyelvhasználat csupán tükrözője annak a belső világnak, amely mintha a reformkori költészettel vagy még inkább a felvilágosult XVIII. századvéggel testvériesülve élné idegszaggató jelenkorunkat. Jékely fiatalabb évei idején – költői kibontakozásának remekléseket ontó virágkorában – az említett elegyítésben a romantikusan modern elem volt túlsúlyban, s kevert bele a félreismerhetetlen Jékely-hangba apollinaire-s felhangokat, lafargue-os modulációkat, mindazt, ami a harmincas években önmaga megtagadása nélkül termékenyítően asszimilálhatott; ma viszont már jó ideje – megint csak régies szóhasználattal – mintha inkább a másik elemet, a tündöklő hagyományt uralná (ismerné el urának) Jékely költészete.

Új kötetének címe (Minden csak jelenés) maga is idézet Berzsenyitől, vagyis egyikétől azoknak, akikkel belső világa testvériesülni látszik, akikkel reflexig ható rokonsága egyre inkább kiül költészetére, mint az öregedő arcra az ősök antropológiai jegye. S ha az ember elmormolja magában az idézett Berzsenyi-hely strófakezdetét is: „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül”, akkor már meg is lelte Jékely költészetének (egykorinak és mainak) egyik alapihletőjét. Nem mintha el lehetne felejtkezni arról, hogy a múló idő mily képtelenül erős és általános sarkallója a költészetnek. De Jékely időátélésének, időérzékelésének megvan a klasszikus ősökhöz kapcsoló specialitása. Megvan a személyes létet illetően és a kollektívumot, a nemzeti létet illetően egyaránt. A személyes létet illetően a hajdani riadozó, már-már kacéran modern halálidézéssel és múlás-szimatolással szemben, ma már benne él a múlás-elfogadás berzsenyies mélabúja; a kollektívumot illetően pedig ott az egyéni sorson túl mérlegelő nemzeti pátosz. Pátosz a szó legnemesebb értelmében.

Hozzá vagyunk szokva, hogy emberi és magyar sorsunkat mérlegelő közösségi költőnek csak azt tekintjük, aki a magyar költői hagyományok messziről is látványos nagy gesztusait ismétli. Csakhogy ezek az egykori gesztusok egy-egy meghatározó történelmi helyzet kiemelkedő alapzatáról küldik felénk intő jeleiket. Más korok más alapzatot kínálnak; különböző költői alkatok különböző módozatait írják elő a szólásnak. És nem is mindig látványosat, szembeszökőt. Jékelyről beszélve, sémákhoz szokott gondolkozásunk többnyire képes mellőzni, hogy ez a csaknem félszázados költészet mennyire kirajzolja az elmúlt félszázad történelmi kontúrjait, főleg az emberség és magyarság fenyegetettségeit illetően. És itt nemcsak a fasizmus korai térhódítása ellen írt nagy versre, az Apotheozis-ra gondolok, hanem versek sorára, amelyek már a harmincas évek közepétől – akár Radnóti versei – elénk tárják a háború felé menetelő világban az emberség tiltakozásait. Az új kötet is – erősítve az ismert versek sorát – egy ilyen 1944-ből előkerült töredékkel kezdődik (Előhang siralmas krónikához), mely a háborús pusztítást ezzel a látomással eleveníti meg: „a Holdról nézve Földünk, hogyha látszik: – likas halálfő, orra-szeme nincs”. De ez még a régi hang, a múltból ismert magatartás. Az újabbhoz, ahhoz az egyéni sorson túl általánosabb fokon mérlegelőhöz a kötet egy másik idézetével szeretnék közelíteni: „Mert nem lehet, hogy a tudás, a szellem – porrá legyen, hamuhodnia kelljen –, s belőle egy szikrányi sem marad!” Olyasféle variációja ez az alaptémának: Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, mint Aranynak ugyancsak a Szózat-ra visszautaló sorai: „Az nem lehet, hogy milliók fohásza – Örökké visszamálljon rólad, ég!” Legfeljebb az eltelt rengeteg idő miatt a variáció szépsége stilizált. De folytatom az idézetet A megszolgált örökkévalóságra című versből, melynek alcíme: Álmodozás egy könyvtárról, fontos az alábbiak megértéséhez: „Ezért himezgetem tovább e tékát, – Mátyás és Bethlen Gábor hagyatékát, – tudván: hiánya köz magyar hiány; – és szánom ronthatatlan Pantheonnak, – Hungárián túlfénylő égi honnak, – mit fel nem dúl labanchad vagy pogány.” Ez a míves strófa – a sorsidéző régi versekből ismerősen – egyszerre villantja fel a nemzeti múlt képeit és szólaltatja meg a felújított nemes pátoszt. E panteon „erémi szállásának” (hogy Csokonai is visszhangot kapjon a versben) persze nagyjaink a lakói (Berzsenyi, Petőfi, Arany, Ady): „Szent csillagok!”, akik a vers méltó befejezéseként: – „Sok fénylő, tiszta homlok: – sugarazzák az emberért a gondot, – s imájukat, hogy jobb világ legyen.”

Jékely nemcsak ebben a „variációs versben” működteti a múlt nagyjaival rokon reflexeit, s kapcsolódik a nagyszerű eszmei és költői hagyományokhoz. A mindössze huszonöt verset és egy műfaj és tónus szemfontjából aligha ide illő misztériumjátékot tartalmazó kötetben még két kiemelkedő költemény van (az epigrammák csakúgy kordivatba illeszkedő sorát mellőzve), melyek szintén a nemzeti szabadság és fennmaradás problémaköréből valók. Friss élmény az alapja mindkettőnek; a budavári szobrok megtalálása az egyiké, a másiké pedig egy kivégző kard bécsi elárverezésének az eseménye. Elég meglepő. Csakhogy az 1973-as bécsi árverési katalógus 272. tárgya éppen az a kard, mellyel Zrínyi Péter és Frangepán fejét leütötték. S ez indukálja Jékely lírájának azt a direktebb áramkörét, amelyről beszélünk. S méghozzá itt már kevésbé stilizáltan: (Zrínyi s Frangepán) „bízvást remélte, hogy vére nemcsak – iszaplucsok lesz, mit feltöröl majd – ronggyal a hóhér, hanem a szabadság – szentelt kovásza s édes kenyere”. S hogy ez a vér, „mint bujdosó-tűz messze repdes, – s ahol csak éri, császári ordas, – balzsam-vicsorgó arcába csap”.

Az előzményekhez, a pár éve megjelent egybefoglaló nagy kötethez, Az Idősárkány-hoz képest nagyjából így lehetne összefoglalni és dokumentálni a költő változását. Úgy tetszhet az idézetekből, hogy Jékely amennyivel hagyományosabb lett, annyival szikárabb is. De azért ne higgye senki, hogy a hajdani virtuóz lágy líraiság, mely ugyan mindig is megtorpant az érzelmesség szakadéka előtt, ne élne tovább költészetében, mint fogékonyság a látomás, az emlék vagy az álom sugallatának befogadására. Jékely homogén költő, egy fából faragott, ha az idő szikkasztja is. Klasszicizálódott versei között ott vannak ma is álom vagy más véletlen szülte fényes lírai lobbanásai.

Dsida Jenő – negyven év távlatából

Többnyire nem lehet azt később megmondani, hogy miért s mikor szerettünk meg egy költőt. Hogyan „estünk bele”. Az olvasói szeretet – különösen a költők iránt – elfogult, erős érzelem; mégis, az idő elmossa kialakulásának magunk előtt is félig rejtett történetét.

De Dsida Jenővel kapcsolatban meg tudom mondani, datálni tudom a kezdő pillanatot. És nemcsak azért tudom, mert számomra az a pillanat más okból is emlékezetes, hanem mert Dsida költészete olyan, hogy akire hat egyáltalában, arra nagyon hat. Azt egy csapásra eljegyzi hívének. Igaz, olyan költészet ez, amelyet a fontos, sőt sokfontos, súlyukkal máris tekintélyes irodalomtörténetek alig emlegetnek, de másfelől olyan – hadd ismételjem meg –, amelynek divatoktól vagy értékelő szempontoktól függetlenül mindig is voltak hívei és rajongói.

Hogy miért voltak? Éppen annak szeretnék utánajárni az alábbiakban.

Mindenekelőtt hadd rögzítsem azt a áramkört záró pillanatot. Magamra maradva álltam Radnóti Miklósnál, aki fiatalon a barátságába fogadott, a könyvespolca előtt. Radnóti egy csöngetésre kiment ajtót nyitni, és kint maradt, az előszobában tárgyalt valamit. A sok kinccsel kecsegtető polcon, szemmagasságban ott volt előttem Dsida Jenő nemrég megjelent, már posztumusz kötete, az Angyalok citeráján. A költőnek csak a nevét ismertem. Kihúztam a sorból a könyvet, s ahogy megnyílt, találomra beleolvastam. Az Út a kálváriára című vers volt előttem. Radnóti még egyre tárgyalt odakint. Volt időm többször is végigolvasni. Jó volna felidézni, hogy mi ragadott meg benne. Hogy akkor, húszévesen, mivel mágnesezett magához. De pontosabb, és többre is megyünk vele, ha azt mondom el, amit a versről ma gondolok.

A kálváriavers, ahogyan illik, egy kálváriaképpel kezdődik:

Kálváriaképpel? Igen is meg nem is. Ott van a hegy, a fájdalom s a belenyugvás: „legyen meg a Te akaratod!”, de hol az ezerszer látott kép súlya, tragikuma, a kínhalál előrevetülő árnyéka? Ezen a hegyen sugárzó, enyhe fényben, sugárzó, hűs homlokkal (tövistelen), lassudan vonuló felhő alatt ballag az, aki felfelé tart. Lágy, pasztell-lebegésű kép ez, watteau-ian édes és míves. S amit akkor biztosan nem vettem észre: mai szemmel látszatra inkább szenvelgő, mint szenvedő.

S most a második és harmadik versszakban egyszerre megszólal a képhez illő fájdalom édes-melankolikus sanzonja:

S ismétlődik ez a szerelemsirató a harmadik szakaszban is, a megközelítés alig módosított változatában:

Korunk szerelmi közérzelmei, úgy tetszik, slágerszintre süllyedtek az eltelt negyven év alatt. A költészet tartózkodóbb lett. Az egyszerű közérzelmekkel szemben gyanakvóbb. Melyik mai költő merné elmondani, hogy a szerelem vége eszébe juttatja a halált, a saját halálát? Pedig a vers erről szól; a kálváriás kezdőkép, a második és harmadik szakasz utolsó sorának célzása tudatosan vezet a záróstrófa Krisztus-párhuzamáig.

De hát vajon valóban csak ezt a tartalmat, ezt az érzelmet írta meg Dsida? Jogos-e, hogy az érzelmesség elutasítói elvetik a verset, a slágerkedvelők pedig ünneplik? Nem és nem. A vers varázsa magában a versben rejlik, nem általában a szentimentalizmusban; taszítása pedig, ha van, versízlésünk változásában.

Egy hang szól belőle; bársonyos és rejtetten szomorú. Mélyen megérintő mollban. Könnyű kimutatni, hogy ez az érzékeinket megragadó zene a költői technika szempontjából hogyan jön létre, milyen finom, míves rafinériával. Már első olvasásra feltűnhet: a vers mindegyre ismétlések visszafogásával lép vagy inkább lépeget előre. Az első versszakban ugyan még leplezettek a sorok egymást erősítő visszhangjai, de már teljességgel világos, hogy a második és harmadik szakasz első sora kis változtatással (rejtett fokozással) megismétlődik a harmadik és ötödik sorban. A zárószakaszban pedig már minden egyes sor (mindig egy sor kihagyásával) az előzőt fokozza.

De ez a végigvitt ismétlésrendszer a zenei hatásnak csak egyik eszköze. S ha már belementünk abba, hogy analizáljuk a vers titkát, vessünk egy pillantást a rímeire. A lágy, édes éneknek itt még inkább a nyitjára lelünk. Az egyenként hatsoros strófák két rímre komponáltak, mindegyikük keresztrímként háromszor ismétlődik. Ez már önmagában is megejtően zenél. De Dsida nem akármiféle rímekkel hozza létre a zenét! Majdnem mind legalább két, de többnyire három szótagos tiszta rím: például kék szeme – mély zene – vérzene. S a szakaszok a-rímei, vagyis ismétlései van úgy, hogy öt vagy hét szótagosak (fény sugárlik, felfelé tart, szerelem illatától). Az olvasó persze szembe vetheti: mi közöm van ehhez a technikához? Olyan ez, mintha zeneélvezet közben zeneszerzéstannal zavarnának. A kontrapunktok és variációk szerkezeti rendszerét mutatnák. Logikai metódust, vázat a zene élő teste helyett. S ez csaknem igaz. De amikor az Út a kálváriára című vers zenei felépítéséről beszélek, már nemcsak egyetlen vers formatitka lebeg a szemem előtt, hanem az egész költészeté, amiből ez itt csak minta. A Dsida-hang van előttem, „az érett férfi búgó, tiszta, moll panasza”. Édes, de keserűvel átitatott, mint – hogy Dsida hasonlatával éljek – egy kávéba mártott kockacukor. Az a hang, ami oly speciálisan és varázsosan egyedi költészetünkben.

Éspedig korántsem pusztán bravúros formai okokból egyedi. Induljunk ki megint csak ebből a véletlenül elém nyílt versből, melyet, mikor Radnóti végre visszatért a szobába, lelkendezve mutattam is neki. – Nem ismerted? csodálkozott. – Dsida igazi költő. Érdemes megismerned. – Pedig a versnek volt számomra és ma is maradt két furcsasága, ami már akkor is elgondolkoztatott. Az egyik oly nyilvánvaló, hogy az olvasó bizonyára észrevette: a költő a maga kálváriáját (ami a vers felszíni értelme szerint pusztán érzelmi-szerelmi) Krisztus kálváriájával azonosítja. S ha a vers tapintatosan nem is nevezi meg, hogy ki a történés alanya („valaki ballag”, „valaki felfelé tart”), mégsem lehet kétség afelől, hogy a költő személye az, aki itt Krisztus mellé kerül. Bárhogy is vesszük, ha komolynak, ha játékosan frivolnak – amire semmi alapunk sincs –, van ebben a párhuzamban valami meghökkentő.

És most egy másik verset vagyok kénytelen idézni, Dsida Jenő egy sokkal korábbi versét, ami az 1933-ban megjelent kötetének, a Nagycsütörtök-nek címadója. A vers itt most elhagyott első részében arról értesülünk, hogy a költőnek hat órát kellett várakoznia éjszaka a kocsárdi vasútállomáson.

Hadd ismételjem, nagycsütörtök éjszakája van, melyre a keresztre feszítés napja virrad. És kik alusznak, amikor a költő „sors elől szökve, mégis szembe sorssal” útban van „végzetes földön csillagok szavára”? Péter, János, Jakab, Máté – a tanítványok.

És most még egy idevágó idézetet ugyancsak a Nagycsütörtök-kötetből, a Krisztus című versből: „Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is – számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű – voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.”

A párhuzamérzés a halálra készülő Krisztussal tehát nem előzmény nélküli. Okát is megleljük, csak közelebb kell hajolnunk a költőhöz és a költészetéhez. Az életrajz máris sokat elárul: Dsida Jenő 1907-ben gyenge, beteges szível született, és szüntelen bizonytalanságban, a halállal állandóan szembenézve, mindössze harmincegy évet élt. El sem érte a krisztusi kort. 1938-ban meghalt, közvetlenül az Angyalok citeráján, a reprezentatív kötet megjelenése előtt. Ez az adat a különben másutt is felbukkanó Krisztus-párhuzam kérdésében fontosabb, mint gondoljuk. Vajda János ezt mondja: „Ember, mulandó, koldus vagy király, – Emeld föl és hordd magasan fejed! – Hős vagy fenséges, mind, ki a halál – Gondolatát agyadban viseled!” Csakhogy bármennyire is igaza van Vajdának, kivétel nélkül mégsem vagyunk hősök, mert ezt a gondolatot örökösen elhessentjük magunktól. A természetes halál rendszerint lecsap ránk. De a kínhalál, amilyen a Krisztusé is, lélektanilag éppen abban különbözik a természetes haláltól, hogy kényszerítve, mozzanatról mozzanatra szembenézünk vele. Ez az igazi töviskorona – nem az, ami tüskéivel felvérzi a homlokot. És Dsida egész rövid életében végig hordta ezt a töviskoszorút. Hogy mennyire folytonosan hordta és milyen mélyre hasító tüskékkel, költészete rá a bizonyság. Ez a költészet – elég bárhol beleolvasni – a halálközelség és a fiatal, játékos kedvű életszeretet ellenségének érzelmi izzásából fakad. Görögtüzes lobbanás, mely mintha fekete fénnyel ragyogtatná a világot.

Nem szomorú fénnyel – ne tévedjünk. Nem lemondó, fájdalmasan búcsúzó költészet ez, egyetlen mély húron gyönyörűen játszó, mint a Tóth Árpádé. Inkább felülkerekedő, játékosan életigenlő, könnyedén, fiúsan bájos, rímekkel csilingelő, szertelen. De múzsái mégis a végletek: friss, meg nem kopott gyönyörűség és bizonyos halál. Ezek hozzák létre egyedülálló, markáns különösségét. Azt, hogy az életről a halál árnyékában és magáról a közelítő, a kisagyba már belefészkelt halálérzetről szinte-szinte ő mondja a legtöbb konkrétumot irodalmunkban.

Ez a különösség a Radnótinál olvasott versen is rajta van. Természetesen magát az egész verset ez ihleti, ez teszi lehetővé. De részleteiben is tetten érhető, kivált a második versszakán, a szerelem váltakozó jelzőin. (Itt van az a másik „furcsaság”, ami annak idején elgondolkoztatott.) Azt, hogy az elszállt szerelem illatától kövér és fűszeres a lég, még véletlen szülte, bizarr érzékelésnek vehetjük – holmi szürrealizmusnak, holott nem az. De amikor a jelző halott-ra, majd utóbb bomló-ra változik, akkor már nem lehet kétségünk afelől, hogy a strófa az enyészetnek rejtett konkrét képét is idézi. Pontosan úgy, olyan bizarr módon, ahogy a Szerenád Ilonkához című, jóval korábbi nagy vers összekapcsolja a szerelmet és a testi bomlást.

Ilonka a költő korán elhalt gyerekkori szerelme. (Dsida a Tükör előtt-ben még bővebben beszél róla.) A Szerenád az emlékezet tóparti szeánszán idézi meg a lány rég ködbe veszett alakját; tudatosan Edgar Poe Annabel Leejének modorában, pazar rímekkel és alliterációkkal ékes, édesen lüktető anapesztusokban. Íme a vers egy idillnek indult részlete:

Csakhogy mi lesz az idillből?

A gyönyörű verszenéknek máris komor, csilingelő énekével máris ellentétes a tartalma. Sőt az eltűnt bogarak gondolattársító szereplése miatt kínosan fenyegető. Dsida nem kíméli az olvasót. Amit szívesen elnyomnánk, amit az egészséges életreflex természetesen elhessent magától, éppen azt az összefüggést bontja ki:

Valójában egy szakasszal tovább idéztem itt a kelleténél. El akartam jutni a strófavégi halálközelséghez („angyali végcsemegének”), mely a képzetek sorát (mint az előbbiekben a halott, a bomló szerelemmel megidézett enyészetképet) indokolja, másrészt valamilyen feloldásféléhez szerettem volna eljuttatni az olvasót. Feloldáshoz, a költő szellemében. Mert Dsida, bármi riasztó is a feltárt élmény, mindig ellenpontoz. És nemcsak formai hatóanyaggal, a vers könnyed, csiszolt, már-már túlérlelt tisztaságával vagy a költői kép telibe találó erejével. Itt is, ahol csókot és férges bomlást kapcsolva egybe talán a legvégletesebb, létrehozza végül egy lebegő látomás varázslatában az élet diadalát. (Lásd a vers befejezését.) Igaz, ez még a fiatal Dsida, aki még csak meg fogja írni a gyöngyöző életörömnek, a játékos, pajkos szerelemnek azt a lírai riportját (Kóborló délután kedves kutyámmal és Miért borultak le az angyalok Viola előtt), amit – ritka pillanat – egyetlen előérzet felhője se árnyal. És megírja még – hogy másik közismert remeklését említsem – hulló hajszálainak múláson angyalian túlemelkedő, már-már vidám elégiáját. Igen, de a kitérők után az Angyalok citeráján kötet lapjain közelesen következnek az alaptéma folytatásai, a halálélmény konkrét versei, melyekben arra a lehetetlenre vállalkozik a költő, hogy szinte az utolsó pillanatokat rögzítse; mintha lehetne visszaszólni, híradással szolgálni még nekünk, továbbélőknek.

Ilyesféleképpen „tudósít”, megrendülésről megrendülésre hánytorogva, arról a pillanatról, amely elől senkit sem rejt el „e vacak világ”. Ám még ezekben a versekben is eleven, ha nem is az élet ünneplése, de rendje, ténye, a hozzá való fájdalmas kötődés. Az elsötétedő világ pontos, éles appercepciójában megnyilatkozó kínzó életnosztalgia: Sőt ezt követően a végső versciklusban, a Tükör előtt-ben, az eksztatikus halálélmények után Dsidát valami váratlan lehiggadás szállta meg s egyben olyan nyitottság is életünk általános és társadalmi jellegű kérdéseire, az erdélyi magyar sors tragikumára, amely csak korai szabad verseiben mutatkozott meg (Amundsen kortársa, Utcaseprő, Bútorok), s melyet később a fenyegetettség főtémája alig-alig hagyott megszólalni. Új, harmonikusabb s teljesebben kifejező beszédmódba kezdett. Formailag kevésbé csigázottba, tartalmilag kevésbé sírba tekintőbe. Ez az érett Dsida, aki valamiképpen olyan áttetsző, olyan kristályos, mint a világirodalom korán kilobbant nagyjai, egy Keats, egy Shelley, egy Csokonai. Ebben a kurta „klasszicizmusában” tudat- és érzésvilágának minden mozdulása természetesen válik magasköltészetté, legyen az gyerekkori emlék Ilonkáról, édesapja sorsáról vagy elmélkedés, reflexió általában az életről, az erdélyi magyar irodalomnak múltakon túllépő, megbékéltető, emberséges feladatairól.

Hogy erre a csúcsra a sorsába való belenyugvás emelt-e vagy éppen a végső összegezésvágy betöltése? Nem tudhatjuk. Művét ekkor törte derékba a halál. Harmincegy évesen.

De amit ily rövid idő alatt létrehozott, az a magyar költészet félrevethetetlen része. A Dsida hang éppúgy, mint az a felfokozott, mindnyájunkat nyugtalanítva fenyegető előérzet, sőt tapasztalat, ami megszólal benne. Létünknek ez a többnyire háttérben álló, de mellőzhetetlen sajátsága. S amit ő – Vajda János szellemében – emelt fővel hordozott, mindig is viselt és elviselt agyában.

Klasszicizmus, modernség

Rónay György verseinek gyűjteménye Mérleg címen jelent meg. Több mint negyven év válogatott költői termése (1931-1972), csaknem négy és fél száz oldalon. A címből az életművét közrebocsátó költő mozdulata többféleképpen is magyarázható. Hangsúly kérdése, hogyan. Rónay gesztusa olyan szerény, hogy ekkora életmű láttán feltűnik az olvasónak. A címadó vers ugyanis a műfordító kételyeivel csinál mérleget: „Művetek magyarul hangommal lett örök, – Michelangelo, Rilke, Ronsard. – Saját művem viszont, mint friss szobrok mögött – a sérült kő, tört deszka… egy halom töredék.” Tipikusan az írással járó, cáfolni sem érdemes kételyek. Inkább arra figyeljünk, hogy idézés közben, ellenállhatatlan kényszernek engedve, két szó kihagyásával miért rontottam el a gyönyörűen felépített, keresztrímes strófát. A Ronsard-ra rímelő sor így teljes: „a sérült kő, tört deszka, rom, sár”. Önmagában kifogástalan megoldás, benne van a képben: a szobrászműhely leírása vele egész. És frappáns is, már-már virtuóz. Pompás, gyönyörű hagyomány áll mögötte, a nyugatos költők első nemzedékéé, amely költészetünket a döcögős alpáriságból kiemelve, a könnyed eleganciával is megajándékozta. Rónay, aki a Nyugat harmadik költőnemzedékében indult, hosszú éveken át hívebb volt ehhez a hagyományhoz, mint sok nemzedéktársa, kit Illyés és Szabó Lőrinc – a második nemzedék – szándékolt rögössége, közvetlensége megérintett vagy befolyásolt.

De nemcsak erről van szó. Nem pusztán a kidolgozás míves eleganciájáról. A mai közköltészetben elhanyagolhatónak tartott és mélyre züllött mesterségbeli tudásról, amely Rónay költészetében oly példaszerűen magas még. A kidolgozásmód – mint rész az egészről – a költői eszményről is vall. Arról, hogy milyen szféra Rónay számára a költészet, és hogyan, milyen átalakulással, milyen áttételezéssel kerülnek bele az élettények, a köznapi valóság tényei. Ebből a szempontból Rónay alkata Babitscsal rokon. Vagyis ellenállást leküzdve, átalakulva, derítve érik benne költészetté a világ. Sőt fiatalon, a vallomás gátoltságában mintha túltenne Babitson is. Romantikus érzékenységét klasszicista lefaragással fogalmazza meg. Csupa ősképzet jut eszembe: a költészet szentély vagy olyan liget, amely távol van a világ zajától. Csakhogy korunkban a világi zaj (s melyik korban nem?), méghozzá ágyúdörgés, gépfegyverropogás, atomrobbanás a teljes földtekét rázza, templomostul, ligetestül. Belerobbant Radnóti klasszicizmusába is, persze Rónayéban is jelen van. Ha az olvasó szemügyre veszi a versdátumokat, világosan újrarajzolódik előtte az ismert külső történet. Megélt életünk. De ha közben más magyar költők műveire gondol, kirajzolódik az a megszűrt áttételesség is, amely Rónay Györgynek kivételes sajátja.

A vers befogadóképessége mennyire kitágult korunkban! Mindent felvesz magába: epikát, esszét, dokumentumot, sőt az élet kaotikus tényeit is, csaknem azon kaotikusan. Nem így, nem egészen így Rónay lírája. Bármennyire kiváló esszéíró is ő, egyike ma a legkiválóbbaknak, s bármennyire sokkönyvű, gazdag elbeszélő, verseit a műfaji átcsapásoktól távol tartja. Számára a költészet bensőbb ügy. A lant válogatott pillanatokra való, ünnepibb hangszer. Leltár című négysorosában vallja: „A virágokat és a madarakat is, – s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz; – de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem: – a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.” Nem tudom jobban körülkeríteni: számára a vers a csönd pillanatainak észleléseire való. Ezért is van annyi szuggesztív tájverse. Csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog: a csönd pillanata az egzisztencia öneszmélésének pillanata, a léttel való szembenézés. S ha a klasszicista harmóniavágy („és negyven év után mégiscsak sikerült nyarat teremtenem magamban”) tárgyiasan elrendezi-kivetíti, természeti képekben rögzíti, vagy a keresztény mitológia nagy paraboláiba szorítja is bele ezeket az egzisztenciális eszmélkedéseket ez utóbbi Rónay költészetének legmagasabb és sokkal több méltánylást érdemlő szintje –, a klasszicizmus „szövedéke mindig fölfeslik valahol”. Szerencsére. Úgy, mint Hölderlinnél, hogy az egyik mintaképet említsem, vagy olyasféleképpen, mint Rilkénél. S a példaszerűen megmunkált vers – ki tudja, milyen kiérdemelt kegyelemből? – megtelik a szándékoltnál nagyobb feszültséggel, a mélységek örvénylő titkaival.

A törvény szövedéke fölfeslik – vagy maga a költő fejti fel, éspedig nagy okkal. Rónay György nagyon is megérti, hogy az imént miért idéztem csonkítva. Az „ellenállhatatlan kényszernek”, a versízlés változásának éppen ő az egyik gerjesztője. Természetesen nemcsak fordításaival, az úttörésként megjelentetett Modern francia lírá-val (1939!), az Apollinaire, Éluard-, Aragon- stb. tolmácsolásokkal, hanem saját költészete, saját kifejezésbeli eszményei végletektől tartózkodó, biztos átalakításával. A Mérleg olvasója az irodalomtörténeti líraváltozást követheti nyomon – nem látványos harcaiban, hanem leszúrt eredményeiben. Azt, ahogy a formai hatásokon és a kifejezés eleganciáján alapuló Nyugat-hang átfordul, s egyre nagyobb teret ad az élményt kiváltó puszta tényközlésnek. Ahogy sóvár zenéje összetörik, s disszonánsabb zenére vált át, kifejtett, nagy jelképei jelzésekre tömörülnek. Szóval, ahogy apránként más lesz – nem a vers leglelke, hanem lírai hatóanyaga.

Mindezt az olvasó egy olyan költőt követve élheti át, aki korunkban talán legmélyebben gyökeredzett bele az írástudók humanista hagyományába; olyképpen, hogy a művészetet harmóniát adó, a létezés teljességét kínáló, külön területnek tekinti, s olyképpen is – hiszen azért humanista –, hogy minden embertelenségnek szilárdan szembeszegül. Ahogy írja is, a költő nem romantikus vándor, nem jövő-menő idegen, hanem gazdája a világnak. Olyan gazda, akiben eleven a részvét, s aki békességet hoz a jóakaratú embereknek. „Nem tőrt hoztam. Olajat, kenyeret, – s korsómban tiszta víz. – És sebem sincs. Hát kegyelmezzetek – ti magatoknak is.” Rónay költészete végül is legmélyebb szándékában hit és vallomás, vagy ha úgy tetszik, hitvallomás a művészet ősi, transzfiguratív képességéről.

Csorba Győzőről már régóta tudni lehet, hogy nem a könnyű utat választotta magának. Köteteinek egész sorával bizonyította, hogy van benne szikárság, szűkszavúság, a tetszetős helyett inkább a rögösséget vállaló keménység. Mindez a szakmán belül, hol ki-ki a kártyákba belelát, imponáló, sőt tiszteletet keltő. De az olvasói sikerhez, a versek felszívódásához, közkinccsé válásához kevés. Az többnyire más csatornákon fut. Sajnos.

Az Anabázis, Csorba új kötete, merem remélni, legjobb szintjével nemcsak ilyen szakmán belüli megbecsülést hoz a költőnek. Ez a verseskötet egységes szerkezetű, egyetlen témát kerít körül, mégpedig mindenkit érintő, szinte katartikus hatással. Csorba szemléletének tárgyias keménységét fokozta fel itt – önmaga ellen. Az anabázis – hagyományos értelme szerint – pusztuló sereg hazavonulása. Csorba valahogy így értelmezi: a kivonulás története, tényei. Mármint az életből való kivonulásé. Afféle újabb Kharón ladikján volna hát a kötet? Nem, még ha vannak is Illyéssel megfigyelésben – s itt-ott vershangban is – érintkezési pontjai. Rilke mély gondolatát, hogy mindenkinek saját halála van (ami létében érik), vagy ami ugyanaz: saját kifelé-útja a létből, a két kötet összevetésében tisztán átélheti az olvasó. Csorba már a kötetnyitó Szüleimnél című versében felveti a témát (nem a szüleinél van, hanem szülei sírjánál – de ez a változtatás nyomatékos), hogy néhány verssel később világosan kimondja, mi új verseinek magja, ihletője. Ne egyszerűsítsük arra, hogy a halál, ő se úgy nevezi. Pontosabb így fogalmazni: a felismerés, hogy a személyes lét befejezése elkerülhetetlen. Ahogy a Kis himnusz összefoglalja: „A tiszta és csodálatos – törvények tiszta és csodálatos rendje tipor szét, tiszta és csodálatos – minden halál.” De ne higgyük, nem ilyen ünnepélyesen rilkei a kötet beszédmódja; jobban érzékelteti, és az ihlető felismerésről is pontosabban vall egy köznapi tájleírás (Révfülöp, október): „Tanácstalan az őszi táj: a zöldet – még csaknem épen őrzi de a fény-árny – kavargásában kétkedik melyiknek – jobb hinnie melyik szabály s kivétel. – De én tudom ha kicsit korai is még – záróráról beszélni új csírát csak – a pusztulás hajt s kertben réten erdőn – a parti parkban szőlőkben kövek közt rokon a bomló vegetáció: a – negatív sarjadás és nemsokára – az gyűjthető csokorba.” Ez a „kicsit korai még záróráról beszélni” és a „nemsokára csokorba gyűjthető negatív sarjadás” a fontos itt. Nemcsak a szenvtelenségében hatásos megfogalmazás miatt, hanem azért, mert árulkodóan érződik benne az élethez való eleven kötődés, a „még ha lebírnak is akkor is megvetem a lábam” izommozdulata. S ha az olvasó számára ez belemagyarázásnak tetszhet is, a verseskönyv ismeretében nem az. Csorba a maga szűkszavúságában pontosan fogalmaz: „Nem csupán, idézni lehet – dúsítani is ami volt… s hátrafelé menni előre – énekszóval a temetőbe.” Vagyis – elnézést a kihagyás miatti magyarázkodásért – az élet felé fordulva, azt dúsítva. (Íme az ellenpont, a hatás felfokozója.) Ez a kéttős életérzés, a haláltudat és az élethez kötődés akkor is áthatja kötetét, ha olykor lazább, konvencionálisabb megoldásokat is beenged sorai, sőt versei közé, mintegy a megtalált hangról, tartásról időről időre megfeledkezve. De magas pontjai (Alkonyodó, Ahol nehéz, Fa, Nyugalom, Derűvel – és a többi) éppen azért magas pontok, mert ellágyulás nélkül valók. Mintegy hangsúlytalanul veszi itt tudomásul a pusztulás leleményeit, a laikus anatómiaórákat, a betegségprofesszorokat, azt, hogy „a hús szövetei módján a lélek szövetei is meglazulnak: papucs-érzelmek, papucs-hevülések – klaffognak, ráncosulnak”, azt, hogy például a fa „csak beljebb bírhat menni a – termés vak varsa-hálójába – tűrve a megnőtt támadási felület – sokasodó veszélyeit”, és végül, hogy „a metszett szavakat a motyogók élesítik – az öregség héja, magja, szára is a gyümölcsé – az alkony is a nappalé”.

Nehéz abbahagyni az idézést. Csorba lecsupaszított stílusában, köznapira törő megfogalmazásaiban, tömörítéseiben, mellyel a közlendőre összpontosít, erős a vonzás. Idézni kell, hogy az ember láttassa az értékeit. De Csorba versszövege nem úgy értékes, hogy részleteiben okvetlenül tetszetős is volna, vagy kivált frappáns. Az ő tartózkodó és tartalmas, klasszicizált modernsége egy-egy vers egészében bontakozik ki, testesül meg. Kassák fejtegette ismételten is: olyan verseket szeretne írni, hogy tárgyként lehessen magunk elé helyezni őket az asztalra. Fogható, körüljárható valóságként. Csorba Győző néhány új verse ilyenféle tárgy a magyar költészet asztalán.

Végtelen nyár

Annyiszor emlegettem már, hogy nekünk olvasóknak a költőkkel személyes a kapcsolatunk, szemben a regény- és esszéírókkal (nem is beszélve a más művészeti ágak alkotóiról), hogy csak tétovázva merem ide írni: gyakran még azt a pillanatot, azt a verset (verscsokrot) is meg lehet jelölni, amely a közvetlen, alanyi érintkezést létrehozta. Tudni lehet, hogy mikor zárult a „lélektől lélekig” áramkör, s lett az olvasói örömből a költő iránti érzelem. Bizony elég furcsa dolog. A magam tapasztalatai között tallózva, a múlt ilyesféle pillanataira visszatekintve még hozzáfűzhetem: nem is kivétel nélkül a legnagyobb vagy legismertebb versek hozták létre. Ady például – miért, miért nem – a Krisztus-kereszt az erdőn című versével tett hódoló hívévé, kamaszként, tizenhárom-tizennégy évesen. Kosztolányi a Szerelmesek és az Ének a semmiről című két versével, melyet a Pesti Napló egy vasárnapi számában olvastam, hosszú villamosozás alatt, betéve tudva mindkettőt már az út végén. József Attila az Újság című egykori napilapban megjelent Születésnapomra üde és hetyke merészségével, azzal a bizonyos taní-tani végrímmel fogott meg. Illyés az annak idején elkobzott Rend a romokban kötetével, mely személyiségéről oly rokonszenves, oly vonzó képet formált, hogy másoktól is távol tartó fogságában tartott egy teljes nyáron át.

De hát minden versszerető olvasónak – más és más versekhez kapcsolódva – megvannak az ilyesféle érzelmi eljegyzettséget teremtő élményei. S bár nem volna érdektelen kiteljesíteni felsorolásukat a jelen irányában, s főképp költőnként és olvasói korosztályonként egybevetni tapasztalatainkat – hátha kirajzolódna netán valami statisztikával igazolható esztétikai tény –, a továbbiakban mégis csupán egyetlen ilyen kapcsolatról beszélek, arról, ami Rónay Györgyhöz fűz. Mennyi esetleges, bemérhetetlen külső körülmény is belejátszik ebbe az esztétikai alapú, de esztétikán túli megragadottságba! Rónaynak például nemzeti történelmünk egyik legszomorúbb napján kerültem a vonzáskörébe, 44 őszén, a nyilas hatalomátvétel óráiban. A megmaradás idegtépő latolgatásait, a „lenni vagy nem lenni” következményű választás feszültségét csillapítottam a Te mondj el engem című kötetének verseivel. És ez már valóban nagyon furcsa. Mert a versekben közvetlenül semmi, de semmi nem volt arról, ami akkor betöltött, ami szűnhetetlenül égetett. Másban rejlett a vonzásuk, olyasmiben, amit a történeti és személyes körülmények áttétellel aktualizálhattak csupán. Az irodalmi foglalatosság, az alkotás romantikusan felnagyított hite volt az, ami ebből a feszes formaművészettel létrehozott kötetből sistergő pozitívumként csapott bele a negatívvá vált pillanatba. Az a bizonyos: dalolni „szétrepedt torokkal, tán arabul, csak az isteneknek”, amely a Szerb Antalnak ajánlott Talán című versben vagy a Hölderlin-ben megfogalmazódik. Az „És mégis, mégis fáradozni kell” fiatalosan heves, biztatóan kételytelen, a hivatásért lelkesülő változata.

Hol van ez már? Hol van nyoma a mai Rónayban, például a napjainkban megjelent Kakucsi rózsák című gyönyörű kötetben? A hevesnek, a kételytelennek, a romantikus irodalmár láznak semmi. De…

A művészi személyiségnek egyik legcsodálatosabb tulajdonsága: a maga alakító változása. Az, ahogy apránként és a szemünk láttára – bontja és építi magát. Létrehozza és túllépve meghaladja, amit létrehozott. Legyen akár ösztönösebb, akár tudatosabb ez az önalakító mozgás (csak tudatos vagy csak ösztönös persze aligha lehet), a művészi tevékenységnek mindenképpen a feltétele. Hiszen a művész nemcsak csinál, létrehoz valamit, hanem teremtve formálja magát, hogy teremthessen. E belső építkezés nélkül csak a mű terjedelme nő, mondjuk így: ívszáma.

Ha Rónay György egykori kötetére ma visszatekintek, és azután számba veszem közel négy évtizedes önalakításának műveken mérhető történetét, akkor sarkalatos változások egész sorát jegyezhetem fel.

Nézzük előbb a szembeszökő jegyeket. A fiatal Rónay ritkán és csak a felajzottság magas fokán megszólaló költő volt. Ma természetes beszédű és spontán. Akár a Kakucsi rózsák-at, akár a Mérlegen című egybegyűjtött kötetet forgatva világos, hogy ami annak idején soha, ma (elég régóta) egyetlen lírai észrevétel már versre készteti, legyen kiváltója az idő, az évszak mozdulása, egy hangulatvibrálás vagy egy gondolatszikra. A vers az idők során összehasonlíthatatlanul természetesebb közlésformája lett; természetesebb, mondom, mert azért műfaji kőre nem tágult lényegesen: ma is, mint egykor, a létezés, a helyzetét vizsgáló egzisztencia közérzete a fő ihletője. Mintha az egyén viszonyát a léthez – ezt a szűrt, sok mindentől lecsupaszított problémát – tartaná az alanyi költészet alapforrásának. Ezen a klasszikus hagyományon belül lett spontán. Ha tetszik, a goethein, amely kételytelenül, magabiztos közvetlenséggel vonja bele az olvasót akár a személyes élmény keletkezésébe is: „Ich ging im Walde – So für mich hin, – Und Nichts zu suchen – Das war mein Sinn.” Korunk költészetében oly ritka mozdulat ez, mint utcáinkon az udvarias kalaplengetés.

A feszessége. Nemcsak maximális formai tökéletességre törést értek ezen, a rímek és ritmusok tisztaságát, a szöveg könnyed és bravúros megmunkáltságát, hanem a szavak, kifejezések megválasztásának eleganciáját is. A fiatal Rónay ebben nemzedéktársainál (Radnóti, Vas, Jékely) szigorúbb. Ha Jékely a magatartásával, borzongásaival és hevüléseivel, ő a szövegével volt költői költő. De ma? a Kakucsi rózsák-ban van egy rezignált négysoros, amely erre is felel: „Minden igének megadni a testét? – Mind kevesebb, akiért érdemes még. – Mit törje magát? Mivégre beszéljen, – ha szavát sem értik már Ninivében?” Pedig Rónay megadja a testét ma is az igének, sőt fokozottan adja meg. Nem annyira a hangzásra, választékosságra, hanem ami fontosabb, az anyagszerűségre figyelve. A kötet kiemelkedő verseiben, akár az infarktus okozta öregedés-versekben vagy a Kettős arckép ciklusban, de legfőképpen a csúcsot jelentő Szerápion legendák-ban (lesz még szó róluk), még költői hatóanyagot is váltott. Háttérbe szorította vagy eldobta a formát, a költői szavakat, s helyette a látásmód, a tartalom költőiségével hat. Azt húzza feszesre, többnyire persze rímtelenül, vagy éppen kötetlen ritmusú szabad versben. Így hozta létre a kötet hagyományokon túllépő kis remekléseit. (Záróra, A kertész és a rózsák, Ars poetica, A sisak stb.)

De a külsőbbnek tűnő jegyeken túl nézzük a belső változást. Azt, hogy mi lett abból a már idézett hivatáslázból, abból a „dalolni csak az isteneknek” hitből? Mi a romantikus lobogásból? A Szerápion legendák-ban rejlik a felelet és még egy kötetzáró nagy versben, A hajós hazatérésé-ben. Hogyan, Szerápion? Ne szégyelljük felütni a lexikont: „sztoikus ókori filozófus Hierapoliszból”. S ne szégyelljünk utánagondolni annak se, hogy a sztoicizmus az elfogadás, a belenyugvás bölcselete. A cselekvéssel szemben a nem-cselekvésé. Ezt hirdetné ma műve magas pontján a hivő, a cselekvő humanista Rónay?

Nem mondtam eddig, de a Kakucsi rózsák afféle anabázis, a visszahúzódás, a létből való kivonulás könyve, akár Illyés Minden lehet-je vagy Csorba halállal szembenéző kötete, melynek a címe is Anabázis. S ha a költői érzékenység túl korán is készteti a költőt a tapasztalatok összegezésére (sorsérzet, emberi kötelékek, a hazával való kapcsolat), a végső képletek leolvasására a távolodás távlatából, akkor is annak kell venni szavát, aminek szánta. Magától a költőtől kölcsönözve a kifejezést: a „zsongó Hallgatás” szavának, a végtelenség „néma ajkú” beszédének, „mielőtt visszaolvad elemébe”. S ezzel már benne is vagyunk a Szerápion legendák jelképrendszerében, melyben előttünk „végtelen víz, mögöttünk végtelen homok, mindkettő enyhén fodrozódva, éppen csak annyi különbséggel, hogy a tenger mozgékonyan, a homok mereven”. S mi vagyunk, akik állva haladunk, két tenger közt egy hullámsáv. S hova haladunk? De kategorikusabb itt a kérdés: merre kell haladnunk? Ha szabad átfordítanunk a többértelmű jelképek sorát, melyeknek jelentését szántszándékkal lebegteti a költő, akkor a mindennapi tülekedéseken túl, az agorák napi árfolyamáról s az ájtatos tülekedők tőrvetéseiről tudomást sem véve, saját nyarunk szabadsága felé. Egy önmegvalósító Nyárba, hol ki mindig magányban él, sosem magányos, hol semmitől sem lehet megfosztani a semmiért sem törtetőt s semmihez sem ragaszkodót („akármit vettek el, minden hiánnyal én lettem gazdagabb”), hol nincs is pokol, ha magadban kioltod a másokét is. De az értelmezést szolgáló, tömörített félidézetek helyett álljon itt egy egyenes idézet, amely képi áttétele ellenére annyira személyes vallomás, hogy magyarázatra sem szorul: „Látod ott – a madarat? A fél eget átszelte már, mióta itt vagyunk, neszét se hallani, – csak száll, hasítja egyenletes szárnycsapással – a maga tengerét, mindig tovább. Hová? – Míg nyarába nem ér.” Íme, a sztoikus vagy a passzív, a krisztusian-keresztény elemek ezt a nagyon is aktív cselekvést szolgálják, ezt a műre, teremtésre koncentrált ars poeticát. Vagyis hogy az a fiatalkori alapérzés, amit a Talán című versből idéztem, ha romantikáját vesztve, de érvényében megnövekedve, millió tapasztalattól árnyalódva és kiegészülve a Kakucsi rózsák-ban mégiscsak visszatér. Nem programként, mint annak idején, hanem életmódként, betöltő életcélként. S ha Rónay György műveinek „nesz nélküli” (értsd: az agora zsivajában nem emlegetett), egyre impozánsabb növekedésére tekintünk, látni kell: élet és művészi hitvallás nála mennyire egy.

S ha Rónay, a költő, valaha rég – ezzel kezdtem – érzelmileg magához fűzött a fiatalkori versekkel, most ezt a kötést – annyi változás után és csöppet sem esetleges körülmények között – újra megerősítette a Kakucsi rózsák-kal. Tanúsíthatom, a versszerető olvasó tapasztalni fogja, e csúcsokhoz ért költészet ritka, személyes vonzóerejét.

Életigenlő, halált látó

Nem tudom, mennyire veszi észre az olvasó: könyvkiadásunk a líra területén nagyszabású korösszegezést végez. A szép számmal kiadott válogatott meg egybegyűjtött verskötetek között sorra elénk teszi az összes verseit mindazoknak a lírikusainknak, akik a költészetünket oly mélyen befolyásoló harmincas években kezdték pályájukat. Csak a vastagabb köteteket kell kiemelni a polcunkról vagy a könyvesbolt polcairól (ha még ott találhatók), s máris egybeáll az összegyűjtött verseknek egy speciális könyvtára – nagyjából az utóbbi évek terméseként. Weöres Egybegyűjtött írásaitól – talán éppen vele indult ez a sor – Vas Istvánéig, Jékelytől Zelkig, Hajnal Annáig, Rónay Györgytől Takáts Gyuláig, Vészi Endréig. Egy-két hiányzó névtől eltekintve – nem szerepel még közöttük például Kálnoky – a Nyugat harmadik nemzedékének négy évtized alatt egybeállt termése ez. Többnyire még nyitott művek, de alapozásuk, számos emeletük végleges, mozdíthatatlan. S ha ennek a négy évtizednek történetére, társadalmi változásaira, esztétikai kanyaraira vagy akár művészetpolitikai tévedéseire gondolunk, akkor talán nem oktalan az az igény, hogy ezt a nagyszabású betakarítást, mely csaknem teljes életműveket tár elénk, nagyobb figyelemmel kövessük nyomon.

Máskülönben is van valami fokozott elmélyülést indokoló, külön minőség az összegyűjtött művekben. Az értékek összeadódása a költészetben nem számtani művelet, hanem kikristályosodás. De hát az, aki az egyes köteteket régtől fogva ismeri, nem marad-e meg az összeadásnál? Nem ragad-e bele? Képes-e a kristályosulással járó megmásulás, átváltozás felismerésére? Nagy kérdés.

Éppen ezért, már-már a magam benyomásaiban is kételkedve mondom el azt, amit a legfrissebb összegezés, Csorba Győző összegyűjtött verseinek több mint hétszáz oldalas kötete eddigi ismereteimen túl számomra feltárt. Elsőként a költő indulásáról. Tudjuk, hogy minden költő előbb a kórusban énekel – a későbbieké a szóló. Egy hangot folytat, amely rendszerint közhang, azt modulálja. Nos, Csorba 36 és 38 között írt verseiben (Prelúdium) meg az első kész kötetében, A híd panaszá-ban nem egészen a harmincas évek hangját folytatta. Legfőképpen nem a közvetlenül előtte járó harmadik Nyugat-nemzedékét. Se a másodikét (Illyés, Szabó Lőrinc). Nem újromantikus, nem élménykibontó realista hogy egyszerűsítve jellemezzek. A mestereket, kiknek „szellem-ujja” inkább nyomot hagy akkori költészetén, két versrészlettel próbálom megidézni az olvasónak: „Kik este éltek, mostan mind halottak, – s akik halottak, most akár az élők, – kik közel voltak, messzi elfutottak, – a messziek mellettem ülnek, égőbb, – frissebb szemekkel mint való-korukban, – élőbben élnek most, haló porukban” (Sötét lesz). Nem nehéz kitalálni – már a strófa zenei felépítése is sugallja, nemcsak az ellentétekkel játszó gondolkodásmód –, ez Babits. S most vegyünk mellé egy teljességgel más hangot: „Itt nem maradhatok, és máshová se futhatok, – fölálló rajzszögek födnek minden helyet, – és önmagamban is vad zendülés lármája zúg – aludni volna jó, s az álom elkerül” (Csömör). Stilizált panaszhang, s a rajzszögek groteszk képében a lét folytonos kis-tragikuma – talán fölösleges is megneveznem az ihlető mestert.

Ám félrevezetés azt sugalmazni, hogy ők ketten (Babits és Füst Milán) ilyen tettenérhetően hatnak ezekre a korai versekre. Kritikusi mesterkedés volt csupán a fenti szövegek kiemelése. Igazság szerint mélyebb, felszívódottabb az, amit ihletésüknek nevezhetnék. A magatartásuk, a tárgyiasító gesztusuk befolyásolta Csorbát, a konkréttól, az esetlegestől az elvont felé tartó törekedésük. Filozofikus mozdulású, törvényt kereső az ő alkata is. Lírájában, igaz, van ugyan és később is mindig akad önéletrajzi jelleg (nem csupán leszűrődött közérzetét ábrázolja, mint Füst), de az életrajzi tény, a versindító spontán élmény olyan belső világot hoz mozgásba és bontakoztat ki a versben, amely nem a tényre figyel, hanem a tanulságára. Költészetének tárgya nem a világ, hanem a világ mint probléma. Ha jól nézem, nincsenek is tájversei – amit elvárhatnánk egy „dunántúli” költőtől –, vagy ha vannak is, meglehet, nem a megfigyelés uralkodik bennük, hanem a hozzágondolás, a reflexió. A fiatal Csorba tehát közvetlenebbül kötődik az objektiváló Babitshoz, mint kortársaihoz, s ha a líra folyamatát nézem: inkább az utána jelentkezett s szintén Babitshoz (és József Attilához vissza- és előre-) nyúló költőkhöz fűzi alkati rokonság.

Két későbbiekből való idézettel szeretném továbbárnyalni ezt az alkatot. Mindkettőt egy visszaemlékező, önéletrajzi költeményből merítem: „Ki az időben utazik, belül utazik”, s a másik: „Többet ér szemernyi formált emlék, mint az emlékezés.” Mindkét idézetet az 1953–54 ben írt Ocsúdó évek című elbeszélő költeményből emeltem ki, amelyben szó szerint véve is az időben utazik Csorba: gyermekkorába megy vissza, és emlékezése valóban formált emléket teremt. Nem úgy formáltat azonban, ahogyan az abban az időben egyes íróknál divat volt. Nem megszűrtet, a pillanatnyi korszerűség szempontjai szerint válogatottat. A formálás Csorba Győző számára nem átrajzolás, hanem amint azt művészileg természetesen értjük: átvilágítás, jelentéskeresés.

A gyermekkor a legkövetelőbb korunk; ebben az értelemben is leginkább megformálást igénylő. Nemcsak arra ad feleletet, hogy honnan jöttünk, hanem arra is, hogy milyenek vagyunk. Csorbának ebben az önkereső emlékezésben volt (és érezhetően lett volna még) bőven elmondani való élményanyaga gyermekkora társadalmi tapasztalatairól. A mindennapi küzdelem a szegénységgel végig is kíséri a vers egész menetét, s beletorkollik a családfenntartó apa lelkiismeret-furdalással gyötrött betegeskedésének a rajzába, majd halálának csaknem agitatív erejű leírásába. Ez a tragédia, a gyerekként testközelből szemlélt haldoklás és halál nemcsak úgy vált azonban Csorbában emlékké, mint ahogyan azt a vers keletkezését tekintve könnyű volna feltételezni: társadalmi tanulságában. Ez számára elsősorban egzisztenciális ütése volt a sorsnak, s lett – a vers magas művészi szintje is bizonyíték rá – a jövendő költő alkatának meghatározója. Csorba legfőbb költői mondanivalójának: az elmúlással való küzdelemnek, a halállal való szembenézésnek forrása.

S ezzel elérkeztem a friss olvasás második, az egész életműre vonatkozó fontos tételéhez.

A régi esztéták a maguk iskolás skatulyázásával fel szokták volt osztani a költők műveit: szerelmi, családi, természetleírói, hazafias stb. lírai parcellákra. Ha e kategóriákat nem is mindig, a vágyat a tematikus kategorizálásra azért örököltük mi is. Csakhogy amiként mai költőink egy jelentékeny részénél, Csorbánál se sokra megyünk téma szerinti kategóriáinkkal. Mert igaz, a fogantató élményt szemügyre véve, elkülöníthető művében szerelmi és családi lírája; és megint kiválogatható az emberség általános nagy kérdéseiről valló verseinek csokra (hiszen itt él velünk, a huszadik században, s azt éli át, amit mi). De mind e témák mögött ott rejlik a költő makacs koncentráltsága valami másra: a természeti lét (s benne az emberi) mozgásának, tendenciáinak valódi s ha lehetséges erkölcsileg elfogadható átvilágítására. Csorba életigenlő és halált látó. S ez a feloldhatatlan kettősség, melyre időről időre új és új feloldási kísérletei születnek, szikráztatja elénk költészete egész tüneményét.

Hogy ez mennyire így van, bizonyító idézetek helyett érveljen a kritikusok napjainkban oly divatos eszköze, a statisztika – a maga kezelhető szavahihetőségével. Ha a 734 oldalnyi életműből kiemelem annak az utóbbi tíz-tizenkét évnek a termését, mely – hogy Csorba egyik kötetcímével éljek – tartalmilag az ő anabázisa, életből való hátrálásának mozzanatos leírása: a halálközelség oly érthetetlenül korai tudomásulvétele, akkor több mint negyvenéves költői termésének csaknem a felét mutattam fel. Vagyis amikor az életkor, úgy ötvenedik éve körül, közvetlen nyomatékot adott a meditatív főtémának, akkor Csorba költői termékenysége egyszerre felugrott. S szemben azzal a sajnálatos hígulással, amelyet gyakran tapasztalunk más költőknél: ahogyan a versek egymást követve gazdagon sorjáztak, úgy nőtt meg a minőségük. Az a pontos megmunkáltság, az a szikár puritanizmus, amely írásmódját jellemezte – s amelyet mindig is dicsért a kritika –, egyszerre átfült, nyugtalanítóbb lett. Egy árnyalat változott csupán – ugyanaz a hang, ugyanaz a lefogott, inkább kevesebbet, mint többet mondó, már-már angolosan tényközlő beszédmód, csak talán a fegyelmezett feszültségtől a tónusa mélyült, rekedtebb lett. Észre sem vennénk a változást, ha nem a költészetben jelentkeznék. De a költészetben egy ilyen változás, egy megszaladt pulzus, egy felgyorsult lélegzet titkos jelenléte dehogyis marad titok. Az benne lüktet a sorokban, áttör rajtuk, rákényszeríti magát az olvasóra. S ettől a Csorba-versekben a kezdetektől benne lévő nemes, de némileg hideg anyag egyszerre felforrósodik. Számunkra, olvasók számára is égetően fontos lesz.

De hogy ne képben beszéljek, és ne is én beszéljek, költészetének párlatát egy-egy idézetével tárja elénk maga a költő. „Madarászó virágzó gyümölcsfák nyirkos fűszag tavasz – most április van rólatok – kellene verset írnom tavaszi – verset – De én már jó néhány nap óta – egy korhadt törzshöz járok vissza folyton – mely mégis így is koronát nevel – s holott a pusztulás országa szinte – ugy tartja magasba az életet – mint vénasszony-kar virágkosarat” (Áprilisi változatok). Ez, ha tetszik, az önjellemzésnek jelképibb megfogalmazása. Szólaljon meg azonban a költő összegezése egyenes megfogalmazásban is: „A veszendőség állapotában – mint majd az elveszettségben is – a dolgok fölragyognak… – S a jelenbéli emlékkép sugárba öltözik… s látványa ezerszeresen előlegezi a majdani gyötrettetést” (A jelen emléke). A veszendőség állapotát, mely minden eleven élő állapota, csak szeretünk szemet hunyni a tény fölött, Csorba Győző gyerekként mélyen átélte. Belőle fakad – úgy képzelem – létkérdések körül bolygó, filozofikus alapkontemplációja. Az, hogy ebben az állapotban a világ mégis fölragyog, az emlékképbe átfolyó jelenre különleges fény vetül későbbi új keletű tapasztalata. De éppen abban, hogy ezt a múlásra ítélt világot elénk tudja tárni mintegy visszafojtott fényességgel, valódi léttörvényeivel, igen, ebben rejlik művészetének felemelő, küzdelmesen katartikus hatása.

Hegyen, tó fölött

Takáts Gyula Vulkánok, fügefák című több mint félezer oldalas verseskötetére, melyet Szántó Piroska szép rajzokkal díszített, szerényen azt írja csak rá: régi és új versek. Holott a kötet nyilvánvalóan több ennél; s az 1965-ben megjelent válogatott kötetről (Évek, madarak) sem feledkezve meg, a hetedik évtizedét taposó költő lírai termésének első nagyszabású összefoglalója.

Nemcsak az ünnepi pillanat s nemcsak a termés gazdagsága és bősége miatt nehéz belefogni ismertetésébe, hanem azért is, mert Takáts Gyuláról pályája különböző állomásain oly sokan, oly kiváló költőtársak és kritikusok rajzoltak írói arcképet. S mi több, ezek a képek, bár más-más toll, más-más stílusban vetette papírra őket, oly igen hasonlítanak egymásra. Mozaikképük alapján – hiába 20, 30, 40 évesek – a költő időmunkálta, napjainkban kiérlelt arca világosan felismerhető. Amiből következik egyfelől, hogy a portrékat olyan nemzedéktársak készítették, akik Takáts Gyula költői arcvonásait a közös indulás és a közös pálya bensőséges közelségéből figyelték meg, s mellesleg pompásan tudtak karakterizálni (Radnóti, Vas István, Rónay György); másfelől pedig az, hogy az eltelt idő érlelő hatalma alatt maga a költő nem esett át gyökeres változáson; folyamatosan, törés nélkül abból fejlesztette tovább magát, aki volt.

Ott tartunk tehát – belefogva végre a személyes pályaképrajzba –, hogy Takáts Gyula a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozik. Első kötete, a Kút 1935-ben jelent meg. Ez a harmadik nemzedék – ha számon tartjuk is közöttük az idővel egyre erősödő egyedi különbségeket – összességében – legalábbis a harmincas évek idején – egy stílust testesített meg. Új romantikájával a tárgyszerűbb és köznapibb hangú második nemzedéktől némileg különbözőt. Nyomozzunk utána, kopogtassuk ki egyetlen versszakon, miként illeszkedett bele Takáts Gyula annak idején, indulása korában ebbe a stílusba. A Kút második verse (Magány) így kezdődik: „Az én arcomba jégszemű sikló nem lesett. – Csobogó léptemre széthajlott a berek. – A vízitök kelyhe kék italt kínált, – s a nád cirmán felejtett emelőhálómba – várt reám a magány ezüstlábú pókja – Árva szöcske sírt kajla kalapomba…” Mielőtt bármit is hozzáfűznék, előre kell bocsátanom, amit Takáts Gyula költészetének ismerője eleve tud, hogy az ő szülőhazája Somogyország és felnevelője, gyerekkori játszóhelye a Balaton melletti Nagy-Berek. S most szemezzük végig a versszakot sorról sorra: a sikló jégszemétől, a széthajló berken át a vízitök kelyhéig, a nád cirmáig és az emelőhálóig, sőt a letett kalapban cirpelő árva szöcskéig: csupa-csupa megfigyelt, versbe emelt pontos valóságelem. Egyetlen nyugatos hangzású jelkép van közöttük, de tulajdonképpen az se rí ki a nádi képből; a magány ezüstlábú pókja. Ezt leírhatta volna, persze, egészen más szövegösszefüggésben a fiatal Radnóti vagy Jékely is. De tovább tallózva a régi kötet verssorai között, lehetetlen fel nem figyelni a példánkban már körvonalazott, speciális valóságanyagra. Ilyesmire például: (a vén halász) „megroggyant térdit pálinkával keni – konyhája tőle szesz-szaggal van teli. – Mint a haldögé hályogos a szeme”.

Hadd általánosítsunk: Takáts Gyula sokkal erősebben kötődik a látotthoz (a Balaton-vidék és a somogyi táj kínálta élményekhez), mint amennyire kapcsolódik a nemzedéki hanghoz, az irodalmi megformálás korabeli divatjához. „Lírámban – vallja – a valóság az a repülőpálya, amelyről indulni tudok.” S méghozzá nem akármiféle valóság, hanem túlnyomóan a természeti. Afféle költő-horgász ő, aki a vízparton töltve a napot, az örökmozgó természet halvillanású benyomásait ejti zsákmányul. De ahogy előrehaladunk az időben, a valóság Takáts Gyula számára valóban egyre inkább csak fel- és leszálló tér. A vers röppályáját a látványtól ihletett meditáció íveli végig. Földközeli látomásaival. Ez a meditáció, ez a nem annyira intellektuális, hanem inkább örök bölcsességeket körbejáró tűnődés bármennyire helyhez és időhöz kötött megfigyelésből indul a maga kanyargós útjára, általánosabb tartalmú, nagyobb távlatokat és távolságokat egybefoglaló, mint ahogyan a kiindulásból feltételezni lehetne. A Somogyországot megörökítő költő nem „somogyi költő”. Hiszen a költő (ha az valóban) éljen bár Vlagyivosztokban, vagy az Antillákon, Niklán vagy Sztregován, Kaposvárott vagy Bece-hegyen, mindig és mindenütt a világ középpontjában él. Ezt a Takáts Gyuláról szóló tanulmányok így körvonalazzák: „Somogyisága elválaszthatatlan egyetemességigényétől” (Tüskés Tibor), vagy: „somogyisága nála is (mint Rippl-Rónainál) világot jelent és nem provincializmust” (Rónay György).

De Takáts Gyula mondanivalóit (lírai tűnődései tartalmát) ne intézzük el ilyen sommás általánosítással. Mert persze elmondható, hogy a példaképnek tekintett költőelődökhöz, a reformkori eszméktől ihletett nagyokhoz kapcsolja a természetes vonzódás (még élet-, sőt verselésmódja is emlékeztet rájuk); hogy etikus magyarság- és emberségeszményükkel, nemes pátosszal telített humanizmusukkal rokon a humanizmusa. De a humanizmus mégsem elsősorban cselekvésigényként jelentkezik benne, hanem inkább tudósibb tartalmaival; ősi, tizenhatodik századi fogalma szerint. Bennünk van és környezetünkben létezésünk titka – Takáts Gyulát ez a humanista alapfelismerés sarkallja. Az anyagban és lelkünk anyagában. Csak el kell jutni a jelenségtől a törvényig.

A legtöbb költő, századunkban, az emberben, vagyis önmagában befelé indul erre a kutatásra. Takáts Gyula spontán lírikus létére nem ilyen alanyi, nem ilyen személyes. Verseiből nem rajzolódik ki élettörténet, nem bontakozik ki a belső vívódásoknak az a felismerésről felismerésre jutó rendszere, amely mint egy kristályszerkezeti ábra, plasztikussá tenné a belső történések alakulását, formálódásuk csomópontjait. Az ő patinás humanista kutatása a külvilágra irányult; s a megfigyelésekhez fűzött, beléjük vegyített személyes líra kezdetben alig lépte túl a klasszikus költészet hagyományait. Rejtetten, később, persze túllépte. A valóság költői titkainak keresőjéhez (hiszen a költészet benne van a világ dolgaiban, csak meg kell látni, fel kell fedezni) idővel egy természettudós, egy történész-régész, sőt egy színek és formák hatását kutató festő is társult. A költőpolihisztorrá lett Takáts Gyula számára az emberi létezés költőt ihlető örök problémaköre a dolgok létének problémakörévé tágult. Történelmünk földtörténetté. Egy bazaltorgona, egy mészkőből kibukkant kagylóhéj ember előtti idők eseményeit vonta bele a versbeli tűnődésbe. De a föld kivetette bronz, a pattintott kődarab csak attól az eleven kézmelegtől válik költői elemmé, amely a jeltelenségből kiemelte, attól az elmélkedéstől, amely átéli általa az idő nem mindennapi léptékeit. Takáts Gyula polihisztor szemlélete ahhoz a költői felismeréshez (foghatóvá, érzékletessé, kézmeleg-elevenné tett élményhez) vezetett, hogy a mi osztott, emberi időnk a kozmosz csillagóráival egy. S ha verseit forgatva odatelepszünk a költő mellé (mindig egy hegyoldalba és mindig egy nagy víztükör fölé – vagyis ősi, atavisztikus helyzetben), akkor nemcsak azt hiteti el velünk, hogy a világ középpontjában vagyunk, hanem hogy a múltjával eleven, teljes kozmikus időben is. S szinte csak a szemhatár ilyen (tér- és időbeli) kitágítása után – hogy költészete formálódását tovább kövessem – fordította Takáts Gyula szigorúan vett alanyi önmagára a tekintetét. (Anélkül persze, hogy levette volna arról a másikról.) Az 1975-ben megjelent Száz nap a hegyen című kötet mindenesetre a humanista kutatások afféle összegezése – elmúló létezésünk szemszögéből. De ez már többnyire jelképekkel dolgozó összefoglalás. Igaz, a régi, pontos leírás még itt-ott ebben is helyet kap, de nem a régi, szólamvivő funkcióban. A lényeg itt a filozofikus, peripatetikus (vagyis köznek szánt, beszédhangra írt) kifejtés. S a meditáció kérdése most már: mi módon tehetjük „…értelmes egésszé az ellenünk végtelen teret. Értelmes időtlenné az éppen nem örök világot.”

S ami egykor könnyen nyíló és egyértelmű volt, ez már áttételes és nehezen megközelíthető szöveg. Elsősorban az összetett, beért tartalmak miatt. De nemcsak miattuk, és nemcsak a verselésbeli érdesség vagy bizonyos töredezettség miatt, amellyel Takáts Gyula nemzedéktársaitól mindig is eltért, hanem a képeken alapuló gondolati íveknek meg-megszakított, majd újra visszakapcsolódó sajátos pályája miatt. A semmibe meredő, félbe tört viaduktok miatt, amelyek a vers végéről visszatekintve, mégis-mégis továbbíveltek és vezettek valahová. Ezt a lírai haladványmódot, a közlésnek, asszociációs vagy képi sorjázásnak ezt az egyedi rendszerét, amely éppen a pályatetőző vállalkozásokban kristályosult ki, nem is olyan könnyű olvasói feladat elsajátítani. Ám olyan költő csúcsait rajzolják elénk, aki egy élet megfeszített törekedése árán, fokról fokra növekedve jutott el a hiteles egyszerűtől, e látszólag könnyűtől az összetett nehézig.

A pontosság pátosza

A költészethez annyi szép illúziónk tapad, hogy amikor a költő illúziók nélkül néz szembe kikerülhetetlen sorsával, számunkra szinte ez a leggyötrőbb. Amikor például Tóth Árpád egyik utolsó versét ilyen reménytelenül zárja: „Versek, bolondság… Szép jóéjszakát!”, amikor Radnóti azt írja: „Der springt noch auf – így végzed majd te is”, amikor Babits: „Akiket szerettem nem szeretnek, – akikért ragyogtam, eltemetnek.” Pedig az ilyen gyötrő megállapítások mélyén mégis ott munkál az élet lappangó hite, valamiféle vékony reménység. (Másként nem versben tennék a költők – hiszen a művészi tevékenység, a legkétségbeesettebb is, életigenlő.) Az a hősies pesszimizmus dolgozik itt, amit Kálnoky Lászlóról beszélve Vas István oly nyomatékkal emleget, s amiről azt fejtegeti, hogy a maga bátor szembenézésével és szókimondásával valójában gyógyító pesszimizmus. Sőt diadalmas is, hiszen tudatunk áttör általa a determinációnkon, ami „…már egy neme a megváltásnak”.

De itt most már nem általában van szó nagy költőink komor sorselőérzetéről (melyet az idő rendre igazol, szemben a gyenge költők narcisztikus pesszimizmusával), hanem Kálnoky különsorson alapuló különleges életérzéséről, amelyről nem lehet nagy általánosságban, konkrét ismeretek nélkül beszélni. Ahogyan nem lehet például Tóth Árpádéról vagy John Keatséről sem. A költőkkel való viszonyunk van annyira személyes, hogy elkerülhetetlenül beletartoznak olyan életrajzi adalékok, amelyek egy prózaírónál például esetlegeseknek tűnhetnek fel. De hogy mennyire nem azok, hogy valójában sors- és tudatmeghatározó képletek, azt maguk a versek tárják elénk. 1943-ban így kezdődik például Kálnoky Bordaműtét című verse: „Gonosz fogókkal hét bordám kitörték – hallottam megreccsenni csontomat.” S szinte fölösleges is tovább követni a jellemzően pontos és borzongató leírást: „ha akkor láttad volna azt a tálat, – melybe vérem folyt! Micsoda utálat: – csupa húscafat, genny és csontdarabka. – Ha láttad volna azt, mit én se láttam, – vállból lapockán tul feltárva hátam…” Egy megjelenésekor már feltűnést keltett nagy vers, azóta lírai közkincsünk darabja, az 1942-ben írt Szanatóriumi elégia térképezi fel mintegy lírai Varázshegyként azt az életérzést és szemléletet, amely Kálnokyban a betegség nyomán kialakult. A túlfűtött és egyben lefokozott szanatóriumi tenyészés körképe után, utolsó versszaka így összegez: „És vándorolnak a csillagképek felettünk – megfejthetetlen rend szerint. – Lelkünk anyagtalan, és színes sás a testünk, – amelyben életnedv kering. – Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe. – Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbe – kerülnek egykor csontjaink.”

Ha az idézet felszíni rétegére, a mondanivalóra figyeltünk, rábólinthatunk: íme, csakugyan tetten érhető az a pesszimizmus, amelyről szó esett. Csakhogy a versnek – már az egyetlen strófából is kiérezhetően – mást mond a zenéje. Az a tisztult, zengő, életvággyal teli verszene, amelyet a fiatal Kálnoky érett művészete létrehoz, mintha éppen a közölt tartalmak ellentétét zengené: azt, hogy az előzményekben tett megállapítással szemben igenis vigasztal bennünket a művészet varázsa, meg azt, hogy dehogyis mindegy, hova kerülnek és mikor a csontjaink. Olyan (formába rejtett) mondanivaló szólal meg itt, amely Tóth Árpád pesszimizmusában mindig is jelen van, azt ellenpontozza. Nemcsak a hasonlóan meghatározó sorsban, a humanizmus rokon felfogásában, az emberségbe vetett hitben, hanem a közlendőkkel szembeszegülő megéneklésben van közte és a fiatal Kálnoky között rokonság. A verszene cizellált, bravúros tisztaságában, a nemes képanyag plasztikus vésettségében, ha Kálnoky, már akkor is, láttatásában Tóth Árpádnál élesebb, kegyetlenebb. Hát persze, helyesbítheti az olvasó, hiszen a Nyugat harmadik nemzedéke, melyhez tartozott, többnyire a nagy nemzedék hangját variálja, abból keverte ki a sajátját, Kálnoky történetesen tárgyiasabb szemlélettel, groteszk látásmóddal, már-már szürreális víziókkal egyre inkább elegyítve, mintegy a romantikusból és érzelmesből jutva el a hűvösen tényszerűhöz, az egykori moderntől a mai szemléletünk szerinti modernhez.

Igaz, de vajon az eltelt harminc-harmincöt év alatt ebből a sóvár életnosztalgiával telített, ebből az ellenpontozó énekből mi maradt? Az új Kálnoky-kötetben (vigyázat: költői termésünkből kiemelkedő, nagy kötet!), a Farsang utóján-ban az olvasó igazán meglepő feleletet kap. Gyötrőt is, felemelőt is. Gyötrőt, mert itt a tények kegyetlen szemrevételezését ilyen nyilvánvaló zenei cáfolat már nem ellensúlyozza. És a tények is, ha lehet, még egyszerűbbek, ridegebbek, köznapibbak. A szemrevételezés többé nem tépelődő. Itt szürkés iszap az órák üledéke, láncos golyót hurcol a gondolat, és nincs megváltás az asztalára görnyedőnek. Itt „a bútorok, porlepte tárgyak, – az elmosatlan poharak, edények – mint valami alkalmi vérpad – sivár kellékei…” Itt a kifacsart napok elkékült hullái, „itt ami él, csak a háttérben él, – s nem önmaga, sápadt jelképe csak – valaminek, ami magára hagyva – vergődik, de nem képes megjelenni – s folytatni, aminek nincs folytatása”. Itt nincs semmi más, csak ami volt, és amiért nem érdemes maradni. Végeláthatatlanul lehetne folytatni az idézetek és félidézetek sorát a legkülönbözőbb versekből kiemelve, s egytől egyig abból az alapérzésből fakadnak, mely a világ köznapi tárgyait, a másoknak legalább menedéket kínáló otthont is, egy felkészített vérpad kellékének tekinti.

Kálnoky László itt olyan nagyítón át s olyan közeli, éles fénnyel vizsgál egy elkerülhetetlen és szélsőséges emberi érzéskört, ahogy talán még senki sem, vagy még korunk nagy költői közül is alig valaki, pedig korunk költői közül nem egy, képtelen sorsán végighaladva, bőséges tapasztalatot szerzett a Semmiről. (Lásd például József Attila késői verseit.) Nemhiába állapítja meg egyik kritikusa még a Lázas csillagon című előző kötetről beszélve, ahol már jelentkezett az, ami itt kiteljesedik, hogy Kálnoky híradása, szembenézése „önkínzó heroizmus”, mely „az állandó fenyegetettség érzése fölötti örök győzni akarást mozgósította folyamatos művészi készenlétté”. Hát persze, a hűvös megállapítás magja alapigazság: mindig is művészi készenléttel diadalmaskodtak vagy igyekeztek diadalmaskodni a költök balsorsukon. Itt azonban a pontosan meghatározott folyamatos készenlét kivételes kiterjesztéséről, meghosszabbításáról van szó, alig bejárt tudatterületek, hellyel-közzel felderített pontok teljesebb költői birtokba vevéséről. Nem tudok mást mondani: abban az erőfeszítés-láncolatban, amely a görög „ismerd meg magadat” tétel óta szűnhetetlenül folyik, s mely az egyénen át az általános emberi önismeretet célozza, Kálnoky gyötrő kötete is lép előre egyet. Megtudunk belőle valamit – nem örömtelit, nem megnyugtatót –, ami általános emberi sorsunk jegyei közé tartozik.

De vajon ez a heroizmussal átadott híradás miért felemelő? Éppen heroizmusa, pontossága, precizitása révén? Mert nem tapicskol az önsajnálat sekély állóvizében? Mert a lehetséges maximumig tárgyiasít, anélkül azonban, hogy módszert változtatva, az objektív költészet eszközeire bízná csaknem elmondhatatlan alanyi mondandóit? Kérdések, amelyek újabb kérdéseket szülnek? Miért felemelő, ha Vörösmarty azt mondja: „Az ember sárkányfog vetemény! Nincsen remény. Nincsen remény!”? Miért gyönyörködünk abban, ha a költő a fájdalom paroxizmusában felsikolt: „Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni.”? Ne kívánjon az olvasó gyors választ – jobbára csak tényeket regisztrálok. Azt a tényt járom körül az analóg idézetekkel, hogy Kálnoky, miközben a Semmi emberileg befogadhatatlan tapasztalataihoz közelít, verseivel mégis gyönyörűséget kelt. Hogy szenvedéseit feltárva – ezzel a költőként végzett új bordaműtéttel – nekünk esztétikai élvezetet szerez. És nem is akármilyen élvezetet, hanem a kiváltságos, a létünket tápláló költészetét. Pedig Kálnoky mai lírája nem úgy élvezetes már, szolid művességet csillogtatón vagy akár bravúros-díszesen, mint valaha rég. Zenéje zenétlen zene lett. És szinte uralkodik versében az a tényközlő, látszólag csupasz megállapítás, amit a romantikus ízlés még üldözött. Sőt éppen a szabatos beszéd, a pontosság lett egyik fő lírai ereje.

Igaz, nem akármiféle pontosság. „Sohasem léphetek – a bensőmbe vezető – lépcsőfokra – megállapítani – vajon az ott folyó – idült üszkösödés – tömegjárvány-e, vagy személyes ügy.” A vizsgálódás olyanféle képtelenbe hajló, disztinktív precizitásának a példája ez, mely éppen lélektani képtelenségénél fogva az olvasóban robbanáserejű. A lélektani képtelenségnek tűnő szabatosság már-már az egész új termés minősítő kulcsszava lehetne. Kálnoky ugyanis meg nem hátráló racionális megismerésvággyal, klasszicizmusra törő hűvösséggel tárja fel azt, amihez a kortársi költészet többnyire más, töredékesebb vagy áttételesebb módokon közelít. Jelképes, irracionális, dekonkretizáló vagy éppen zavart dadogásba fúló érzékeltetéssel. Kálnoky is megtehetné ugyan azt, amit a modern verseszközök lehetővé tesznek – és elég nagy eredmény, hogy egyáltalában lehetővé teszik –, de a számára nem elégséges megközelítésbe nem nyugszik bele. Viaskodik erőtlenül – ahogy vallja –, s felismert erőtlenségének ez a makacs küzdelme: költészetének diadala. Világos, tagolt beszédre sikerül fordítania az előlünk elrejtettet, a meg nem szólaltathatót, sikerül emberivé közelíteni az emberen kívülit.

Persze azért ne higgyük, hogy az erőtlenül viaskodó csakugyan erőtlen. Legalábbis nem az a fölébe kerülés és kifejezés költői eszközei területén. Ha pontosságában csupaszabb is a mai Kálnoky-vers, képi kifejezésének „ideges csillagszórói” szikrázó fényeket lobbantanak benne. Idézni lehetne nem egy remeklését. (Például: „döglött halak hasán látod viszont tulajdon sápadtságodat”, „egy vese formájú arcélt láttál az ablakon túl”, vagy: „holtomig fog lüktetni értük harcban kapott, állatszív formájú sebem” stb.) De hát a képi remeklés költészetünkben csaknem kötelező nemzeti hagyomány. És a képi erő ismert nagybirtokosaihoz képest Kálnoky nem is igazi nagybirtokos, nem is annyira a költői szemléletből fakadt új képpel hat, hanem sajátosan alkalmazott, megnövelt tartalmú, apró kiegészítéssel megújított képpel. Például: „lassan tájékozódva, mint a hajótörött, – aki szélcsendnek képzeli a megállt időt”, vagy: „ ferde képű vakremény jár előttünk – nyomukban évtizednyi másnaposság… és az örökös józanság kolonca”, vagy még egy képsor: „A pirkadat parázsló ketrecében, – a madárfüttyös ég halálkék harmatában – görbülten fekszünk, mint az embriók.” Ez az utóbbi az Újjászületés című vers befejezése.

Persze ezek a hasonlatanyag mineműségét illusztráló idézetek láthatóan bőven vallanak a költői érzésvilág tartalmairól, magáról a mondandókról. De hogy a kötet mondandóinak teljes ívét is kirajzoljuk, hogy ennek a küzdelmes hódításnak rejtegetett, élet fele fordult, felemelő pátoszát jobban megidézzük, A letépett álarcok című versnek még néhány sorát ide kell iktatni: „Igen! Én mondom ezt, halálra szánt, – féregcsupasz teremtmény, aki csigánál – védtelenebb, egyedül mit sem ér, – annál veszélyesebb sokadmagával, – s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj. – Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el, – ki újraszüli önmagát!”

S valójában ezt, a menekítő újrateremtést hozta létre Kálnoky a Farsang utóján-ban, nemcsak a tudásszomj, de a költészet szilárd erejével.

Emlékekkel birkózva

Gyakran el szoktuk mondani, hogy a költőktől igazából nem egy-egy verset kell elolvasni (itt-ott elszórtan), hanem versköteteket. De hogy ennek a megállapításnak az igazsága mennyire tartalmas, az Vészi Endre Titokzatos párhuzamok című új könyvét olvasva engem is meglepett. Az egyes versekből ugyanis nem rajzolódik ki az, ami a kötetekből: a költő egyénisége. Ahogy Vészi Endre emeltebben fogalmazza: az emberi teljességnek az a külön fényű, sőt külön fénytörésű része, amely a hárommilliárdból egy. Ebből a félidézetből kitetszőleg, melyet a nemrég publikált összegyűjtött versek éléről emelek ki, Vészinek az életrajzi fokú, alanyi közlés éppannyira természetes bázisa a költői teremtésben, mint az olvasónak vagy a kritikusnak a költői termés megértésében és élvezetében.

Az élre tett vers például tudatosan tör arra, hogy összegezve az olvasónak elébe menjen, és a költő elhelyezkedését a nagy egészben és azon túl a kicsinyesebb irodalmi világunkban kirajzolja. „Magyar vagyok-e? a válaszom – tiltakozással van teli, – mert hazámat, mint védjegyet – nem a homlokom viseli, – ez belső tartomány”, mondja a rokonszenves összegezés, mely az irodalmi életben betöltött szerepről így vall: „Nem voltam haszonélvező, – dicsértje hangos szezonoknak… – nem voltam mártír, nem vagyok szőrcsuhát öltő jó vezeklő, – többször kitapsolt főszereplő, – és mindez talán arra ok, – hogy ezután se vegyenek be – érdekvédelmi egyletekbe.” S ha közösségünk vagy nemzeti irodalmunk képviseletét kizárólagos joggal cégérükre tűző egyik vagy másik érdekvédelmi egyletünkre gondolunk, akkor Vészi szemérmes, nem melldöngető, munkás szerénysége még inkább rokonszenves lesz. De magatartásának ez a negatívumokkal kirajzolt pozitívuma csak puszta körvonal – hiszen a különbözés csak durva egyénítés –, melyet a kötetnyi vers nemcsak hogy gondosan kitölt, kiszínez, mint gyerek a kifestőkönyvét, hanem Vészi még a versekhez fűzött tömör életrajzi írással is megpótol. Ebben a prózaian költői, vagyis a tények mögöttes tartalmától felforrósodott írásban (melynek egyként jogos címe: Utam a költészethez vagy Hazám az anyanyelvem), olyan személyes történettel ismerkedünk meg, melyből mintegy kiolvasható Vészinek, a költőnek a versek vonzóerejét felfokozó „legendája” is. Az, amit a költői terméshez mindig is odakapcsol az olvasóközönség tudata, mint – hogy világos, nagy példát mondjak – Radnóti Razglednicáihoz Radnóti sorsát. Eszerint olyan pesti, proletárcsalád sarja volt és küzdötte fel magát munkásból költővé, akinek egy az ezerhez sansza volt századunkban az életben maradásra, és egy a százezerhez sansza, vagy még annyi sem, a költővé válásra.

Ha azt írja a versben: „A történelem sok gyalázatát megélte arcom íme az eredmény”, s ha így folytatja: „az Idő-Rodin úgy faragta ki – hogy boldogsága sziklabánata – az ember története is legyen”, akkor ehhez az életrajzból – többek között – ez tartozik hozzá: „Tarján faluban alvóhelyünk egy istállóban volt. A ház gazdája, egy sváb paraszt, éjfél után benyitott, ittasan ledöndült mellénk a szalmára, és zokogva könyörgött, szökjünk meg, kemencébe visznek!… Négy társammal a bokrokban lemaradtunk… De kiszabott sorsomat nem tudtam elkerülni. Budapesten elfogtak, és 44 november 18-án, a józsefvárosi pályaudvarról most már nyolcvanadmagammal egy vagonban utolsónak szánt utamra szállítottak.” Ha azt írja: „testvértelen egy ifjú mozgalomban testvéreimre leltem”, akkor ezt az életrajz így egészíti ki: „…elvégezvén a negyedik polgárit… biztonságos jövőmet szüleim a vésnöki mesterségben látták… A hosszú gépterem ablakai a Lázár utcára nyíltak… Anyám vitt el bemutatni a főnöknek, aláírták a tanoncszerződést, aztán végigsimított rövidre nyírt hajamon, és ment kifelé… Itt szervezett munkások dolgoztak, valamennyien a vasasszakszervezet tagjai. Gyakran jártam a Magdolna utcai vasas székházban, gyűlésekre, irodalmi matinékra… A munkásmozgalom a maga természetes sodrában nemcsak ismeretekhez, de tudatos felismerésekhez juttatott.” S ha a magyarság kérdését érintve így szól a vers: „A befogadók Arany Ady József – világa nyitva – leltározás miatt a lélek nyitva – ó nyelv örök hazám! menlevelem – szót értek én – az elődökkel és a születőkkel”, akkor ezt az önéletrajzból az egészíti ki: „ha felidézem a szülőházi udvart, a körfolyosót, amely a késő nyári délutánokon az olvasótermem is volt, úgy látom hirtelen, hogy a sötét katlan fölött, a liláskék égbolton átrepül egy hattyú. S ez nem valami költői fordulat kedvéért íródik, az a hattyú, a Petőfié (a szép emlékezet hattyúja), még most is ott repül a kútmély udvar fölött… De a sorsdöntő szót Ady, Kassák, József Attila mondta ki.” És ide tartozik még ez a kiegészítés is: „Szőlőszem című versem kéziratára Babits Mihály szerkesztői tolla ezt írta: »ezt«, és átküldte az Attila utcából a Nyugat szerkesztőségébe. Azt hiszem, ez volt étetem legfénylőbb pillanata.”

Az idézett „befogadók” az illyési „haza a magasban” tartóoszlopai. Magyarságukkal és emberségükkel ők adtak hazát a kifordító évek idején – emlékezzünk csak a vallomásokra – Radnótinak is, Zelknek is. De Vészi Endre számára közülük mégis József Attila a leghangsúlyosabb. Nemhiába vall így az új kötetben: „Szappanfőző volt az én apám is – sőt, hogy a Meister szappangyárban – együtt dolgoztak egy időben – valami fényt vet rám is – Születési bizonyítványom.”

És ezt a születési bizonyítványt a költői jelképeknél konkrétabban kell felfognunk. Vészi Endre József Attila utáni költő. Az emberi teljességnek arra a bizonyos külön fényű, sőt külön fénytörésű megvalósítására tör, amely irodalmunkban József Attila után vált lehetségessé. Külső és belső olyasféle mélyre nyúló feltárására. Nem József Attila világát mintázva és nem is jutva el olyan törvényekig és evidenciákig, mint ő, de tompítottabb intenzitásával a maga harmonikusabb világát mégis kirajzolva. Ez a világ ma – hogy az új versekről beszéljek – a múlt szorongásos, vad és csak nagy ritkán felfénylő képeivel van teli. Mintha a korral járó fenyegetettség, ez az új kiszolgáltatottság a költőt befelé fordította volna, újra és újra elé idézve a rég átélteket, a harmincas és negyvenes évek küzdő és veszedelmes pillanatait, halottakkal tele tablóit. Azt amivel, úgy látszik, hűségből, becsületből, már halálig birkóznia kell magában ennek a kiritkított nemzedéknek, mely – ahogy Vészi írja – évek óta már csak a Farkasréti temetőben találkozik. Ez a birkózás, mely jelennel, jövővel – és a létkérdésekkel – való számvetés is, a kötet lírai magja.

Vészi versbeszéde a számvetés retorikus csábításai ellenére visszafogott, tárgyilagos, a próza fölé csupán a harmincas évek szolid költői eszközeivel emelt. A költői kicirkalmazás vagy túldíszítés divatozása idején a fiatalabb olvasóknak szinte hozzá kell szokniuk, egyéni mozdulatait, színeit figyelemmel kell felfedezniük, bár a stílusszándékban Vészi nem áll egyedül. De ha az olvasó rászánja a figyelmet, s felfedezi a rejtve ható mögöttes tartalmakat, a hajdani fémműves munkából fakadt jelzésrendszereket, vagy az érzelmi hullámokat rejtő néma sorközök mondanivalóit, akkor a kötet lírai áramlását már természetesen fogadja be. Nem mintha a szűkszavúság mutatványa vagy a tárgyilagosság telibe találó pontossága mindig is sikerülne Vészinek. De az egész együtt sikerül, lehet, hogy a kiemelkedő erős versek révén, amelyeknek értékei rávetülnek a többire, ám lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert a Titokzatos párhuzamok az olvasóval személyes kapcsolatot teremtő igazi verseskötet.

A tárgyak jelentése

Mintha történt volna valami Vészi Endre szavaival. Ugyanazok a szavak, mint régen, és mégsem ugyanazok. Olyan érzelmi tartalmat hordoznak, mintha nagy utat tettek volna meg, egy egész világot bejártak volna, s roppant úton lekopott róluk a külsőség, de ami bennük a lényeg, az felgazdagodott, önmagával feltöltődött.

Megpróbálom a költő szavainak ezt a telítettségét egy kitérővel érzékletessé tenni. Vegyük áttételes példának az évszakok változásait. Minden változásban mennyi belerejtett érzelem van. A tavaszban fiatalon mennyi öröm. Aztán amikor már apránként megszokjuk az örökös körforgás visszatérő változásait, ahogy Kosztolányi dalolja: csupán „megismerjük, hogy mindig ugyanaz”. S mihelyt „belényugodtunk, hogy a láz elillant”, már jobbára emlékek élnek csak benne: a tavasz egyre inkább múltat idéz és nem jövőt ígér. Még később, még több év után, már lesz benne valami keserű is: megújulás lesz, ami bennünket meg nem újít. Öröm, ami fenyegetés is. És ez még egyre ugyanaz a tavasz – csak időközben velünk megtörtént az élet.

Vészi Endre szavai mögött ezt a változást érzem. Az egymásra rakódó érzelmi tartalmak sokrétűségét. Azt, hogy amiként megtörtént vele az élet (mert hiszen ez új kötetének, a Farsangi király-nak a lírai magja), nemcsak a közölnivalói, hanem a szavai hordozzák ezt az átszíneződést, beérést. „Csak az aranyfüstös szavaktól ments meg uram… a szétrezgő kántorhang baritonjától” – a kötetbéli első versben így kívánja maga is. És ez nem is olyan csekély kívánság. Mert valamirevaló költőnél, aki tudja a mesterséget és él is vele, a legjobb értelemben vett aranyfüst könnyen betolakszik a versbe, mint a színvonalas modor egyfajta megoldása, ha ki nem üti, ki nem szorítja valami jobb, hitelesebb anyag. Különösen akkor – mint ahogyan ez Vészire is jellemző –, ha a lírai teremtés eszközei terén, például a képalkotásban, a jelképteremtés módjában és a vers egész felépítésrendjében a költő kerüli a szokatlant vagy az eredetieskedőt. Ha egy kialakult verskultúrán belül ír, s lírai célja a megfontolt szolidság.

A szavaknak ez a nem is tudom, hogy nevezzem milyensége (hitele? több irányú érzelmi telítettsége? megnövelt felidéző készsége?) éppen ilyen esetben válik perdöntővé. „Valami ezután megváltozik” – észleli maga Vészi a kötet egyik kiemelkedő versében – „más lesz a minőség”. De ő a folyamatot nem a szavak gazdagodása, nem a költészet teljesedése, hanem az élet felől nézi, nem a kifejezés, hanem a tapasztalás felől, azért is adja A lefokozás részletei címet a versnek. A negatív élettani okról (az öregedésről) beszél és nem a pozitív költői következményről. Bár ez se egészen biztos. Mert igaz, hogy a vers azzal indul (minden mozdulatában milyen tömören, tartalmasan): „Valami ezután megváltozik – Dühkitörése örömnek – éle a késnek… – szájban az íz – kézben a kéz”, de a verszárás már a költőre is utal: „Folyik a nyilvános lefokozás – képzelt csillagait letépik egymásután – se győzelem se vereség – ott marad csupaszon üres tenyérrel – Nem lesznek titkai többé.”

Ezt az értelmezést, a csupasz tenyér őszinteségét nyomatékolja az egész kötet, melynek, persze, számba lehet venni – kritikában így szokás – a sikeres és szép verseit. De talán többre jutunk, ha ehelyett keletkezésük kulcsát kutatjuk, felszökkenésük lírai talaját vesszük szemügyre. Vészi a visszatekintő ember érzékeny, kifényesedett recehártyájával szemléli a világot, mintha minden, amit észrevesz, máris a múltba kerülne, „életrajzi” volna, „rajta a leltári szám”. Így mutatja fel „tárgyait”, amelyek nem általában vett lírai tárgyak – ahogy a költészetről beszélve a szót értelmezni szoktuk –, hanem valódiak és egyszeriek. Vannak vagy voltak. Így mutatja fel az eltűnt anyai csészét, dédanyja terítőjét, a tömzsi tölgyfa zsámolyt (melyen üldögélve feje búbjával valaha elérte a holdat), az ónfoglalatú tükröt (az egyetlen, ami megmaradt), fiúkorának kisfűrészét, csavarhúzóját, kvarccsillogású csiszolókorongját, a kétszer edzett kékacél vésőt, amely az anyai arcot rézbe örökítette. Az elkallódott tárgyak e tágas múzeuma után, melyben a költőtárs és példakép József Attila dedikált, dohánybarna Medvetánc kötete is méltó tárlóban áll, kitágul ez a személyes számbavétel, s helyet kap benne ifjúsága Akácfa utcája, melyen „sose volt-vala akácfa”, a tanonciskola kerámiatéglás, Nyár utcai épülete, a Széna téri esküvő, a MÁV marhavagon (nyolcvanadmagával), szétbomlott régi közösségek, egy nemzedék retináján ma is szépnek maradt tegnapi nők, és így tovább, egészen a ma tárgyaiig, egy Horváth-kerti forsythiáig például, amelyre Vészi szintén visszanéz.

Ez a leltározás lehetne érzelmes is. Ahogyan lehetne indulatos is, kétségbeesett. Csakhogy Vészi Endre sem nem ilyen, sem nem olyan. A tárgyak szeretete, a hozzájuk fűződő erős érzelmi kapcsolat, melybe az egykori kézműves anyag-becsülése is belejátszik. Vésziben a tárgyilagosság szeretetével párosul. Leltározása visszafogott; nem hivatalnokként elidegenedett, de nem is elérzékenyült. Mint vers-eszménye kialakításában, itt is jellemzi a szolid pontosság. Annyit mond, ami még biztos, ellenőrizhető, „rálapátolástól” mentes. Inkább kevesebbet, mint többet. Inkább lefelé licitál, mint felfelé. De mert szavaival történt valami, mert érzelmi aurájukban kiteltek: visszafogottságának nemcsak hitele, hanem hatékony érzelmi háttere, mélysége van.

A Farsangi király az önmagukon túlmutató tárgyak révén egy életút múzeuma. Vers-tárlóiból egy férfi arca néz vissza ránk – „az a pillanat mely reményeivel elmondhatatlan”. Egy költősors, szorongató, tűnődésre indító, érzelmeket keltő.

Az öregedés előnyei

Nem is olyan régen olvastam egy terjedelmes dolgozatot az Irodalomtörténetben, mely fiatalos szigorúsággal feddte meg idősödő költőinket, Illyéstől Vas Istvánon és Zelken át Kálnokyig, Jékelyig és tovább, mert túl sokat írnak az öregedésről, az elmúlásról, s ezzel a tematikával „privatizálnak” csupán. A szerző, törekvő irodalomtudós, persze aligha sejthette, hogy a keserves múlt egy áldatlan emlékű művészetpolitikusának szavát visszhangozta csupán, aki annak idején a miniszteri bársonyszékből dörgött rá Hajnal Annára: Hogy mer írni a halálról? Jó volna persze tudni, valójában hogyan van ez: a törvényt szabó tudomány érvényes megállapításai szerint mely alanyi érzéseit szabad az alanyi költőnek elmondania, hogy a privatizálás vétkét elkerülje? A szerelem magánügyéről – merem remélni – még beszélhet, hiszen két ember kell hozzá (kis kollektíva), de meghalni mindnyájan magunk halunk meg. Búcsúzni is többnyire magunkban búcsúzunk. S ha a privatizálást Petőfi a Szeptember végén-ben, Babits az Ősz és tavasz között-ben még szemrehányás nélkül elkövethette, költőutódaiknak már nem jár ki ez a jog?

Mindez azért jutott az eszembe, mert két kiváló költőnk kiváló kötete várja, hogy beszámoljak róluk, s mindkettő a fogyó idővel – de mit finomkodjak, köntörfalazzak? –, az elmúlással, a halállal néz szembe. Ez a legfőbb ihletforrásuk. S ha netán elméleti szinten rákényszerülnék is tudósainkkal egyetérteni abban, hogy amiről nem beszélünk, az nincs – a halál érzelmi ténye tehát megfelelő intézkedésekkel kiküszöbölhető –, költőink tapasztalata (no meg a fél világirodalomé) megnehezíti elvi kompromisszumomat. Sőt – mi tagadás – egyenesen annak kimondására késztet, hogy amiként a világ első felfedezése a költők fiatalkori felívelésének legfőbb létrehozója, úgy egy másik, gyakran nagyszabású beteljesedés előidézője az öregedés. A legtöbb költői pályának ugyanis – és ez korántsem új keletű megfigyelés – rendszerint két csúcsa van: egy fiatalkori és egy öregkori – s a kettő közötti periódus, a középkorszak, többnyire szikkadtabb, lírai élményében elapadóbb. Bár a magyar költők gyakorta túl korán, túl kevés sikert megérve, túl közönyös kortársak közül kizuhanva kezdik meg halhatatlanságukat, a normálisabb évszámot megérőknél a két felívelés mégis világosan megkülönböztethető. Oka is világos: az első világfelfedezésre az öregedéssel egy második következik, visszapillantó, érzelmeket felszító, a hanyatló naptól ragyogtatott.

Vészi Endre (ő kapta tudósunktól a legerőteljesebb visszautasítást) erről a világot felszikráztató, egy pillanatra még visszatért napról egyenesen így ír: „De visszajött még mint ki a vagonból – a szögesdróton át is fölragyog – szemek szerelmek ölelő karok – a géppisztolyos őrség szinte tombol”, s azt is hozzáteszi: „igen, ez nemzedéki látomás”, vagyis egy történelmet, és micsoda történelmet, megélt nemzedék emlékvilága szikrázik fel tőle. S azt is a vers mondja el, rögtön a rákövetkező szakaszban, hogy ennek a történelemtől kínzott, de a történelem alakítására is vállalkozó nemzedéknek mit jelent ez a jelképessé növelt napfény: „De visszajött és átszaladt a parkon – virágtartású nőnemű remény – rögeszme égen egy rögeszme-fény – rögeszme-strand egy örök déli parton.”

Hadd ne elemezzem, hogy ezt a tisztán ívelő, tömör négy sort mekkora életnosztalgia – és még mi minden – feszíti. Hiszen az Értünk is fussatok paripák című friss kötet záróversének néhány részletét inkább csak azért idéztem, hogy a fentebbi tételem mellett tanúskodjék. Hogy a kötet légköréből idecsaljon egy lélegzetre valót; valamit a füstködön át is kristályragyogású múltból és a harcsaszájú rémületekből, amelyek együttesen és felfokozódva élednek meg a kötet lírai fókuszában. Mindkét jelző fontos itt, mégis a felfokozódva szóra esik a nagyobb hangsúly. Vészit nemcsak érzékenyebbé, a lírai élményekre fogékonyabbá tette az idő, hanem a lírai kifejezésmódját is némileg feszesebbé, romantikátlanabbá formálta. Hogy hozzá stílusos legyek: verseszközeit felhevítve és lehűtve edzette.

Vészi Endre ugyanis nemhiába vallja így: „Isten kézművesnek teremtett valaha valamikor.” Most ez a kézműves múlt nemcsak a versek hasonlatanyagában bujdokol, éles, anyagszerű képeket dobva elénk: „Mint az üvegvágó olyan pontosan darabol és szeletel a reggel – rézbe rajzol acél tűhegyekkel”, vagy: „Öntőkanálból csorgatják a júniust – fehér csillagot szikráztató fémet”, hanem mértéktudóvá, anyaghoz illővé teszi a versszerkezeteket, többnyire korszerűen dísztelenné, tartalmi elemei révén hatékonnyá a vershangot. Beszéljen bár Vészi a megszűkült idő kétes esélyeiről – többnyire erről beszél –, a múltról, harcos és félig sírba szállt nemzedéke emlékeiről vagy kedvenc városrésze gipszstukkós kapualjairól, szürke aszfaltszalagjai fémes csillogásáról az esők után, természetesen, magától értetődőn bomlik ki belőlük a líra. Az, amitől a tárgyak, dolgok és helyzetek egy élet részesei, életünk részesei lesznek.

A szűkös idővel számot vető, szolidan hiteles kötet után nem mással, leginkább a saját szavaival tudnám Vészit és költészetét jellemezni: „Lefelé megyek mint a csúcs felé – és úgy zuhanok mintha felrepülnék.”

Csorba Győző A világ küszöbei című testes, szép kötetében nem annyira a kintit, a távozóban mélyebben átélt világot írja, hanem a bent tapasztaltakat: a kivonulás lelki folyamatát követi nyomon. Azt folytatja, amit az Anabázis című kötetében néhány ével ezelőtt elkezdett, azt a megrendült, riadozva tudomásul vett felfedezést egészíti ki vagy árnyalja, ami akkor a maga eksztatikus élményével költészete lírai hatóerejét magasra szította. Azzal a félre nem tekintő, hazug vigaszt el nem fogadó szembenézéssel veszi számba a kifelé vezető, biztos végcélú, de bizonytalan időtartamú út állomásait, mint akkor, mégis valamivel szelídebb keserűséggel, valamivel több harmóniával. Még a fellelhető vigaszok egyikét-másikát is megtalálja. Azt például, hogy a nemlét talán-talán hódítás is az ismeretek területén (a halál megismerése), vagy azt, hogy majd akkor elhangzik felette az a bizonyos régóta várt: „Jól vagyon jó és hű szolgám”, sőt még az az önigazoló gondolat is eszébe jut, hogy a továbbélők érdekét szolgálja, ha tolmácsuk, „hiszen közel a másik parthoz áthallik pár tiszta szó”, s „onnét világosabb a kép az út a cél világosabbak a csődök diadalok jó tanulságai”. Világosabbak, persze. De az élők érdekét, mindnyájunkét, elsősorban nem ezzel, hanem magával a szembenézéssel szolgálja, megfigyelése pontosságával s hatásos, ráismerést keltő, elsajátítható költői kifejezésével. Azzal például, amikor így leltároz: „ajtódöndülés – bekattanó zárak fogyó utak – körkörösen szűkülő enyheség – a jelenségek úgy megsűrüsödtek – hogy látnom kell a törvényt bennük és – el is fogadnom”. Vagy így: (életem ősze) „mondódik itt ki mit se sejtő – tárgyak, jelenségek, folyamatok – nyelvével s jaj, én már talpig tetőtől – olyan füllé változtam, mely szegény, – csak ezt a nyelvet képes hallani”. S ha tovább idézem bárhol, bárhonnan, ugyanígy folytathatnám, legföljebb itt-ott áttételesebb, levegősebb megfogalmazásokra bukkannék, mint például a Két nyom című négysorosban: „Nyomozókutya két nyomot szagolna – Az egyikkel a sötétségbe futna – a másikkal veszetten nyálafolyva – csak szűkölne és körbe-körbefutna.”

Csorba a Legfontosabbak című versében úgy vallja, itt van a legfőbb lényeg, melynek átélése után a megrázkódtatás borzalma és öröme alig lesz elviselhető. Igen, de az elviselhetetlent a szó, a kifejezés, a jó vers teszi éppen elviselhetővé. Juhászítja emberivé. A megközelített tényekkel szemben Csorba éppen költői kifejezése pontosságával ad az olvasó számára valamiféle támaszt, s úgy adja, hogy a metafizika síkjait – azon a síkon könnyebb dolga volna – valójában nem érinti. Vagy csak annyira érinti, amennyire minden költészet. Nem is a művészi túlemelést, felülkerekedést vagy az ismeretlen érzések lázas megsejtetését, a megvilágosuló dadogást vagy a látomások lobbanásait dicsérem költői megvalósításában, hanem az egyszerű, leszűrt hitelességét. A természetes szerénységét, amellyel a legnehezebb dolgokig elérve, költőként – a pálya magasán – teszi a dolgát.

Az emlék hatása

Tóth Eszterről nehéz írnom. Fodor Józsefről nemkülönben. Tóth Eszter volt az első költő, akit személyesen megismertem. Hogy az ember mikor ismer meg egy költőt, korántsem mindegy. Hiszen megismerkedtem én, sőt barátságba is kerültem nem egy költővel, úgy hiszem, biztos-halhatatlannal is – mármint a mi időérzékünk szerint. De amikor Tóth Eszterrel megismerkedtem, nem láttam még eleven költőt. Tizenhat éves voltam.

Eszter se több nálam. De ő költő volt, s én gimnazista diák, az írnivalókkal örökös hadilábon álló, ám a költészet titkos rajongója. E rajongás révén – nem is tudom pontosan, hogyan – kerültem bele abba az irodalmi körbe, amelynek Eszter volt a középpontja. Az volt, nemcsak, mert költő volt, már meg-megjelenő, hanem egy nagy költő, az éppen klasszikussá és halhatatlanná vált Tóth Árpád leánya is. Úgy néztem akkoriban rá, azzal a hitetlenkedő csodálkozással, mintha a lehetetlenség öltött volna testet benne. Tóth Árpád lánya! Nemcsak annyi volt ez a szememben, mint Csokonai lánya, Vörösmartyé, Arany Jánosé, hanem annyi is: Árpád fejedelemé, Mátyás királyé, Rákóczié – a magyarság értékei még nem differenciálódtak bennem.

Volt persze ennek a kis irodalmi társaságnak más csillaga is. Eszter nimbuszával vetekedett Raskó Judité, aki tizennégy-tizenhat évesen már ki is adott egy kötet verset, s az újságok úgy írtak róla, mint csodagyerekről, új költőzseniről, csaknem akkora országos hírveréssel, mint ma a televízió. (Mi lett vele, belőle? Sejtelmem sincs róla.) Társaságunk finemű tagjai közül egy fiatal költő, Orosi József volt már név. A lapokban szépen szerepelgetett, megjelent már a Nyugat-ban is, s úgy hírlett, Babits is kedvelte. (A háborúban pusztult el, talán csak azért nem tartjuk számon.) Az ő révén – Orosi már vitathatatlanul a felnőtt irodalmi élethez tartozott – látogatott el egy ízben körünkbe a nagyok csodált világából Fodor József, s hozott magával egy megjelenésre hozzánk hasonló korú költőt, gyerekarcút, gyerekhangon beszélőt. A Hideg van megjelenésének évét írtuk, 1935-öt; Weöres Sándor Csöngéről később el is küldte a kötetet látogatása emlékéül.

Ezért nehéz írnom Tóth Eszterről, Fodor Józsefről. Meghatározó emlék ez, tűrhetetlenül befolyásol. Irreális igénnyel lép fel. Pedig a reálisabb mértékek szerint Tóth Eszter könyve, A választott sokaság igazán az értékes, színvonalas kötetek közül való. Amit oly sok fiatal és kevésbé fiatal költőnél hiányolok: elsőként a jó iskolát fedezem fel benne, a biztos íráskultúrát. Sőt többet mondok: nem tartalmainál fogva, de megmunkáltsága révén mintha a harmincas évek végére vonna vissza ez a kötet, s ott volna színvonalas Jékely, Radnóti, Vas István kötetei mellett. Aztán már, másodsorban – kevésbé az impressziókra hagyatkozva – az anyagon úrrá levő költői fogás az, ami helyenként megragadja az embert. Az ilyesféle versindítás például: „Rózsa, rózsa, rettenetes erőszak!” Ez a verskezdés tud újat mondani a szépség elháríthatatlan, tolakodó erőszakosságáról. Pedig a vers nem is a rózsáról szól igazából, a rózsa csak ürügy, hanem a költői teremtésről, az írás kényszeréről, kínjáról, tragikumáról. Visszatérő téma ez. A Munka című négysoros például így vall róla: „Az anyag enged, ellenáll, enged – szerszámaimnak. Ha sérelem izgat, – ha örömhír, – mindennél izgatóbb: aznap – enged az anyag? Ellenáll? Enged?” Tóth Eszter központi problémája ez. Pedig az ellenállást többnyire le tudja küzdeni, ha nem is mindig invencióval, hanem akaratos, örökké elégedetlen, kitűnő eszével. Évekkel ezelőtt olvastam tőle egy tanulmányt: egy versének születését mondta el benne, versváltozatról versváltozatra. Csupa-csupa úgynevezett mozaikoló művelettel dolgozott közben, ide-oda rakta szóköveit, apránként formálta újjá rendjüket. Tanulságos bepillantást kínált ebbe a költői látomásnak tudatosan ellenálló, képkonvencióktól idegenkedő műhelybe.

Persze az ész, az eszélyesség – vagy mai szóval: az intellektus jelenléte, mely ugyan a nagyköltészetnek egyik feltétele, önmagára utalva mégis alig esélyes a művészi teremtésben. Jó ízlés és ész összefogásának is mindössze szép lehetőségei vannak, de korlátozott lehetőségei. Tóth Eszter régebbi költői termésének tapinthatóak voltak a határai. Egy, talán apjáról reá szállott mély humánum tört benne a kifejezés felé, rakosgatta a szavakat, formálta az ellenálló anyagot, anélkül hogy az érzékletes jelenlétet meg tudta volna teremteni. Tóth Eszter persze közben sikeres verseket írt (pontosabban: írt nem egy sikeres verset), de kötetei ilyen- vagy olyanfajta versekre estek szét, nem hozták létre a folyamatos beszédet, a költő hangjának mindenki más szavától eltérő hangszínét. Az új kötet éppen e téren hozott változást. Nem annyira eszközei, szolid képi anyaga, tömörítő költői fogásai révén, hanem gondolkodásmódjának, észjárásának belénk szuggerált egyedi jegyeivel. E gondolkodásmód fűtötten tárgyilagos. Többnyire tartózkodva „aláfogalmaz”. Karaktere, váltásai, kapcsolása, az emberi dolgokra és az emberség örökösen nyugtalanító ügyére való nyíltsága az, ami felismerhető hangszínt ad a kötet verseinek, megteremti a folyamatos költői beszédet. Nem mintha elvétve nem akadnának itt is pusztán megcsinált versek. De az egész mégis él. Költészetet kínál, költőt mutat fel. Sőt, többet mondhatok (néhány nagyobb vállalkozását, különösen a Duna-kanyari ciklust tekintve): újra törő, változni és változtatni képes költőt, akinek szikár puritanizmusa, tudatossága a mai ösztönösség-vásárban üdvös példa lehet.

Fodor Józsefet – ahogy céloztam is rá – nagyon fiatalon megtanultam tisztelni. Ne értsék félre, nem a személyes ismeretség miatt. Megtanultam tisztelni a harmincas években megjelent verseiért, a versek emberségéért, szociális hangjáért, s főként azokért a bátor, okos, humanizmussal telített cikkeiért, amelyekkel a korabeli fasizálódás molochjának nekirontott. Ha emlékeim nem csalnak – s ugyan miért csalnának? –, csakugyan sárkányra törő, szentgyörgyös hevülettel.

Olvasni, különösen a verseit folyamatosan olvasni, már nehezebben tanultam meg. Erre mindig taszító kényszereket leküzdve kellett rávenni magamat. Miért? Mert Fodor József sajátos nyelvhasználattal, hol régies, hol csak bonyolító szókapcsolásokkal lohasztja le az önkéntes olvasói vágyat. Posztumusz kötetének (Egy Plánta énekei és más versek) mindjárt a bevezető szonettjén tetten lehet érni azt, amiről beszélek. Indító négysorosa így hangzik: „Június boldog összevisszasága! – Hang, illat, fény, zenebonája: nyár, – Színt színre fest; zöld fű-pompán a sárga, – És pirosat vérként buggyantva tár.” Ez még félreismerhetetlenül a sima, nyugatos hang, legföljebb a „fű-pompa” összevonás tér el tőle, meg a negyedik sor rímhelyzetben levő igéje, a tár vázlatos, pontatlan kicsit. De nézzük az első tercínát. „S míg illat-fény-kánkántól füll fejed, teng, – S minden érzéked víg-kábulva fetreng, – S duruzsol száz szem, hő, vágy: – Szédítő!”

Itt már benne vagyunk a sajátos olvasói problémákban. Nemcsak az „illat-fény-kánkán” meg a „víg-kábulva” összevonás, vagy a „duruzsol száz szem” tudatos érzéktévesztése miatt, hanem sokkal inkább az egész háromsoros tömörítés levegőtlen nehézkessége okából. Csak fokozza az olvasói appercepció problémáját, hogy az első sor nagyon is jellemzően választott két egy szótagú igéje: „füll” és „teng” nincs egymással teljes szinkronban – s az olvasónak joggal kelhet olyan gyanúja, hogy a teng már-már kiegészítő odavetés a „fetreng”-gel való rímkényszer miatt. – S ha most még végigolvassuk a vers befejező tercínáját, meglepő eredményre jutunk: „Gyönyörű hónap! Jött, s megy futva máris. – (Óh megy, elszáll gyorsan, mint majd a nyár is! –) Csak derülj, élj, tégy, míg van még idő.” Ez nemhogy göcsörtös, nehézkes, hanem sima, édesen énekel – s csupán az utolsó sor három igéje (kettő közülük egy szótagos!) kever bele némi disszonanciát. A mondanivalója pedig a leghagyományosabb horatiusi, ronsard-i mondanivaló – annak általánosabbá tett parafrázisa.

S ezzel eljutottunk a Fodor József adta olvasási problémák lényegéig, mely egész költészetére, s természetesen erre a posztumusz kötetre is érvényes. Amin ír: az ismert Nyugat-hang; de édességét, a mi fülünknek ma már éneklő dallamát régies-patinás nyelvi zordsággal, kakofon szókapcsolásokkal érdesíti. Már-már kemény mesterember kézzel bánik oly hajlékony, oly engedelmes nyelvünkkel. A sűrítés kedvéért teszi, vagy azért is? Vagy még inkább: indulatoktól feszített világképének, világlátásának egyedi kifejezéséért? Ez a világkép – ha jobban utánagondolunk – az emberiség jövőjében bízó, a nagy eszmék mellett hitet tevő humanista világképe. S mert az eszméket, megvalósításukra törve, korunk is sokat sérti – lehet, innen az indulat, a zordság. Van azonban ennek a posztumusz kötetnek egy külön része, a Shelley Érzékeny zsengé-jére ütő elmélkedő költemény, az Egy Plánta énekei. Ez, azt mondhatnám, Fodor József eszméinek, filozófiájának költői foglalata. A hit az emberséges eszmékben, a fejlődésben, a tevékeny élet hasznában, az emberiség jövőjében összegeződik itt – búcsúzóul. S ha régies-zordan is, helyenként nagy erővel szólal. Igen, végezetül ezt szeretném még elmondani: Fodor József nyelvi múltat idéző, olvasást nehezítő költészetében – a ritka szerencsés pillanatok nyomán – néha elemi erő van, csaknem vörösmartyas zengés. Kikeresni, s közkinccsé tenni a ránk hagyott műből ezeknek a pillanatoknak a gyümölcseit, ez volna emléke előtt a legigazabb tisztelgés.

Idézni és felidézni

Miért jó költő a jó költő? Az esztétika ilyesféleképpen szokta körvonalazni válaszát: mert saját hangja van, mert egyedi világot teremt, mert teremtett világának ilyen és ilyen a horizontális és vertikális kiterjedése, ilyen és ilyen az intenzitása, így és így jelentkeznek benne korunk alapkérdései. És így tovább. Félve egészítem ki ezt az elvont logikai hálót egy nagyon is alanyi olvasói megfigyeléssel. Az a jó költő, akinek legalább egy félsorát, sorát könyv nélkül tudjuk. Akinek egy-egy verse ott bujkál a tudatunkban, elevenen vagy félelevenen, születésre kész élményembrióként. Az a jó költő, akinek új verseit is úgy olvassuk, hogy közben sejtve emlékezünk a feledés takarta régiekre.

Hát persze – rögzíthetné az esztéta –, az új természetesen ráépül az eddigiekre. A rég nem látott ismerős, bármit változott is, felidézi emlékarcát. Csakhogy mi olvasók nem nézünk ilyen történetien, meg máskülönben is furcsán vagyunk a költőkkel. Gottfried Benn azt mondja: „A költők egyéni, tragikus tapasztalata, hogy még koruk legnagyobb lírikusai se hagytak hátra hat-nyolc tökéletes versnél többet. A többi érdekes lehet, adalék a szerző életrajzához és fejlődéstörténetéhez.” Bármi túlzás rejlik is ebben, valamit kifejez az olvasói szempontból. A vers hozzánk a legteljesebben akkor szól, ha már elsajátítottuk. Ha magányos töprengéseink közben mormoljuk sorait, ha beszélgetés közben a magunk szavai helyett használjuk képét, tömörítését vagy szentenciáját. (Milyen eleven, mennyire közműveltségi kincs például József Attila a mai köznapi beszélgetésekben!) A költészetnek ez a felszívódása a többi irodalmi műfajhoz képest kivételes. Semmi máshoz nem hasonló. S így megszorítva, megszűkítve a dolgot, talán nem is annyira elhanyagolható az az alanyi esetlegesség: mit tudunk egy költőtől; amit írt, hogyan, mi módon őrizzük.

Pályamódosítások

Rákos Sándor első kötete Az eb válaszol 1949-ben jelent meg. Nem tudom, észrevettük-e akkor (roppant rossz időpont volt ez), észrevette-e a kritika azóta is, hogy a kötet milyen erőteljes, szenvedélyes költőt szólaltatott meg. Hogy a felszabadulást követő évek néhány nagyszabású első-kötete után őket két-három év távolságból követve, ez a kis könyv talán még végletesebben, még darabos-nyersebben tárja elénk az átélt véres történelmi forduló költőkre tartozó következményeit. A háborúnak az emberi legbelsőt alakító, megbillentő hatását. Jól tudom, beszélhet erről már az én nemzedékem annyit, amennyit akar, úgyis jórészt hiába papol (s egy darabig nem is volt tanácsos, nem is volt szabad beszélnie). Bizonyos szempontból bezártan élünk mi humanitásunknak ezzel a korai dezillúziójával, mert az előttünk járó íróknak, szörnyűségekhez inkább szokott nemzedékeknek többnyire más volt a belső reakciójuk (nem oly mértékig létérzetet formáló), az utánunk következőknek pedig nem volt a háborúról igazi, érett fejjel megélt tapasztalatuk. Pedig hogy a magyar irodalmi hagyomány ismeri az élményt, tud hozzá párosítani hasonlót, nemcsak Ady öregkori versei között vagy Babits háborús vagy háborút követő dúlt, szétzilált lírájában, hanem közvetlenebbül rokont is, arra – még ha a tisztelet gátolja is a tollam – az 50-es évek Vörösmartyját idézném ide. Na persze sietek megjegyezni, a kétségbeesés és remény kettős prése egészen más helyzetben szorította őt az ész és értelem rendjének végső határára. Hadd nyomatékoljam azonban: e szentségtörésszámba menő párhuzamokat nem a versek értékére vonatkoztatom, hanem az élmény mineműségére, még ha ezeknek a háború utáni mai verseknek XX. századi líránkban elfogadott, szilárd értékszintje van is. Nemcsak a társak közismert, számon tartott lírai termésében, hanem Rákos Sándoréban is.

Ez az élmény íratja vele: „mert helyettem olyan valaki él már, – aki, ha itt van, akkor sincsen itt”; ezt íratja, hogy az őrület ki-be jár benne, mint bagoly a toronyban, s úgy hozzá tartozik, mint „friss szántásról felgomolygó göröngyszag, melyet leplezni sem lehet, mert millió lúdnyakként erre-arra hajolva, végül rést talál s kibújik”. S hogy mindez milyen érzelmi feszültséggel jár és milyen versintenzitást teremt, az egy kiragadott részletből is már-már kiolvasható: „Oly szégyen ez, hogy isten belesápad, – széleivel a Napot oltogatja, – oly szégyen, mely az arányt elvetélte – s már csak ön-mértékével mérhető. – Határnélküli büntetésért esdve, – magára hívón menny és föld haragját, – tán csillapul, ha az eget lerántom – és a gúny elől abba takarózom – és a felbolydult mindent megkavarva – csillagszelet támasztok és napörvényt –” (Az isten szörnyetege). Minden együtt van itt, ami egy nagyszabású költészet feltétele: az egyedi élmény átható ereje, a hagyományhoz kapcsolódó saját hang, a tartalmas dikció töretlen ívelése. Még a retorikus túlfutás is itt van, meg a pátoszra való hajlam is, mellyel Rákosnak egész pályája során küzdenie kell. S szinte fölösleges is rámutatni: az a bizonyos lelki törés is világosan tetten érhető, mely másképp irányítja tovább a világból érkezett sugarakat, mint ahogyan ahhoz magunkban szokva vagyunk.

De ha ez a minden jelen volt is, azért mégsem úgy alakult Rákos Sándor költői pályája, ahogyan Az eb válaszol után jósolni lehetett volna. Közbelépett az 50-es évek művészetpolitikájának részben a költőre ráerőszakolt, részben önként elfogadott kényszere. Rákos egyszerre titkolni igyekszik sebeit, elfedi sebesültségét. A pár évvel előbb még elátkozott apából, aki kitaszítva még nevet sem adott fiának, szelíd tanító lett, szántó-vető ősök jobb világra váró ivadéka. A nekifeszült perlekedés a teremtővel, a „betömöttfülű jajongóval”, aki a nagy példakép verse szerint bánatában ősz lett és öreg, ez az alapmondanivaló egyszerre kiesett költészetéből. Pedig a versek vallomásából sejteni lehet, hogy a lelki törésből ezeknek az éveknek nyomása alatt fizikai betegség lett. Csakhogy az új versek „kívülről nézik, mint egy harmadik személyt” a testi-lelki kínt. S az orvosilag szűkszavú, összefoglaló beszámolót róla többnyire pragmatikus remény zárja. Hiábavalóan persze, a gyakorlati költői érvényesülés (vagy akár a versminőség) szempontjából, hiszen Rákos Sándor igazában nem tudta azt írni, amit a művészetpolitikai irányítók előírtak. A könnyed, felszínes ügyesség vagy ügyeskedési készség mindig is idegen volt tehetségétől. Azt tudja vagy azt tudta csak jól írni, ami nagy nyomással nehezedett rá, ami az egzisztenciáját érintette.

Az eb válaszol-t követő két kötet az ötvenes években (Férfikor, A tűz udvarában) nem úgy volt folytatás tehát, ahogyan ezt a folytatást el lehetett volna várni. Inkább csak próbálkozás volt: útkeresés külsőbb élménykörök megírására vagy az elnyomva tartott alapproblémák filozofikus átlényegítésére, álcázott kifejezésére. (Főként az utóbbi kötetben.) Fölösleges is mondanom, akadnak itt is elsőrendű megoldások (néhány príma versindítás például), s akad néhány vers, amely ma is Rákos legjava teljesítményéhez tartozik (Aknamező, Ablak, Szomjúság stb.), de az önkifejezésnek az a teljesebb szintje, ami megvolt, elmaradt. Rákos Sándornak azt újra fel kellett fedeznie. Le kellett küzdenie élményvilágától való részleges elidegenedését, melyet a megzavart értékelő szempontokat követve így dicsért meg még 1965-ben is az Irodalmi lexikon: „… az 50-es években… a magányos életérzés válságát bizakodó útkeresés váltja fel”.

Pedig Rákosnak a Szegények vonulásá-ban (1959) egy új honfoglalással szinte újra kellett kezdenie a költészetét. Abból az elnémított-elnémult költőből kellett kilépnie, Lázárként belőle újra életre kelnie, akit pontos önismerettel így rajzol elénk: „Ritkán szólal bennem a világ – s ha szólal is, rekedten. – Futóbolondnak gondol, aki lát – borostásan, bekecsben. – Vállam közé hozom nyakamat, – félálomból ki-kileskelek – torkom fölsebzik a lenyelt szavak – s fejemre gyűlnek, mint a fellegek.” Önfeltámasztása abban az időben tipikus volt, java költőink egész sorára érvényes. S az is tipikus benne, hogy „a testet szoborból élőre visszaváltó első mozdulat” – mint ahogyan erről az újra megszólaló költőknek ajánlott Rasz Samra torzói című megrendítő vers vall – nem tud az elátkozottság súlyától nyomban szabadulni. Rákos itt ugyan „részvétté delejezi zord filozófiáját”, de azokig a lelki rétegekig, azokig a meghatározó élményekig, melyek költői indulásakor versei mögött sejlettek, nem nyúl vissza. Ez a belső világ még egyre zárva marad, legföljebb itt-ott lávája, hamuesője robban ki. A Szegények vonulásá-ban költői modus vivendi valósul meg. Termékeny, gazdag hozamú „különbéke”. Rákos persze tudja, és éppen itt mondja ki: „Nem krisztusi ajándék a megváltás, vérben-lucsokban – ki-ki maga szenvedi meg; – keresztfára kerül az, kinek szíve dobban – s békét keres sejtjeinek”, de a megszenvedett önmegváltás kiteljesítette benne a költőt, elmúlt az a félálom, „ki-kileskelő” szeme nyitott lett (világra és önmagára, törvényre és jelenségre), biztonsága nagyot nőtt, hangja a kifejezés legkülönbözőbb árnyalataival gazdagodott. Ekkor fedezi fel a nagy sodrású szabad verset, mint önkifejezésének egyik testre szabott, legtartalmasabb formáját, továbbá a különbéke-állapotnak igen megfelelő groteszk kifejezésmódot. (Bár erre már tett kísérletet előzőleg is.) A kötet meghatározó magatartását is egy groteszk hangvételű versben, a Családi album-ban foglalja össze: „Ős-örök betegség a lét. Reménytelen, nem orvosolhatod” vallja itt a csaknem patetikus végsor, hogy aztán a vershez fűzött Utószó-ban hozzátegye a jellegzetes ellenpontot: „Reménytelen? – Nem orvosolhatod? De vajon – megtettél-e mindent, hogy legalább – amin lehet javíts?”

E visszatalálás után – a Szegények vonulása gazdag, nagylélegzetű kötet – Rákos Sándor pályája látszatra egyenletesen halad előre. Nem külső, hanem legföljebb minden költő életében természetes belső akadályok között. Hiszen vallja is: annyi méreg-keserű év után élhetne, dolgozhatna végre kedve szerint. Ezek a belső akadályok – ha ugyan jó helyen tapogatom őket s nem a visszatalálás fokozatában, mértékében kellene okait keresnem – gyakorlatilag a prózaiságra való törekvés és az elmélkedő hajlam összeegyeztetésének nehézségeiből adódnak. Az egyszerűsödésre, a prózához való közelítésre, a lassúbb léptű, részletező kifejtésre Rákost a hatvanas évek legelején végzett nagyszabású műfordítói vállalkozása, az akkád ősköltészet tolmácsolása is késztette. Tény, hogy költészetén az ősiség kifejtő, ünnepélyesen zord hangvételének erős nyoma van. De vajon tudni lehet-e, hogy valójában milyen volt ez a sumér-akkád költészet? Alig-alig. Motívumvilágát, érzelem- és gondolatmenetét ismerjük, hangzásáról, formájáról sejtelmünk sincs. Rákos a tudósok által egybegyűjtött nyersanyag alapján kikövetkeztette, elképzelte milyenségét, s amit elképzelt, az hatott vissza rá. Kétségtelen, hogy az elkövetkező három kötetben (Fény felé, Táguló körök, Kiáltásnyi csönd) uralkodnak az elmélkedések, az ősiség szellemében (gyakran motívumai hasznosításával) összefoglalt léttapasztalatok; nemegyszer kiváló, jelentékeny verseket hozva létre, olyan remek antológiadarabokat például, mint A pókszelídítő vagy a Meddőség jelei, de mintha a filozófiai töprengés rugója még egyre rejtve maradna. Sőt, ahogyan haladunk az időben a Kiáltásnyi csönd (1969) felé, az élet-halál végső kérdésével megtelt elmélkedés egyre inkább elvont, gnomatikus kifejezést kap (a tapasztalást, a személyes élményt már teljességgel háttérben hagyva). Rákos mintha ráébredt volna arra, hogy ha a gondolatot nem lehet a fogantató tapasztalás felidézésével érzékletessé tenni, akkor legalább ki kell szikráztatni. Lásd a Kiáltásnyi csönd szinte aforisztikus verssorozatait. Ebben az aforisztikus nemben közismertek Rákos remeklései, mint például a Félelem ciklust lezáró Végső szó a halálról című egysorosa: „Minden halál hősihalál”, vagy hogy „költőibbet” is mutassak: íme az Emlék-ifjúság című kétsoros: „egy madár füttye lazán befűzve – a levegőbe mint a könnyű férc”. Az idézést számos hasonló telitalálattal folytathatnám. Ez a létszemléletet, életérzést összefoglaló gnomatizmus ugyanis, mélysége és tömörsége révén Rákos Sándor költészetének megint egyik magaspontja.

De azt, amit az akkád műfordítás hatásáról mondtam, most az elkövetkezők miatt vissza kell vonnom. Ez a civilizációhajnali legelső költészet Rákosban azért mélyebbre fúródott. Nem csupán a prózai és a lírai elemek összeszövésének egyik átmeneti mintája lett. De pályájának időrendjét követve, ez a tény inkább csak az elvont, a gnomatikus időszak lezárása után világlik ki. A gnomatizmusból elemi erejű lírai élmény fordította ki Rákost. Ez szólal meg az Anyasirató-ban. Valami felszakadt benne. Egy mélyben tartott, lezárt élményréteg megnyílt, innen az Anyasirató szózuhatagos, túlfutó áradása. Megnyílt, és szerencsére nyitva is maradt a továbbiakban, az Anyasirató végletes kitörése után is. Ez az a réteg, az egzisztenciális, melybe a formáló alaptapasztalatait gyűjtötte. A háborús ifjúságában szerzetteket, elvetélt, kínzó évekét, és a káprázat nélküli sivatagi valóságból hozzá elérőket. Mélybe temetett XX. századi táblák és homokból kivetett, holt nyelven szóló agyagtáblák üzenetét. Mindazt, aminek a jelentőségéről alig lehet szavakkal beszélni, de ami, ha átéltük, a léthez való kapcsolatunkat meghatározza. Ami közérzetünknek determinánsa.

Az Anyasirató-t követő kötetben, Az emlék jelené-ben – ezzel zárul a költő oeuvre-öt összefoglaló Harc a madárral gyűjtemény – azt mondja el (azt is), ami valamikor az első kötet teremtéssel perlő indulatát gerjesztette, de amiről sem akkor, sem azóta nem beszélt. Az élményt magát, a szavakkal alig körülrakhatót, a háború belső maradandó nyomát, a puskacső előtt állást, a most agyonlőnek, nem lőnek, a rám szakad-e a ház, az át tudom-e még adni a röpcédulát érzését, s azt, ahogy ez az emberben új veszélyekkel tetézve tovább él, tovább dolgozik. A létérzetet a megsemmisülés határán. S úgy mondja el kiérlelt művészete polifóniájával, hogy az már nem egyszeri élmény, nem egyéni történet, hanem helytől és időtől szabadult. „Bármi leszel – mondja – téged ért meg, aki ezt megérti.” De nem téged csupán, a speciálisat, a túlélőt, a lapulót vagy a szembeszegülőt, ez az alany itt általános: hanem a létezőt magát a szörnyű és felemelő történelemben Gilgamestől a máig. A talpalatonként följebb-följebb lépő, befejezhetetlen embert.

Hány év is telt el Az eb válaszol óta? Több mint három évtized. Mennyi minden volt, merész úttalálás és keserves eltéríttetés, új honfoglalás modus vivendije, új eszközteremtés, a sápasztó gondolat villanóvá fényesítése, míg önmagukban is sokat mondó lírai eredményeket létrehozva, jelentékeny költészetet teremtve Rákos Sándor elért idáig. Elért hova? A sorsába, létébe írt, legmélyebb, legfontosabb költői feladat betöltéséig.

Töredékek teljessége

Hajnal Anna posztumusz kötete az Alkonyfény, megrendítő. Nem csupán azért, mert a költő meghalt, s ez az utolsó híradása. S azért sem, mert nem is egy, de két halál van a kötetbe belezárva: az eddig éltetett, el nem engedett, Szavitriként visszahívott társ is vele hal most. Az, akihez a síron túlra is így beszélt: „Mert nem vagyok, ha elfelejtesz. – Élettelen. Áramtalan. – Érintesz: pirosan felizzom. – Elengedsz: elsötétedem.”

Megkérgesedett szívvel sok mindenbe bele tudunk nyugodni. Kényszerítve vagyunk rá. Megrendülésünk azonban nem ilyen múló, nem a gyászhoz kötött. Általában: bármennyire belejátszik is műélvezetünkbe a költő sorsa, s mindaz, ami érzelemkeltőt, drámait vagy tragikusat róla tudunk, az csak akkor hat, ha előbb a verse is hatott ránk. Ha a létrehozott esztétikum már a hatalmába kerített. Szét kell hát választanunk érzelmeinket: nem a költő sorsának (annak is persze), hanem magának az eleven költőnek kerültünk a hatalmába. A pillanatból kilépő, már-már függetlenült versnek. Pedig az Alkonyfény nem is véglegesen kimunkált, a költő által jóváhagyott és lezárt kötet. A kiadó tapintatosan figyelmezteti is az olvasót egy utószónak beillő fülszövegben: nem kész művel kerül szembe. S okosan hozzá is illeszti a félig-meddig végleges szövegű versek sorához a töredékeket, verskezdeteket, sőt a „halálösvényen” írt (félbemaradt) utolsó verseket is. Igaza van, ha mindezt jelzi, bár mentegetésre nem szoruló műveket menteget.

Századok óta bámul az emberiség földből kiásott szobortorzókat, amelyek így, csonkán: remekművek. Hogy a csonka vers is lehet ilyen, tudjuk, főként József Attilából, de másokból is. Ha az egész életmű egybeállt, a töredék is sugározhatja a lényeget. Ilyesféle módon lényegsugárzók a kötet versei: készek, félkészek, töredékek – s talán éppen ez utóbbiak a legsejtelmesebben. Hajnal Anna még egyszer – tűnődőbb módon, dísztelenebbül – összefoglalta bennük költészete leglelkét, azt az egykor eksztatikus, ma már misztikusan elrévült élet- és tenyészetszeretetet, amely mindig is a részletek, a konkrétumok gazdagító felfedezésében elevenedik meg, kap testet. A természeti világ egyszerű, mindennapi, rendszerint észre sem vett dolgainak a felmutatásában. Többnyire a kezünk ügyébe eső kis dolgok szemrevételében. Hajnal Annának a tárgyakhoz kapcsolódó emóciói olyan közelesen fakadnak az érzékelésből, mint a csecsemőkor emóciói. Mint a még bizonytalanul látó kisember, úgy emeli a szeme elé a tárgyakat, olyan pontosan rögzíti a részletet, olyan érzékenységgel tapint. És olyan ujjongva örül nekik. Igen, még itt is, ezekben a végső versekben. Az ő almái odafönn a fán még növekedve: „…szoros kis bölcsőkben koronás kisdedek… velük nő csillogó viaszú védőruhájuk”, s a tálon sem akármiféle, hanem „hervadó-falevélszín, pont-pettyes sárga almák”. Egyszerre színükkel, formájukkal, ízükkel és illatukkal vannak jelen. Minden érzékre hatva keltik fel a költőben a versírás kényszerét, s teszik őt – ahogyan Hajnal Anna mondja is – valamiképpen megszólítottá. Ugye, örök vágyálmunk a mesehős, aki ért az állatok nyelvén? Pedig ez a hős csupa praktikus emberi titokra kíváncsi, hol a kincs, mire készül a gazda. De Hajnal Anna, aki valamiként ért a tárgyak és az élőlények nyelvén, aki általuk örökösen megszólított, általánosabb híradást kap tőlük, mint a mesehős. A bálna és nagy bubája, a sárga kis köldökökkel ragyogó százszorszép-napocskák, a fenyők nagybozontú medve karja, a fácánkakas vörösarany szegélyes csontkürt-torka, ránk, emberekre is kiterjesztett léttörvényeket közölnek vele a lét egységéről. És ebben a törékeny, örökösen rombolt, elfeledett egységben: a létezés gazdagító tudatáról. Legeslegelsősorban éppen erről az utóbbiról: a világ ízeiről, színeiről, pompájáról. Már a puszta szenzuális tudomásulvétel boldogító mivoltáról. Dehogyis a lacrimae rerum, a tárgyak könnye szólal meg itt, amit a felnőtt szomorúság észlel, hanem a gyermeki, ha tetszik, panteista öröm.

„Az élet a legfelsőbb szerelem” – hirdeti Hajnal Anna ezekben a végső versekben is, de gyengéd és ujjongó gyönyörködésébe mélyen belejátszik a félelem, a veszendőség szomorúsága. Hiszen nemcsak féllábbal a sírban írja őket, hanem féllábbal egy síron állva, s értelme tiltakozása ellenére költőként nem kevesebbre vágyik, mint valahogy továbbéltetni azt, ami van, megosztani a létezést egy halottal. Ha a költészet az emberiség orpheuszi tette, a versek mélyén ez a továbbéltető, feltámasztó orpheuszi hit él. Ez vergődteti a lehetetlennel. Az érzékelés gyönyörűségének költőjét az érzékelés megszűnése utáni „lét” elfogadhatatlanságával.

S a legteljesebben éppen a töredékekben, a félkész versekben. Hajnal Anna ezekben olyan érzéshullámokat tár elénk, amelyek mintha nem is állnák ki az ő lépésről lépésre haladó vagy a részletekkel elbíbelődő versformálását. Úgy szépek, úgy igazak, ahogyan egy-egy versprekoncepcióban egy-egy részletként tehetsége a felszínre dobta őket. Nem hiányzik ezúttal a költői kidolgozás, az egyes elemek láthatatlan, pontos összeforrasztása, nem zavar a megcsinálás hiánya, mert a töredékes jelzések az érzelmi áramlás irányáról amúgy is tájékoztatnak, a vers az olvasóban megteremtődik.

Végezetül egyetlen, általam még tovább kurtított, s eredetileg cím nélküli torzót idézek: „Mint a küzdő patakon – mikor felhős alkonyon – a szél pirossa éget, – szél fodrozta vizeken – átsüt tiszta könnyeken – alkonyuló fényed – bizony már száradó – lefelé kanyargó – üres patakmederben, – lefelé csörrenő – kavicsokat terelő – alkonyati szelekben – éjhez elhanyatló – álmatlan sóhajtó – sírtam nagy tenyeredben –”.

A töredékes Balassi-strófa belül is csupa töredezettség. Meg ismétlés, nem egy kiszűrni való túl érzelmes elemmel. Mégis összhatásában ép. Végsora úgy csillan fel, mint egy szilánknyi gyémánt.

Közvetlenül és áttételesen

A vers gyakran nem arról szól, amiről szól. Nem a tárgyáról. Bármennyire új keletű dolognak látszik ez, nem is olyan új keletű; mindössze a szimbolizmus óta vált jellemzővé, általánossá, a költészetben már-már uralkodóvá. Az allegorikus vers réges-régi ismerős. A madár fiaihoz című Tompa-versről még a korabeli cenzor se hitte, hogy az énekesmadarakat biztatja dalra. Rimbaud tizenhat évesen, a Látnok levelei-ben kissé sommásan fogalmazott, amikor azt mondta: az egész költészet a romantikáig nem több, mint rímbe és ritmusba szedett próza. Vagyis, hogy azt jelentik benne a szavak, amit máskülönben jelentenek; a vers arról szól, amiről beszél. Nem, őelőtte (és már a romantika előtt is) volt mód és alkalom a hangulat, a közérzet, az életérzés, a fogalmilag oly nehezen megközelíthető belső világ lírai feltárására. Az univerzálisan használható új nyelvet hozzá persze azért ő teremtette meg, ő és társai, követői – nemhiába beszélt a felfedezők lázával új költői nyelv szükségességéről.

Mit fedezett fel Rimbaud? És mit adtak nekünk a XX. századi líra előfutárai vagy kezdeményezői? Durván és leegyszerűsítve: a közvetlen verssel szemben a közvetett verset. Pontosabban: a közvetlen mellett a közvetettet. Azt, ami prózában már nem, vagy csak nehezen, körülményesen elmondható tartalmakról szól. Ami többnyire másról beszél, mint amiről vall, de vallomásával – mondanom sem kell – rejtett, nagy emberi területeket emel a megismerés fényébe. Ehhez a benső feltáráshoz kellett az új nyelv: a köznapilag használt és aránylag világos jelzőrendszer átformálása új (csak versre érvényes) jelzőrendszerré. „Nyelvvé”, amely távolról sem olyan szilárd és konvencióktól szabályozott konstrukció, mint a köznyelv, s amelynek alakításán, formálásán, tömörítésén napjainkig dolgoznak a költők. Innen a modern költészet megértésének egyik fő nehézsége.

Az olvasónak ismernie kell tehát a még egyre változót: korunk költészetének formanyelvét. Ez tagadhatatlanul akadály, de nem átugorhatatlan. Rimbaud se, Ady se, József Attila se, korunk költészetének egyetlen nagyja sem a puszta semmiből vette a maga formanyelvét. Amit a közvetett költök felfedeztek-létrehoztak, az benne volt mint lehetőség, magában a költészetben. A költői eszköztárban ősidők óta jelen volt a hasonlat, a metafora, a jelkép, a laza analógián alapuló párhuzamosítás. Csak az érvényüket, a funkcióikat kellett hatványra emelni. S talán legfőként a legutóbb említettét, az analógiáét. De az meg elevenen él a mindennapi nyelvben. Az telides-tele van vele. Csak egyetlen példát: vajon költőnek kell-e tekintenünk azt a réges-régi juhászt, aki az egen mélázva először mondta ki: „bárány felhő”, mert a világmegnevezésnek és a világmagyarázatnak azzal az alapmozdulatával élt, amely a költészet alapmozdulata? (Én bátran annak nevezném – a nyelvi tudat így őriz tenger sok „névtelen”-t.)

A közvetlen és a közvetett vers ma már különben egyként hagyományos. Nem vall valami különös elmeélre azt hinni, hogy az egyik érvényteleníti a másikat; hogy egyfelől a múlt vagy a régmúlt ragyogó értékeire hivatkozva devalválni lehet a jelen vagy a közelebbi múlt értékeit („nem vers az, aminek tartalma nem foglalható röviden össze”), másfelől, hogy a jelen uralkodó tendenciája megrendíti a költői múltat. Nem időben, hanem inkább térben lehet megjelölni az eltérő költői módszerek érvényességének a területét. Az ember belső világa rétegekből áll. Nem mindegy, hogy melyik rétegében válik a külvilág élménnyé. Ugyanannak a külső jelenségnek lehet egy rétegben közvetlen költői élményhatása, s lehet egy másikban már közvetett, az egzisztencia alapérzeteivel elkevert. A költő szuverén joga, hogy hol képez belőle verset, melyik állapotában ragadja meg, fejezi ki.

Amiből „kenyér” lesz

Aki rendszeresen sok verset olvas, talán túlságosan is sokat, elszomorodik. Éspedig nem azért, amiért az újabb költészettől idegenkedő olvasó netán feltételezi. Elszomorodik, mert a versek közül keveset tud megjegyezni. Még a legjobbak sorából is csak ritkásan egyet-egyet. Pedig a vers az írásos művek közül a leginkább megjegyezni való. Közlése akkor érik be, akkor válik a sajátunkká, amikor belőle egy-egy sort vagy sorpárt magunkban már el-elmormogunk. Amikor maga a vers az emlékezetünk szélén lebeg. Az én nemzedékem – talán az egykori fiatalság élesebb emlékezőkészsége alapján – ilyesféleképpen „tudja” Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, József Attila és persze Dsida és a fiatal Illyés és Szabó Lőrinc művét. Köteteiket újraolvasva ismerős tájon jár, s inkább köti le az ismétlés gyönyörűsége, mint éri meglepetés.

Aki túl sok verset olvas, köteteket sűrűn egymás után, az a költészetnek ebben az igazi elsajátításában csökik meg. Az emlékezete nem tud lépést tartani az olvasói tempóval. Nem tudja, vagy csak részlegesen tudja versélményeit tartósítani. S ez baj. A maga baja, ha műélvező csupán, s közbaj, ha történetesen kritikus, és az a dolga, hogy esztétikai élményeit kifejezze. Miért? Mert a nem eléggé kihordott, ismétlések útján nem eléggé megerősített élmény elnagyoláshoz vezethet. Azt eredményezi, hogy a klasszikusokat, a régről ismert költőket a csúcsaikon méri (hiszen a csúcsokhoz kötődnek a tartós esztétikai élményei), az újabb költőket viszont csupán az átlagukon. A gyakorlati kritikának mindenkori farkasvaksága ez, afféle szakmai ártalom, mely sok zavart okozhat, különösen akkor, ha a kritikus nem úttörő, és nem egyenletes szintű költők életművét veszi számba. Egy példát csupán a kétféle mérlegelés különbségére: mindenki ismeri, iskolában is tanulja Vajda Jánosnak azt az öt-hat (vagy nem bánom, bár valószínűtlenül sokat mondok: tíz) versét, amely terjedelmes és felettébb egyenetlen költői művét fémjelzi. Ami miatt Vajda János Vajda János. De vajon milyen méltatást kaphatna Vajda, milyen irodalomtörténeti helyet e tíz vers felfedezése és kiemelése nélkül?

Tóth Endre Mindenért megfizettem című kötete a hatvanéves debreceni költő válogatott verseit tartalmazza. Az életműve javát, feltehetően mindazt, amit a harmincas évek elejétől napjainkig a maradandóság igényével írt. Az összegezésből kirajzolódó emberi arckép, Tóth Endre portréja karakteres. Sok mindent megtudunk róla a versek ugyan tartózkodó, csöppet sem exhibicionista vallomásából. Megtudjuk mindenekelőtt, hogy olyan korban készült költőnek Debrecenben, amikor ott még hagyományosan nehéz volt költővé lenni. S neki személyesen még talán annál is nehezebb, mert a szegénység, a proletársors súlya is terhelte. Ő ehhez a sorshoz s a vele járó mondanivalókhoz – a kötet tanúsága szerint – mindig is hű maradt. A harmincas években írt versei azt a szociális mondanivalót, azt az emberségvágyat szólaltatják meg, amelyet ebben a korban költészetünk legjava harcosan hangoztatott. S a háború idején azt a tiltakozó humanizmust, amely – parázs a hamu alatt – költészetünkben mindvégig rejtve izzott. Ez a tartalom Tóth Endre verseiben nem hatás, nem átvétel, hanem személyes élmény, egyszerű, hiteles. Legföljebb az élmény megszólaltatása, túl direkt, egyszerűsítő kidolgozása tart némi távolságot líránk megszokott szintjétől. Mintha a költő hátrább állna az időben, féllábbal még a Nyugat előtti költők között.

De aki joggal mondhatta el magáról, hogy „a szabadság dalát zengem – poros-lapos Debrecenben”, és aki szegényen és megtagadva várt ott egy új virradatra, a felszabadulással mégsem költői kibontakozása irányába indult el. Az első évek után – a versdátumok rögzítik – nemhogy felívelés, az adottságok szükséges kicsiszolása, hanem hallgatás következik. Majd, verstelen évek múlva, ilyen keserű a megszólalás: „Ahonnan indultam, – lent vagyok a porba’. – Megalkudva s hízelegve – többre vittem volna.” Elgondolkoztató költői pályaív.

Az ötvenes évek közepe után, ha nem is nagy bőségben, de újra sorjáznak a versek. Mintha a harmonikusabb, görcsöket feloldó külvilág apránként feloldotta volna a hallgatás görcseit. De a körülmények külső szorítását a hatvanas években belső szorítottság váltja fel: hosszú betegség, szívroham, az egzisztencia természeti kiszolgáltatottsága. Nagy és örök téma – a költői kifejezés kimunkált birtokában. De nehéz annak elkapni a nagy téma el-ellebbenő csücskét, akit a mostoha sors éppen a folyamatos költői gyakorlattól ütött el, s aki az elmulasztottakat nemegyszer sietős versvázlatokkal véli pótolni, ott hagyva abba gyakran a verset, ahol az ismerős érzés és gondolat egyedi kimunkálása kezdődnék. És mégis, Tóth Endre költészetében máris van néhány számba veendő szolid csúcs (Ne nyugodj bele, Emlékezés a tengerre) meg számos elszórt költői találat. Megírta, s meg fogja írni azt a néhány verset, amit majd a kritikus – és persze az olvasó – élményként megjegyez, és a művet fémjelezve kiemel.

Bárdosi Németh János kötete (A lélek lángjai) ötven év költői termését foglalja össze válogatásban. Az indulás versei a húszas évekből szólalnak meg, a már pályájára talált költőé a harmincas évek elejéről. Bárdosi Németh János tehát egy időben indult Illyéssel és Jankovich Ferenccel. Nem ok nélkül tűnik fel a két nemzedéktárs neve a versekben, hangja a költő hangjában. Ahogy mondani divat: azonos táj küldte őket, a Dunántúl, s rokon a szociális szemléletük, a haza-, magyarság-, emberséglátásuk is. „Poros szilfák és sovány kazlak, – engem is váltig biztatgattak, – hogy a sorsukat kidaloljam” – írja Bárdosi Németh indulása idején Adyhoz címzett versében.

S ahogy Jankovich mondja, hogy „elmaradt Párizs, s ittmaradt Somogy”: a magyar valóság, annak minden gyötrő kérdésével, ugyanúgy vet számot Bárdosi Németh is, legföljebb azzal a különbséggel, hogy számára a tündökletes idegen világ látványát – ahogy azt egyik versében fel is panaszolja – nem adta meg a sors. De amit megadott, főként a dunántúli világot, szépségével és kínjaival, aranyával és porával, azt mind hiánytalanul magáévá tette. Nemhiába vall így a harmincas évek közepén egyik legnevezetesebb versében, a Szegény ország-ban: „Én itt mindenütt hazatérek, – ismerős minden pajta, fészek, – a csillagok is úgy fogadnak, – mint békés, meleg tanya-ablak.” Ha ez a hang (és távolabbról a versben megfogalmazódott társadalomváltoztató vágy) rokon is az Illyésével, a költő maga lágyabb, érzelmesebb nála; mintha Juhász Gyula mélabújával is beoltották volna. S így a harmincas évek ismerős és oly nemes témái inkább moll hangszerelésben szólalnak meg benne. Különösen a természeti képek, a táj vonzásáról, szépségéről vallók élednek meg meleg tónussal, otthonian fénylő színekkel. Érthető, hiszen a hazai földhöz fűződik egyik legerősebb érzelme, s körülbelül Radnótival egy időben maga is úgy vall, hogy számára se puszta égitest a föld, „s a táj se térkép”.

De az említett nemzedéktársi nevek mellé két másik költő nevét is ki kell emelnem a kötetből, kiket Bárdosi Németh szintén versben köszönt, s akiknek az előbbiektől elütő világa a bizonyság arra, hogy az ő verseszménye tágasabb annál, ahogy itt körvonalaztam. E két másik költő – ki hinné! – Berda József és Kassák. S mindkét köszöntővers (Egy ínyenc költőnek, Köszöntő pipaccsal) kiemelkedő vers is, s másféle tájékozódás jele. Mert Bárdosi Németh művében jól hallható a vershang váltása. S míg az illyési, jankovichi intonálás a pálya nagyobb felén uralkodva egy sereg (bizony több megbecsülést érdemlő) szép verssel gazdagította a harmincas-negyvenes évek líráját (Plakát, Lucázás, Susog a nád, Paradicsom, Po Csü-ji verseire), addig a hatvanas évek termése a maga szikárabb, dísztelenebb esztétikumával sem marad alatta az elért eredményeknek. Csak más.

A kétféle hang különbségét hadd érzékeltesse itt két önvallomás, egy korai és egy kötetzáró: „Uram, te mondd, hogy hű síp voltam, – a magam énekét daloltam, – azt mondtam el csak, amit láttam, – magamban és a nagyvilágban, – s talán egy kicsit azt is mondtam, – ami ragyog a csillagokban…” (Síphang). S a kötetzáró: „Az vagy, ami a munkád, – nem több és nem kevesebb, – az eltűnő időből – az őriz meg, – emberségednek ez ad alapot…”

Bárdosi Németh János érdeme, hogy az olvasó mindkét megfogalmazással, a romantikusan behízelgővel és a prózaian tárgyilagossal egyet tud érteni; a költői pálya ismeretében mindkét vallomásra rá tud bólintani.

Solymos Ida harminc év termését gyűjti egybe. Kötete (Esküminta) testesebb, termése terjedelmesebb, mint Tóth Endréé vagy Bárdosi Némethé. S ez meglepő, mert abban a kifejezésmódban, amelyben ő ír, abban a belső világra összpontosító lírában aránylag szokatlan a bőség. De legyünk pontosabbak. Van költő – ez a gyakoribb típus –, aki a külvilágra, a külső látványra figyel, és ahhoz fűzi érzelmi, gondolati reflexióit. S van ezzel szemben, aki a látvány nyomán létrejött belső látomásra vagy kontemplációra. Ez utóbbinak a költői megismerése áttételesebb s egyszersmind összetettebb: önfelismerésen és törvények kitapintásán át vezet világfelismerésre. József Attilát szoktuk erre eklatáns példának felhozni.

Azt, hogy Solymos Ida József Attila utáni költő, már a kötet élére tett bemutatkozó vers is elárulja. Jó néhány mozdulatával, de legfőképpen mintegy költői programot adó verszárásával: „Ige akartam lenni valaha. – Mikor leszek kenyér?” Az egymástól valójában független megállapításokat, melyek között ellentét sincs, senki más, csak József Attila tudta ilyen következtetést szuggeráló módon egybekapcsolni. Ezt a technikát, mely természetesen jogos és érvényes a költészet logikájában, ő találta ki, vagy legalábbis ő honosította meg.

Persze ez egyetlen jegy csupán – általános jelzése a főútnak, melyen a költő végighaladt. Mert máskülönben Solymos Ida inkább azon az útelágazáson törekedett előre, amelyen nemzedéktársai jártak (Pilinszky, Nemes Nagy, Rákos, Rába stb.), kiknek létélménye (fiatalon átélt háború és fasizmus) jobban illeszkedett az övéhez, mint a Weöres Sándoré, pedig indulásakor Weöres példája bátorította. Vagy legalábbis egy darabig, csak feltehetően jobban illeszkedett, mert a negyvenes, ötvenes évek versei nem is annyira a közös élményvilág tényeit domborítják ki, hanem a hozzájuk vonzódó, velük rokon stílusszándékot.

Solymos Ida azt a versbeli intenzitást igyekezett megcélozni, mit Pilinszky, azt a képekkel zsúfolt, szenvedélyes eszmélkedő hangot, mit Nemes Nagy. Felvillanások, találatok és kiragyogó példák a nyomjelzői ennek a hang- és voltaképpeni önkeresésnek. Csak egyetlen példát, hogy a kifejezendő és a kifejezés magasrendű igényéről képünk legyen: „Mert szól a szem, ha már a száj – nem emlékszik az anyanyelvre – s megadatik a némaság – testben fogalmazott kegyelme.” Milyen tömör, pompásan szerkesztett és nem utolsósorban a lét mélységeibe bevilágító, törvényt felmutató strófa. Ilyen és hozzá hasonló elszórva számtalan van a versek tömkelegében. Mégis Solymos Ida gyanítja, és ki is mondja éppen az idézett strófa melletti versben, hogy szűnhetetlen gondjának eredménye csak részletek sora. És ha ő túl szigorú is magához, mondjuk mi azt, hogy az eredmény néhány szép, erős, sikeres vers a nemzedéki stílusban a sok vers között.

De lassan és apránként történik valami, ami azt mutatja, hogy Solymos Ida stílusszándéka mégsem volt puszta stílusszándék. Hogy nem ok nélkül kereskedett ott, ahol kereskedett. A kifejezés igényessége mögött ott rejlett a közlendőké is. Nemzedéktársaival csakugyan rokon élményvilága, léttörvényeket kutató eszmélkedése ugyanis fokról fokra egyre személyesebb lett; s ahogyan magát pontosabban rajzolta, úgy vált a kifejezésmódja is személyesebbé, egyedibbé. Önálló, felfedezés jellegű képei megsokasodtak, tömörítései találóbbak lettek, ugrásai tartalmasak és követhetők, odavetései vagy pontatlanságai pedig ritkásabbak.

Összegező kötete második feléből bátran ki lehet emelni jó néhány hibátlan, erős Solymos Ida-verset, főleg a gnomatikus tömörítései közül, jó néhány „tövig rágott” egymondatosát. A harmadik harmadban már ennél is többről van szó: itt már a stílusszándék és a belső világ titokzatos összeérése révén kialakult a költői önkifejezésnek az a folyamatossága, amely versről versre rajzolni képes az elmélkedés útját, a belső kontempláció menetét. Benne vagyunk – a kellős közepén – egy lélek történéssorozatában. Lét- és sorsküzdelmében. A költészetnek abban a nemében, amelyre Solymos Ida mindig is törekedett, a nálunk József Attila nevével jelzett úton, ez az, amit létrehozhat a költő. És mert ez a küzdelem embersége és mélysége révén tág teret ad az olvasói azonosulásra, a költőből érdeme szerint így lesz végül is „kenyér”.

A hiány költője

Pilinszky János költészetének nemcsak lelkes és titkos szektája van, mint mondjuk, valaha a Füst Milánénak (akit értékeihez mérten sajnos ma sem olvas eléggé a versszerető nagyközönség). Nem, Pilinszky, bár egykor évekre számon kívül maradt, már elég régóta vitathatatlanul, csaknem divatként népszerű – nagy költői értékeihez, teljesítményeihez mérten az. Honnan, miért ez a szélesebb népszerűség? Érdemes elgondolkozni rajta, mert a dolog nem is olyan természetes, nem is olyan magától értetődő.

Kezdjük mindjárt Pilinszky tartalmain, az életszemléletén, amely a mai olvasó előtt első látszatra a leginkább különleges. Nem katolicizmusára célzok itt; a hit által színezett humánum művészi megelevenítése – lásd például Rónay György költészetét – már a sok száz éves hagyomány következtében is természetes számunkra. Másról van szó, egyedibb szemléletről. Pilinszky egy hajó orrán áll, de háttal a menetiránynak. A távolodót látja, a múlót, a reménytelenül múlttá válót, de azt is csupán egyetlen szemszögből: elmúlásából, önnön lényegét mintegy felizzítva a vég előtt. („Egyedül az, ami elveszett, világolhat.”) Ezt a sűrítő, kihagyásos szemléletet, jól tudjuk, a háború élménysora alakította ki, véglegesítette Pilinszkyben. Századunk történelmének káini tette – hogy a vallási jelképrendszerben maradjunk –, vagy modern, több milliós áldozatú Szent Bertalan-éje – hogy vallástörténeti hasonlattal éljünk. Ennek a Szent Bertalan-éjnek (Bergen-Belsen, Mauthausen, Auschwitz stb.) ő még a fenyegetettje sem volt. Csupán mint véletlen tanú élte át látványként, és képzelte tovább látomásként, ahogyan egy költő idegzete szabadulásra képtelenül átél valamit. Vagyis hogy lélekben belerokkant, belepusztult. Nem annyira a bűnbe (pedig attól is meg lehet bomolni), hanem a szenvedés apokalipszisába. Az az egyszer megpillantott, éhező francia fogoly – hogy egyik legismertebb versét idézzem –, emlékképeiben visszajárva, nemcsak követelte a szívét, de meg is kapta. Pilinszkynek a létet kísérő fájdalom, a szenvedés lett legfőbb ihletője. Az az egyetemes szenvedés, amely egyfelől „az örökös sötétet” tapossa itt „hasadt patákon, hártyás lábakon”, másfelől facipőben botladozik a halál sarkig kitárult kapuja felé. A kiszolgáltatott lét, a fenyegetett emberi egzisztencia. Tudálékosan úgy mondhatjuk: a képzelettel meghosszabbított egyszeri tapasztalás alapvető és általános létélményévé lett; és viszont – mert a folyamat reciprok –: létélményének kifejezési formája lett a KZ-láger – és persze az egész háborús élménycsoport.

Költészetének magja: a létezés tragikuma. S ugyanakkor a vele való küzdelem. Ebben az utóbbiban bukkan felszínre szemléletének másik különleges jegye. Hiszen mégis élünk, az a bizonyos hajó mégiscsak halad velünk. „De szállva ím elsők között a sorban – biztatta magát Arany János a legnagyobb kétségbeesésében – vásznunk dagad, hajónk előre megy.” Pilinszky azonban nem így, nem ott tudja a tragikum ellensúlyát. Remény csillog az ő képzetei között is. Fényesség van ott, tűző napkorong, de az valami más: a végítélet napja. Ez a vágyott, kietlen és fenyegető napkorong az ő bizonyos úticélja. A boldog pusztulásé? Vagy a boldogtalan megigazulásé? Nem tudható, hiszen tévedés azt képzelni, hogy valamilyen üdvözüléstan tételeivel – és nem egy heves közérzet meghajszolt, szomjú látomásaival – kerültünk szembe. E látomásokban a végítélet nem is annyira megméretés, hanem sokkal inkább lét- és teremtéskorrekció. Mintha volna utána még folytatás. Mintha helyreállna vele a lét „arany egyensúlya”, mely a költő visszatérő képzetei szerint csak a búcsú pillanatában állhat helyre. Figyeljük csak: „Mint vesztőhelyen, olyan vakító – és olyan édes. Úgy igazi minden.” Vesztőhely és édes, pusztulás és öröm – így párosan újra és újra visszatérő motívumok. Pilinszky különben mostani, még inkább lecsupaszított és a régieket már-már magyarázó új korszakában maga így összegez: „A jövőről nem sokat tudok, – de a végítéletet magam előtt látom. – Az a nap, az az óra – mezítelenségünk felmagasztalása lesz.” Az előzmények ismeretében talán nem merészség úgy értelmezni: az emberi egzisztencia kiszolgáltatottságának megszűnése.

Másfelől is indokolni lehet ezt a nem szó szerinti értelmezést. Pilinszky a hiány költője. Egyfelől elvont formában mindannak a hiánynak, amelyet az emberiség java évezredes erőfeszítéssel be akar tömködni. Másfelől a lét rendjéből fakadó, betömhetetlen hiányénak. Annak, ami a semmi megsejtéséből, átéléséből következik. Művészete a konkrét, szubjektív élményből kiindulva egyre inkább az elvont, az általános felé halad. A tapasztalat felől a törvény felé. Kezdetben volt a háború. Ez konkrétum. Egzisztenciát formáló alaptapasztalat. De már ezt a tapasztalatot is mily minimális szubjektív elemmel, micsoda roppant, szigetelő tárgyiasítással írta meg. Kell is ez, nagyon kell, hiszen huszadik századi képtelen tapasztalataink – már csak méreteiknél fogva is – szinte-szinte elérik az emberileg felfoghatatlan, a nem-antropomorf határait. Pilinszkyn ólomköpeny ez a tárgyiasítás, mely megóvja – már amennyire – az élményben rejlő sugárhatástól. Mennyi mindent elhagy és feláldoz a költői eszköztárból, hogy ezt a tárgyiasítást megvalósítsa: nincsenek szokványos értelemben vett témakörei, alanyi megnyilatkozásai, nincs itt táj, nincs természet, vagy ami van, az csupán kivetített megelevenítője a kiszolgáltatottság pőre léthelyzetének. Pilinszky, mint a forrasztólámpa a lángot, erre az egy pontra tartja rá költészetét.

És itt, ennél a világító pontfénynél pillanthatjuk meg, hogy a költő vállalkozása milyen nagyszabású. A legnagyobb vállalkozások közül való mai líránkban: a század legsúlyosabb, szorongató élményét a lehető legkisebb helyen, maximális tömörítéssel a lézersugár élességével fejezni ki. Hogyan, mivel éri el ezt a jellegzetes pilinszkys élességet, a kifejezés intenzitását? Nos: szavakkal. És itt a lényeg megvilágítására hadd kérjek kölcsön egy Babits-gondolatmenetet: „Minden igazi író – írja Babits Mihály Minden a szón múlik című jegyzetében –, aki önnön alkotásának folyamatát figyeli, rájön előbb-utóbb, hogy az írói mű kitűnősége vagy elhibázott volta legvégső fokon stíluskérdés. Szavak, átmenetek és fordulatok ügye – legalább amennyire az író azt láthatja és megállapíthatja… A legmélyebb tanulmányokat végeztem; gazdag vagyok élményben és emberismeretben; őszinte és erős érzelmek hevítenek. Mindez nem ér semmit. Ha a kellő szó a kellő helyen nem áll rendelkezésemre: művem papirosízű, rajzom érdektelen.” Pilinszkynek a szóválasztás és a szóelhelyezés a legfőbb erőssége. Nem úgy persze, hogy szép stílusa van, ez ostobaság. Hanem úgy, hogy szavai láttató erejét, versbeli súlyát, jelzőképességét a maximálisra tudja fokozni. Sőt, ami már-már kivételes sajátság: csaknem állandóan a maximumon tudja tartani. Erre minden eszközt felhasznál, ha tetszik, a tömörítés, szóösszevonás, vágás, bújtatott képi látomás minden modern eszközét, csak trükköt nem, puszta stílfordulatot nem. Vagyis hogy a stíluskérdés – ennyiben ki kell egészíteni Babits szavait – nála nem stíluskérdés. (Különben jobban utánagondolva, Babits se tartja annak.) A szó, a kép, a látomás mindig a valóságból fakad, annak párlata, lényegének felismerése, törvényének megfogalmazása. Pilinszky nemhiába talál rokon szavakra (és persze a semmi átélése körül rokon élményekre) József Attilával – mint ahogyan ezt Beney Zsuzsa részletesen meg is írta –: szavai felfedező szavak. Versbeli közlései heurisztikus közlések.

Nehéz ezt ilyen szűk helyen, a szövegösszefüggésből kiragadva, példákkal is bizonyítani. De mégis, pusztán ízelítőül: „plakátmagány”, a kivégzőosztagra utaló „kockacsend”, a „hamunéma fal”, „a mulandóság ránca”, „a magány extatikus torlaszai”, „a haragos ég infravöröse”. Példák felfedező jellegű képi erejére (a szóválasztáson és elhelyezésen túl ez a legerősebb eszköze): „a jelenidő vitrinében égek”, „felöltöm ingem és ruhám – begombolom halálomat”, „mint tagolatlan kosárember – csak ül az idő szótalan – nincs karja-lába már a vágynak – csupán ziháló törzse van”. Folytathatnánk bár, de ehelyett inkább húzzuk alá azt a gondolatot, hogy a stiláris lelemények magja nem stiláris. Pilinszky hatása meglehetősen érződik a hatvanas évek magyar líráján. Visszatérő szavai, motívumai, poénre kihegyezett verslezárásai egy sereg költő művében bukkannak fel. Éspedig nemegyszer hatástalanul. Miért? Mert a pilinszkys szavakhoz a mindig velük együtt járó felfedezés is szükséges – elkerülhetetlenül.

De hát azt mondtam, a menetiránynak háttal áll, a dolgokat elmúlásukban látja. Hogy volna mégis felfedező? S azt is mondtam, népszerűségén érdemes elgondolkozni, hiszen létköltészete lírai divatjainktól eléggé elütő. Csakhogy a múló jelenségvilág számunkra nem múló híradást közvetít vele rokon, szintúgy tünékeny egzisztenciákról. Ez örök és mély mondanivaló. Pilinszky specialitása, felfedező különlegessége, hogy a mélyben lappangó létérzetet éppen azok között a tömeges és képtelenül szélsőséges körülmények között tárta fel, melyeket századunk teremtett kataklizmáival és megismétlődő válságaival a kataklizmák után. A Nagyvárosi ikonok című kötetben összesített Pilinszky-líra a létérzet topográfiai leírása. (Az újabb kötetek, a Szálkák és a most megjelent Végkifejlet, mindehhez megvilágító kiegészítés, egyszersmind kísérlet a létélmények általános egyenleteinek, mintegy algebrájának felállítására.) Vagyis hogy az egész mű együtt, töményebb és konkrétabb kezdeti, oldottabb-elvontabb mai állapotában, olyan problémákra szegeződik egy látcső célratartásával, amelyek végiggondolása, végigélése nélkül századunk emberét megérteni nem lehet. S ha közben a szemlélet és jelképrendszer hellyel-közzel, mint mondottam, tartalmaz is speciális, nehezebben átélhető elemeket, a rejtett kínjaiban megszólaltatott, a kiszolgáltatott és felmagasztalására váró humánum mindnyájunk vágyott ismerőse. Azt hiszem, ebben van, itt van a Pilinszky-líra népszerűségének kulcsa. S ha Pilinszky a dolgoknak, a jelenségvilágnak háttal fordul is, e minden rezdüléséből feltörő humánum révén nem háttal áll: teljes mellel fordul a jövő felé.

A gyűjteményes Pilinszky

Pilinszky János új verseskönyve, a Kráter, összefoglaló kötet, amely az eddigi teljes életművet tartalmazza. Benne van mindaz, amit az olvasóközönség régóta hiába keres, s aminek ismeretében Pilinszkyt legkiválóbb költőink között tartjuk számon. Ami miatt Pilinszky Pilinszky. Ott a sötét ragyogású indulás, a kamasz-kétségbeesésű vergődés a szenvedély labirintusában, s ott az ötvenes évek annak idején íróasztalfiókba rejtett és csak szűk baráti körben ismert mélylírája, az az eredetében antifasiszta ihletettségű líra, melyhez foghatót nem írtak talán sem a kiszolgáltatott üldözöttek, sem a cselekvő antifasiszták a világköltészetet is számba véve. S ott van végül az utóbbi két évtizednek az előzőekhez képest mindenesetre bővebb termése, a Szálkák és a Végkifejlet című kötetek anyaga, mely egyszerre oldottabb és elvontabb összegezés, kísérlet a régi konkrétsággal szemben a létélmények általános egyenleteinek felállítására. S végül van vagy félszáz új vers is, az 1974-es és 75-ös év termése.

S ha már vers-számot említettem itt, a mennyiség híveinek, a termékenység apologétáinak megdöbbentésére, hadd folytassam egy kis statisztikával. (Hiszen e költészet lényegéről már úgyis képet adtam.)

Tizennyolc versből áll az első periódus (Trapéz és korlát), 1940 és 46 között írt versek, melyek révén Pilinszky a felszabadulás utáni líra élvonalába került. Harmincnégy vers a rákövetkező tizenkét év termése 1946 és 58 között. Ez a késve publikált Harmadnapon. Az irodalmárok által cím szerint ismert és gyakran betéve tudott versek itt sorakoznak (Harbach, 1944, Francia fogoly, Apokrif stb.). Szövegük oly tömör, a létérzetet olyannyira felfedező erővel megfogalmazó, hogy bennük rejlik szinte egy kisebb idézetgyűjtemény. Pilinszky itt – sajátos adottságainál fogva – magára tudta venni és ki tudta fejezni a már nem antropomorf szenvedést, mely a tagolt szavakkal valójában elmondhatatlan. Innen az antifasizmusa. De annak idején talán pontosabban fogalmaztam: „Vállalkozása a legnagyobb vállalkozások közül való mai líránkban: a század legsúlyosabb, szorongató élményét a lehető legkisebb helyen, maximális tömörítéssel, a lézersugár élességével fejezni ki… Költészete különlegessége, felfedező specialitása, hogy a mélyen lappangó létérzetet éppen azok között a tömeges és képtelenül szélsőséges körülmények között tárta fel, melyeket korunk teremtett kataklizmáival és megismétlődő válságaival a kataklizmák után. Lírája olyan problémákra szegeződik egy látcső célratartásával, amelyek végiggondolása, végigélése nélkül századunk emberét megérteni nem lehet.”

A Harmadnapon után, az elkövetkező tizenegy évben (1959-70) Pilinszky további tizennyolc verset írt (Nagyvárosi ikonok), azt folytatta, bővítette, amit a Harmadnapon-ban létrehozott. Még egyre csak hetven versnél tartunk az eltelt harminc alkotói év alatt. S tulajdonképpen most válik érdekessé ez a statisztika. 1971-ben beáll a változás. Az évi két-három verssel szemben (ennyi a bőven számított átlag) 1971-72-ben ötvennyolc verset ír (Szálkák), 1973-74-ben negyvenet (Végkifejlet), 74-75-ben ötvenkettőt (Kráter). Vagyis öt év alatt, ami a versszámot illeti, megháromszorozza életművét.

Nyilvánvaló, nem arról van itt szó, hogy megszállta a termékenység. Nem, látni fogjuk, a költői céljait változtatta meg. Ha az életmű első hetven verse kataklizmákat átélt emberi fajtánk létérzetének analízise, mintegy oknyomozása annak, hogy miként és miért alakult ki az, ami kialakult, akkor e költészet folytatása adottnak veszi már az oknyomozást, s csupán a következmények regisztrálására szorítkozik. Még világosabban: ha az előzményekben láttuk, miért lett legfőbb ihletője az egyetemes szenvedés, a fenyegetett emberi egzisztencia – háborúval és KZ-lágerek tapasztalataival roncsolt – létélménye (ez vált benne általános érvényűvé) s ha láttuk azt is, hogy egy igazságosztó, mindezt múlttá tevő végítélet rejti számára a reményt, emberi mezítelenségünk felmagasztalását, s mi több: az élet édességét, sőt bármi paradox: az emberséges, megtisztult folytatást is – Pilinszky a keresztény jelképrendszerben fejezi ki magát –, akkor az új versekben tapasztalnunk kell: a költő felhagyott létérzete (létérzetünk) történeti rajzával. Nem célja többé megrendülésről megrendülésre haladva, az okok és következmények, e jövendő pszichológiai és szociológiai tények tudományt megelőző költői felmutatása. Sem megsértett evidenciák újravésése a humánum rongált törvénytáblájára.

A 71 óta írt új versek inkább napló jellegűek. Pillanatnyi lét- és közérzethíradások. A múlt, azzal a roncsoló élességgel, ahogy Pilinszky átélte, csak hatásában él bennük, rejtett meghatározó elemként, mint egy fojtogató betegség, amelyről nem beszélünk. Másképpen fogalmazva: miután harminc év hetven versében megalkotta már a saját külön koordinátarendszerét, Pilinszky továbbra is ebben a rendszerben mozog, de most már az olvasónak kell megtalálnia e mozgás vonatkozási pontjait. Az ismert, és első megjelenésében reveláló erejű motívumvilág föl-fölbukkanása persze segíti ezt a tájékozódást; ami azt is jelenti, hogy igazán az tud tájékozódni itt, aki a motívumokat kialakulásuktól kezdve emlékezetében tartja. És az sem mindig tájékozódik zavartalanul, mert Pilinszky csillagléptékre készült rendszereit itt többnyire a mindennapok földi mértékeire alkalmazza. S így, ami korábban a feltárt speciális tapasztalatban általános érvényűvé vált, éppen a kiterjesztő, általánosító törekvésben gyakran speciálissá lesz.

Az olvasónak, aki Pilinszky János költészetének méltán elterjedt nagy híréért figyelemmel kísérte e váratlanul termékeny korszak publikációit, ezért lehettek az újabb terméssel nehézségei. De most a Kráter révén, a hiányzó előzményeket elsajátítva – ha eddig nem lett volna – teljes találkozása lehet a költővel. A dolgok előtörténetére, a maga történetére is ráismerve a költő egyedülálló, századunkra nézve forrásértékű felfedezéseiben. Az idegeinkben lappangó múltakon át jutva el a jelenig, ahhoz a szomjas és elszomorodott emberségvágyig, amely e költészet fekete napja alatt úgy lüktet egyre, akár a csupasz szív.

Egy vers születése

Ötven fölött, annyi évet végigélve, az ünnep vagy az ünneplés már inkább az emlékezésé. Több benne a múlt, mint a jövő. Emlékszel még? – kezdi maga Pilinszky néhány évvel nagy verse, az Apokrif megírása után a hozzá kapcsolódó Utószó című versét, s hogy a kérdés érzelmi súlyát feltárja, egy szakaszon belül négyszer megismétli. Amit az Utószó-ban ő, hadd tegyem fel most neki én a kérdést.

Hogy is történt? Hogy született az Apokrif, Pilinszky János eddigi költészetének talán a legmagasabb lírai csúcsa – vagy legalábbis a csúcsok egyike? Mindenesetre olyan magyar vers, amely abban a különleges, már vékony antológiában, az emlékezet szélén lebegő, részleteiben betéve tudott, és életben tartó magyar versek gyűjteményében a legtöbb versszerető számára benne van: benne van számomra például – bár lehet, hogy ez esetben ízlésem elfogult –, ha nem is az Előszó, a Magányban, az Ősz és tavasz közt vagy a Tudod, hogy nincs bocsánat mellett, de nem is nagyon messze tőlük.

Egy vers születésének persze csak a külső körülményeiről lehet beszámolni. Legföljebb maga a költő mondhat többet, de Poe Hollója a példa rá, hogy az se mindig autentikus. 1950-et vagy 1951-et írtunk, s az akkori kölcsönös számkivetettségben felforrósodott Pilinszkyvel a barátságunk. Túl voltunk akkor már sok mindenen: az első ismeretség élettörténetre kíváncsi kutatásain, az Újholddal kapcsolatos közös vállalkozáson (hiszen a folyóiratnak egyik társszerkesztője volt), s a hirtelen ránk nehezült idők próbáin. Pedig az évtizedek távlatából visszatekintve, csaknem semmi: öt-hat év irodalmi együttélés kötött össze. Pilinszkyt nemzedékemnek először Kálnoky László, a vele rokon „titkos” nagy költő emlegette, mondván, hogy az Ezüstkorban olvasott valakit, aki feltehetően – mert mindig ilyen pontoskodva fogalmazott – nagy tehetség. (És persze Rónay György emlegette, aki nagyszerű kritikáiban később még a gyengéire is rámutatott.) De akkor, 1945-ben, Pilinszkyről még azt sem tudtuk Nemes Nagy Ágnessel, hogy egyáltalában életben maradt. Elkanyarodott azonban máris ez az emlékezés. Ötven vagy ötvenegy lehetett, mondom. Pilinszky így fejezete ki magát: „bejárta” már az utat a 63-as villamossal otthonától, a Molnár utcától a Kékgolyó utcáig, a lakásunkig. A maga szorongásos életidegenségében kellett neki az ismerős dolgok nyújtotta biztonság, hiszen már akkor is, fiatalon is, mintegy fehér bottal járt az emberek között. Felkeltve és elvárva a segítőkészséget. S ha a világban eligazító belső látása idővel élesedett is, az a fehér bot csak súlyosabb, csak feltűnőbb lett a kezében. Akkoriban két-három naponként, de ha a verssel előbbre jutott, még sűrűbben is meghozta hozzánk a 63-as. Egyenes derékkal ült a díványon, s valószínűtlenül nyúlt, gótikus kezével csaknem ütemezve, s az új résznél mutatóujját magasra emelve, elölről mondta az alakuló verset. Két-három nap alatt két három sorral jutott előre, vagy még annyival sem. Igazán nem megszégyenítésül mondom a spontánoknak, a termékenyeknek, vagy a nagyüzemi verstermelőknek, csak a tényt szögezem le, hogy így is lehet írni. (Hiszen Pilinszkynek is lett később egy termékeny, versontó korszaka; eredményes, ha nem is úgy eredményes.) Lehet olyképpen verset írni, egy-egy versre úgy készülni, hogy a verselemek éveken át mintegy raktározódnak a költőben, várva felhasználásuk, méltó elhelyezésük egyetlen pillanatát. Lehet úgy írni – és ahhoz is heves ihlet kell –, ahogy csupa csiszolt, próbált, sokszor kézbe vett, sokszor forgatott darab vagy részlet kapcsolódjon egybe, egészüljön ki, s nyerjen önmagán túlmutató jelentést: legyen része a maga felfokozott intenzitásával egy célba vett, sodró, nagy intenzitásnak.

Talán nem tévedek, ha azt állítom, Pilinszky az 1950-es években általában így írt. Így írta az Apokrif-ot. A változatokat sajnos nem őrzi meg az emlékezet, lehet, hogy a költő maga sem. De azt tudom, hogy szinte képtelen latolgatások árán, minuciózus munkával alakultak a sorok, s hozzátehetem a minuciózus jelző félreérthetősége miatt: nem úgynevezett formai csiszolással, hanem a kifejezés hatáserősítésével, a képek láttató erejének felfokozásával, a jelképeknek fókuszfény-forró beállításával. Így lett a kelő nap a versben – a végítélet napja! – „mint tébolyult pupilla néma és – mint figyelő vadállat oly nyugodt”. Így kerül külön a végső szétválasztásban az egeké, „a világvégi esett földeké – s megint külön a kutyaólak csöndje”. Így kapott a létezés egészét átható fájdalom éppen a jelképek megválasztása révén ilyen (tudományos jellegű, s egyben hallatlanul érzékletes) egyetemes kifejezést: „És tudjátok, miféle fájdalom – tapossa itt az örökös sötétet – hasadt patákon hártyás lábakon?”

Igen, a részletek! Hogy mennyire fontosak. Nélkülük nem készülhet remekmű. Ahogy selejt vasból és félig döglött cementből sem szökkenhetnek magasba a felhőkarcolók. De azért a felszökkenéshez nem elegendő még a legnemesebb anyag sem. Mi rendezi Pilinszkyben a válogatott anyagot? Mit akart, mit akarhatott megírni, a végítéletnek ezzel az apokrif látomásával? A világ reménytelenségét, boldogtalanságát? Azt, hogy „az emberfaj sárkányfog vetemény”? Olyasfajta idegeit fiatalon átjárt kétségbeesést, amely az öreg Vörösmartyéval rokon? Miért köröz a huszadik század közepén egy költő tudatában – egy hivő lélek tudatában örökösen a végítélet? Mert a háborúban látta, képzeletben átélte a KZ-lágereket? Megsebezte a század botránya? S tovább lépve a kérdések sorában: Vajon az Apokrif végítéletképzete azonos-e a későbbiekkel, a Szálkák és a Végkifejlet című kötetek képzetével? Ha valaki majd egyszer számba veszi, kénytelen lesz észrevenni, hogy Pilinszky költői filozófiájában testes, evilági foghatóságukból a későbbiek során hogy absztrahálódnak a fogalmak. Hogy a végítéletképzet nemcsak az igazságosztással, hanem – nem csekély ellentmondásként – a kiszolgáltatottság megszűnésével, a reménnyel azonos. Mintha lehetséges volna még utána emberi újrakezdés – egy elvont, skolasztikus létszemléletre rímelve. De itt, az Apokrif-ban még nem így van. Itt a szenvedő létezés boldogtalanságánál nagyobb gyász, nagyobb boldogtalanság a létezés megszűnése. S ez: a boldogtalanság kettős tagadása: már-már egyetlen ellenkező előjelű állítás. „Jó volna élni még” – mintha a búcsúzó Kosztolányi nagy életnosztalgiája vetülne itt rá a létezés sötéttel rajzolt formáira. Mintha az együttérzés, a részvét, a fájdalmas szeretet révén bársonyos volna a vers legfeketébb feketéje is. „Valamikor a paradicsom állt itt” – állítja a világról Pilinszky. Igen, a paradicsom.

Emlékszel még? – hadd idézzem újra. Napról napra lassan alakult, épült a vers, amely csakugyan épület, önálló konstrukció volt, az elmondhatatlan közérzet leképzése, újrateremtése, s nem anekdota, leírás vagy reflexió. Lényegileg és minőségileg más, mint ami akkoriban a magyar költészet látható termése volt. A Lobogónk Petőfi jelszó korszakát éltük, a hajrá-optimista Petőfi-epigonok megdicsőülését. Ma már az Apokrif versvállalkozása (ha minőségileg kevés társa is akad), műfajilag nem üt ki líránk egészéből. De akkoriban az életérzésnek erre az objektiváló kifejezésére, erre a kreatív költészetre, az Apokrif előtt csak név szerint is megnevezhető két-három költő készített új utat. S hol voltak ezek az úttörő versek? Az asztalfiókokban. Ahogyan a megjelenés minden reménye nélkül készült az Apokrif és készültek még jó darabig mindazok a Pilinszky-versek, amelyek költészetének, annyi év után, ma is csúcsai. Oly szemérmesek vagyunk az ilyesféle dolgok emlegetésében. A kár, a pusztulás megsejtetésében, a megaláztatás felemlítésében. Nem tudom, honnan maradt, miért van az a törvény, hogy akit megvernek és megkínoznak, annak kell szégyenkeznie? Mi volt az 1950-es években Pilinszky, az 1947-ben már Baumgarten-díjjal kitüntetett, jelentékeny tehetségnek tartott költő? Korrektor volt, de az se állásban. Nemhogy versek alatt, még fordítások alatt se találkozhatott az olvasó a nevével. S jobb nem számba venni (mégiscsak meggátol benne az érthetetlen szemérem), hogy kiknek a méteráruként folyó családregényén vagy versciklusán (az egyik név szerint denunciált is mindnyájunkat) gyulladt be, folyt ki korrektorként a szeme. S jobb nem emlékezni, hogy egy magát költőnek tartó irodalomtörténész, akkori közoktatásügyi államtitkár milyen önelégült mosollyal dicsekedett épp e sorok írójának azzal, hogy 1949-ben ő tiltotta le Pilinszky második kötetét.

De elég. Tanuljuk meg talán éppen az Apokrif-ból, hogy a fájdalomnak is van értéke, sötét ragyogása. S fogadjuk el Pilinszky pályaképe tanulságául – jó pillanat erre a Kossuth-díj –, hogy nem odaát, nem a képzelet szülte világban – és ezt már csaknem vele vitázva mondom –, hanem idelent, az emberek ítéletében van a remény. A rettenetes, a csetlő-botló, a képtelen emberiségben. Igen, a részvétben és a részvételben van, amely önnön sebein túllát, és a létezők egyetemére kiterjed.

Egy közérzet alapelemei

Abban a bizonytalan kutatgatásban, amelyben arra szeretnénk feleletet kapni, hogy milyen élmények és tapasztalatok formálták Pilinszky János magánszemélyt Pilinszky János költővé, korunk emberi szenvedésének messze hangzó megszólaltatójává, rendszerint hivatkozni szoktunk a háborúra, a haláltáborok történelmi botrányára, valamint arra is, hogy az emberi egzisztenciának kiszolgáltatott, fenyegetett állapota nem zárult le számára 1945-tel. Ha a létérzetét a 44-es és 45-ös németországi tapasztalatok megsértették, természetes életkapcsolatát kérdésessé tették, akkor az 50-es évek hazai tapasztalatsora – költői elhallgattatásának ideje – csak rögzítette, ha el sem mélyítette, a kialakult állapotot. Minderre természetesen az egykor csupán asztalfiókba rejthető, ma nemzeti-nemzetközi közkincset jelentő verseiből következtethetünk. Hiszen a történelem vonulásában mindenféle történik, jó is, iszonyatos is, de hogy mit fog fel belőle az egyes ember, a költő, mi hasít bele, mi válik benne kiheverhetetlen, determináló élménygóccá, azt egyedül a szubjektív híradásból, a lírai közlésekből olvashatjuk ki.

Nincsen okom, és a legkevésbé sincs szándékomban megkérdőjelezni azt, ami e téren Pilinszky Jánosról kialakult, amit másokkal egybehangzóan magam is mondtam. Csupán tudva azt, hogy bizonyos igazságok, ha a költőkről kimondatnak, olyan általánosságokká lesznek, amelyek előre és hátra vetülve akadályozhatják a tények árnyaltabb számbavételét, megpróbálok kiegészítéseket tenni. Próbálkozásom gondolatmenete csupán egyetlen szempontból közelíti meg Pilinszkyt, és kísérletet sem tesz költői értékeinek vagy módszerének feltérképezésére. Költői világának kiformálódásához ad csupán további adalékot; a versek alapján természetesen, hiszen pillanatnyilag az az egyedüli fogódzónk.

Vannak emberek, akiket vezessenek bár végig a pokol bugyrain, akkor sem veszik észre a szenvedést. Ez a többség, gyakran még a költők között is. A megsebzetteket többnyire csak akkor fogadjuk testvéreinkké, ha már a mi húsunkba is beleszaladt a tüske. Tudott dolgok ezek az emberi természet részleges vakságáról vagy süketségéről. Nem többet, annyit szeretnék itt állítani, hogy Pilinszky már a történelmi tapasztalat, a KZ-élmény előtt is, mely döbbenetes tiltakozó verseit kiváltotta, a szenvedésre eleve nyitott volt. Másoknál nyitottabb. Hogy ez mennyire fakadt az alkatából, és hogy ezt a fiatalon megnyilatkozott adottságot hogyan erősítette fel élete, a háború egyre súlyosabb atmoszférája, majd egy konfliktusos, világból kifordító szenvedély, bőven fog még erről beszélhetni az irodalomtörténet; nem célom a jövendő tudósoknak elébe vágni. A verseinél maradva: minden gyűjteményes kötete élén (és persze az első könyvszerű publikációja: a Trapéz és korlát élén is) egy invokáció áll az éjszakához, a Te győzz le című vers. Bizonyíthatóan 45 előtti. „A foszladó világ felett” / „szelíd örök vigaszt” jelentő éjszakáról azt mondja itt Pilinszky: „belőled jöttem és / belőled / vagyok”, s így folytatja: „legyőzhetetlen kényszerek – vezetnek vissza hozzád… fogadd be tékozló fiad, – komor, sötét mennyország”. Ugorjunk egy nagyot az időben, s idézzük fel a későbbi Pilinszky-végítélet képzetét. „Az a nap, az az óra mezítelenségünk felmagasztalása lesz” – írta sok-sok év múlva. Vagyis vigasznyújtó lesz, mint itt a komor, sötét mennyország. Mire vagy mi miatt ad vigaszt? A későbbi válaszokat könnyű volna megidézni, de a válaszok kulcsszavai már itt, a pálya legelején is fel-felbukkannak. „Fogad között fakó panasz, – magányosság vacog” – intonálja a Gyász című vers 1943-ban, s így folytatja: „a homlokod mögött – csak pőre sikoltás maradt – vigasznak semmi több”. A Téli ég alatt (ugyancsak 1943) című vers így vall: „Az irgalmatlan ég alatt – hanyattdőlök a falnak. – A szomorúság tétován – kicsordul árva számon. – Mivé is lett az anyatej? – Beszennyezem kabátom.” A vers végül így összegezi a közérzetet:

Ezt a közérzetet nemcsak színezi, de mélyen formálja is a rátörő élettényekkel vívott heves etikai küzdelem, az erkölcsi határhelyzetekbe sodró konfliktusok sora. Ez érzékelhető tény. A Pilinszky-versek ugyanis, ha nem is tárnak fel életeseményeket, valójában közérzettörténetet rögzítenek, összekapcsoltságuk, egymást magyarázó mivoltuk a szokásosnál szorosabb. Az olvasó az egymásra sorjázó versekből magától is kiolvashatja a kétségbeesést előidéző helyzetet, a világgal való meghasonlás korai tényezőit. Sőt, ha figyel, még a későbbi közérzet-kifejezés egy-egy motívumát is fellelheti. A fegyencképzetet (Trapéz és korlát, Mert áztatok és fáztatok), a hóhér-vesztőhely képzetet (Tanúk nélkül), bár az utóbbi két vers már 46 körüli. S ahogy a versekben, már a 46 utániakban előre halad, meglelheti a gyötrő léttapasztalatok lebírását is. A megszabadulást tőlük. Igen, de milyen áron? A meghasonlás elfogadása árán. A különállásba való belenyugvással, a „tékozló remény” elbocsátásával, azzal a felismeréssel, amely most már hol előtérben álló, hol háttérből ható evidenciaként az egész életúton végigkíséri: „E világ nem az én világom.” (Kihűlt világ.)

Ez a tragikus következtetés (rögzült közérzeti állapot) azonban már a háború utáni. Nem alapulhat egyetlen tapasztalaton. Nem lehet egyetlen lélektani késztetés szülötte. Hiszen a KZ-láger látványa önburjánzó látomásként már benne élt Pilinszkyben. A Harbach 1944 című vers korábbi. Legalább kétfelőli, ha nem háromfelőli a késztetés, amely ennek a krisztusi mondásnak az idézéséhez eljuttatta. A versekből visszakövetkeztetve: itt ezzel látszik túljutni fiatalsága személyes sebesülésén, ekkor találja meg a KZ-láger témát, mint a meggyötört, kiszolgáltatott emberi egzisztencia közérzetének kifejezési formáját, és itt fedezi fel, 46–47 körül az előbbiekkel párhuzamosan költészete számára a keresztény hitet és jelképrendszert. (Lásd első jelentkezéseként a Parafrázis és a Pietà című verseket.)

Mindeddig célom szerint – hadd ismételjem meg – Pilinszky tapasztalatairól beszéltem, nem a költészetéről. A világgal való viszonyáról és nem e viszony kifejezéséről. Szükséges itt éles határvonalat húzni, mert sokan gondolják még ma is úgy: ha végigszálazom egy költő világszemléletének alakulását, már tudom is, hogy milyen költő. Pedig legfeljebb valamelyest közelítettem hozzá, de tudni nem tudom. Nem tudhatom. Egyetlen ajtót nyitok csupán feléje a rengeteg zárt ajtó közül.

Vegyünk mindjárt egy szorosan ide tartozó példát arra, hogy a világszemléletnek ezek az adott kategóriái mennyire sokértelműen tágasak, mennyire dekonkrétak. Csak nem régen vettem részt egy olyan kritikusok közötti beszélgetésen (Jelenkor, 1981. 5. szám), amely a későbbi kötetek (Szálkák, Végkifejlet) szuggesztiója nyomán Pilinszky egyetemes költői értékeit globálisan a katolikus költészet címszava alá sorolta. S a világról való egyedi gondolkozását ebből a szemléleti kiindulásból közelítette meg. Jól tudom persze – ne értsenek félre –, hogy Pilinszky maga így nyilatkozott: Költő vagyok és katolikus. Jól tudom, hogy költészete nagyobb részében a kifejezés alapvető formája a hivő katolikus gondolkozásmód. Igen, de hány alakzata, hány változata van a katolikus gondolkozásmód nagy egységének, Pascal kétségbeesésétől a megtért Gide hitéig? Ha a Pilinszky-versekben megnyilatkozó hitet összevetem egy másik, szintén egyetemesen érvényes katolikus költő: Rónay György hitével, akkor nyomban olyan különbségeket észlelek, amelyek lehet hogy a hitélet szempontjából közömbösek, de a költészet szempontjából korántsem azok. Rónay György harmonikus lélek, Szent Ferenc-i, aki nemcsak elfogadja a teremtett világot, hanem Isten dicsőségének tényeit is megleli benne. Pilinszkyt viszont kétségbe ejti az adott világ. A dolgok értékét (az élet értékét is) elmúlásukban fedezi fel. („Egyedül az, ami elveszett, világolhat.”) Amikor azt mondja, egyetlen helyen, az Aranykori töredék-ben, hogy „kimondhatatlan jól van, ami van”, és az öröm, a világot fényesítő öröm képzete is felmerül a versben, akkor már a helyre tevő, minden dolgok rendjét visszaadó és eligazító utolsó ítélet gondolatkörben mozog. Így érthető, csupán így, a vers zárása: „Mint vesztőhelyen, olyan vakító és olyan édes. Úgy igazi minden.” Ez a gondolatkör – ez a közérzet – jelentkezik a kiemelt vers környezetében (lásd Dél és Jelenések VIII. 7.), hogy aztán sorrendben éppen a Jelenések VIII. 7. után kiteljesedjék az életmű csúcsát jelentő nagy végítélet-versben, az Apokrif-ban. A megoldást, a kreatúra felszabadulását a szenvedésből, az örökös magányból, a rásötétedő világárva papundekliből itt találta meg. Itt lelte meg, ide helyezte – ahogy az Agonia Christiana négysorosában mondja is – a virradatot: „Szellőivel, folyóival – oly messze még a virradat! – Felöltöm ingem és ruhám. – Begombolom halálomat.”

Ha mármost Pilinszky János költészetének folytonosan alakuló, felfelé ívelő szakaszát a közérzetet meghatározó tapasztalatok szempontjából végigkövetem, akkor a következőket kell számba vennem: személyes konfliktus sebe, gyógyíthatatlan háborús trauma, magát fogolynak vagy rabnak tekintő létezés a világ változtathatatlan adottságai között, s végül mint kikínlódott remény: az utolsó ítélet víziója. Tragikus létszemlélete nagyjából ezen az úton formálódott, ezt a pályát járta be. Majd, hogy mindez így összeállt és mozdíthatatlan szemléletté kristályosult benne, kezdődött összehasonlíthatatlanul jobb külső körülmények és az írói siker idején költészetének második korszaka, a Szálkák-kötettel. Az élményekkel és tapasztalatokkal való gyürkőzés után a kialakult állapot regisztrálása. Elvont, algebrai megformálása annak, amit átélt, megismert, mély kontemplációval végiggondolt.

Tudott dolog, hogy a tapasztalás pokoljárása egyetemes s egyben speciális nagy költőjévé tette századunknak, világirodalmi rangú költőjévé és vigasztalójává a megsértett huszadik századi embernek. De ahhoz, hogy voltaképpen hogyan és miért, művészete zárt világának még sok csukott ajtaját kell felnyitnunk.

Között

Ez a tanulmány: verselemzés. Tehát egy költő módszerének és azontúl egy jellegzetes, modern költői módszernek felfejtésére tett kísérlet – értékelés nélkül.

Nemes Nagy Ágnes legtöbb verse és éppen az ismert, nagyobb versvállalkozásainak sora lélektani szempontból egy-egy projekció eredményének tekinthető. Egy érzés- és gondolatszövevény kivetítésének, másra ruházásának. Nem ő vall közvetlenül, ahogyan ezt az alanyi költőktől megszoktuk, hanem ehelyett létrehoz versében egy olyan sajátosan konstruált, „objektív” világdarabot, a valóságnak egy olyan metszetét, amely énje stabil érzelmi állapotát magán hordozza, kifejezi. Teremt valami „objektív korrelatívot”, vagyis tárgyi megfelelőt – ahogyan T. S. Eliot mondja –, amely felkelteni, szuggerálni képes a közvetlen vallomásba nem foglalt (vagy nem foglalható) lírait és alanyit. A belső tartalmaknak ezt az indirekt, világra projiciált kifejezésmódját hívjuk objektív költészetnek.

Ezt a meghatározást azonban sürgősen felejtsük el – legalábbis időlegesen –, mert sok minden vethető ellene. Először is: minden költészet, amikor tárgyban (tárgy révén) fejezi ki magát, projiciál. Az impresszionista líra éppúgy, mint elődje, a romantikus, nem is szólva a szántszándékkal objektiváló parnasszienről. A tárgyi világ ugyanis önmagában jelentés nélküli; mi ruházzuk fel emberi tartalmakkal. A természeti látványból így lesz érzelmi állapotunkat hordozó tájleírás. Másodszor: korántsem biztos, hogy a költő szubjektuma számára (vagy akár a vers keletkezésének már objektívabb folyamatát tekintetbe véve) bármelyik önmagában helytállónak tetsző fenti megállapításunk igaz. A költő nem fogja elfogadni sem azt, hogy a tárgyak világa jelentés nélküli, sem azt, hogy a számára égetően fontos jelentést ő vetíti rá. Szemében mindez tudóskodó feltételezés, képtelen fikció, formállogikai kívülhelyezkedés az emberi szférán, mellyel szemben egy állandó tapasztalati tényre fog hivatkozni: arra a szüntelen késztetésre, amely a tárgyi világból feléje árad, értelmezését, titkainak kifürkészését, megfejtését követelve. Tudományosabb formában azt mondhatja: ha a megismerés egzakt területén a tudósnak joga és kötelessége vizsgálni az anyagot (tulajdonságait, összetételét, törvényeit), hogyan is lehetne akkor a művészi megismerés területén a tárgyi világ jelentésének, emberre gyakorolt hatásának vizsgálatát egyetlen lélektani megállapítás fiókjába tessékelni és voltaképpen hitelteleníteni? A világ nemcsak hangulat.

Feladva a tetszetős egyszerűsítő igényt, helyesbítsünk hát: 1. a projekció mint lélektani mozzanat egy sereg költői tevékenységben jelen van. Az objektív költészetben legföljebb töményebben és speciálisabban; 2. nem igaz, hogy a tárgyi világ a maga részben emberi megszervezettségében és a vele való mindennapos érintkezésben jelentés nélküli (nyers példa: a puska vagy a kés a maga eszközi mivoltában már jelentést hordoz, ha ránk fogják, veszélyérzetet, sőt halálfélelmet kelt); 3. nem igaz, hogy az objektív költő tárgyi megfelelőt keresve pusztán ráaggatja arra belső tartalmait, hanem úgy igaz, hogy a tárgyi világtól megragadottan, attól szüntelenül ihletetten emel ki részleteket, melyeket a vers beállítása révén mindenki számára érzelmileg jelentéshordozóvá és lekódolhatóvá tesz.

Az objektív költészet tehát az érzelmek direkt megvallása helyett olyképpen idéz elénk tárgyakat, jelenségeket (bizonyos megszervezettségben, történésben vagy szituációban), hogy azok alanyi jelentést hordoznak, „egy érzelem formulájaként szerepelnek – ahogy Eliot fogalmazza – annyira, hogy amikor a külső tényezők megvannak, és eljutnak az érzékelésig, azonnal felkeltik az érzelmet”.

Ha ez így bonyolult, mondjunk egyszerűbbet. Ott van korunk művészi filmje. Az aztán felfedezte, folyamatosan gyümölcsöztette, amit az objektív költő kitalált, sőt mivel művészete mindig is látványban (kimetszett plasztikus világdarabban) valósul meg, könnyűszerrel művészi formanyelvet teremtett belőle. Idézzük magunk elé egy pillanatra a Nagyítás végjelenetében a labda nélküli teniszjátékot. Megfilmesített objektív vers; fogalmilag aránylag nehezen körülírható, mégis szilárd, egyértelmű érzelmi jelentése van. Ha tetszik, egy létérzet összefoglaló formulája.

A létérzettel kulcsszót mondtam ki. Olyan fogalmat, melynek feltárása, megközelítőleg pontos kitapintása a líra egyik központi feladata. Az, már a varázsolásból-vajákolásból való kiszakadás óta vagy már azelőtt is. Ha akarom, az egész emberi költészet – aránylag csekély kivétellel – arra a mindnyájunk által mindennap feltett kérdésre felel: „Hogy vagy?” (Mégpedig maga és a kérdező nevében egyszerre!), amire a mindennapokban persze nem szokás felelni. Nemcsak azért, mert a kérdezőt már-már terhelő, illetlen dolog, hanem mert nehéz. Mert mit emeljünk ki? Mit rögzítsünk? A pillanatnak megfelelőt, vagy azt a szavaink elől kisikló egészet, közérzetünk teljét, amely a maga gördülékeny molekuláival, mint egy tenger, örökös mozgásban él bennünk? Hogy fordítsuk át köznapi beszédre a partalakító hullámverés vagy a széljárás törvényeit? E dilemmánál helyben vagyunk, ott állunk, s éppen a legkritikusabb pontján a költészet újabb keletű problémájának. A pillanatot rögzítő vallomás elégtelenségénél. Annál, hogy a közvetlen vallomás, beszéljen bár alkalmilag betöltő alanyi érzésről, mellőz, félretol nála többnyire sokkal lényegesebb, meghatározó érvényű lelki tényeket, belső evidenciasorokat. A komplex belső világ egy részletét általános érvényűvé teszi.

E megállapításnak ellene lehet persze vetni: fából vaskarika az alanyi költőtől olyasmit elvárni, ami éppen alanyiságában: belső rezdüléseinek pillanatról pillanatra való követésében korlátozza. Hiszen a költőnek – kivált a romantika óta – ez éppen a feladata. S éppen a feladat példás betöltésével, a vallomás gátjainak (társadalmi előítélet, konvenció, hipokrízis, sőt szemérem) félrevetésével vont be és von be lírai anyagként a költészet világába minden lehetséges emberit. Nem lehet eléggé megbecsülni a költők harcát a vallomás szabadságáért a költészet és a társadalmi haladás egymással rokon szempontjából. És éppen e sikeres harc eredménye, hogy a vallomás köre – a század izmusaitól kivált új és új impulzusokat kapva – még ma is egyre tágul. Csakhogy a vallomás limese – jól tudjuk – az esetleges. (Meggyőző példa rá a művészi teremtő munkát kiiktató automatikus költészet, melynek érdekessége, ha van, pusztán lélektani.) Nagyon is érthető tehát, hogy a vallomáskör tágulásával egyidőben – csaknem vele párhuzamosan – jelentkezik az esetlegessel szemben az irritáltság. Az általános érvényűnek más, talán egzaktabb költői megközelítéssel való keresése. A triviális „Hogy vagy?” kérdésre már a szimbolizmusban tartósabb igényű, mélyebb rétegek állapotát célba vevő az áttételes felelet – bár alakilag még többnyire vallomás formájú. Az avantgarde költészet sokféle és egymásnak is ellentmondó törekvését nem véve számba, a hagyományosabb fejlődés útján a továbblépést a személytelen költészet tette meg, a maga rafinált álvallomásaival. A stabil közérzet kifejezésére olyan helyzeteket, szituációkat teremtve, amelynek vallomást tevő énje képzelt személy volt, nem közvetlenül azonos a költővel. (Lásd Rilke törekvéseit, a magyar lírában Füst vagy Weöres mitológiai alakok nevében tett „vallomásait”.) Itt a költő összetett létérzete kifejezésére valójában „személyes megfelelőt” keresett. Egy lépés innen a törvényszerű megragadására, a mélyben rejlő, eddig még nevetlen érzelmek kifejezésére tárgyi megfelelőt választani. Az egzisztencia meghatározó alanyi mondanivalóit úgy tárni fel, hogy az egzaktabb legyen, és lehetőleg távolodjon a kiindulásában legalábbis az egyszerihez, a pillanathoz kapcsolódó vallomásformától.

Ez a létérzetet közvetetten és komplexebben kifejező objektiválás a világlírában jó ideje elég általános. Az olvasó vagy a műélvező gyakrabban kerül szembe módszerével, mint gondolja. Éspedig nem csupán a versben és a művészi filmben – amire céloztam már –, hanem itt-ott még más műfajokban is. Nemes Nagy Ágnesről beszélve, azért kellett a módszer, a kifejezéstechnika ismertetését előrebocsátani, mert nála – más lírikusok mellett – rendkívül pregnánsan jelentkezik. Költői alkatából, kiküzdött fejlődéséből következő, úgy mondhatnám, testre szabott kifejezési eszköze.

De nézzük most már magát az elemzésre kiválasztott verset, a Között-et. Első olvasásra elég titokzatos tartalmú vers, inkább intenzitásával ragad meg, mint elsajátítható egészével. Hogy magáról az emberi létezésről szól, azt inkább csak a haladványából, baljóslatú fűtöttségéből, drámai felkiáltásaiból, majd némi harmóniát csillantó lezárásából lehet sejteni. Az olvasót az sem igazítja el, ha az elmondottakra gondolva, egy speciális életérzés tárgyi megfelelőjét vagy megfelelőit igyekszik felfedezni benne. Ez Nemes Nagy Ágnes lírájában nem olyan vers, mint például A gejzír, ahol egyetlen tárgyi megfelelő van, vagy a Szobrok, ahol egyetlen pontosan körülhatárolt szituációra akad. Itt a tárgyiasítás köre szélesebb: létezésünk adott körülményeire terjed ki; mindarra, amiben az eleven ember a maga sajátos „között-helyzetében” él, ellentétek keresztezési pontján, hogy Nicolaus Cusanus szavával éljünk. Az első versszak a levegőt írja le, a második a földet, a harmadik a nappal és az éj váltakozása miatti „közöttiségünket”. Leírja? Pontatlan a szó, hiszen ez nem leíró költészet, hanem olyként ábrázoló, hogy az ábrázolt „tárgyban”, a benne-rajta-dimenziójában való létezés súlya, problémája, fenyegető képtelensége is előhívódik közben. Nem kevesebbről van szó a versben: milyen tőlünk független létadottságok között játszódik le az emberi élet; létélményünknek melyek a kivédhetetlen meghatározói. S mivel a vers visszatérő, elmélyült kontemplációk eredményeit összegezi, szinte matematikai jelzésekkel fejezi ki magát – a költői matematika már előzőleg létrehozott motívumjeleit ismertnek véve, és azokat bátran hasznosítva. A vers annak nyílik meg, aki Nemes Nagy Ágnes már korábban megteremtett motívumait, képzeteit, képi összegezéseit tudata szélén hordozza, nem itt találkozik velük első alkalommal.

Vegyük szemügyre például mindjárt az első versszakát, a levegőelemet. Nem úgy indul-e a levegő ruhaujjaival és nem úgy zárul-e a belélegzett angyalokkal, mint egy szabad képzettársítású szürrealista vers? Csakhogy ez a más okból is merésznek tetsző versintonálás, ez az egymásba keveredő és külön-külön önálló víziókat rejtő képsor nem az elrugaszkodott képzetkapcsolás, hanem a tömörítés eredménye. Fejtsük fel sorra, milyen előzőleg létrehozott, kimunkált motívumokból kerültek ide az egyes elemek. Milyen felfedezés jellegű alapmegfigyelések összegeződtek bennük. Legelőször is vegyük az elvágott (jellegzetesen elvágott) kezdőmondatot („A levegő nagy ruhaujjai”), mely, bármilyen ellentmondás is ez, érzékletes felkiáltás. Íme, a szürreálisnak tetsző ruhaujjképzet útja:

Az anyagszerűséget és a lebegést egyesítő ruhaujjmotívum követhetően innen ered, a köd ötujjas uszályos mozdulatából, vagyis egy megfigyelés képileg érzékletes rögzítéséből. Bár van a motívumnak korábbi megjelenése is: „A felhő föl-le jár, – nagy ruhaujja súrolja a földet.” A lovas. (Ez az élmény legközvetlenebb formája.) Mégis, az előzmények feltárását az Ekhnáton az égben című verssel kellett kezdeni, mert az idézett strófából formálódik ki „az élő pára fái”-képzet is – megint együtt légneműség és anyagszerűség –, mely ott is a ködgomolygást érzékelteti:

S hogy a strófazáró sor összefoglaló képének előzményére is utaljak: a zúzmarás angyalok és a levegő költői azonosságára két idézet is kínálkozik:

Napnál is világosabb az idézetekből, hogy a Között első strófájában a levegő mineműségét érzékeltető megfigyelések, kikristályosult költői képzetek szerveződtek egységbe. Új elem benne csupán a már megteremtett motívumok közé beékelt és elég rejtélyesnek ható második, harmadik és negyedik sor („A levegő, amin szilárdan – támaszkodik madár s madártan, az érvek foszló szélein a szárny”), de ennek rejtélye sem szabad asszociációs eredetű. A madár és a madártan nem a hasonló szóalak ösztönös vonzásából került egymás mellé, egy helyettesítéssel azonnal kiviláglik nagyon is meglatolt tartalma. Olvassuk a sort próbaképp úgy, hogy a repülő és a repülés elve, s akkor már kitisztul az is, hogy mit jelent „az érvek foszló szélein a szárny”, vagyis a tudományosan ugyan helytállóan, de a laikus számára szinte hihetetlenül (foszló érvekkel) magyarázható mellett ott van (szilárdan) a szárny, a mégis felemelkedő. És új persze a strófában az egész egységbe szerveződése a légelem leírásaként, melyről, ahogy az a mi emberi lételemünk csupán a percenként húszszori lélegzés vall.

De erről a szervezettségről és a bele rejtett lírai mondanivalóról még beszélnem kell. Legelőször is valami nagyon egyszerűt kell közölnöm. Azt, hogy az egész strófa, mely mint láttuk, nagyrészt már kész motívumokból alakult ki, egy mindenki által tudott igazságot sulykol belénk, egy tényt dug az orrunk elé. Azt az igazságot, hogy a levegő: anyag. Ezt persze tudjuk az eszünkkel. Csakhogy érzékelésünk sajátos mechanizmusa miatt, köznapi képzeteinkben az anyag látható, tapintható s minden, ami légnemű: nem anyag. A költők szótárában a levegő: a semmi vagy másfelől a remények, az igazság, az isten lakhelye. Nemes Nagy Ágnes érzékletes képeinek itt létrehozott új rendszerével azonban nemcsak az eszünkkel tudott igazságot akarja lírailag is átéletni, hanem szuggerálni kívánja az anyagban való létezés érzelmi meghatározottságát. A levegőhöz kötött lét, a zúzmarás angyalokat lélegző lét beláthatatlan következményeit. A könnyűben, a gyönyörű nem foghatóban, a vágyainkat és transzcendens képzeteinket hordozó légnemű anyagban is jelen levő – de mindig is a tudatunk szélére száműzött – fenyegetettségünket. S ez azért is nyomatékos itt, mert a strófa igéket kihagyó, kiáltásnyi megállapításokból tömörül egybe.

Föld és ég közötti létezésünknek íme ez, íme ilyen a légnemű szférája. A vers ellenpontos szerkesztésében most jön a föld, melyhez súlyunk kötöz, ha gerincünk kiegyenesítve közeledtünk is az ég felé – s mind afelé, amit az ég jelképesen jelent. És persze hogy a súllyal kezdődik, mint legerősebb determinánssal. S csak ezután eleveníti meg a strófa – a súlyosság érzékeltetését még egyre szem előtt tartva – a földi domborzat összképét, a földtan hegyekben realizált szobrait. Mintha a Húsvét-szigetek egymás hegyén-hátán fekvő óriásszobrainak képzete nagyítódnék itt fel kozmikus méretre, hiszen földkéreganyaggal dolgozik a szobrász, s a völgy csupán percnyi figyelemkihagyása vagy lankadása. De a lényeg: a tömbök és a formák, melyek „meszes csonttól körvonalig” hordozzák kővé gyűrődött azonosságukat. Azonosságukat mivel? Nyilván önmagukkal. Vagy szobormintáikkal talán? Itt, úgy tetszik, bele van rejtve a sorokba egy olyan többlettartalom, amely Nemes Nagy Ágnesnek megint egész motívumrendszerét ismerve nyílik meg igazán. Az előzményeket szem előtt tartva, kétfelől is feszegethetjük az ide rejtett vagy csak öntudatlanul megidézett alanyi érzelmek titkát. Legelőször természetesen a szobrok felől. Ha a Szobrok és a Szobrokat vittem című versekre gondolunk, akkor fel kell figyelni arra, hogy a költő képzetei között a szobrok fogalma körül áramlik valami különlegesség, valami összetett érzelem. Fogalmilag megközelítve, a művészi alkotás ősi, szakrális jellegének átélése sejlik fel itt. Egy pontosan aligha körülírható megrendülésféle az ismeretlen ősi alkotó és a lehetetlenre törő; istent (isteneket) mintázó alkotásvágy miatt. Megrendülés az ember atavisztikus, égre törő vágyán. A versszak mélyebb rétegében egy félig rejtett vízió lappang: egy maga vagy az isten képére hegyeket formáló nem ember szobrászról. De a mögöttes tartalom továbbfeszegetésére kiindulhatunk egy másik régebbi motívumból is, két változatát is ide iktatom. Az egyik, a későbbi, a már emlegetett A gejzír című versből való. „Aránytalan súlyok alatt húzódva, keskeny testével lassan préselődött kínná gyűrődött kőzetekben.” (Kiemelés tőlem.) A másik, tíz évvel korábbi, 1948-ból való, a Harangszó című versből: „Megsűrűsödnek nedveim, a tömény sav kiüt a bőrön, s a maró, merevedő kíntól így lassan kőzetté gyűrődőm.” (Kiemelés tőlem.) A Között motívuma: a „kővé gyűrődött azonosság” a két előzmény variációja. A két előzmény világos következtetést enged az új megfogalmazás mögött rejlő érzelmi folyamatról, melynek útja: kín → örök érvényűre vágyás → az alkotásban létrejött azonosság.

A levegő és a földelem után most tér rá a vers a harmadik versszakban a nappal és az éjszaka szűnhetetlen váltakozásából adódó közöttiség megidézésére. A szakasz ismét egy érzékletes felkiáltással kezdődik: „A sziklák roppanásai.” S csak utólagos a magyarázat: a hő és a fagy váltakozásai miatt. De ez a természettudományos, egyszerű tény érzelmileg telítve – és tudományosan megint csak evidens kiegészítéssel jelenik meg. „Amint a nap átlátszó ércei – mondja a vers – már-már magukba, fémmé a követ.” A kihagyott ige, a drámai tömörítéssel kiiktatott olvasztják miatt fordítom csak át, s teszem hozzá, mi rejlik a megfogalmazás mögött: objektíve, hogy a fény: anyag, forróságában átlátszó érc, s már-már folyékony, izzó állapotba: fémmé olvasztja a követ, vagyis a csillag-napok természetes állapotába. A kozmikus anyagállapot mineműsége, ténye rémlik fel itt, hogy szubjektíve felidéződjék az élő földi világ számára irtózatos fenyegetése: a tűzhalál. „Ha állat járja, körme füstölög, – s keringnek fenn a sziklafal fölött – az égő paták füstszalagjai.” Egy kozmikus krematórium lehetősége merül fel a sivatagi napzuhatagban, hogy mellé téve, mindjárt megjelenjék a sivatagi éjszaka veszélye: a dolgok magjáig érő fagy, mely nemcsak kőlapokat feszít szét széthasogató önkívületben, hanem – tessék figyelni rá – porcokat és forgókat is. Íme, a fehér és fekete mindennapos villámcsapásainak szélsőséges következményei. Az objektív leírásban (már amennyire objektívnek mondható ez a leírás a szó köznapi értelmében) a nap-éj váltás e szélsőségesen választott sivatagi körülmények között nem más, mint érzelmi formulája (egyfajta) közöttiségünk létérzetének. Annak, ahogy miként formál, fenyeget, hasogat szét élőt, élettelent az idő.

E három, egymástól világosan elkülönülő strófa után (levegő, föld, nappal-éj) alapmeghatározottságaink ábráin túl már, bonyolultabb és áttételesebb helyzeteket érint a vers – és inkább csak egy felsorolás célzásaiban érinti. Valójában nem járja be létünk további ellentéteinek, között-állapotainknak roppant tárházát: jóllakottság és éhség, egészség és betegség, halál és feltámadás, a lent és fent között tántorgó egyenes gerincű lét („a függőlegesek tűrhetetlen feszültségei”), béke és háború egymásra épült szintjeit. Alkalom volna ez egy verbális hajlamú költőnek az enumerációra. De Nemes Nagy Ágnes a megidézett kihagyást tartja az egyik legerősebb lírai hatóanyagnak, s ezért a vers vége felé még szorítottabban, még inkább szűkmarkúan bánik a szóval. A záró versszak első két sorában (az érzelmi lezárás előtt) már csak széttördelt, szaggatott, felkiáltásszerű jelzésekre tömörít: „Éghajlatok. Feltételek. Között. Kő. Tanknyomok.” Minden kifejtés nélkül, az indulat felsőfokán már-már dadogva. Csakhogy ilyen előkészítés után ezek nem dadogó szavak, hanem versszakokat magukba sűrítő jelképek. Létérzetünk determinánsai. Az éghajlatok, feltételek éppúgy – s hogy mennyire úgy, azt ezek után fölösleges is magyarázni –, mint a „között”, melyet maga a vers emel érzelemhordozó, determináló fogalommá (bár maga a szó, itt a széttördelt, de összerakható mondatban állítmányi funkciót is hordoz). Hogy a követ és a tanknyomokat ne is említsük, hiszen a kő tágas érzelmi jelentése már a versben (és a felhozott előzményidézetekben) megteremtődött, de ha ez nem volna elég, hozok fel még rá egy, éppen a tankokkal kapcsolatos további példát: „És jöttek már a tankok. – Fémhullámhegyek – elől futott az utca kőmederben, – futottak a puha testek fém és kő között” (Ekhnáton éjszakája). S mindezek után már-már agyonmagyarázás hozzátenni, hogy a kő mellett említett tanknyomok sem azt a csupasz jelenséget hívják elő képzeletünkben, amit önmagunkban jelentenek, hanem magukba sűrítik, versbe idézik a két világháborút (és összes következményeit) megélt századot. A háborúk közötti fenyegetettséget. S ez azért más.

Egy század létérzetének öt elvont fogalommal létrehozott formulája áll hát a vers csúcsán – a feloldó érzelmi lezárás előtt. Maga a lezárás – a megváltoztatott refrénnel együtt a végső öt sor – ad még alapot a továbbgondolásra, a töprengésre. Változatlanul a sivatagi tájban vagyunk – kiszolgáltatottságunk lényegig csupaszított színhelyén. Létünk puszta szélén, s akkor elébünk tűnik egy sáv fekete nád; égbe sötétülve, ahogyan előtte állunk (hiszen természetesen este van), és a tóban tükröződve. Mint egy írás a még derengő lapon, a lét betűi, melyekre a csillagok teszik ki az ékezeteket, „az ég s az ég között”, hiszen az ég a tóban tükröződve folytatódik. Egy üzenet egyszerre felülről és a lábunk felől is, a mindenség áradó jelzése. És megfejtetlen tartalmú jelzés. A vers nem mond róla többet – csak annyit sejtet, hogy közlése létérzetet érintő. S már-már profanizáló belemagyarázás, de az egyszerre lággyá, megnyugtatóvá váló verszene alapján jogosult, közlése érzelmi feszültségünket oldó, ha nem is „jó hír”, de valami hozzá hasonló. Olyasféle meglatolt és szűkmarkú biztatás, mint a „küzdj és bízva bízzál” vagy az „és mégis, mégis fáradozni kell”. Valami, ami tűrhetetlen feszültségekkel járó között-állapotunk elviselésére és folytatására késztet. Hogy mi pontosan? Bárki bármit gondolhat: beszélhet biológiai optimizmusról vagy transzcendens vigaszról – mind e következtetésekkel már túllépett a versen. Benne csak annyi van: élve a kozmoszban forgó földgolyón, ég és ég között; létezésünk sötét jelrendszere csillagokkal ékezett.

Mindezzel csupán egyrészt a költő alkotásmódját, másrészt a vers tartalmát közelítettük meg. S azt is csak nagy vonalakban. Nem érintettük azt a kérdést, hogy milyen költői célok és milyen speciális adottságok választatják Nemes Nagy Ágnessel az objektív kifejezési formát. Mit akar vele elérni, és miért tudja elérni azt, amit akar? Induljunk ki előbb a költő céljaiból. Erre nézve van Nemes Nagy Ágnesnak egy olyan rövid elmefuttatása, amelyet idézni kénytelen vagyok. „A költő az érzelmek szakembere – kezdi A névtelenek című vallomását tanulmánykötetében, a 64 hattyú-ban. – Mesterségem gyakorlása során úgy tapasztaltam, hogy az úgynevezett érzelmeknek legalábbis kétféle rétegük van. Az első réteg hordozza az ismert és elismert érzelmeket; ezeknek nevük van: öröm, rémület, szerelem, felháborodás. A közmegegyezés nagyjából ugyanazt érti rajtuk, múltjuk van, tudományuk, irodalomtörténetük. Ők a szívünk honpolgárai.

A második réteg a névtelenek senkiföldje. Ha este hatkor megállok a Kékgolyó utca sarkán, s látom, amint a Várra egy bizonyos szögben esik a napfény széle, és a Vérmező olajfái egy bizonyos módon vetik az árnyékot: mindig és újra megrendülök. Ennek az indulatnak nincs neve. Pedig mindenki állt egy-egy Kékgolyó utca sarkán.

Hányszor vagyok kénytelen a névtelen emóciónak konvencionális nevet adni! És nemcsak azért, hogy a közmegegyezés srófra járó logikáját olajozzam. Nem. Én magam rontom el értetlen zavaromban a dolgot, s loccsantom bele a Kékgolyó utcai Névtelent egy tócsányi őszi mélabúba vagy egy kád történelmi lelkesedébe. No persze, hiszen az őszi mélabú meg a történelmi lelkesedés már a szívünk honpolgára.

Azt hiszem, a költő kötelességei közé tartozik, hogy minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen.”

A névtelen érzelmek kifejezése és honossá tétele – ez igazán elfogadható, sőt magas igényű költői cél. Különösen ha a költészetet a megismerés sajátos művészi formájának tekintjük (mi másnak tekinthetnénk?), s valamelyest elgondolkoztunk már századunk lírafejlődésének legfőbb tendenciáin. Hiszen hány, de hányféle irányzat, expresszionizmus, szürrealizmus, szimultanizmus, dadaizmus tört erre, egészen a közlendőiket a szavak kombinációiban kutató költők széles táboráig? Ez az igény századunkra nézve áll, mint a Sion hegye. Mindenképpen passzol arra a magára adó költői gyakorlatra, amely a már felfedezett, az eddig elmondott érzelmek ismétlése helyett, a lírai változatok létrehozásán túl, önkéntelenül is, ösztönösen is, a megismerés határainak tágítására törekszik. Érvényes arra a költőre, aki, mint Nemes Nagy Ágnes, már egyik korai versében így fogalmazott programot magának: „Ne mondd soha a mondhatatlant, mondd a nehezen mondhatót”, s aki nemcsak elvontan megállapítja, de megélt élményből írja: „Tudatunk szélesebb, mint szókincsünk.” Vagyis, aki a névtelenek megnevezésére nem puszta programból, hanem élményei miatt kénytelen. Mert idézzük csak fel a fenti szövegből azt az emlegetett Kékgolyó utcai Névtelent, melyről a költő azt állítja, hogy hozzá hasonló élménnyel mindenki tele van. Tele vagyunk vele – igaz. Csakhogy milyen intenzitással jelentkezik bennünk? Mekkora erővel ragad meg minket? Tovább lépve elmosódik-e, vagy úgy dolgozik bennünk, hogy szavakba foglalására, kifejezhetővé lényegítésére kényszerülünk-e utóbb? Névtelenjeinknek itt az élet-halál határmezsgyéje. Életmagjuk belső kontemplatív világunkban megfogan-e, megtermékenyíti-e azt? Nos, Nemes Nagy Ágnes elsősorban azért objektív költő, mert kivételes a világtól való megragadottsága. Névtelen érzelmei kifejezést követelők. Egy költői módszer ugyanis nem úgy alakul ki, hogy valaki spekulatíve kitalálja, mint elvi lehetőséget – bár mulatságos paradoxonként az izmusok történetében még erre is van példa –, hanem többnyire úgy, hogy a költő élményeinek empirikusan keresi a megszólaltatását. A formát nem kiókumlálja, hanem sürgető szükségében rátalál. Nemes Nagy Ágnes esetében nyilvánvaló, hogy számára elfogadhatatlan az a már ismertetett esztétikai megállapítás, miszerint az objektív költő érzéseinek tárgyi megfelelőt teremt. Dehogy teremt! Dehogy spekulálja ki! Hanem a tárgyak olyan erejű „névtelen” érzelmi (gondolati) folyamatokat keltenek benne, olyan hőfokon válnak költői élményévé, úgy megragadják, egész létérzetét felkavarva úgy megrendítik, hogy a hozzájuk kapcsolt, általuk indukált egész élménykomplexus kifejezésére rákényszerül.

Nézzük, hogy vall erről maga a költő. Egy aránylag korai versének, még az ötvenes évek elejéről való Viadal-nak kezdő sorait idézem: „A két marokkal körbefoghatót, – az állandót – a képeket szerettem; – Az elevent és mégsem elmúlót – A rezdülőt és mégis rendületlent.” Nem csupán esztétikai probléma, hanem szinte pszichológiai kérdés, hogy lesz idővel a két marokkal körbefogható tárgyak szeretetéből (figyeljünk a sokatmondó, pontos megfogalmazásra), az eleven és mégsem elmúló szeretetéből drámai szenvedélyességű viszonylat. Mert az lesz, mint ahogy a további idézetek kirajzolják, mégpedig egy itt-ott tapintható erkölcsi kiábrándulás következtében. (Ennek útja a Kettős világban című vers még harmonikus erkölcsi, filozófiai programjától kezdve olyasféle, az emberi szférát negatíve megítélő elszórt megállapításokban követhető nyomon, mint amilyen például a Széndioxid kezdő sorpárja: „Csak a növény a tiszta egyedül, – Nem ismer kategóriát.”) De a tárgyakhoz való kötődésre visszatérve, már nem a puszta szeretetről, hanem az egzisztencia mélyét felkavaró, heves megragadottságról beszél egy későbbi vers, A látvány. (Nem véletlen, hogy a két vers közötti időszakban talált rá Nemes Nagy Ágnes az objektív kifejezésmódra.)

Nem ok nélkül kések itt a bútorok, nem ok nélkül éjszaka is felzavarók, fektéből felrántók a belső mozi képein zsúfolódó tárgyak. A tárgyi valóság, a látvány olyan elemi erejű hatásáról van Nemes Nagy Ágnesnél szó, ami speciális; költők között is ritkaság. Olyasféle ösztöneiből keletkezett, de intellektusát is átható élmény van mögötte, amely elfogadhatatlannak tartja létfeltételeinknek élettelen tárgyra és eleven világra való merev szétbontását, s a világot (beleértve a teljes mikro- és makrokozmoszt) egységnek tekinti. Mégpedig a létező és eleven anyag egységének, mely „élettelen” részével is több híradást, üzenetet közvetít számunkra, mint amennyit pillanatnyilag felfogni képesek vagyunk. Nemcsak animista, ősi rávetítés és nem is puszta projekció ez, mint ahogyan a kiszakított szövegekből egy egyszerűsítéssel vélni lehetne, hanem inkább ismeretelméleti reménység. Az átfűlt, kiélesedett érzékenységű költői tudat feszeget itt egy olyan egyelőre még rejtett viszonylatot, amelyről talán-talán a jövendő tudománya hivatott beszélni. Magáról az élményről – úgyis, mint az objektív líra szubjektív alapjáról – álljon itt egy további kiragadott idézet és két önálló vers:

Ha ezek után visszatérünk a Között című versre – és ugyanakkor a más versekből ide iktatott idézetekre gondolunk –, akkor még azt is megkockáztathatnánk: a Között-ben (lévén ez összefoglaló, már-már meditatív vers) a fent körvonalazott megragadottság csaknem visszafogottabb, mint a kiegészítő idézetekben. S ez magyarázható azzal talán, hogy a tárgyak, a valóság tényei azt a bizonyos megrendítő hatásukat már az egyes motívumok első megfogalmazásakor hozták létre a költőben. Akár a levegő ruhaujjaira gondolunk, akár az élő pára fáira vagy a levegővel lélegzett zúzmarás angyalokra: az izgató, bojtorjánként belénk tapadó látványból (a tárgyi megragadottságból) már korábban szökkent ki a költői látomás. A kiszakadás (kifejezés) hevessége akkor volt a zenitjén. (Gondoljunk csak a Lélegzet – „Ne hagyj el engem levegő” – szenvedélyességére.) Nem véletlen, hogy a Között a tárgyi megragadottság szempontjából a második és főként a harmadik szakaszában érkezik a csúcsra; a látvány okozta belső feszültség (a tárgy gerjesztette élmény) itt szökken ki elemien új látomássá, akár a földtan szobraiban, akár az égő paták extatikusan köröző füstszalagjaiban vagy a fehér és a fekete néma villámcsapásaiban.

S ezzel egy rendkívül fontos ponthoz érkeztünk el, melynek átvilágítása nélkül előrelépnünk, Nemes Nagy Ágnes költői tulajdonságait a maguk valóságában felfognunk nem lehet. A kritika általában azt szokta mondani róla, hogy elvont mondanivalói ellenére érzékletes költő. Erős a szenzualitása. Amit láttatni akar, azt láttatja is. De hát minden valamirevaló költő érzékletes. A kérdés az, hogy mit akar érzékeltetni és hogy milyen fokú az a bizonyos érzékletesség. Az érzékletességnek ugyanis fajtái vannak, s azokon belül pedig lépcsőzetei. Hogy a fajtaságot körvonalazzam: Nemes Nagy Ágnes érzékletessége – nagy példát mondva – legközvetlenebbül Rilkéével rokon; vagyis hogy nála a láttatás nem önmagáért való, nem leíró fokú (az is lehet költői cél), hanem a világot mint problémát vizsgáló tudat tartalmaival telített. Egy léttapasztalatait szüntelenül feldolgozó, erkölcsi, filozófiai vagy akár metafizikus gondjaival szünet nélkül bajlódó elme fogadja be a puszta látványt, és saját tudattartalmaival felgazdagítva láttatja (úgy, ahogyan ő látja koponyája falán, azon a belső mozin). Így lesznek például a domborzat váltakozásaiból földtani szobrok, a nappal és az éj szüntelen váltakozásaiból néma villámcsapások stb., a képes megelevenítés révén valóságukban egyszerre megerősödve s ugyanakkor belőlük a költő értelmezése miatt némileg kimozdítva. (Pontosan úgy, ahogyan Nemes Nagy Ágnes a költői képekről szóló tanulmányában vallja: minden hasonlat alakít valamit a hasonlított körvonalán.)

Nemes Nagy Ágnes szenzualitása tehát – bár nyilvánvalóan megfigyelőkészség az alapja – elvontan dolgozó gondolattartalmaival ízesül. Nem látványfokú, hanem látomásfokú, hol a kép a megfigyelésen túl összetett tudattartalmak hordozója. (A percenként húszszori légvétel így válhat csak zúzmarás nagy angyalok belélegzésévé, a napfény átlátszó érccé,) De e tartalmak látomásba emelése nagyon kényes dolog. Az elhitetés átütő – gondolatugrató, gondolatkiszikráztató – képessége kell hozzá. Az érzékletesség említett lépcsőzetének magas foka. A kép megnövelésére való törekvés Nemes Nagy Ágnes költészetének már akkor is jellemzője volt, amikor még nem talált rá a későbbi objektiváló formára. Egy harminc év előtti vers, a Hadijelvény indítását idézem:

Két párhuzamos, egymást erősítő hasonlat áll itt, erős érzékletességgel, de klasszikus hasonlatszinten. Hozzá hasonlót a régi versekből a képi erő bizonyítására garmadával lehet idézni. Például: „Nagy ollóval vágja a nap – rövidre mind az árnyakat”, vagy: „Mint, ha a földet szétlökik, – a forrás ujja felszökik: – felszöktél bennem, s így mutatsz – talpam alatt forró kutat.” A későbbiekben azonban ez a fémmetsző szenzualitás összenőtt a gondolati tartalommal – mint mondottam –, a leírástól a látomás felé tolódva. Nem is emelek ki a változás bizonyítására újabb példát sem a Között-ből, hiszen láttuk, sem a környezetében levő versekből. Egy gondolatot szögeznék le csupán: a látomásos kép elemi fokú evidenciája nélkül objektív költészet nem jöhet létre. Kifejezésmódjával csak olyan költő kísérletezhet, akinek erőssége a láttatás.

Végezetül még egyetlenegy megjegyzést a Között nyelvi, zenei jellegéről. A szavak versbeli egybeillesztésének mindnyájunk számára van egyfajta rejtett, de nagyon is elevenen érzett érvényessége. Titka a nyelvben rejlik, magyar nyelvünkben és a költő nyelvében egyaránt. Nagy költőinket néhány sorukból felismerjük – és nem azért, mert olvastuk a verset és emlékszünk rá, hanem mert felismerjük a költő hangját. Tudjuk, egy szinte fülünkben rejlő tudással, hogy a költő hogyan illeszti egybe, milyen módon, milyen zenével, milyen gondolkozásmódot idézve milliószor használt magyar szavainkat. Sőt azt is érezzük, kinek-kinek milyen a mondatlejtése, szenvedélyes vagy tárgyias, lemondó vagy éppen magabízó. Ismerjük a költők nyelvhasználatban rejlő temperamentumát.

Nos, Nemes Nagy Ágnes hangja nemcsak kedvenc szavaiból, kimunkált motívumaiból, gondolatmeneteinek szenvedélyes lendületéből, jellegzetes ugrásaiból áll egybe, hanem abból a zenei dikcióból is, amelyben mindez jelentkezik. Merész, gyakran meghökkentően párosított szavai hangzati harmóniájából, verssorai lejtéséből, strófái zenei kompozíciójából, mellyel mintegy érzelmileg is sugalmazza azt, amit máskülönben sugalmazni akar. Ha a Között izgatott, az igétlen felkiáltásokkal magasan kezdett és aztán egyre magasabbra futó crescendóira, majd a változó alakzatú refrén zeneileg feloldó decrescendóira figyelünk, akkor talán már nem nehéz észrevenni, hogy az egyedi létélményt összefoglaló s csöppet sem hagyományos vers nyelvi, zenei, dinamikai szempontból egy nagy hagyomány talajából hajt ki. Magyar s ugyanakkor világirodalmi hagyományból, az „emberi sors” kérdéseit nemcsak feszegető, hanem mintegy drámaian ábrázolni kívánó, dikciójával is megjelenítő versek családjából. Ebben a versben a részletek tördeltsége és a nagyobb zenei ívek hagyományos harmóniája állandóan kiegészíti egymást, s úgy gondolom, egyik jellemző faktora ez a közlés és közlésmód olyannyira szükséges egységének.

A Között-et, amely a költő tartalmainak és eszközeinek egyfajta összefoglalója és amely az emberi lét ellentéteit ütközteti egymással, akár bölcseleti drámának is nevezhetnénk. Persze annyira bölcseletinek és annyira drámának, amennyire az az alapvető lírai-emocionális közegben megengedhető. Mindenesetre jó példa ez a vers arra, hogy az „objektivitás”, a „képpel való kimondás” egyáltalán nem jelent szenvtelenséget vagy állóképet a lírában, amivel pedig gyanúsítani szokták. Ez a vers nem statikus, nem állóképek sorozata kontraposztosan elhelyezve, ez ütközet, egy egész lírára jellemző csata, emberi szituációnkkal, szembefeszülő adottságainkkal vívott korszerű csörte.

Rába, Tandori

Rába György azok közé a költők közé tartozik, akik a negyvenes években indultak, jobbára a felszabadulás után, és akiknek fiatalkori, formáló, sőt determináló tapasztalata volt a háború. Idegekben hordott, nem csillapodó, az erkölcs és a lét végső kérdéseiig ajzó tapasztalata. Ez a szembekerülés, sőt félrepillantás nélküli szembenézés a legnehezebbel, melyre legszebb korukban, még a biológiai optimizmus teljében kényszerültek, természetesen nemcsak létérzetüket formálta, hanem – hiszen a dolgok összefüggnek – költői céljaikat, költészetük mineműségét is meghatározta. Ha valakinek alaptapasztalata, hogy a létezés dráma, melyet félelmes előrejelzések között hol lassabb, hol nekiiramodó tempóban játszat el vele az idő, a sors, akkor számára a vers: híradás a közérzetről – dráma közben, egy-egy felismerés villámfényében. Rába György egy helyütt így fogalmazza ezt meg: „A vers tanúságtétel – az emberről, drámájáról és színpadáról: az életről. A történések homokja alól ki kell bukkannia az igazság, a törvények kő-arcának; az anekdota, az impresszió önmagában érdektelen és esetleges: magánügy.” Ez azonban – ha kicsit belegondolunk – nem annyira általános érvényű meghatározás, mint amennyire formája szerint gondolnánk, hanem személyes ars poetica. Figyeljük csak: „a törvények kő-arca”; „az anekdota, az impresszió…: magánügy”. Vajon nincs-e rímelés itt a József Attila-i „csak a törvény a tiszta beszéd”-del? De kövessük még egy darabig nyomon ezt a tudós mezbe bújtatott vallomást: „Ugyanakkor a líra, az »alanyi« költészet azzal érdemli meg nevét, hogy indulatot közvetít, egyszeri megnyilatkozás is. De a költő csak néhány verssor erejéig állítja meg a napot, hogy küzdelmére világítson. Beszéde ezért ünnep: a lényeglátás és a szavak ünnepe. Nyelvéből el kell hagynia a szónokias, a magyarázó, sőt igen gyakran még a társalgó összetevőket is, hogy a nagy összefüggések mellett a még kendőzetlen indulatokat is megragadhassa. A sallangjaitól megfosztott vers így akár »kiáltás«, háborgó belső világ hű kifejezése is lehet.”

Így Rába. Összegezzük csak: „nagy összefüggések”; „háborgó belső világ”; „sallangjaitól megfosztott vers”. Ez megint mond valami lényegeset Rába költészetéről, de még mindig elég messze van tőle. Próbáljunk tovább közelíteni, küzdve-kínlódva a fogalmi nyelv eleve adott tehetetlenségével meg azzal a zavaró érzéssel, amely a kritikust elfogja, ha az irodalomtudományt már-már az esszé művészi rangján gyakorló Rábával akar konkurálni. De hát ő maga, az ő szövege kényszerít a feladatra.

Méghozzá eltávolodva közelítsünk. Azok a költők, akikkel Rábának rokon az élményvilága, rokon a hangja, nála (talán igaztalanul) inkább elismert, jelentős vagy nagy költők. Az erkölcsi, filozófiai reagálásra kényszerítő alapélmény – és persze a saját vonzódásuk – olyan ősökhöz közelítette őket, akik a magyar líra mai forgatagában kevésbé elevenek, vagy csak látszatra, optikai csalafintasággal elevenek. Vörösmartyból a romboló tapasztalatok után ezt emelték ki maguknak: „És mégis, mégis fáradozni kell”, és a folytatást, úgy, mint a nagy előd, az általános emberi szem előtt tartásával együtt vallották: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.” Babitsból a költői tartás rezüméjét merítették, sok minden mellett, mondjuk, ezt: „Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha – virág volnál a saját sírodon.” És József Attilától? József Attila a legközvetlenebb elődük. Tőle való a fentebb már körvonalazott alaptétel: a vers nem valami megcsinált, tetszetős holmi: egy hatásos benyomás, egy tanulsággal járó történet: a vers a közérzeti állapot összegezése egy adott pillanatban; egy-egy költészet egésze pedig magának a léttel küszködő embernek a drámája. Ezért lehet egy költői életmű katartikus hatású.

De József Attila nemcsak a kifejezendő, hanem a kifejezés területén is útjelzőjük volt. Nem úgy persze, hogy kimunkált eszközeit, védjegyzett motívumait hasznosították, alkalmazták volna. – erre líránkban rengeteg példa van, de ez epigon szintű követés, nem érdemes rá szót vesztegetni. Ők a módszerét fejlesztették tovább, mely a fellazított vers, elsősorban az avantgarde által felszínre hozható tartalmakat hagyományos formában, már-már klasszicista igénnyel tárta az olvasó elé. (Gondoljunk a formahű Nyugat-versben őelőtte elképzelhetetlen, polgárjogot nem nyert merész képzetkapcsolásaira, párhuzamaira, vágásaira, továbbfejlesztett, látomássá növelt képeire, melyekben a látszólagos klasszicitás mögött a felszabadult analógiás költői gondolkodás roppant érzékletessége dolgozik.)

Rába és költőtársai – hogy végre mégiscsak visszaérkezzünk hozzá – ezt a módszert hasznosították, és fejlesztették tovább. Előreléptek, két irányban is: egyrészt úgy – s ez különösen Rábára jellemző –, hogy az analógiák sűrítésével, egymás lábába kapó alkalmazásával még töményebbé tették a vers szövegét, még több költői információt préseltek bele. (Gyakran a felfejtés igényét, magyarázatvágyat ültetve el az olvasóban.) Az új kötetből, a Lobbanások-ból íme egy kiragadott példa: „A lenti léthez tartozom – a látvány-alji éjszakához – már tapintható vas-sötéthez – nem üti át – a pillantások sorozat-lövése.” Csupa tartalmas és szuggesztív analógiás tömörítés: egymással is összekapcsolódnak, s belepréselik a sorokba azt a költői közlést, melynek kifejtése hosszas és dadogó prózai mondatokban lehetséges csak. De tovább idézem a verset, hadd lássa az olvasó a maga szélsőségében ezt a nehezen, de mégis felfejthető, gazdag tömörséget: „S a várva várt nap – a másnap – megismerése ingoványnak – cserépedény dicsőségére jutva.” Persze a tömörítésnek ez az analógiás kapcsolás csak egyik eszköze; éppúgy szolgálja ezt a dolgok indokolás nélküli, de drámát szuggeráló egymás mellé állítása: „Egy percnyi föld – élükre állított percek – az ég magas – egyszeriek a csontok” – vagy a fölösleges szavak, az olvasó tudatában amúgy is felsejlő ige egyszerű elhagyása: „Bár lehetne – egy tekintetbe – a nap teljes ívét – a fénykeltét a fénylementét – s a repesést a delelőt.”

Ki ne látná, hogy a vers szövege így nemcsak tartalmasabb, hanem feszültebb, szenvedélyesebb is, a közlés irama sebesebb. De éppen mert „a háborgó belső világ” „kiáltás”-igényű közléseiről van szó, valamivel hűteni kell, általános érvényűvé kell tenni ezt az alanyi felfokozottságot. S itt érkeztünk el a József Attilától való különbözés, az előrelépés második mozzanatához. József Attilánál az „én” még mindig és mindenkor azonos József Attilával, a költővel. De a modern költészetben ez koránt sincs mindig így. Már Füst Milánnál sem közvetlen az azonosság a vers alanya, egyes szám első személye és a költő között. Ő a maga szecessziós koturnusán többnyire idegen személyek álarca mögül beszélt. (És Weöres is, hányszor, de hányszor!) Rábánál és társainál azonban nem erről van szó. Ők nem más személyből beszélnek, hanem a tapasztalatok, a megismert törvények és szenvedélyek tárgyiasításával, a világ dolgaira való kivetítésével: az énből általános alanyt csinálnak. Bármennyire személyes is a tapasztalás, amelyről hírt kapunk, maga a tapasztalat általános érvényű. Persze a líra dialektikája révén így van ez minden valamirevaló költőnél; a személyes egyetemessé lényegül át. De ők, hogy a személyes véletlenül se maradjon magánügy, az én versbeli pozícióján; funkcióján változtattak; tartózkodással, eltávolítással lefaragták róla az esetlegest, mindazt, ami old, félrevisz, fecsegésre késztet.

Csaknem képtelenség ezt a fontos jelenséget ilyen kis helyen bemutatni az olvasóknak. Mégis egyetlen példán megpróbálom érzékeltetni. Előrebocsátom: az egész gazdag kötetben – ha jól nézem – mindössze egyszer fordul elő az a szó, hogy én. S akkor is kiemelve, sorvégen, hogy a másokkal való ellentétet, a vers kompozíciós fordulóját hangsúlyozza. De idézzük ide a kötet egyik legszubjektívabb versének teljes nyolc sorát, a pályáról, a költői útról tett vallomást: „Egy szűk mezsgyén haladtam az egyetlen – ige felé elnémulóban – Ha megláttad foltot a szemhatáron – süllyedni emelkedni testemet – az út írt engem nem mehettem – másfelé s most az a mezsgye vagyok – már soha semmi több – és soha kevesebb.” (Visszanézve) Ugye világos? Nem másról, egy törvény kő-arcáról van itt szó.

Rába György azt mondja itt: „nem mehettem másfelé”. Azt a közérzeti drámát kellett apránként, versről versre megformálnia, amelyet átélt, s melyet új kötete a magas költészet színvonalán összegez. Erről a költészetről könnyű megállapítani, hogy túlnyomóan belső dráma, s hogy tematikailag visszafogottabb, társadalmi mondanivalójában szűkszavúbb, áttételesebb, mint a nagy előd és példakép. Ez természetesen alkat kérdése is. Meg szerencsétlen múltbeli körülmények következménye is, amelyek Rábának és vele rokon társainak teremtőerejét, nagyszabású humanizmusát oly könnyelműen félrevetették. Rákos Sándornak – egy a társak közül – van egy magára és költőbarátaira utaló, megdöbbentő nagy verse Ras Shamra torzóiról, akik félig élnek csak, sem meghalni, sem megelevenedni nem tudnak. Vajon az analógiás tömörítésre felhozott példa („a lenti léthez tartozom, a látvány-alji éjszakához”) tartalmában, közérzeti híradásában – s éppen benne rejlik a Lobbanások egyik alapmondanivalója – nem rímel-e, nem egyezik-e Ras Shamra torzóinak létérzetével? Igen, de a Ras Shamra-versben megidézett költők régen megelevenedtek már: helyük van legjobb költőink között. Nélkülözhetjük-e sorukban Rába Györgyöt?

Tandori Dezső különleges tehetség. Őt igazán arra találták ki, hogy verset csak hivatali kötelességből olvasó szakférfiak kétségbeessenek miatta. Hogy megint világgá kiálthassák – a verset nem szeretők ismert közhelyeit csokorba gyűjtve –: érthetetlenek ezek a mai költők. Pedig az, amit Tandori csinál, világos, mint a nap. Végiggondol valamit; amit nem szoktunk végiggondolni, és az ad abszurdum végeredményt szántszándékkal bosszantó módon írja meg. Nem is annyira versei az érdekesek, a trükkjei, sziporkái, leleményei, hanem az, amit velük eltakar: a versek mögötti kontemplációi.

Új verseskötete, az Egy talált tárgy megtisztítása, mely, vigyázzunk, pusztán 1969-ben és 70-ben írt verseit tartalmazza, címében egy József Attila-versre utal. „Mint talált tárgyat visszaadja”, mármint az életet, mit, ugye, emlékszünk a megelőző sorokra, a halálra kap az ember ráadásul. A kötet címe szerint tehát Tandori Dezső, mint talált tárgyat, az életet tisztítja meg. Ez a cím azonban nem pontos; csak a kötet második, kisebb felére érvényes. Az első rész, a nagyobb, éppen ellenkezőleg, a tárgy elvesztésének folyamatáról számol be.

De ne beszéljünk rébuszokban. Tandori számára az egyéni lét, és általában a létezés abszurd dolog, filozófiai nonszensz. (Vagy, mint látni fogjuk, az volt legalábbis.) Éspedig nem filozófiai meggondolások, a logika spekulatív tornája alapján, hanem érzékelését, tudatát átható alapvető létélményként. (Ezért írhatta meg versben.) Első kötetében, amelyben több érzékletes vers volt, mint az újban, azt írta meg: bizonytalan, hogy ő, a költő, a beszélő én, egyáltalán van-e. Új kötetének első (nagyobb) felében arról van szó: nemcsak az én bizonytalan, maga a világ realitása is kétséges. Ne nagyképűsködjünk itt most azzal, hogy különböző filozófiai kategóriákba osztályozzuk ezt az „álláspontot”. Tandorinak ugyanis ez nem álláspontja, hanem költői tapasztalata. S az más. Másként is foglalkoztatja „mindaz a kétkedés – ahogy írja is –, amelyhez nyilvánvalóan jogom van, amennyiben hordozom”. S ő hordozza, de még mennyire! Ha a beszélő én, a költészetet létrehozó alany bizonytalan, továbbá kétséges maga a világ, a lét, akkor a legkétségesebb, a legbizonytalanabb a kettő kapcsolatát kifejező beszéd: a költészet. A kételkedés paradox módon a költészettel szemben a leghevesebb ebben a költészetben.

Az olvasó hiába szokhatott hozzá immár száz esztendeje, ma is nehezményezi, ha a költő nyilvánosan felülvizsgálja az eszközeit. (Hogy a csodában csinálhatná másként?) Egy híd teherpróbája kötelező; a verskonstrukció, a szavak hitelének próbája szentségtörés. Mi, nyájas olvasók csak azt kedveljük, ha egy-egy versváltozat révén (például nagyok kéziratjavításai) vagy egy már eleve megcsinált, művé tett versmagyarázat kulcslyukán át bepillanthatunk a műhelybe. De hogy valaki magát a szétdúlt, elkínzott, problematikussá lett műhelyt sarkig kitárja? Vers-drótvázak között mutogassa a formába öltöztetés bizonytalanná vált vagy fölösleges művészi mechanizmusát? Tandori pedig ezt teszi, s borzongásunkat hellyel-közzel még ki is gúnyolja.

Nézzünk egy példát arra, hogy kell-e a vázra szó. Ennyi a Horror című verse: „akkor inkább – el – gat-getek – Rémületemben”. (Az igét nem, csak a gyakorító képzőjét jelzi.) Vagy egy másik; a Kant-emlékzaj című: – „A fűnyírógép – odakint – villanyborotvám – odabent.” Ha az olvasó megérti a csillagos égre és az erkölcsi törvényre való utalást, akkor akár meg is pukkadhat – ha humortalan – ennyi blaszfémikus elhallgatáson. A tréfa Kantról különben számomra a szó hatalmát tárja fel, egy mondatforma megidéző erejét – úgy érzem, a költő szándékával ellentétesen. Mert Tandori a szó lejáratására tör; trükkök, mutatós és kevésbé mutatós ötletek sorozatán át sugallja: az irodalom az évszázados gyakorlat, az olvasói berögződések miatt tele van az elhitetés fondorlatával, a meghamisítás természetesnek vett, soha meg nem kérdőjelezett hazugságaival. (S ebben igaza is van.) E téren nemcsak addig jut el, mint az idézett példában, hogy csak jelzi az igealakot, hanem verseket, versvázakat is létrehoz, melyek teljes egészükben tetszőlegesen kitölthető nyelvtani meghatározásokból állnak. Sőt addig is eljut – és talán a vers lényegét illetőleg gondolatilag itt a legmélyebb –, hogy nemcsak félig kiírt vagy csak formálisan jelzett szavakkal, de szavak nélkül is lehet verset csinálni, ha az ember a verscímmel megad az olvasó számára egy kontemplatív beleélésre, gondolkozásra késztető pozíciót. (A címben azért kénytelen ő is a szavakhoz folyamodni.) Mindezzel az írói műhelynek napjainkban eléggé adott, részben valóságos, részben divatosan kilovagolt, eltúlzott kétségeit akarja dokumentálni. Az ötletek bőbeszédűségével azt veri a fejünkbe: a kimondott szó nem azonos a jelölt jelenséggel, a költő szava az olvasóban felkeltett képzettel, s így a leírt jelenség a leírással, az ábrázolt a megtörténttel. Egyáltalán semmi semmivel.

És máris itt áll előttünk napjaink egyik jellegzetes paradoxona. Mert ha a jelzés, a jelekkel való közlés reménytelen, minek akkor írni? Micsoda akkor a művészet? Tandori a kötet harmadik harmadában, ahol mint talált tárgyat, visszakapja az életet – bár szerintem elég szűkös és mesterségesen érdektelenített részét csupán –, már-már visszakapja a művészetet is – még elég sok, maradék kételkedéssel. Figyeljük csak: „hiszen a dolgok állásáról – személyemen kívül nem sok elképzelésem – lehet, nem tudom kimondva mi, hol, mit jelent – Később, igen. – Később többnyire megkapjuk a választ. – Arra például: mit is írtunk. – Legalább nagyon is gyakran történik így. – Addig: nos, addig terjed a kutyakötelesség.”

És erre csak rá lehet bólintani – mármint csupán a végére, és azt is némileg megváltoztatva –, hogy igen, marad a kutyakötelesség. A „csak azért is megpróbálom”. Tandorinak szerencséje volt: olyan szellemi példaképei és tanítómesterei voltak (előbb Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, később Vas István), akik éppen ellenkezőleg, lábukat megvetve, a szó hiteléért, pontosságáért, félremagyarázhatatlanságáért tettek nagy erőfeszítéseket. És olyan, nála tehetségben nem alábbvaló közvetlen nemzedéktársai, Tóth Judit, Székely Magda vagy Petri György, akik a maguk felelősebb és szolidabb módján, de áthidalták azt a szakadékot, amelybe Tandori beleereszkedett. Rendben van, Tandori most kikapaszkodóban, trükkösen, heccesen, szellemesen döbbentse csak rá a kételyekre a szóbűvöletben élő gyanútlan olvasót. Ez csak művelődésünk javát szolgálja. Azt azonban már kevésbé érteni, hogy olykor miért untatja, fárasztja tréfái, sziporkái monoton ismétlésével? És még a kötet utolsó harmadában is, sőt ott leginkább. Miért van úgy eltelve egy-egy ötletétől, fintorától, mintha tükör előtt csinálná? A lényeg másutt van, nem ezekben. Nem a felfedezett modorban. Harminchét éves, és kitűnő tehetségű költő. A talált tárgyat visszakapva, ha tetszik, ha nem, marad ugyanis a kutyakötelesség.

Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér

Hiába, nehéz leszokni arról, hogy a költőt ne a romantika szemüvegén át nézzük. „A sátán kacaja és az arkangyal röpte” – olvastam sok-sok évvel ezelőtt Babits fejezetcímét Az európai irodalom történeté-ben, amikor még a nevükön túl alig tudtam többet Byronról és Shelleyről. S nem feledtem máig, pedig már Babits csaknem idézőjelben írta fel a címet, jellemző cirádaként. Mit tegyünk, hogyan szokjunk le a romantikáról, ha a költő figurája még napjainkban is romantikus, sőt romantikusan romantikus? Ha bőséges legenda övezi, olyan vagabund-villonos, mint például Kormos Istvánét? Ha történetek sora kering arról, hogy csikóugrándozását sosem lehetett hámba törni; hogy az élet szolidabb kereteiből hányszor és mily csokonais vagy Kakuk Marci-s kópésággal vágta ki magát; hogy a nők nevét –, hiszen ez is idetartozik – színes léggömbként gyors egymásutánban vagy csoportosan eregetik fel versei, s olyan ő e léggömbcsokorral, mint egy felragadott, égbe tartó fiúalak. Valaki, aki játszik, s akivel – nem tudni, ki vagy kik – játszanak.

Pedig Kormos Istvánnak semmi szüksége rá, hogy inkább figyeljünk eleven figurájára, és kevésbé a verseire, Lírája – sokan tudják már – nagyon is megéri a bennfenteskedésnél sokkal mélyebb odahajlást. Ez a líra úgy villonos, ahogy az Apollinaire-é. Úgy apollinaire-es, hogy az igazán Kormos István magyar szabadalma, legföljebb némi Balassi, József Attila és Jékely van elkeverve benne (távolabbról Krúdy, Tersánszky, Gelléri) hazai ízelítőül. Tündéries játékosság a felszíne; és az „új inget gondolok reád”-mozdulat fedi a keservesebb mélyét. Ha Kormos elmondja – mert kénytelen elmondani –, hogy se háza, se széke, se asztala, s fekszik könyéken a puszta földön, akkor a villonos–József Attilá-s hetykeség így felel rá: „de semmi vész gyerekeim – sajnálnotok fölösleges – világokat varázsolok – amikor akarom”. És varázsol is szüntelenül. Csakhogy az ember varázsolni is csak abból tud, amije van. A képzelet is a valóság természetes leánya. Kormos varázslatainak fő eleme a zsellérgyerekként végigélt gyerekkor. Éles-fájdalmas, determináló élményhalmaz; kiírni fél élet sem elegendő. A versek kaleidoszkópjában persze ott van a másik elem is, a költő mai élete, nem-kipolcolt műveltséganyaga, úti élményei, egyszerre magabízó és kesernyés életérzése. S ahogy a kaleidoszkóp versről versre mozdul egyet, könnyű felismerni, hogy a varázslás módja: szürrealista.

Mit jelent ez? Nem többet: merész költői áttételességet, nem kerülőt, hanem éppen átvágást a költői lényegig. Ugye ismerik Čapek feledhetetlen védőiratát a szürrealista költészetről? Čapek történetében a költő egyetlen szemtanúja egy cserbenhagyásos gázolásnak. A nyomozó az autó rendszámát kérdezi tőle. – Fogalmam sincs róla, kicsit ittas voltam – feleli a költő –, de írtam egy verset azon nyomban az eset után. – A detektív elolvassa a szürrealista verset, nézi-nézi, és nem érti. – Hogy kerül ide. Szingapúr, Malájföld? – Mert az autó barna volt. – Ahá! És ez: „hattyúnyak, kebel, dob és cintányér”? – Várjon csak – mondja a költő –, kellett ott valaminek lennie, ami ilyesmire emlékeztetett. Gondoljon az alakzatokra: a hattyúnyak a kettes, a kebel a hármas, a dob és cintányér az ötös. 235 lehetett annak az autónak a rendszáma.

Čapek tréfája: alapvicc. Evidens igazságot fejez ki. Kormos szürrealizmusára pontosan illőt. A kifejezett belső világ és a látható külső törvényszerű kapcsoltságáról. A versek hiteléről. Fontosabb dologról van szó, mint látszatra hinni lehet. Napjaink költészetében divat (újra divat) a szürrealizmus. Kivált a népi szürrealizmus, melyet számon tartott mesterei előtt éppen Kormos István kezdeményezett újra a Magyarok-ban és az Újhold-ban, Dülöngélünk című korai kötetében. Szürrealizmusa azonban – hogy kitartsunk a szó mellett, bár más kifejezést is segítségül hívhatnánk – korántsem az esetleges szinonimája. Kormos játékos áttételessége, bármire merészkedik is (mondjuk például a kódexíró Sövényházi Mártával való szerelmeskedésre), világos és megfejthető. Pedig meghökkentő, friss szemlélet dolgozik benne, friss, remek magyar nyelven. Azt mondja például: tengerek szaharáiban kétpúpú hajók, ötforintos pelyhekkel jön a hó, köd medvéskedik, madár-Niagara zúdul, vagy egy kis látomás az időmúlásról: velocipéd gurul, kerék a hold, a nap. S mindezt énekelve, könnyedén, a keserűt is édes sanzonversben mondva, hogy a behízelgő verszene – éppúgy, mint mesterénél, Apollinaire-nél – egybetartja a merész képzetkapcsolások miatt széthúzó verselemeket. Üde, természetességével elbájoló, mindjárt, egy csapásra megnyerő, modernül romantikus költészet keletkezik így. Igazi költészet. Az olvasó igazi gyönyörűségére.

Más kérdés, hogy a magatartásban is, a sanzonhangban is, nincs-e az elkerülhetőnél egy csipetnyivel több irodalmi emlék? Nincs-e nyersebb, ősibb költőmozdulatok domesztikált reflexe? Az új kötet (N. N. bolyongásai) után a teljesítmény, mondhatnám, példaszerű értékeiről tudósítva, teszem fel ezeket a kérdéseket. Annál is inkább, mert a kötet újsága éppen az, hogy maga a költő is már-már szembenéz velük. Mintha ott állna, azon a ponton, hogy a továbbiakban nem N. N. bolyongásait írja, hanem N. N. visszaérkezését bolyongásaiból. Ismét feltűnik a kötetben a gyerekkor, de fényévnyi távolságból előbukkanva, tragikusabb, sötétebb horizonttal. Fel-feltűnnek ismét a lányok léggömbnevei, de egyre borúsabb, kételkedőbb ég röpteti őket. S ahogy a szép kötet belső életrajzában előrehaladunk, el is tűnnek végleg. Egyetlen valódi érzelem foglalja el a helyüket, a múltakat hökkenten számba vevő. Nem a költő játszik már az élettel, hanem ő mered arra, aki vele játszik. Időre, sorsra, elmúlásra.

Ez a született kamaszköltő így ajándékozza meg olvasóit a legmélyebb pillanatokkal.

A lírikus Szabó Magda

Szabó Magda életműsorozatának első kötete, a Szilfán halat, verseket tartalmaz. A szélesebb olvasóközönség bizonyára meglepődik ezen. Hiszen kevesen tudják ma már, hogy a nagy sikerű regényíró eredetileg költő volt. Éspedig nem csupán úgy, hogy tehetségének karakterét kezdetben félreismerve versekkel kísérletezett. Érett, sőt elismert költőként változott át prózaíróvá, szilárd körvonalait váltotta át más körvonalakká, akár Daphné, amikor babérfává lett. E hasonlattal, isten őrizz, dehogyis minősítem a műfajokat. Csupán a helyzetet szeretném érzékeltetni: mert a költő, akár a mitológiai lány, veszélyben volt, amikor meglepő átalakulással írói lénye mégis megmenekedett. Az irodalomból kiiktatott, hallgatásra ítélt költőként kezdett prózát írni, és akkor hagyott fel végleg a versírással, amikor kéziratban lappangó regényei 1958-ban megjelentek.

A Szilfán halat tizennyolc év bőséges lírai termését tartalmazza. Feltételezem, hogy mindent bemutat, egybegyűjt. Még sincsenek a szó szokványos értelemben vett zsengéi. Szabó Magda csaknem kész hangon (ami az évek alatt alig-alig modulálódott), érett formakultúrával kezdett írni. Amit csak olvasóként el lehet lesni a tehetséges utódnak, a lefogott, sima előadásmódtól a formai bravúrokon át a rafinált rímhatásokig, mindent ellesett a nagy Nyugat-nemzedéktől. Már-már szecessziósan díszített korai verseiben azonban több van a megtanulhatóknál; benne van egyénisége, saját színe is – ami majd felerősödik –: a dolgok közelnézeti, alanyian elfogult megfigyelése, a nyelvi kifejezés vagy a képsor választékossága, s a latinitásnak az a vonzása (képben, metaforában, és a bonyolítottat is világosan rajzoló közlésmódban), melyből a kötet címadó verse is fogant. S benne van a szeretet és ítélet kettőssége a környezettel: szülővárosával, Debrecennel, és általában a világgal szemben. Öröklött humanizmus ez, mely – még ha olykor Tóth Árpád-i panasszal szólal is meg – tud kemény, törvényt mondó szavakká testesülni: „Vagy üldöző, vagy üldözött – nem ismer mást e korszak. – Légy üldözött, hogy véredért – ne vétkedért sikoltsak!” S eljut ilyen robbanékony intenzitásig: „Alva is lázadok. Mennyire meddő! – Csak sistergek önmagam parazsán.”

1943-ból és 44-ből valók ezek az idézetek. A háborús terror és fasizmus ellen tiltakoznak. Szabó Magda zárt magányban írta őket, költőtársak nélkül. Mégis, ha egy kicsit jobban figyelünk a két idézet alliteráló tömörítéseire vagy intenzitására, kihallhatunk belőle egy stílust, amely ismerős: az úgynevezett Újhold-nemzedék stílusát. Az említett költőnemzedéknek közérzetet meghatározó létélménye ezekben az években, a háborús kataklizmában alakult ki, értékelő koordinátarendszerük, erkölcsi magatartásuk, művészi princípiumaik sora ekkor szilárdult meg véglegesen, éspedig az átéltek szigorú visszahatására, a részvét, az emberi felelősség, az értelembe vetett hit és a tudatos művészi igényesség fokozott igézetében.

Szabó Magda, a költő, a felszabadulás után beletartozott ebbe a nemzedékbe; lírája kapcsolódott a társakéhoz, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Rába György vagy Rákos Sándor lírai törekvéseihez. A költők ebben a nemzedéki műhelyben olyasféleképpen adogatják egymásnak az idő, a társadalmi lét kínálta „labdát” (a lírai feladatokat), mint egy összeszokott csapat játékosai. Szabó Magda bőven kiveszi részét ebből az összjátékból – ez a legtermékenyebb lírai időszaka –, sőt a maga érzelmileg inkább színezett, szubjektívabb, feloldódást áhító alkatából fakad két párhuzamos kezdeménye is. Egyfelől viaskodással teli úttörése a belső (tehát nemcsak arcizmokkal megjátszott) megbékélésre. „Kik állva bírtuk a világ – rengését, földre húz a – béke sikamlós talaján – örömünk szörnyű súlya.” Legalább egy fél köretre való verse szól arról, hogy az „ügyetlen boldog a boldogok között” a „túlélt iszony és gyilkosok közül”, miként talál vissza az emberig. Másfelől megint csak a feloldódást áhítva (már nem az életérzés görcsös oda-vissza rándulásait figyelve) megpróbálta kronológiába foglalni és epikus versben kiírni a vele történteket vagy azoknak egy összefüggő darabját. Ez verses regénye, a Szüret, amely – ahogy vesszük – líra, regény és Debrecen utolsó háborús őszéről dokumentum is.

A részletekről az egészre visszatérve: költészetében egy darabon követni lehet a nemzedék útját, az iszonyatokból való ocsúdást, a belső egyensúlyt kereső, az értelemre támaszkodó erőfeszítést, a visszatérést az emberség hitével megtelő mindennapokhoz. De sajnos nem sokkal az után, hogy Szabó Magda már úgy írt emlékezetes versében, hogy „édesedik az ecet, amit a kor a számba töltött”, ez a lírai építkezés elakadt. A 49-től 54-ig terjedő újabb ciklus verseiben sok minden a visszájára fordul. S a cikluszáró vers, az Aubade című már így fogalmaz: „Hazánk e föld. Még akkor is, – ha százszor megtagad, – hazánk e föld még akkor is, – ha el sosem fogad… Kőszemmel néz ránk, mint Kronosz, – hány fiát falta, falja…”

Szabó Magdában a költő lényegében ezzel a verssel hallgatott el. Átadta a szót a társadalmi viszonylatokat mélyebben elemezni tudó, az összefüggéseket kibontani képes prózaírónak. Érteni vélem egyik döntőnek látszó érzelmi okát annak, hogy ezt a sokkal inkább oknyomozó alkotói tevékenységet választotta. Hiszen Szabó Magda szerencsére nem úgy váltott műfajt, hogy a benne élő lírikust kétségbeejtő lírai próza létrehozására szorította volna. Valódi prózát írt, jellemeket teremtőt, sorsokat elemzőt, társadalmi folyamatokat feltárót. Vadonatmás tehetséget tudott dolgoztatni, olyat, amely csak ritka kivételként van jelen lírikusban. Ha a költő itt vázolt sorsát és a prózaíró sikerét egymás mellé teszem, választását igazolja az elbillent mérleg. Fölényesen igazolja. De a költő elnémulását, aki a felszabadulás utáni belső magunkra találást híven szolgálta és líránkat számba veendő értékekkel gyarapította, mégis sajnálom.

Sirató

Juhász Ferenc új verseskötete, A megváltó aranykard csaknem teljes egészében egy családi tragédiáról szól. Arról, hogy a költő hogyan élte át, hogyan élte túl ezt a tragédiát. A haláleset és a kiszivárgó részletek annak idején azt is megdöbbentették, aki a tragédia szereplőit személyesen nem ismerte. A megváltó aranykard most újra visszavon bennünket a történtekhez, melyeket az eltelt egy esztendő már kezdett jótékony feledésbe takarni. Közlése látszatra annyira személyes közlés, hogy talán nem is volna szabad kritikát írni róla, csak tapintatosan ismertetni. Arany János, amikor elhalt Juliska lányáról ír (Juliska emlékezete), néhány sor után megtöri a verset, s odajegyzi: „Nagyon fáj! nem megy!” Elhallgatásával hallgatást parancsolóan. Juhász Ferenc nem így tesz. Nem magánjellegű naplót vagy dokumentumot ír, hanem költészetének minden eddigi eszközét, lehetőségét felhasználva művé, életműrészletté objektivál. Tapintatunkat, magándöbbenetünket félretolva, bennünket is objektív beszédre kényszerít.

A kötet a prózavers jellegű Kései előszó-val kezdődik, amely részben bevezet a tragédiába, részben magyarázatát adja a költői termésnek. Azt, ami történt, így írja le: „Aztán hazamentem. A lépcsőház kivilágítva. Balzsam, a puli: a kertben egy rózsatőhöz kötve. A lakás fényben. Köröttem: fagyott szívek, száraz, roskadt tűzben égő szemek. S az előszoba piros szőnyegén óriás fehér vászonlepel alatt a Törékeny Kicsi Titok. A Hallgatás… S a fehér vászonlepedő alatt, a gyűretlen, ráncolatlan lepedő alatt: törékeny domborulatok. A Sejtelem. És fehér csúcsok és fehér horpadások és fehér hajtogatottság, a másra-szántság fehér vászonvonalai és vászonkockái, fehér szögletesség.” Kurta, tömör, drámai mondatok. S bennük az érzelmileg villámsújtott ember látásának eszelős pontossága: a puli a rózsatőnél, a vasalt ágynemű vászonvonalai, vászonkockái a tetemen. Holdtávolságnyira van ez a stílus attól, amellyel a következő oldalon Juhász a feltakart halottat leírja: „Úgy feküdt ott az Édes Kis Titok, mint kéken lángoló, éles, szigorú, keskeny, kicsiny Aranykard! A fej kék gyémántmarkolatával. Barna bojtja: kicsi konty. És ez az égő vékony aranykard aranyvéset kérdőjelekkel vala teleírva. Az aranyba-karcolt virág-kacskaringó aranykacs-kérdőjeleivel volt teleírva. Aranypólusok buborék – pontláncolat cérnaszál-likacsaiból pettyezett kérdőjelekkel vala teleírva! Mint a mesék Aranyvirágkard-Asszonya: kontyától talpa kagylójáig. Arany kérdőjelekkel.” Gondolatmenetemet gyengítve, kihagyással idéztem. Így is kitetszik, mi leírás-beszámolás, és mi stilizáció.

Nem mintha a korábbi idézet nem volna maga is némileg stilizált („a Törékeny Kicsi Titok”, „a Hallgatás”, „a Sejtelem”); de csak annyira az, amennyire egy romantikára hajlamos szemléletnek a valóság írói megidézésére éppen szükséges. A második idézetrészben azonban már másról van szó, teljesebb áttételességről: egy népmesei ihletésű látomás dús képzeletű feldíszítéséről, kiszínezéséről, melyben a valóságos látvány a díszítőelemek sejtelmes párhuzamosításaiban bujdokol csupán. A kimondott szó nemzi itt a további kimondott szavakat, a csírájában felbukkanó kép a továbbfejlesztett képet, annak barokkos elágazását – átlényegülését. Divatos strukturalista kifejezéssel: egy szöveg (texte) keletkezik itt, amely öntörvényű, autonóm. (Nem igényli, nem úgy igényli a valóságos élményhez való visszacsatolást, mint amihez szokva vagyunk.)

A hitelesség kedvéért tekintsünk bele még mélyebben a szöveg keletkezésébe. Napjainkban nem idegen a műkritikától a statisztika. Az utóbbi idézet környéke (7. oldal) – a kardhasonlat mellett – két szó igézetéből foganhatott. Az aranyéból és a kékéből. Az előbbi 15-ször, az utóbbi (különböző összetételekben) 11-szer ismétlődik ezen az oldalon. De ez a szöveg csak bevezető, ha tetszik, próza. Nézzünk most egy jellemző versstruktúrát. Az Anna, aki szívemre-fonódva búcsúzott című versét. Így kezdődik: „Anna, Anna, Anna, Anna! – Szegénység Szép Riadalma. – Szőrös alumínium-sas, – kiszőrösödött bádog-arc.” A szőrös bádog – ez az okkal visszataszító kép, mellyel Juhász a vers tárgyának-hősének betegségét kívánja ábrázolni, különböző változatokban (vagy akár változatlanul) 71-szer tér vissza a 230 soros versben. (Csak néhányat a változatokból: „szőrös fémrács, aki voltál”, „szőrös szögletesség-csillag – alumínium szörny-alak”, „kiszőrösödött fém-asszony”, „alumínium fehér nő”, „a halál fém-szöglet-szobra –, szőrös pléhszobor” stb.) De hát csaknem fölösleges az idézgető bizonyítás, a statisztikacsinálás, mert aki elolvassa például a Fény-hitem kő-kérdőjele című vers első nyolc sorát (csak négyet fogok idézni), az nyomban rátapinthat a szöveg keletkezésének titkára: „Kőkérdőjel a szívem, – kő-csikóhal fényhitem, – kőpáfrány-fül-tollakkal, – kő-toll uszony-szárnyakkal.” A fogantató és a versen végigvonuló szó: a kő itt a szöveg alfája és ómegája. Máshelyt, más versben, persze változnak a versfogantató, verstovábbvivő képzetek-fogalmak, de állandó visszatérésük-ismétlődésük következtében mégis szinte az egész kötetre nézve meghatározhatók. (Arany, gyémánt, ős, tűz, kő, vér, kés, minden, csillag, csődör, kanca, pikkely, pont, szőr, zsák, rózsa, mosoly stb. és összes elképzelhető vagy éppen meghökkentő kombinációjuk.)

Mi következik ebből? Nem az, ami nyomban elénk tolul, hogy Juhász Ferencben a vers verbális fogantatású, mert ez nem is teljesen igaz, és nem is magyarázná bőven bomló látomásait (bár azoknak is van verbális eredetük). Inkább az következik, hogy Juhász jellegzetesen díszítő költőtípus. Méghozzá egy-egy korszakában adott nyelvi díszítőelemekkel, díszítő módszerekkel dolgozó. Az élményt nem egyszer írja meg, megszerkesztve, maximálisra fokozva a kifejezés erejét, hanem, mint a siratóasszonyok, kikiáltja előbb, majd modulációit énekli el, módosít rajta itt, módosít rajta ott, ahogy a pillanatnyi ihlet, a szavak és képek benne kialakult vonzása (az Adyra utaló Juhász Ferences nagybetűs szókapcsolás) hajtja, löki előre. Teljességgel idegen tőle az a költői eszmény, mely szerint három sor is lehet monumentális, a tömörség és a szerkesztettség eredményeként. Igaz, a monumentalitást ő is célba veszi, de más, inkább a méretekre törő eszközökkel. Mivel élményei majdnem mindig halmazélmények, szoros kötöttségben legfőbb eszközével, a halmozással, versei szalagdíszes ékítmények, ismétlődő, alig változó motívumok láncolatai. Új kötete mintha az ősi, mezopotámiai domborműveket idézné, az egymás nyomába lépő figurák vonulását. Előbb láttatja az ornamentikát, a fogyhatatlan, a túlhajtott dekorációt – s később tűnik ki a lényeg: a dekorációba takart borzalom.

Egy költő önarcképe

A szenvedély évszakai Garai Gábor összegyűjtött verseit tartalmazza (Borsos Miklós szép rajzaival), csaknem hétszáz oldalon, a papírral fukaron bánó, folyamatos szedésben. Akár a klasszikus kiadványokban. Ha valaki, bár túl a negyvenen, de sejthetően még nem túl a pálya derekán, nem válogatott kötettel lép elénk, hanem egybegyűjtött mindent, amit eddig létrehozott, az vértet, pajzsot, alkalmi védelmet önként elvet magától, az bízik annyira művének egészében, hogy a pillanat ezer tényezőtől befolyásolt mértékét félrevetve valami másnak, a magyar líra nagy hagyományait szem előtt tartó, hozzájuk viszonyító mérlegelésnek vesse magát alá. A „minden munka” kendőzetlen dolog. Van, aki nyer rajta, van, aki veszít. S van olyan költő, aki meg sem engedi magának, csak halála után teszik meg vele – nem is mindig tapintatosan – a filológusok.

Előrevethetjük: Garai Gábor nyert a merész vállalkozással. Nem azért, mintha lehetne hétszáz oldalnyi remekművet vagy jó verset írni. Ezt senki sem tudta, Petőfi zsenije sem, még Arany sem. Nincs a világirodaiamnak egyetlen ilyen költője. De hétszáz oldal megmunkált, gonddal létrehozott versszöveggel, sőt sokkal kevesebbel is, árnyalt, világos, félremagyarázhatatlan arcképet lehet rajzolni. Ki lehet bújni egy maszkból, amelyet az arcunk elé tettek, vagy az eleven élet vibrálásával lehet telíteni, át lehet lelkesíteni azt a maszkot, amelyet önként magunkra illesztettünk. Az arcvonás nemcsak a véletlen műve, hanem a választásé is. „Harmincon túl – ahogy Székely Magda szép verse mondja – az arc elszabadul, a rossz, a jó kiütközik javíthatatlanul.”

Miből bújt ki Garai? Abból a képből, melyet az értesültség, a közhiedelem alkotott róla. Amit az indulása – vagy a kiugrása – rávetített. Hogy a Tűztánc-nemzedék… Mennyire műviek ezek a gyors bélyegző-fogalmak, milyen sebesen kopnak el. Anélkül, hogy a Tűztánc-cal jelzett társadalmi mondanivalók jelenlétét Garai költészetében egy pillanatig is tagadnánk (ez ostobaság volna), az összegyűjtött versek egészen másképp rajzolják ki Garainak mind a társait, mind kapcsolódását a múlthoz. A megszokott párosítások többnyire félreértések. Nincs köze például Illyéshez vagy az Illyés-iskola bármely új hullámához. Abban a légtornászrendszerben, ami a magyar líra – hogy némileg átformálva magától Garaitól vegyük a hasonlatot –, ahol mindenki kapaszkodik valakibe vagy valakikbe, és ha lett valaki, hát tart is valakit, ebben a rendszerben Garait mások tartják. És amint nyilvánvaló is, ez a függés és összefüggés korántsem formai kérdés. A használható lírai anyag észrevétele, belső feldolgozása, majd a vers megformálása, építményének egész struktúrája ezen múlik. Garai magas szinten, magába olvasztó szinten tanulékony. Kapcsolódása mégsem kétséges. Kiemelkedő versei mögött József Attila áll, jó versei mögött Babits, színvonalas, de kevésbé jó versei mögött Szabó Lőrinc.

Mindez azonban igazságtalanul félremagyarázható, ha a költők egymáshoz való viszonyát iskolásan, epigon fokon értelmezzük. Ha viszont természetesnek vesszük azt, hogy a költészet tartományának leleménnyel, kínnal vagy zsenialitással meghódított minden új földdarabja általában csak rövid ideig a felfedező-hódító magántulajdona, és hogy az új köztulajdonba vétele: maga a költői kifejezésmód fejlődése, akkor már világosabb, hogy miről beszélünk. Garai már közbirtokokat vett birtokba. Az ihletődés, az észlelt jelenséghez hozzáfűzött kontempláció, a kifejtés tempója, a kép- és hasonlatanyag alkalmazása területén leginkább a Babitsét. De úgy is mondhatnók, a Nyugat első nemzedékének nagy hódítását a maga teljességében. Egy hajlékony, tartalmas, világosságra törő, roppant verskultúrát. Ezen ír, ez önkifejezésének alaphangja. Költészete egészét forgatva, már az avatatlan szem is észlelheti azt a formai feszességet és ugyanakkor hajlékonyságot (szonettek, tercínák, hexameterek, anapesztizált formák), amellyel ír; érzékenyebb fül pedig világosan kihallja a régi szavak, ismerős mozdulatok, költői képzetek visszhangját vagy új modulációját. Mindez természetesen tudatos; és nincs is mereven körülhatárolva az időben; a Gázel a Goethe-parkban Goethe modorában szól, a Párizsi posta egyik darabja Baudelaire-t, másik Apollinaire-t eleveníti. A Tűztánc Weöres Sándor-idézettel indul, s belőle csap át T. S. Eliotba. Apollinaire, Weöres vagy Eliot nevének említése azonban ne tévesszen meg: ezek inkább a szélső határokat jelzik. Garai alapállása racionálisabb, nem üldözi a mondhatatlant vagy a látomásoknak Apollinaire-t kísértő, lebegő, új tartományait. Ihletődése, versmondanivalója foghatóbb, konkrétabb, költői eszközei körülhatároltabbak, szolidabbak. „Megcsinálja” ugyan ő is a verset, mint az igényesebb modern költők, de nem a megcsinálás közben jön rá, hogy mit csinált meg.

S hogy miből ír, milyen élményekből-észleletekből? Ihletének főbb területei világosan bemérhetők, tapinthatók. Legfőbb ihletője (versre izgatója) a pillanatnyi látvány: a jelenségvilág egyszeri, konkrét mozdulása. S közöttük is legeslegelsősorban a természeté. (Híressé vált szerelmi lírája, ami persze rokon fogantatású, csak a természetlíra után említhető.) Csaknem egymás mellől idézem a verskezdeteket: „A tárt ablakon át sötéten szobánkba hömpölyög az ég”, „Nyári viharok dúlják a mezőt”, „Hosszúszárú kukorica, de megdőltél az éjszaka”, „Az őszi nap már álmosan és imbolyogva jár”, „Gyanakvó cinke-nesz. Avartűz borveres”, „Mintha rakéták sötétvízü tóba, felhőbe fúlnak sápadt csillagok”. A kötet 57. oldalán kezdtem, és a 63-ig jutottam el, s még három újabb ilyen természeti képpel induló verskezdést idézhetnék a következő két oldalról. Persze, azért az ilyen vers egészében nem, vagy nem csupán természetlíra (József Attila Hazám című verse a tapsikoló jázminokkal indul, az Óda a nyárral és a sziklafallal). Garainál is gyakran belejátszik a személyes vagy a világszemléleti áttétel, de tagadhatatlanul tartózkodással, csaknem parnassien hűvösséggel. Szinte-szinte elmondhatná ő, is: „ezek hideg szonettek” (nemhiába ez a kedvenc formája), s csaknem azt is: „szonett, aranykulcs zárd el szívemet, erősen, hogy csak rokonom nyithassa”. (Persze itt sem szabad, ahogyan eredeti helyén sem, Babits szavait szó szerint venni.) Kétségtelen, egy sereg finom észrevételt hordozó, szépen megmunkált természeti képet kapunk – sok mindennel átszőve – ezekben a versekben – (például Őszi nap, Rózsa-tűz, Dáliák) –, s nem kétséges az sem, hogy ez a feszes természetlíra véges-végig jelentékeny az egész költői oeuvre-ben – értékszintjének egyik biztos záloga.

Hogy függ össze ezzel az ihletterülettel (és a míves, elegáns megformálással), hogyan ízesül hozzá a másik, a többet emlegetett, a társadalmi mondanivalókat hordozó? Az elkötelezetten harcos, az emberi ügyekért hevesen küzdő? Sokan hiszik, vagy hosszú ideig hitték, hogy itt valami ellentmondás van. Hogy egyfelől lefojtottság, rejtőzködés, másfelől hitvallás. Hogy egyfelől szemlélődő hajlam, másfelől cselekvő agitáció. Nem tudom. Garainál mindenesetre a két terület ízesülését valahogy így képzelem: erős, alacsony napkoronggal szemben nézi a világot, a fény minden változása megindítja; a fák, füvek, virágok vibráló tánca, a természet szépsége vitális boldogsággal tölti el – ez különben természetlírájának alapmondanivalója. Ezt a boldogságot, humanizált létörömet szeretné rávetíteni a szembesütő nap (vagy a lényéből fakadó hűvös távolságtartás) miatt már egyedileg kevésbé plasztikusan látott emberekre, emberi jelenségekre. De az emberi világ, a valóság az ő normatív rendjét, humánus eszményeit folytonosan sérti. Absztrakt hűvösség meg ugyanakkor normatív megszállottság ezért vegyül egymással lírájának ezen a területén. Ha ugyan vegyül még mindig. Mert, ha igaz is, hogy Garai költészetét egy fából faragták – nagy váltásokkal, kísérleti periódusokkal vagy látványos ugrásokkal nem találkozunk benne –, mégis: társadalmi mondanivalójú lírájának van titkos alakulása. Az elvontból, a gyakran csak képzelettel átéltből, a konkrét, a személyes felé vezet az útja. A magamagán tapasztalt és átvilágított felé. S mert a lírában mindig a személyes, az átélt válik vitathatatlanul általános érvényűvé, az ezerszer szavalt, ismert versek mellett és fölött a vállalás és választás személyes küzdelmét is kirajzoló Dávid- és Jób-példázatok – A szenvedély évszakai-nak ezek a záróakkordjai – jelzik itt a legmagasabb, legérvényesebb szintet. Garai szocialista költészetének legtartósabb eredményeit.

Hogy küzd meg az ember, a költő a magában hordozott alkattal? Ha a belső, kontemplatív világ – ez az érzékeny, hamar felizzó – amúgy is tele van közösségi gonddal, az azonosulás vágyával, minden emberi átélésének áhításával, hogyan lehet akkor még beljebb kerülni az emberi dolgokba – az összegyűjtött versek utolsó harmadának tanúsága szerint ez Garai költészetének egyik fő gondja. A másik: hogy lehet a világosságigényből semmit sem engedve a tartalmak és a kifejezés új, kimunkálatlanabb területéig is kinyújtózni, azt is birtokolva, amit József Attila után már magába zárt, meghódított a magyar költészet, s túljutni azon is. Garai Gábor gazdagon termő költészetének, mely programszerűen igényes úton jár, ez volna az elkövetkező, nagy „költő virtusa”. Arról van itt szó, amit más szavakkal, más kiindulásból magamagának így fogalmazott meg: „idegzeted rácsába zárva lappang – elméden egyszer fog csak átnyilallni – az ösztönöst, e tűnő akaratlant – próbáld a tudat csapdájába csalni”. De hiszen erre törekedett eddig is. Nincs előtte új feladat.

Élmény-gazdálkodás

A költői élménnyel nem könnyű bánni. Tudni kell gazdálkodni vele, mint valami korlátozottan rendelkezésre álló nemes valutával. Az élmény csakugyan a legnemesebb valuta – a költői lét aranyalapja –, nem mindegy, hogy szétszórjuk, aprópénzre váltjuk, elpocsékoljuk, vagy sóvár fukarságunkban a legkörmönfontabb beosztással a maximumot préseljük ki belőle. S ezzel már körül is írtam a gazdálkodás két gyakori szélsőségét. Vannak pazarló, megfontolatlan költők, frissen vert nagypénzt, kopott garast vegyesen és számolatlanul kihajigálók, s vannak született fukarok, akik szűkös pénzen is mindig nagyra alkusznak. S vannak végül – hogy a harmadik szélső magatartást is leírjuk –, akik megjátsszák, hogy van pénzük, pedig csak szemfényvesztők, és ügyeskedve kölcsönpénzből élnek. Az ő életmódjuk nem témánk.

A művészi élmény – ha éppen definiálni akarnók – egy érzelmi színezetű, emócióval együtt járó felfedezés vagy felfedezéssor. A költői élmény: költői értékű felismerés. A vers természetesen csak ritka esetben alapul egyetlen élményen; ilyen az Über allen Gipfeln. Rendszerint élményhalmaz – vagy még inkább: fokról fokra magasabbra vezető, felépített élménysor. (Lásd például a Szeptember végén-t.) Legalábbis így szoktuk meg, s így tükrözte a magyar költészet nagyobbik fele századunk bő közepéig. Innen kezdve azonban nálunk is, mint megelőzőleg szerte a világban, változás következett. Tegyünk egy Szabó Lőrinc-verset egy csaknem tetszőlegesen választott (de azért színvonalasnak ismert) fiatalabb mai költő verse mellé. Szabó Lőrinc költői élménye (élménysora) nyomban kiviláglik. A mai költőé viszont, ha felfogjuk is, rejtettebb lesz, homályosabb. A változásnak több oka van. Többnyire más lelki rétegből valók a mai költői élmények. Többnyire másként, több alakítással, sűrítéssel, kihagyással, elhallgatással érik el kifejezésüket. A két élményfajta úgy viszonylik egymáshoz, mint a hegy és jéghegy. Az előbbi látható, bejárható. Az utóbbi nagyobb részben rejtve marad a tengerszint alatt.

De ez még csak az élményfajták különbsége. A velük való gazdálkodás egymástól való eltérése, ha lehet, még nagyobb. Egy réges-régtől uralkodó puritán ökonómiát váltott fel líránkban egy végletesen instabil: hazárd inflációt, merész deflációt egyaránt magában rejtő.

Nem célom e téren a pillanatnyi helyzetrajz. De a probléma minduntalan felbukkan, valahányszor, mint most is, olyan költőket párosít egymással a véletlen, akik más-más élményfajta és más-más élménygazdálkodás alapján írják verseiket.

Berda József életművének súlypontja a 30-as, 40-es évek időszakára esik. Kovalovszky Miklós mondja ezt a Berda költészetét méltóképp első ízben bemutató válogatott kötet (Száguldj, szabadság!) utószavában. A több mint négyszáz oldalas kötetből kitetszően valószínű, hogy igaza van. Egy bizonyos: Berda költészete a húszas években formálódott ki, a harmincas évek legelején lelte meg azt a jellegzetes Berda-hangot, amelyen nem sok változtatással haláláig (1966-ig) írt. Ez a hang egyszerű. Csak az élményt mondja, a tiszta élményt, stilizálatlanul, díszítetlenül, felfokozatlanul. Nem él, vagy alig él különösebb képi vagy formai hatáskeltéssel. A Berda-vers természetes beszéd; a világos és bonyolítatlan alapélmény világos és bonyolítatlan kópiája. Ne higgyük persze – ne alázzuk meg a művészetet azzal a felfogásunkkal –, hogy ebben nincs is művészet. A természetesség nagy művészete van benne, amelyet Berda is teremt, létrehoz, produkál. Nem vagyunk hát híjával a produkciónak – tapsolhatunk, méghozzá lelkesen, hiszen úgy hozta létre, mintha semmi volna.

Kosztolányi volt az első, aki méltányolta és pártfogolta a természetességnek ezt a művészetét. Pedig az ő útja mennyire más volt. Berda avantgarde nyomdokon indult. Kassáktól leshette el, az ő bátorító példájából ébredhetett rá, hogy azt kell elmondani, amit az ember megél. S ha az ember történetesen újpesti proletár, ahogy Berda az volt – vagy olyasféle kiszolgáltatott létformában élt –, akkor ezt a proletáréletet úgy, ahogy van. Nemcsak egy szegletét, felsrófolt tudatállapotát, hanem a létet magát, látszólagos földhöztapadtságában és kisszerűségében. Eszközként jó volt erre az avantgarde kínálta szabad vers, amely a maga kötetlenségében képes volt befogadni a köznapi dolgoknak és érzéseknek azt az új esztétikumát, melyet Berda kifejezni kívánt. A szabad verset Berda – egyéniségéhez alakítva – át is vette Kassáktól, de az avantgarde élménykezelést vagy élménykifejezésmódot: magát az avantgarde élményt már nem. Annak a nekifeszülésnek, amely a kifejezés körét mindenképpen tágítani akarja (mert nyugtalanítja a dolgok mélyén lappangó rejtett összefüggés, a világ sejtett és áhított titka), Berdában semmi nyoma. Az ő számára nem volt a világ, mint barátja és vitázó társa, József Attila számára, nyugtalanságra ajzó örökös intellektuális probléma. Sem a tudatmély – az eredetet, az egzisztencia létét, a semmit lidércfényeivel kutató – nem volt költői kifejezésre váró terület. A maga derűs életszeretetében, mint a természeti népek, úgy fogadta el az életet, amilyen.

Az életet, mondom, a maga biofizikai törvényszerűségeivel, de nem társadalmi vonatkozásaival. Ami a társadalmi létet illeti, a nagy költőtárssal és baráttal rokon eszméket vallott, rokon humanizmust. „Az igazi költő a kor lelkiismerete – vallotta 1948-ban írt önéletrajzában –, s természetes, hogy csak haladó szellemű lehet.” Tudjuk, annyi sok keserű tapasztalat után, hogy önmagában véve mi az értéke (mily elenyésző) egy-egy ilyen állásfoglaló kijelentésnek. A mű és az élet egymásra ható egészén múlik itt a szavak súlya, tartalma. Ne azt mondjuk hát alátámasztásul, hogy Berda mindig is a szegények, a javakból kirekesztettek életéről írt, a karámon kívüliekről. Ez önmagában kevés. Ne azt mondjuk, hogy hazugságot és álfinomságot félreseprő iróniával fedte fel az ember biológiai egyenlőségét – minden egyenlőség-idea természetes és triviális alapját. Ez sem vezet el a lényegig. Ne azt, hogy pukkasztóan gunyoros, merész versekben harcolt az adott társadalmi hierarchiával, s tépázta meg a hatalmasok glóriáját. Ne csak azt, hogy az antihumánus ideológiák terjeszkedésének szörnyeteg-idején hogyan fordult szembe, mily indulatosan, az alantas eszmékkel és terjesztőikkel. Egyik szelete-cikkelye ez az igazságnak. Gondolkozzunk el a legkritikusabb időkben kiadott kötetei címén: Irgalmas szegénység, 1931; Indulat, 1934; Sötétség, 1939; Béke, 1940. Gondolkozzunk el a kötetek elé tett, ismétlődő megjegyzésein vagy mottóin: „Mivel a tiszta irodalmi szabadság az élő szó és betű nélküli képzeletben érvényesülhet inkább: meg kell említenem, hogy kötetem anyagának több mint egynegyed részét kénytelen voltam – mint önkéntes cenzor – kihagyni.” 1933; „Aludni jó és kőből lenni kéj, amíg tart a gyalázat és az átok” (Michelangelo), 1934; „Mit csináljak, mondd? – Ordítsak talán, hogy – kivetkeztetek már minden emberségből?” 1941; „Az nem lehet, hogy ész, erő – És oly szent akarat – Hiába sorvadozzanak – Egy átoksúly alatt” (Vörösmarty) 1943. S ha jól figyeltünk, a dátumoknál a történelem eseményeit is némileg megidézve, akkor végül gondolkozzunk el azon is, hogy a későbbiekben, a költői humánum újabb próbája idején vajon Berda neve ott szerepelt-e a fényben fürdőzők listáján, vagy maradt ő továbbra is a szegények és legszebb reménységeikben egy időre ismét megcsalatottak költője. S csak most igen, most olvassuk el újra az önéletrajzból kiragadott mondatot: egy teljes élet aranyfedezetével fog az világolni.

Ez után már elmondhatjuk Berdáról mindazt, amit róla általában el szoktak mondani. Hogy egy gyermek természeti tisztasága, egyszerűsége és sebezhetősége lakozott benne. Olyan latinosan gátlástalan életöröm, mely az étel, ital gyönyörűségeit (sőt a biológiai funkciókéit is) éppúgy megéneklésre méltónak tartotta, mint a lélek finomultabb élvezeteit, erdőjárások, gombászások, okos baráti beszélgetések pezsdítő jóízét. Egy aranyló húsleves, egy ropogós libasült, egy tinóru- vagy fülőkegomba (hogy a telt női idomok látványát meg se említsük) akkora lázba hozta, hogy e csaknem infantilis érzelmi kilendülésből remeklések születtek. Sebezhetőségéből pedig a szelíd, másnak nem ártó, de a korlátozás igáját nem tűrő individuum szabadságénekei fakadtak. Világos önismerettel vallja magáról, hogy ő: „Kakuk Marci kedélyes, imitt-amott még huncutabb hasonmása: költőként kiszakadt közönséges emberi lény.” Közönséges, de olyan értelemben is, hogy általános, egyetemes; emberi, de olyan értelemben is, hogy teljesedésre vágyó és minden embertelenség ellen felhorkanó. Figyeljük meg, milyen pontosan fogalmaz, hogyan védelmezi meg költészetét a szokványos előítéletekkel és lekicsinylésekkel szemben: „Nemcsak torkod-gyomrod s más érzékszerved – füled és szemed, sőt lelked is van hallani – és látni mindazt, mi elmúlhatatlan az – élet minden mozdulatában; hogy hűbb képet – kapjon a világ végtelen arculata emígy.” Nem kiválasztott lény, hanem olyan boldog alany ő – vallja a vers folytatásában – „ki a rábízott hivatást, melyre született lelkiismerete szerint lobogó szavakkal igyekszik megörökíteni”. Lobogó, de még inkább igaz szavakkal, ahogy egy önmagához hű, igazi költőnek kell.

Zelk Zoltán írta egyszer Berdáról – remélem, nem téved az emlékezetem –, hogy ha a magyar költészet elíziumi mezején állna egy asztal, az igaziak asztala, mely mellett sorban helyet foglalnának mind a nagyok, Balassától Adyig, Csokonaitól Kosztolányiig, Vörösmartytól Babitsig, József Attilától Füst Milánig és Kassákig (egyre több annál az asztalnál a kortárs, a személyes ismerős), akkor Berdának is volna ott elvitathatatlan helye. Én se hiszem másképp: azok ott az asztal körül, székeiket kedvesen vagy mogorván arrébb taszigálva, okvetlenül helyet szorítanának neki maguk között.

Egyik napilapunk kritikusa Szécsi Margit új kötetéről, a Szent Búborék-ról írva, elmarasztaló bírálatában még a költőnő tehetségét is megkérdőjelezte. Lehet persze egyet-mást vagy akár sok mindent is vitatni Szécsi Margit költészetéről beszélve. Ezt azonban nem. Szécsi Margit született költő. Mit értek ezen? Olyan látásmódnak van természetes birtokában, amely felismeri a jelenségvilág költői összefüggéseit. Tele van par excellence költői élményekkel. Nézzünk egy példát a kötetből, csaknem tetszőlegesen kiragadva: „Dongó zendül, elzuhan. – Percet köszörül a sáska. – Pengő sürgönydrótokon – tények patkány-vonulása.” Aki ezt a percet köszörülő sáskát meglátja, és láttatni tudja – megfelelő érzelmi-tartalmi közegbe ágyazva –, és aki a sürgönydrótokhoz a tények patkány-vonulását kapcsolja (bár képileg kicsit billegnek a dróton ezek a patkányok), az költői felismeréssel fogadja be a világot. A széthulló és önmagában értelmetlen milliárd részletet, a puszta látványt emberi jelentéssel tudja felruházni, tartalmassá tudja tenni. S mi más volna a költői tehetség magva? De elmélkedés helyett kövessük nyomon az idézet folytatását. „A szövetség kereke – kamillás füvekbe ásva. – Tömör fal a fű dagálya, – harmattól ablak-soros, – ragyog, akár a kaszárnya.” És persze idézhetnénk még rengeteget, mutatósabbakat és könnyebben felfoghatókat is, olyanokat, mint „gyíkok kettőskereszt-árnya mutat a fölkelő nyárra”, mert bennük a költői felismerés közelebb áll köznapi szemléletünkhöz. De a könnyű félrevinne, meghamisítaná az összképet, az ugyanis meglehetősen bonyolult.

Már az eddigiekből kitetszhet: Szécsi Margit költői kapcsolatteremtései mennyire merészek, mennyire egymástól távoli dolgok analógiás párhuzamosításán alapulnak. „A szövetség kereke” olvastán például ki gondol az Istennel való szövetségre, amire gyaníthatóan a költő gondolt, s ami csupán a rímkényszer miatt van beleásva és nem belerejtve a szintén kerek (ez volna az analógiás alap?) kamillavirágokba. A harmattól csillogó, felénk tornyosodó fű és kaszárnyaablak-ragyogás kapcsolata ennél valamivel közvetlenebb, kellő képzelettel már-már utánagondolható. Mégis nekünk, bocsánat a frivolitásért, a szövetség kerekén kell tovább haladnunk. Pontosabban: Szécsi Margit jelképpé nagyított kapcsolatfelismerésein. Ezeknek a felismeréseknek az alapja rendszerint egyetlen, szemlélet igazolta megfelelés. Éppúgy, mint a szimbolista költészet szimbólumainál. Szécsi Margit nyíltan vállalja törekvéseiben a szimbolistákkal való rokonságot. Azért is nyúl vissza Adyhoz, Ady jól ismert, kimunkált jelképeihez. Nemcsak a temető, a nádas, a láp tér nála vissza, az eltévedt lovas, mint gőz-lovas, hanem a félreismerhetetlen Ady-strófa lejtése is: „Csak az élt, aki szeretett. – Csak az létezett, akit láttak, – kit a Szerelem Csillaga – magáravállalt.” Igen, de Adyval ellentétben – jól tudjuk – ebben a népi szürrealizmusban a megfelelések általában távolabbról kapcsolódnak egymáshoz, mint a hagyományos szimbolizmusban. Távolabbról és kifejtetlenebbül. Költői élményre fogékonyan és gyors felismerésre készen Szécsi Margit olykor túl gyors felismerésekre jut, merész vagy éppen erőltetettnek ható felismerésekre. (Például: „Üvöltő hattyúcsorda-álmaim”, „Tisztaság fogalma, a világ véres fogsorát sikáló élő fogkefe” stb.) Mintha gazdagon áradó élményképzését nem szűrné, ellenőrizné eléggé; olykor nem hüvelyezné ki az élmény világos magvát, élmény-embriókkal is megelégedve, álélményekkel is becsapva magát. Holott, ha minden mindenre hasonlít, minden mindennek a jelképe lehet: devalválódik a költői felismerés.

Ez persze csak a módszer ad abszurdum vitt végső veszélye. Szécsi Margit megáll a meredély előtt. De azért egy-egy nagyobb, látomásos versében, különösen az etika kérdéseivel bajlódó A liliomos bolygó-ban megkísérti az élményinfláció, a jelképek szecessziós túlbonyolítása. Nem mintha nem volnának itt is egységes, szuggesztív részletek. Nem mintha a kötet másik két nagyobb vállalkozása, A Visszafelé Olvasott Könyv és a Dávid a szederfán igazságosztó világvége-látomása nem volna sikeres teljesítmény létkérdéseket bolygató költészetünkben. Úgy tűnik fel mégis, hogy Szécsi Margit egykor hetykén kibomló s ma már komorabb, tragikusabb színekkel átszőtt lírájának igazabb, hatásosabb kifejezője a dalforma. (Kezdetben is az volt, egyénisége vadóc-vonzását, báját azzal rajzolta ki.) Az az áttekinthetőbb, többnyire egy élményből fakadt, erősebben szerkesztett és mégis apollinaire-es, lebegő, sanzonszerű vers, amelyből a Szent Búborék-ban is jó néhány kitűnőt találni. Így kezdődik például az egyik: „Mint az őzbak delelőben – a kihantolt temetőben – a forró koponyapáston – szökell akár a parázson: – emlékeimen úgy járok, – sajogván hetykén ugrálok, – sütögetnek az ős-szülők, – s az eltemetett szeretők.” Olyan természetes érzékletesség csap ki, vagy még inkább süt a versből, amelyet a megcsavart jelképrendszerekkel bíbelődve szinte lehetetlen létrehozni. Lehetetlen? Íme egy példa, hogy a dalforma fegyelmében, a Kalóz-dal nyolc sorában még azt is létrehozza: „Jámbor vagyok, mert lehetek, – mert ihatok, mert ehetek, – mert baljós égi jelemet – leütöttem a porba. – Ha az a csillag megered, – újból világgá mehetek, – megveri zúgó fejemet – a fekete vitorla.”

Íme a két szélsőség: filozofikus fehér köntös vagy fekete vitorla. Lehet, nincs is közöttük ellentmondás, Szécsi Margit vagabund énekéhez ez az utóbbi talán mégis jobban illik.

Ladányi Mihály új kötetének a címe – Kitépett tollú szél – megtévesztő. Költőjének nincs köze ahhoz, amit a cím sugall. Nincs köze az új szecesszióhoz. Nincs ahhoz a képkezeléshez, élményformáláshoz, mely gyors és merész vagy erőszakolt párhuzamosításokkal teremt jelképeket: S végül nincs köze a nála jóval fiatalabbak félképeket, képjelzéseket összetorlasztó stílusához. A cím szimbólumra utaló, keresett képzavara nem illik hozzá. Ladányi tartózkodóbb náluk, a kifejtésben puritánabb és erősebben racionális. Élményei közvetlenebb élmények, sietve papírra vetett napi meditációk eredményei. Maga némileg hivalkodva mondja, bár az olvasóra ez nem tartozik, hogy kóborlásai közben írja meg őket, kiskocsmákban, vidéki állomásokon, soha dolgozószobában. Ez volna körülöttük a romantika? Vagy inkább a be nem illeszkedés, a bele nem nyugvás egyik jegye? Egy külsőség, amely azért valami mélyebbet, önmagánál fontosabbat takar.

Ladányit bizonnyal nem kell bemutatni az olvasónak. Nyolc kötetével (ez a kilencedik) az elmúlt tizenöt év alatt igazán belénk írta a karakterét. Rimbaud úgy hitte, hogy a költő – látomásaival szabállyá nőtt szabálytalanságként – a haladás megsokszorozója lesz. Ladányi a mindennapok aprópénzére igyekszik váltani Rimbaud csaknem kozmikus tőkéjét. „A kérdés, hogy a hétköznapi problémák mozdíthatatlanok-e – vallja –, ez fűti lázadásomat.” Nagyrészt csakugyan ez fűti. Mint ahogyan régebbi, még hetykébb, még inkább odamondogatós korszakában is ez fűtötte. A köz dolgai, a politikum az ő számára természetesen életérzés-kérdés. (Valamirevaló költészetben csakis az lehet.) De mert életérzés, a régi Ladányi-kép új elemmel is gyarapszik az új kötetben. Az egyik az öregedés, a másik a keserűség. Az előbbi érzelmes önsiratásával, konvenciókon alig túljutó megoldásaival lehúzza, az utóbbi őszinteségével emeli költészetét.

Ez a költészet különben prózaiságra, beszédessé váló tények csoportosítására alapozza hatását. Ennek irodalmunkban meglehetős hagyománya van, főleg Kassákban és avantgarde áramlatában. A jegyzőkönyv című vers például így kezdődik: „Ma hajnalban – fel kellett feszítenünk a nap redőnyeit, – be kellett hatolnunk november tizedikébe, – ki kellett rámolni a fiókokból – nyolc óra munkát, – nyolc óra szórakozást, – nyolc óra alvást. – (Utóbbi két fiók csaknem üres volt.)” Ez a szántszándékkal költőietlen közlésmód (fel kellett feszíteni, ki kellett rámolni) a húszas évekből visszhangzik. Ladányi jó érzékkel azt élteti, fejleszti tovább itt, azt a szókimondó nyerseséget, ami egykor Kassák proletár szemléletéből fakadt. Félig-meddig tehát a régi avantgarde hagyományból is. Költészete legjavában ennek világosak a nyomai. Még az idézett vers befejező részén is átsejlenek: „Aztán az albérletek őrszobáin, – mikor az őrmester éj – képünkbe bámul, – jegyzőkönyvbe kell mondanunk, mit NEM csináltunk aznap. – S bandábaverődött belenyugvásunkra – és gyávaságunkra ismét kiróják – a dög-magányos órák – az éjszakányi szigorított – álmatlan forgolódást.” A kép, az őrmester-éjjel, expresszív és racionálisan végigvitt. Ha keresni akarnók Ladányi népszerűségének titkát, akkor a fenti elemekben: a mindennapok elleni lázadás expresszív, világosan és könnyen követhető kifejezésében találhatjuk meg. Ezt jól csinálja, többnyire hatásosan, helyenként valódi költői szuggesztivitással. (Lásd a kötet kiemelkedő verseit: Minden reggel, Dialektika, Kívül, Meditáció, Téli vers.) Hogy milyen mélyen? Átfogóbb szemlélettel nézve mennyire meggyőzően? Erről azért beszélni lehetne. Leleplező, ellentmondásokat felmutató, aforisztikus versein érződik olykor a magára vett szerep puszta rutinmozdulata. Amellett helyzete, egyénisége billenékeny is. Világosan kitetszik ez a kötet szerelem-, magány-, öregség-verseiből – hogy csak a kérdés egyik felét bogozzuk –, melyeken ott a hangváltás: tényközlő tárgyilagosságból a költő itt-ott édes-bús táncdalba téved. Őszinteségből, szókimondásból költői konvencióknak hódoló tetszelgésbe. Maszatos álérzelmek közé. Pedig ebben a témakörben is meg tudja lelni magát: „A város felett szentháromságként lebeg – a válóperes bíró – az anyakönyvvezető – és a küretőr. – Mihez kezdjünk, szerelmem, a szerelemmel?” Ez Ladányi. Még ha egyszerűsítő szemlélete ingerel is. De hiszen éppen ezt akarja.

Vállalkozások

Napjaink költészetében divatosak a nagy vállalkozások. Költőink egy-egy nekiszaladással a mindenséget kívánják versbe venni, az emberiség végső létkérdéseit ostromolják. Lelkes híve vagyok az igénynek, a sűrítésnek, a mélyfúrásnak, a jelenség ürügyén a törvény kitapintásának: annak a verspályának, amely a hangulatból kiindulva eljut az életérzésig, kifordítja minden szegletét, nyomába szegül okainak. De azért az Über allen Gipfeln-t is szeretem, a világirodalom talán egyik legigénytelenebb vállalkozását. Merem hinni, hogy létrehozó költői élménye: a természet és az emberi hangulat közvetlen kapcsolata örök költői élmény, lírai alapmondanivaló – koroktól, stílusoktól függetlenül. Az, hogy ősz van, Babits mondataival mondva, Babits szavával kiáltva el, „nagy hír”, még ha tudjuk is mindnyájan. S a vers, a Mint különös hírmondó egyike a nyelvünkön írott legnagyobb verseknek. A líra területén nincsen olyan szabály, hogy az igénytelenség vagy igénytelenség látszata mögött ne bújhatna meg remeklés.

Hajnal Gábornak nem kell pironkodnia azért, mert céljait tekintve többnyire szerény. Mert arra korlátozza magát, hogy meglehetősen homogén, átúszó gondolatfoszlányokkal színezett hangulatvilágának naplószerű krónikása legyen. S azért sem, mert a hangulat megelevenítési formája mindig egy természeti kép. Egy pasztell táj. Méghozzá nem is egyedien változatos, hanem lekonkretizált, a belső tartalmak igényei szerint általánosított. Hogy a módszer nagy magyar elődjét megnevezzem: Juhász Gyula tudta így kiemelni és általánosítani a látványból azt, ami a hangulatát kifejezte. De Hajnal nem hozzá kapcsolódik, hanem inkább a romantikához, olykor az expresszionizmushoz. Az ő tájain a hegyek mosolyának tiszta fénye van, kajánul, keserűen nevet a decemberi nap, dermesztő szél vihog, álmos és durcás arcú az ég, a fenyves csodálkozva néz körül komoly-zöld szemével. A másfajta költői eszközvilágot, a másfajta líraiságot szeretném érzékeltetni a kiszemecskélt idézetekkel. Hajnal Gábor kapcsolódását – a franciánál, angolnál századunkban kisebb hatású – német költészethez, melynek ő nemcsak kivételes ismerője, hanem leghatásosabb terjesztője is. S méghozzá igazán nem szerény, hanem nagyszabású vállalkozásokban. (Lásd fordításait s főként a német nyelv területét feltérképező lírai antológiáit.)

Ezt a nálunk szokatlan, polgárjogot alig nyert líraiságot úgy is lehet jellemezni, hogy van benne szándékolt ragaszkodás a mindennapi tényekhez (érzelmekhez) és a tények (érzelmek) köznapi (ismert, megszokott) megnevezéséhez. A kifejezés terén van benne lefogottság, szürkítő szerénység. Ezt Hajnal világosan példázza. Szövegében ritka az ilyesféle találó kép, melyet – egy más ízlés alapján – napjaink költőitől szinte kötelezően elvárunk: „A nyírek fehérsége rámreflektoroz.” Nem, az ő költészetét az idézet előtti és mögötti sor tényközlő tónusa jellemzi: „A fák között szürkésen hó lapul” és „sötét arccal az ég figyeli utamat”. Az, hogy miért került a versbe a szürkés hó, s hogy milyen az az út, melyet sötét arccal (és hogy miért sötét arccal?) figyel az ég, csak a vers végén indokolódik, s kap önmagán is túlmutató jelentést. Ott válik személyes lírai híradássá.

Ha válik, persze. Mert nem lehet azt állítani, hogy ebben a szűkített célú és köznapian általánosító költészetben könnyű volna kiemelkedő verset írni. Ellenkezőleg. Az egyszerű, földsúlyú elemek rendjének, egyensúlyának ritka szerencsés összeszerkesztettsége kell hozzá, hogy a lebegő áttétel létrejöjjön. Olyasformán, ahogy a vas, a nikkel, a króm, az alumínium micsoda megtervezett, bonyolult kombinációja kell, míg a rakéta vagy a repülőgép fel tud emelkedni. Hajnal Gábornak új kötetében (Hűvös nyárban) leginkább ott sikerül ez a felemelkedés, ahol nem általában rajzolja meg hangulatvilágát, hanem ahol a múló idő, az öregedés mindnyájunk számára szorongató tapasztalatairól vall. Ott tehát, ahol a költői tapasztalat és a természethez kötött kifejezésmód szoros párhuzamban van egymással: a versmag, az élmény az ember természeti létének közvetlen következménye. Vagyis alapmondanivalót hordoz a lírai alapforma.

Születésnapi vers-ében azt írja: „A keresztúton mindig kiszemelted – a magad útját, azon mentél szótlanul – nem tehetsz szemrehányást senkinek”, s aztán így zárja a verset: „Ha megint keresztúthoz érsz – megint választasz és megindulsz – a saját utadon – és az az út megint a nehezebb lesz.” Csakugyan nehéz út. Csakugyan konokul választott.

Ami a költői célokat illeti, Fodor András is óvatos. Nem vág bele (vagy csak elvétve) nagy vállalkozásokba. De azért új kötetét tekintve ez a dolog mégsem olyan egyszerű. „Ahogy a közelmúltban írt verseimet nézem – mondotta éppen az új kötet anyagáról a költő –, a régebbieknél szembetűnőbb karakterjegyük az idővel való viaskodás.” Kötetének címe is erre utal: Az idő foglya. A mondott karakterjegy vállalkozásként igazán a létkérdések közepébe vezet. Örök és nagyszabású lírai témák felé. Miért volna hát Fodor András céljaiban óvatos?

Egy kicsit hátra kell lépni, el kell távolodni az új kötettől, hogy a kérdésre világosság derüljön. Fodor Andrást egy időben szívesen emlegette úgy a kritika, mint a hagyományőrző lírai realizmus korszerű folytatóját. Másként s valamivel pontosabban fogalmazva: mint egy könnyen érthető, konkrét, a valóságot közvetlenül megjelenítő kifejezésmód hívét; szűkebben értve: mint az illyési stíluseredmények kamatoztatóját, továbbvivőjét. De Fodor – amint az új kötet is elénk tárja – változtatott stíluseszközein. Megtartotta ugyan, főleg versindításaiban, egyik legfőbb erényét, a költői rajz pontosságát (az új kötet vezető verse például így kezdődik: „Valahol fémes, monoton – zúgás fűrésze remeg. – Valahol hegesztőpisztolyok – szúrnak parázsló vasak húsába”), de szövege általában összevontabb és áttételesebb lett. (Az idézett vers például így folytatódik: „Rétegek súlya csikorog, omlik, – feszül az emlék tengelyére, – de őrzi, védi kínjai edényét – bűnhődött győzelmét a béke.”) Lépés ez – még ha itt a megvalósítás nem kiemelkedő is – egy másik és a realizmusból szintén kitagadhatatlan hagyomány, a József Attila-i örökség felé. Az idő foglyá-nak talán a legsikeresebb verse, a Csend még világosabban (és meggyőzőbben) tanúsítja ezt a kifejezésbeli átalakulást, hiszen az olvasó már a vers első négy során érzékelheti, hogy az József Attila-parafrázis. „Végül is megbékél a lét, – nem kérdi tőlem, mért vagyok. – Földről, égről pillámra gyűlnek – tollászkodón a csillagok.”

Igen, az eszközök változtak, a kifejezés levegősebb lett, áttételesebb, az egyszerinél tartalmasabban foglalja magába az általánosat, a törvényt. Egészében úgy mondhatnánk, hogy Fodor András közelebb hozta költészetét a 70-es évek általános kifejezésstílusához, s nem csökött meg ott, ahol Illyés követői – mesterük nagyszabású pályaívére képtelenül – meg szoktak torpanni. Vonatkozik mindez a szóválasztásra, a képi kifejezésmódra, a versmondat szövésére-fonására, a versbeli előrehaladás dinamikájára. Egyre azonban nem, vagy csak nagyon kevéssé vonatkozik. Magára az élménymagra, melyből a vers fogan. Ezen Fodor András vajmi keveset változtatott. Pontosabban: mivel az élmény a tehetség adott adománya és rajta költői munkával aránylag keveset lehet változtatni (érvényét legföljebb általánosabbá lehet tenni, tartalmát kontemplációval felgazdagítani): a régiekhez képest nem élt nagyobb válogatással az élmények területén. Még mindig tapad az egyszeri élményhez, s ritkán sűrít a versbe egymást erősítő élménysorokat.

A változtatott kidolgozásmód és a változatlan versmag között Fodor András költészetében feszül ma is valamelyes ellentmondás. Aki törvények kimondására készül – és nagyon örvendetes, hogy arra készül –, az nem időzhet el csupán az egyszeri tapasztalatnál. Nem járhatja körül aprólékos fontoskodással mindazt, amit megélt vagy megél, nem állhat meg a jelenségvilág külső burkánál. (Bármennyire értékes is, gazdag humánumú, amit eddigi módszerével máris létrehozott.) Annak a saját tapasztalatkincsét (– bocsánat a képzavarért –) röntgensugárral át kell világítania, a dolgok csont-törvényét is látnia és láttatnia kell. Az idő foglya híradással tartozik az időben élők fogságáról. Annak, ahogy Fodor maga is mondja a San Miniato al Monte faragott oltáráról írva: „a forgandó időt márvány mintán kell felmutatni”. Az új kötet gerincét alkotó Kettős rekviem című ciklusban (egy ízben külön is megjelent már) sikeres leginkább a költő ilyen irányú törekvése. Két halálélmény – létérzetet átalakító – teszi itt jelentékenyebbé a versmagokat, fokozza fel Fodor élményvilágának általános érvényét, teremti meg a személyesnek és az egyetemes érvényűnek azt a dialektikáját, amely nélkül nincs igazi költészet, vagy legalábbis nincs, nem egzisztál az a költészet, amelynek igényes formanyelvén Fodor magát ma már kifejezi. Vagyis hogy itt és jórészt a kötet további részében is az intenzív hatású kifejezésmód mögött intenzív erejű költői élmény rejlik. Eredmény ez – egy óvatosan fejlesztett, szolid értékeket termő költészet számottevő, mindnyájunkat érintő eredménye.

Petri György, ami a célokat illeti, inkább nagyvállalkozó. Létérzete központi magját igyekszik kifejezni, annak okait, összetevőit felkutatni. Legföljebb nem mindig sikeresen, olykor könnyelmű, va banque vállalkozással. Az a pozíció ugyanis, melyből a dolgoknak nekivág, vagy nekivágni látszik, olykor csakugyan a marionettbábu pozíciója: ahogyan maga írja: „kívül minden köteléken – himbálódzom mintha kötélen – talpam alatt a levegő”. Elismerem; erőteljes – költőileg igazán pontosan kifejezett – életérzés ez, bár a világ megismerésére, törvényeinek teljesebb átvilágítására nem a legkellemesebb, nem is a legszerencsésebb pozíció. A költők ilyesféle pozíció-vallomását persze sohasem szabad szó szerint értelmezni, s kivált nem szabad végleges társadalmi vagy filozófiai álláspontot tulajdonítani annak, ami csupán egy esetleg tünékeny érzelmi állapot filozofikus megfogalmazása. Mégis, nemcsak az idézett versből, hanem a kötet egészéből felködlik valamelyes rokonság Petri és Tandori Dezső költői alapállása között. (Nemhiába hasonló itt-ott a hangjuk, a kifejezésmódjuk is, úgyhogy, mint az impresszionista festők képein, alig sejteni: egy-egy hatáskeltő eszköznek melyikük a kitalálója.) Tandori persze Petrinél végletesebb, filozofikus közérzetének több konzekvenciáját vonja le a költői teremtésben – bár ő sem azonos azzal a végletes állásponttal, amelyet kritikusai verseiből kiolvasva, nyersen visszaborítottak rá. Petri pedig, hogy az idézett versnél maradjunk, dehogyis él kívül emberi köteléken, dehogyis csak a levegőben rúgkapál. A földdel fájdalmas ütésekkel érintkezik. Mondhatnám, ha nem szégyellném egy harmincas éveit járó férfival szemben: tipikus serdülőkori fájdalmakat él át. Kifelé csupa keménység, érzéketlenség, befelé csupa érzelmes szeretetvágy. A sírás határán megmerevített közöny-arccal várja a világ előtte való leborulását. Sőt, kegyetlenséggel, komiszsággal is, főleg a nőkkel szemben. Ebben az ál-kiégett magatartásban van valami őszintétlen. Igazán nem szívesen keveredem a kritikusok legreménytelenebb pozíciójába: a költők érzéseivel való vitába. De Petri kiváló képességeire tekintettel mégsem tudok megtakarítani itt egy megjegyzést: hihető-e, hogy a nőkkel való viszály az alapprobléma, amelynek eredménye meghatározza egész közérzetünket?

Ha Petrit, akit régóta nem tartok már úgynevezett fiatal költőnek, hanem igenis líránk számba veendő folytatójának, összemérem a vele korban nagyjából azonos folytatókkal, akkor azt kell gondolnom, hogy ő valamivel lassabban érik. És nem pusztán költőileg. Jó, tartson ki, ha neki úgy tetszik, az olvasóbosszantás vagy megbotránkoztatás szerintem túl hagyományos póza mellett – Weöres se hagyta abba. De találjon rá arra a bizonyos csak reá mért feladatra, melyre előbb-utóbb minden valamirevaló költő rátalál; vagy ha már tapintja, dolgozzék rajta tervszerűbben, nagyobb művészi felelősséggel. Petri a Körülírt zuhanás-ban mintha kapkodna, túl sok mindenbe fog bele. Kötetéből hiányzik még az a szolidabb célra tartás, amely a vele nagyjából kortárs tehetségek közül már néhányat jellemez. Sőt, úgy érzem, hogy az, amit egyelőre központi témának (legfőbb feladatnak) tart, az csak a téma héja, már-már eltakaró takarója. A keménységet önmagával szemben kellene inkább gyakorolnia, a lágyságot, megértésvágyat a világgal szemben. A megismerésben így jutna többre, így válna összképe objektívabbá, hasznosabbá mindnyájunk számára. A kötet részletei (részletfelismerései) többet ígérnek, mint az egész, mely már-már a felvett póz határán illeszkedik bele a fiatalkori elidegenedés ismerős témakörébe. Persze lehet, hogy intellektuális alkatú költőnek ezen egyszer át kell esnie; mint a bárányhimlőn. Petrire a lábadozás után nagyon oda kell majd figyelni. Még jobban, mint eddig, pedig a figyelmet már első kötetével joggal felhívta magára.

Simai Mihály is azok közé a költők közé tartozik, akiknek nevét meg kell tanulnunk. Akikkel számolnunk kell. Persze ehhez azért neki is segítenie kell bennünket még valamelyest. Nem lehet elénk lépnie egy olyan tartalmas, sok biztatót mutató, de egyenetlen kötettel, mint amilyen harmadik verseskönyve, a Kenyérszegő. Ha egy költőnek már kialakult a saját hangja, rászabott feladatköre, nem szabad azt – esetleg régebbi versek közlése révén – feloldani, mással elkeverni. Simai sok mindennel elfedi magát. Megszólal a Kenyérszegő-ben Ady magyar-sors-siratása, József Attila szerelmi lírájának kozmikus zengése, Petőfi egyszerűsége, Nagy László egybetorlasztott képi gazdagsága. De megszólal – s ez a döntő – Simai Mihály is, az, akit majd, remélem, meg fogunk tanulni. Figyeljük csak: „Bohóc kölyök a rettegésben – fölemelem kezem ne hidd! – ne hidd hogy megadom magam – csak tótágast állok az égen.” Dehogyis akarom azt mondani, hogy ebből a négy sorból máris kitetszik a karakter. A gesztus azonban az egész kötet ismeretében mégis jellemző: a költő a művészet erejével – esetleg játékosságával – emeli magát a nehézségek, a rettegés fölébe. Ezt, az önmagát egészségben őrizni képes erőt érzem a kötet legmarkánsabb, legrokonszenvesebb karakterjegyének.

Anteuszi képesség ez (minden igazi költő rendelkezik vele), mely erőt ad Simainak arra, hogy megküzdjön egyfelől költői bizonytalanságaival, másfelől életmódjának kicsinyességeivel, rázáródó világával. Erőt adott máris arra, hogy létrehozza – a kötetben nyomon követhetően – a maga költői hangját, egy hajlékony, elég biztos dikciójú, metaforákkal telített József Attila utáni hangot, s hogy ezen a hangon életének valóságelemeihez hűen, de felfelé nyitottan, költői világot teremtsen. Vagyis hogy vállalkozásait a kötet nyilvánvalóan újabb keletű részében már nem húzzák le többé sem a költői minták, sem a költő életkörülményei. Sőt, éppen az utóbbiakból, a családi élet küzdelmes mindennapjaiból vagy magából a legritkább témából: a beteljesült szerelemből képes költészetet teremteni. (Legenda, Rózsafüzér, Szerelem féltők stb.)

De hogy vállalkozása más összetevőit is érzékeltessem, Simai áttételesebb lírai mozdulataira idézek végül egy példát. Íme, a Fehér fantázia című nyolcsoros verse: „Elgáncsolták a hóesést – s most hogy csak fekszik mozdulatlan – lábamban ördög bizsereg – hogy induljak hogy eltapossam – csupa alázat ez a hó – esett s talán csak vélt ellenség – de tiszta és pusztítható – mint az emberi védtelenség.” Világos, tömör kép ez, magja azonban nem egyszeri élmény, hanem az emberi természetről tapasztalattá vált élménysor. Biztatóan összetett és biztatóan szabatos.

Mozgásterek

Gergely Ágnes a Kobaltország-gal újfajta verseskötetet tett elénk. Olyat, ami részben egységesebb, részben – legalábbis műfajilag – heterogénabb a szokottnál. Egységesebb, mert nem egymástól elkülönülő versek sorozatából áll, hanem az egymásnak felelő, egymást kiegészítő versek sorát még össze is fűzi egy keretvers, mely a maga minden egyes vers előtt megjelenő részletével még hozzá is kapcsol az előzményekhez. Biztosítja a belső kontempláció egyes állomásainak (ezek volnának a kötetben sorjázó versek) a folyamatosságát.

E naplószerűség mellett másfelől viszont heterogénabb is a kötet, már ami lírai konvencióinkat illeti. A líra mellett eszmélkedés vagy éppen tollrajz, karcolat is található benne. Ha nem is teljességgel a prózairodalom szintjén, de nem is egészen a hagyományos versszinten.

Ez az ellentétes irányú formai eltérés természetesen tartalmi célokat szolgál. A költői világkép objektivált kifejezését kívánja elősegíteni. Az érzelmek és élettapasztalatok minél szélesebb, de mégsem direkt, mégsem vallomásos megszólaltatását. A tűnődések szilárdabb érvényességét, korlátlanabb – a költő eseményvilágához nem egy az egyből kapcsolódó – mozgását.

Gergely Ágnes álomképekből, gyerekkori emlékelemekből, problémái ad abszurdum kisarkításából felépít egy képzeletbeli országot – olyasféle költői mozgástérként, mint ahogyan Weöres a maga számára Psychét teremtette. Ez Kobaltország, amely azonos is meg nem is a mi világunkkal. Berendezkedése más – társadalmi szempontból nem modell, nem egyfajta parabola. (A kötetnek a legkérdésesebb pontja éppen az, ahol a kobaltudvar egy pillanatra belterjes irodalmi életünk parabolája lesz.) Az életérzésében, a léttapasztalataiban azonban nem más világ ez, hanem a mi közérzetünké, problémáinké, mérlegelő tudatunké egy olyan állandó áttétellel, amely, mint a köd, „nőtted a tárgyakat”, és ugyanakkor sejtelmessé is teszi. Igen, egy fénytöréssel, ha már Arany Vojtina levelei-nek képe ide keveredett.

A dolgok fénytöréses láttatását Gergely Ágnes az egész köteten végigviszi. XVII. Enceládó, Kobaltország királya vitázik versről versre örök ellentétével, az udvari bolonddal, pontosabban a bolond vitázik vele, úgy és annyira keverve szavaiba a keserű igazat, a paradoxont és az iróniát vagy a szempontváltó ötletet, ahogy egy valódi udvari bolond persze sohasem is tehette. S a vitába, mely a lét és a közérzet alapkérdéseiről zajlik közöttük (élet, halál, szerelem, magány, közösség és azonosulás), csupán két asszony szól még bele; s hogy ez is dialektikus legyen: a feleség és a szerető. A vita nem filozófiai jellegű, de filozofikus. Egy nemcsak a magánytól, de egykori kirekesztettségtől is tépett idegzet (tipikus huszadik századi élményekkel telítve) és egy analizátor tudat – mely a jelenségeket nemcsak önmagukban vizsgálni, de a világméret léptékeihez is arányítani képes – néz szembe itt adottságaival. Vet számot a világ szerkezetével és önmagával. S ezzel csupán a vállalkozás módszerének indokához igyekszem közelíteni. Mert ha az áttételes megközelítés érzelmi és értelmi többletét lehántom, és megpróbálom lemeztelenítve kiragadni a költői mondanivaló alaptételeit, akkor kiemelhetek persze megfogalmazásokat, amelyek inkább tájékoztatók. Idézhetek például ilyesféle tapasztalatsűrítő gnómákat: „Szorongok, tehát vagyok”, „A nyájasság túlélhető”, „Életben lenni annyi, mint feliratkozni kannibálnak”, „Szerelmet elveszteni: légszomj, barátot, fulladás” stb. Vagy citálhatom a szép négy sort: „ne önmagadba zsugorodj, – ne nőj fölébe önmagadnak, – ne légy semmi csak azonos, – hagyd meg a választást szabadnak”, de hogy a választás szabad-e, s hogy meddig azonos az ember, arra a megrázó Bábel-vers felel: „írt égő várost, vágtát, viadalt – kívülről volt kozák. De belehalt.” És ugyanide citálhatnám végül a „kénytelen mennyország, reménytelen szerelem, Magyarország”-képzetet, mely oly meggyőzően és megrázóan szólal meg az egyik vers végén.

De mindez csak tartalmi irányjelző. Gergely Ágnes azért helyezte el megállapításait úgy a versben, ahogy elhelyezte, azért írta meg a kötetet oly módon, ahogyan megírta (olyan dialektikusan), mert felmérte az igazságok érvényességének a korlátait. Természetesen az érzelmi evidenciákéit is – hiszen költő lévén, róluk beszél. Nincs idegenebb tőle, mint a kétely nélküli kinyilatkoztatás. Gazdag és keservesen szerzett tapasztalatait szántszándékkal szerényen közli. Lefogottan, inkább hűtött, mint túlforrósított fogalmazással. Szerencsés példaképe ebben a temperamentumunktól némileg távoli angolszász kijelentő mód vagy versbeszéd, mely tartalékot hagy az érzelmekből és a tényekből a kifejezés utánra is. De Gergely Ágnes nem hagyatkozik pusztán erre az újabb keletű hagyományra, amely azért már nálunk is érvényt szerzett magának, hanem hogy az olvasót kifejezésmódjához hozzáízelítse, két utolsó versében még külön magyarázatot is ad módszerére. Az egyik egy költői esszé, egy verselemzés (Madárcsapda), amely a versmondatok szünet-jeleiből mintegy novellát kerekít, s arra biztat – nagyon is találóan –, hogy közelítsünk kissé másként a mai vershez, esszé- és regényolvasói képességünket is mozgatva. A másik a záró vers – megint csak a kötet nagy vállalkozásai közül való –, most már minden áttétel nélkül eleveníti meg azt a gyerekkort, azt a házat, azt a fantáziajátékot, amelyben Kobaltország előképe létrejött. S ha az olvasó eddig nem ébredt volna rá a transzponált érzelmek és eszmék erős alanyi fogantatására, a motívumok kristályosulásának forró érzelmi alapjára, úgy itt a költő maga siet a segítségére.

Bármi erős, nagy vers is ez önmagában – segítségére nincs szükség. Hiszen az érzelmeknek és tudattartalmaknak olyasféle kivetítése, áthelyezése, amellyel a Kobaltország él, a líra újabb keletű törekvései közt fel-felbukkan. És a költők mindig is azért teremtenek maguknak Kobaltországot, hogy személyiségükből minél nagyobb tartományokat csatolhassanak művükhöz. Gergely Ágnes esetében nemcsak az emóció, a gondolat, hanem a humor és az irónia tartományát is. A költő a mesekeretbe belerakta a kételyt, a vers mellé odatette a prózát – versfogalmunkat fanyarabbá igazította. Úgy gondolom, ez a kiigazítás nemcsak a Kobaltország egyedi értéke, hanem magyar versfogalmunk gazdagodása is.

Fodor András kötete (A bábu vére) is naplószerű. És szintúgy megtalálni benne a költői alakítás átformálását. Naplószerű olyképpen, hogy – mint az eddigiekben is – termő biztonsággal, folyamatosan írja meg közvetlen élményeit. Ezekből az élményekből aztán nemcsak a költő életének sorsfordulói, hanem a mindennapok véletlen eseményei (utazások, találkozások) is kirajzolódnak. Rokonszenvesen kikerekedik a költő életmenete. Vállalt, hagyományos alanyiság ez, melyet az új kötet szerkezete még hangsúlyoz is; nemhiába „Sors” a három részre osztott könyv első ciklusának címe, a másodiknak pedig az úti verseket egybegyűjtő: Tanúvallomások. Ez a két rész csaknem családias közelségbe vonja az olvasót, létrehozza a költő személyiségének külső vonzáskörét, kirajzolva a dunántúli tájat, mely a költőt felnevelte, szerelmét, akiért megküzdött, megpróbáltatásait, amelyek megedzették, barátait és példaképeit, akikhez vonzódik, akik hatottak rá. Érzékelteti emberségét, közösségi tudatát.

Fodor Andrásról jó ideje tudjuk, hogy magatartása férfiasan nyílt, s hogy kötetei az egyenes, magát nem féltő ember kézszorításának melegét kínálják. S most mégis ez az új bemutatkozás? Csakhogy más pillanat ez, mint a fiatalkori köteteké. Más, belsőbb kör az, ahova olvasóit bevonja. „Csavarodik velem az út, – emel az égi geometriákba”, „Visznek csak olyan vonatok, – melyeknek nincsen állomása” – az idézetekből kikövetkezteteti az olvasó, mi készteti Fodor Andrást az új összegezésre. Ez itt már az érett férfikor lírája. Az, amelyben Kosztolányi a Boldog szomorú dal-t írta. Fodor András is itthon van itt e világban, de sejti már – egy másik nagy költő szavait idézve –, hogy fordul a világ, kiborul alóla.

A közérzete változott. S ha a lét végső kérdései előtt az eddigiek során se hunyta le a szemét – mindnyájunknak feledhetetlen például Kettős rekviem-e –, itt most a lírai mondanivaló lényegéig ért a szembenézés. Nem riadt ugyan ez, de átértékelő; sorsát s dolgát tudó emberé, aki „az egyetlen igazi úrvacsorán: a közös időn” azért cselekszik, hogy „végre kiteljesedjen legalább egy pillanat, amiért vagyunk”. S ez már egy megnyílt, felszakadt belsőbb kör törekvése, amely a maga mélyebb, meditatívabb anyagával telítette A bábu vére verseit, némileg a hangon és a költői eszközökön is változtatva, úgyhogy ha a versek indítása kötődik is a mindennapokhoz, mégis kifejlésükben a létezés egészét érintő általános érvényűhöz érkeznek el. S ahogy ez már lenni szokott a jó költőknél, a megidézett pillanat csak kiindulópont volt, csak trambulin.

Persze a pillanat hatását a költészetben hogy is lehetne lebecsülni. Kivált annak a költőnek, aki jó megfigyelő. És Fodor András ebben a mesterekkel vetekszik. Az a látvány, ami belétapad, ami megejti, pontosan és szuggesztívan éled újjá versében. Ezért érzi azt az olvasó, hogy vele együtt bolyongja be a világot, hogy a költő napi útjának a tanúja. Vele van a Badacsony oldalán, s máris jön szembe – a versből kilépve – az ifjú gazda, ingben, csizmásan, s „viszi szőlők, gyümölcsök, pincék, vízmosások lépcsőin át”, vagy vele, a költővel nézi a kőbe faragott Édent az indiai templomban, hol „az asszonyágyék dombja, a harangos – kebel két ékes kúpja mindenütt – becéző, simító tenyér – nyomától fekete-fényes”. S vele éli át az agrai várban a kibomló képet, ahogy a szikrás gyönggyel, fülbevalóval ékes lányok keskenyen úszva lépcsők kanyarában „fölkapaszkodnak a torony fokára, – ruháik sárga, kék, piros, – ingerkedőn verődő röpke nyelve – a torkát-tátó időtlen időbe – vidáman kilobog”.

De azért bármilyen vidáman lobog is a látvány, a torka-tátó időben lobog. Vagyis hogy Fodor András képalkotását is áthatja az újabb keletű meditáció. Sőt nemcsak áthatja, de általában szikárabbá és elvontabbá is teszi, mintha az impresszió felől ebben is – egy másfajta költői gyakorlat felé haladva – a filozofikusabb, az általános érvényű felé törekedne. Nem tudom megtartóztatni magam, hogy példának erre a címadó vers záró szakaszát ide ne idézzem:

Mindez a változás nem annyira elkomorulás, hanem inkább elmélyülés. A pontos, feszes formák tartalmasabb kitöltése. A vers nem látható, de annál fontosabb tőkesúlyának a megnövelése. Fodor András számvetése a megállíthatatlan, felgyorsult idővel férfias nyugalmú. Küzdésre kész, józanul mértéktudó. Hogy a szép kötetzáró verset idézzem, a Tovább-ot, hiába fogta, mint szűkre mért kalap, fejét abroncsba a világ, tudja, hogy „a működés több, mint a lét”, s a költő „működésével” emberséges törvényeket tölt be és ad tovább másoknak, ahogy elrendeltetett, további betöltésre.

Fodor András teszi, amit kell a mindennap újra és újra létrehozandó emberi folyamatosságért. Hogy visszafordítsam rá másról írt szavait: vállal valami öröktől valót, nem kérdezve, mivégre, meddig. Költőként magát az emberség és a magyarság hagyományos letéteményesének tudva, és a hagyományt folytatva – a szükséges újat keresésen át.

Az ilyen alkat az élet örvényléseit egyenletes karcsapással szelve, fokozatosan, impozánsan tud előrejutni, mint ahogyan azt ez a szép kötet is bizonyítja.

Boszorka-textek

Kiss Anna Kísértenek című verseskötete meglepő társításra sőt már-már gyors általánosításra készteti az olvasót. Olyasféle bizarr megállapításra, hogy íme, nálunk is divatos merészség lett hagyományos versek helyett úgynevezett szövegeket írni. Hiszen egy sereg intellektuális ihletésű költő után (Tandorival az élükön) most a népi szürrealizmushoz kötődött Kiss Anna is texteket ír, textfélékkel kísérletezik. Ezek a text-versek olyan szövegek – fogalmazza meg kisarkítottan az elmélet –, amelyek nincsenek közvetlen összefüggésben a látható, tapintható világgal (nem is akarnak róla semmit sem egyenesen állítani), hanem a nyelvvel, a nyelv jelrendszerével vannak szorosabb összefüggésben. A nyelvből képzett, egyberakott struktúrák ezek, szervezett jelorganizmusok, amelyek maguk is – legalábbis elméletileg – önálló valóságdarabok. Éppúgy, ahogy minden valamirevaló alkotás – természetesen az is, amely a valóságra közvetlenül visszacsatolható és róla információkat hordoz – önmagával azonos valóságdarab. Csakhogy ezeknek a texteknek a visszacsatolását elvágták vagy megrongálták; a szervezett jelek jelentése valahol lebegve marad, nemhogy elfárad, nem tud odaérni hozzá a gondolat.

Persze arról a jelenségről, amelyet az olvasó az újabbfajta versekben (nemcsak a textekben) általában tapasztal, egyszerűbben is lehet beszélni. Valahogy így: nyilván sokan tudják, milyen az, egy általunk nem eléggé ismert nyelven olvasni – szótár nélkül. Mikor az ember nemcsak mondatrészeket, hanem mondatokat, sőt egész bekezdésrészeket kitalálni, kikövetkeztetni, képzelettel odagondolni kénytelen. A versolvasó nemritkán olvas így napjainkban az anyanyelvén. De a költőket hibáztatni ezért – a kelleténél ugyan hajlamosabbak vagyunk rá – mégis elsietett következtetés. A költők jelentékeny része rákényszerül arra (éspedig már meglehetős ideje), hogy a hétköznapi anyanyelvből új jelrendszert, más „nyelvet” teremtsen a lírai kifejezés számára. Valamiféle anyanyelvet költőknek és versélvezőknek. Otthonosat és pontosat annak, aki, mint mondani szoktuk, már az anyatejjel együtt szívja be – napjainkban bölcsődés-óvodás korában sajátítva el. Hiába – ha tiltakozunk ellene, ha nem –, az eleven művészet élvezetéhez mindig kell némi megszokás, kisebb-nagyobb erőfeszítés.

Kiss Anna új verseskötetének eredetibb feléhez, a szövegeihez is hozzá kell ízeledni. Pedig ő igazán hagyományba ágyazza őket, megkönnyíti az élvezetüket. Már az is könnyítés, hogy a kötet szinte követhetően elénk tárja, hogyan jutott el maga a költő ehhez a testéhez illő formához. A kötet végi versek – feltehetően korábbi keltezésűek – még a népi szürrealizmus kategóriájába illenek: a közlendő valóságdarab – ahogyan ezt a stílus előírja – képzeletszínezte felnagyításban jelenik meg bennük. A látvány beleírva, belemosódva a látomásba. Logikailag kézenfekvő – költőileg korántsem annyira az – elhagyni a versre indító valóságelemeket, s csupaszon közölni a felpárádzó látomásvilágot, mintegy a valósághoz, a szubjektumhoz kapcsolódó élményanyagok kiiktatásával. Önálló mesevilág teremtődik így, divatos szóval: életmodell, melynek mind a valósághoz, mind a költői énhez való viszonya leplezett, áttételes.

Mesei? Nem olyan pontatlan itt a szó, mint első pillanatra képzelnénk. Kiss Anna versszövegeiben egy ráolvasásból, szájhagyományból, öregasszony-suttogásból jól ismert hiedelemvilág elemeit hasznosítja, belőlük teremti meg látomásai életmodelljét. Keserűen mulattató, groteszk, olykor abszurd szövegeit az teszi könnyebben befogadhatóvá, hogy minden mondatuk, minden nyelvi mozdulatuk s motívumaik java része ismerős: a népi hagyományban, szóhasználatban, képzetkapcsolásban gyökeredzik. De azért ez mégsem egy az egyből kapcsolat, csak olyan, mintha az volna. Ahogy Weöres Sándornak Arany ballada pastiche-a, az Egérke és cenk Ser bolgár története se Arany-ballada-utánzat. Weöres nem Arany szavait mondja, de úgy beszél, mintha Arany szavait mondaná. Kiss Anna is ilyesféleképpen hasznosítja a népi hiedelemkincs boszorkányvilágát. Ilyesféleképpen emeli magához és alakítja lírai céljai szerint. De azt már kár kutatni, hogy az általa megírt Bori boszorka, aki Boriszépleány temetőárokba vetett holtteteme felett repdes, kéményekben és malomgerendán tanyázik, de akinek a békakirálytól mégis az igazság kellene, kiféle-miféle nőszemély. No persze, afféle alteregó, mint – hogy nagyot mondjak – Esti Kornél. Azért mégsem úgy, olyan közvetett közvetlenül. Elvégre amiket Kiss Anna ír, azok önálló valóságdarabok, nem egy elrejtett kulcsuk van, hanem – teszem azt – ahány olvasó, annyi kulcsuk.

Eszembe jut erről Aragon ismert megállapítása: „A kifejezés kétértelműsége nem jelenti a gondolkozás kétértelműségét, hanem ez csak az elmondandó dolgok gazdagabb kifejezési eszköze.” Igen, de a többértelműség, a végtelen sok értelműség? Nem elkedvetlenítő-e, netán unalmas, ha a szöveg kódolására nem kettős-hármas, de végtelen sok a lehetséges fogódzó? Ami pontosan annyi, hogy nincs fogódzó. Mi tagadás, a text-versek és a próza-textek írói világszerte a brutalitás és a szex végletes túlhajtásával próbálnak védekezni az ellen, hogy unalmassá ne váljanak.

Kiss Anna nem így; erre a védekezésre tulajdonképpen nincs is szüksége, babonás hiedelemvilága amúgy is elég bizarr. Sőt még arra sincs – fogódzóadásként ez is szokás –, hogy netán a versszövegbe belelopjon esetleges közérzetéről, pillanatnyi érzelmi állapotáról közvetlen vallomásokat. Nem, Kiss Anna az érzelmeket megzabolázva, direkt megnyilvánulásukat valóban kiiktatva epikus. (Ami persze nem akadályozza abban, hogy a szerelemről mint egyik alapvető életérzésről a maga módján ne szóljon.) Szövegei valóságbő, kihagyásos történetsorokból állnak. S egy-egy megjelenítéssel kezdődnek, tömören, népi beszédhangon, mint – hogy megint nagyot mondjak – a Tamási-novellák. Akár találomra idézhetnék belőlük, az anyaguk is, a megformálásuk is annyira azonos. „Jaj, édesanyám – így kezdődik a Hazug lúd című vers – megint mit láttam! – Hazug lúd vagy Éliás, nem láttál semmit! – és a visszafelé felvert négy patkót ki látta?…! – Éliás pislog, tollat szed ki a hóna alól, megpecsételi a gang kövét, szortyog hármat, nekikészül az alvásnak. – Mit mondtál az előbb Éliás? Miféle patkók? – Nem fontos, szortyogja Éliás, teszi, hogy alszik. – Ez így van minden este…”

Mesei elemei ellenére annyira reális hang ez, hogy az olvasó joggal kifogásolhatja, miért beszélek szövegekről, miért nem versbe tömörített elbeszélésekről. S igaza is volna, ha a verskezdetek szép szabályosan folytatódnának az epikai előadás törvényei szerint, s ahogy illik, kikerekednének. Csakhogy erről szó sincs epikai értelemben.

Egyik-másik ugyan kikerekedik csattanóra (főleg A macskaprémkalapos hölgy ciklusban), de csak úgy, mint Örkény egypercesei, vagyis alapjában vers módon. A többiben jelenet jelenetet követ, váratlan vágást újabb vágás. A kavargó kép- és jelképkockák váltakozásából nem vetítődik elénk követhető történet, de az erős atmoszférájú jelenetsoron át, akár bizonyos filmeken, felgomolyog és testet ölt egy par excellence lírai életérzés. Ködkavargásból, mítoszból, babonából mégis kitapintható személyes, egyedi, Kiss Anna hiedelmektől zaklatott, parasztian reális, ugyanakkor intellektuálisan fanyar életérzése.

Ami azt jelenti, hogy merész és némileg divatos kísérlete a text-költészettel sikeres. Ha mesterei még itt-ott felsorolhatók, ha módszere mechanikusnak tetszik, mégis: a Kísértenek kötetben érdekes, speciális kontúrú tehetség formára találásának lehetünk a tanúi.

Három portré

Ritkán beszélünk arról, mennyit változik korunkban a vers. Közvetlenül, a szemünk láttára. Pedig tíz-tizenöt évre visszatekintve – a líra történetében igazán nem nagy idő – világosan mutatkoznak a különbségek. Költőink többnyire másképpen írnak, mint régen, más verseszmények, példaképek, élményformálási módszerek alapján; a jelentkező új tehetségek pedig – a változás legfőbb jeleként – mást folytatnak, mint amit folytattak az egy-két évtizeddel ezelőtt indulók. Ne gondoljunk pusztán a tematikai változásra. Ez félrevezető. Arra gondoljunk, hogyan írja meg ugyanaz a költő ugyanazt az élményt ma, és hogyan írta volna meg évekkel előbb.

Az ötvenes évek direkt tartalmakat kifejező versmodellje napjainkban háttérbe szorul. A pusztán reflektív vagy egy történetet elmesélő vers egyeduralma szűnőben. Az egy-ihletből dolgozó, spontán költészet eszményét felváltja a tapasztalatsorokat sűrítő, tudatosan alakító líra mintaképe. A személyiség romantikus kipolcolását a személyiség (nem a költői karakter!) tartózkodóbb jelenléte. A részletes, aprólékosan mozzanatos kifejezést a képpel, asszociációval való tömörítés. A köznapi logika használatát a csak versben használható költői logikáé. A magyar vers mintha közelebbről szembenézne a modern költészet megismerésbeli funkciójával: inkább venne célba prózában elmondhatatlan tartalmakat.

De ne folytassuk ezt a vitatható esztétikai összegezést. Inkább nézzük a fogható, az eleven valóságot. Kísérletképpen vegyük elő három érett, negyven körül járó költőnk egy-egy kötetét az utóbbi évek terméséből, s miközben karakterizáljuk őket, figyeljünk arra is, milyen ízlés, milyen verseszmény uralkodik költészetükön. Ha a három esetlegesen választott portré a vers változásáról elgondolkoztat, akkor már be is töltötte feladatát.

Elsőnek nézzük Timár György Jerikó című verseskötetét, mely olyan költő körülbelül egy évtizedes munkáját mutatja be, aki úgy nyilatkozik, hogy számára napjaink magyar lírájából Vas István poézisa az egyik leginkább vonzó poézis. Ez a Vas Istvánhoz való vonzódás különben nemcsak a költő által vallott, hanem bizonyítható tény is. Itt-ott már a versek költői hangjában is jelentkezik a prózai és emelt elemek sajátos keverésében, a rímek tónusában:

De beletekintve a vers számvetésébe, nemcsak a költői hang, a mondatépítés, hanem az intellektuális fogalmazás különbségtevései s legfőképpen az egész verset átható önvizsgálat módszere utal a további, az alkati megfelelésekre.

Az Önelemzés írójával, a folytonos önvizsgálatban kiteljesedő, éppen általa erkölcsi éthosszal bíró Vas István-i magatartással kell-e tovább bogozni a rejtett kapcsolatot? Pedig könnyen lehetne. Hiszen még a korlátjait ismerő észhitnek is meglelni sajátos megfelelőjét. „És különben sem tisztességes, ami értelmetlen” – végződik Timár György Erkölcs alcímű versrészlete, amely megint csak nagyon jellemzően így kezdődik: „Nem értelmes, ami tisztességtelen.” Boldog, tiszteletre méltó racionalista hit feszül e két axióma pillére között. Igen, de ez az ész-hit mégsem olyan kétségek nélküli, olyan szűkös – ahogy az Óda az észhez írójáé sem az –, mint a XVIII. századé. A verset magába foglaló ciklus egészét az egyik legbonyolultabb, legnehezebben megközelíthető mai francia költőnek ajánlja Timár György, s mint ahogy prózai vallomásában is megerősíti, hozzá, René Charhoz fűzi a külföldiek közül a költői affinitás. A vonzódásokból és megvallott, látható rokonszenvekből nem lehet (hogy is lehetne?) gyors következtetést levonni. A világos hit az értelemben és az értelem rendjében, az éber és önellenőrző intellektualitás nem jelenti, nem jelentheti sem a világ leegyszerűsített felfogását, sem a költői eszközöknek olyan hagyományos leszűkítését, mint amit az 50-es évek előírt. Sőt! René Char nevének emlegetésével pedig Timár a kimondhatatlannak homályon át való keresését is csaknem zászlajára írja.

De ideje már néhány kritikai megállapítást tenni, melyek, reméljük, helyükre teszik ezt a csillagképek szerinti tájolást. Mindenekelőtt: Timár György a mesterséget komolyan vevő költő. Hajlékony kultúrával bánik a szavakkal, a mesterség eszközeivel, de nem esik a szavak mámorába, nem vonzzák az eszközlehetőségek olyan tájakra, hol már maguk az eszközök sugallják a vers jelentését. A nyelvvel való kísérlet, variációs lehetőségeivel való próbálkozás, mely a modern költői törekvéseknek egyszerre veszélye és vívmánya is, nem ragadja magával, vagy legalábbis ezzel a lehetőséggel mérsékelten él. Nem mondhatja el, mint Aragon, hogy részege a szavaknak, s hogy nála a szavak ereje nagyobb, mint az álom, amely őket megelőzte. Ám élményei kifejezésére megvannak a szavai, s tud bánni velük.

E költői kultúra birtokában mai élményeit könnyedén bele tudja igazítani egy régi formába, ha akarja, a barokk líra szonettjébe, vagy – ami önelemző vágyának szintén megfelelő – Szabó Lőrinc szerelmi költészetébe. Kultúrája azonban nem zárul le a múltnál vagy a félmúltnál, hanem természetesen ér el a mai modern világköltészetig. (Timár nemhiába fordítója a külföldi kortársaknak.) Olyan intellektuális lírikus ő, aki nyugtalan tudata számára egyre teljesebb kifejezést keres, s közben műveltségét hasznosítani tudja. Ahogy a kötött formát kezeli, éppoly hajlékony stílérzékkel ír prózaverset; a legkülönbözőbb változatokban csillantja fel a fiatal Kassák expresszív vagy szürrealista látomásának visszfényét, hasznosítja Apollinaire szimultanizmusát, a mai világlíra kötetlen versmintáit. Merész, de egyensúlyos képalkotása, köznapi, expresszív, triviális, de sohasem túl triviális szóhasználata, groteszk látásmódjának valóságfelbontása, elmemozgásának hatásos trükkjei egy tágan értelmezett, mai formaismeret, egy világviszonylatban is érvényes, korszerű poétika tudásáról vallanak. Nem mondhatni, hogy elásta a rábízott talentumokat; azzal, amit kapott, igyekszik megtenni a magáét. Legfeljebb annyit lehet szóvá tenni, hogy a tízévnyi termést felölelő kötetben, a téma érlelése terén van azért egyenetlenség. Megesik, hogy a felötlő verselőképeket nem gazdagítja fel kellő kontemplációval, hanem verssé érleli őket meglevő konvenciókban. Sietve, egy ötletből, a pillanatnyi ihlet áramában írt verseiben gyakori az áthallás. Míg tapasztalatsorokat hordozó, összetettebb versmondanivalói eredetibbek. A tolakodó, közeli példák, a tudat szélén lebegő sorok, a közelmúlt magyar vershagyományának vonzása legjobb szintjének elérésében inkább gátja, mint sarkallója. Kötetének egyik fele, a merészebb, a karakteresebb, a modernebb, kicsit idegenül nézi magát az ugyan gondos és csiszolt, de hagyományosabb másik tükörében.

Második példának vegyük Görgey Gábor költészetét. Görgey új kötete, a Köszönöm, jól egyben válogatott kötet is, mintegy 16 év termését vagy legalábbis annak legjavát foglalja össze. Közte és Vas István lírája között is van némi kapcsolat; legalábbis van Görgey kötetében egy versciklus (éppen a címadó), amelynek iróniával kevert közbeszédtónusa Vas István vershangjára rímel. Pedig Görgeynek máskülönben nincs sok köze Vashoz, alkatához vagy esztétikájához. Számára a vers mindig egy felsejlő összefüggés küzdelmes megközelítése, kitapintása; behatolás a lét titkaiba a költészet érzékeinket meghosszabbító szupereszközeivel; valami nem pillanatnyi, nem efemer, de egzisztenciális regisztrálása. Alkatát, módszerét félreérthetetlenül jellemzi az Interjú 2. számú darabjában:

Az ilyenféle költői gyakorlat, amely az egyetemes érvényűt keresi a lét ellenséges és ellenálló dzsungelközegében, ez a kutató és felfedező költészet, míg egyfelől a legkorszerűbb, egyben a legnehezebb is. Kivált, mint ahogy Görgey vallja, látomások nélkül. Mert a látomás a maga érzékletességében egyfajta „ravasz fondorlat”, mely a föld alól körömszakadtig kikapartat átadhatóvá, költőileg felfoghatóvá teszi, beleérzési lehetőségeket, azonosítási pontokat kínálva. Az ősi mítoszok újrateremtése ezért lehet gyümölcsöző módja a mai felfedezések költői előadásának. De hát igaza van-e csakugyan Görgey Gábornak, hogy megkínlódott versteremtése közben „fügét kap, nem víziót?”. A poétikai műkifejezéseknek, amilyen például a látomásos költészet, meglehetős hátrányuk, hogy túlságosan is hozzákötődnek a múltból jól ismert, kipreparált példáikhoz, s rájuk tapad azokról olyan elem, olyan tulajdonság is, amely pedig nem autonóm sajátjuk. Ha a múlt század nagyszabású költői vízióira gondolunk, Rimbaud Részeg hajó-jára például vagy Poe Holló-jára, ha a mítoszteremtésnek tennysoni vagy hugói formáira, mindig belekeveredik valami romantikus elem. Ilyen hagyományos értelemben Görgey Gábor persze hogy nem „kap” víziót, vagy aránylag keveset kap. De ha azt vesszük, hogy a látomás a megfigyelt külső valóság és a belső kontempláció, az örökjáró tudatmozi együttes, méghozzá egységbe forrott képe – és semmi okunk, hogy a látomást másként definiáljuk –, akkor Görgey Gábor költészete teli-des-teli van látomással. Sőt, továbbmenve: kötete világosan két részre bomlik, aszerint, hogy költői vízióit milyen módon, milyen sikerrel valósítja meg. A kötet Oroszlán című ciklusa, mely 1958–1962 között keletkezett, igényes kísérlet arra, hogy a természetélményre fogékony költő mintegy táji és évszakváltási megfigyelésekben láttassa, fejezze ki vagy szublimálja kontemplatív világa rezdüléseit, függő, kiszolgáltatott, modern egzisztenciáját. Ez a csillagnevek alatt tagolt ciklus (Hold, Merkur, Venus, Mars, Jupiter, Saturnus, Nap) klasszikus mítoszelemeket hordoz, klasszikus tájleírást ötvöz modern és személyes megfigyelésekkel – az ókori költészet bonyolult és hűvösen elegáns metrumaiban.

Görgey Gábor mondanivalóit keresve és tapintva formát talált itt önmagának. Feszes és kicsit szűk formát. Mert kötetének másik nagy ciklusát, az utóbb írt Időminták című ciklust szemügyre véve kiviláglik, hogy intellektuális elemekkel telített asszociatív készsége, a lét szélesebb köreit egybefoglaló vizionáló hajlama az Oroszlán ciklusban a természet és a mitológia anyagára korlátozódott. Az Időminták-ban, stilizált köntösét levetve, mindenesetre teljesebb tudat dolgozik, felszabadultabb és sebesebb költői mozdulásokkal.

Az emberi lét ellentmondásai: élet-halál, hagyomány és technika, köznapi tény és transzcendencia között, pontosabban, inkább fogalminak nevezhető szinten rajzolódnak itt ki. Még a részletlátomások is merészebbek, eredetibbek, mélyebben hordozzák korunk jegyeit. Görgey a „messzeség némán leomló üvegtáblái” között vagy a „gyanták, rák és olajok porcelánreggelében” keresi a „nyirkos, macskaszagú félelem” kihagyását, a „boldogság karácsony-sálját”; „egy hajnali vágtát az alvó hegy bundaszagában”, s a nyári „Nap arany ökölcsapását”, „egy cigaretta kék agyfüstölését”, „egy délutáni alvás almazöldjét”. Ha ez van, ha ez megadatik, már akkor is megérte, rendben van – mondja –, holott a létezés mérlegének másik serpenyőjéről nincsenek illúziói: ott a testi romlás, a „szöcskenyájas szikkadt agymezők” s ott a világ rontása: „megpörkölődött szentek illata”, „a pallossal levágott fej térítőbeszéde”, s „a csodálkozó hullahadsereg a harcmezőkön”. E kettősségek szorításában vándorol a ma embere: maga is kettősség: aki tolldísszel a hajában és az építőiparral vállain, az autópályák pihenőin kovát csiholva, kapcsolótábla-oltárok előtt mutatja be kosáldozatait. Miközben – megint egy erőteljes modern látomás – berreg odafönt fölötte „a kimondhatatlan kamera”, s az éj-nyitotta réseken egy háromszög alakú szem nézi láthatatlan.

A félidézetekből is kitetszik: karakteres, de az én esetlegességeitől tartózkodó, személytelen vershang ez (a karaktert nem a felszín, hanem éppen a látásmód, az asszociációk tág íve hordozza), mely anélkül mondja el a külső történések belső vetületét, vagy eleveníti meg tapasztalatsorok puszta kontemplatív eredményét, hogy eseményt adna elő, hogy személyes élményeinek csip-csup részleteivel fárasztana. Nem leír, hanem teremt. Persze feszített ez a „lépésről lépésre való előnyomulás” a lét dzsungelében. Két veszélye is van: a homály és a retorizmus. De Görgeyt ezek a veszélyek alig fenyegetik. Tisztán, világos vonalvezetéssel dolgozik, s ha egy-egy sorának érzelmi-lírai tartalma első olvasásra tán még homályban is marad, a vers tendenciájából nyomban kikövetkeztethető. A retorizmus is csak annyiban kerülgeti, amennyiben nem a maga csiszolta-köszörülte motívumokkal dolgozik, amennyiben elfogadja akár a közgondolkozás kínálta banális elemeket (háborúra, halálra, pusztulásra igazán temérdek van), akár az igényes irodalom egy-egy tetszetős, divatosan elegáns megoldását. Hányan élnek meg abból, hogy ezeket versükben egyszerűen újra megzengetik. De Görgey, sebezhető pontját megsejtve, éppen ellenkező irányba lép kötete már említett harmadik és legújabb ciklusában, az Interjú-ban. Nem a zengés, hanem a közbeszéd természetes prózanyelve felé. (T. S. Eliottól az öreg Babitson át Vas Istvánig és tovább, ismert, hasznos törekvés ez.) S amit ezen a lecsupaszított beszédhangon utolsó verse kilenc sorában el tud mondani, azért már-már irigyelni lehet.

Harmadik példának, végezetül, beszéljünk egy olyan költőről, Kalász Mártonról, akinek első kötete, a Hajnali szekerek (1955) még a Lobogónk Petőfi igézetében fogant. Ne értsük ezen azt – hadd tegyem hozzá –, hogy netán Kalász Márton olyan „hasznos” verseket írt volna indulása idején, melyeket propagatív tartalmuk miatt nyomban jutalmazott is az irodalompolitika akkori szűk prakticizmusa. Erről szó sincs. Kalász költőnek indult. De ahogy akkoriban mondták: „a falu küldötteként” élményei kifejezésére elfogadta az uralkodó stílust, s elfogadta, hogy azt kell megírni, ami ebbe a stílusba belefér. Ízléssel, költői gonddal dolgozott. Verseinek javát bele lehetne keverni mesterének, Illyés Gyulának korábbi köteteibe, az avatatlan olvasó soha rá nem jönne, hogy nem autentikusak. Csak a bizonyítás kedvéért idézzünk egy versszakot Sárvári búcsú című verséből:

Most ugorjunk nagyot. Tegyük e mellé a gondos és aprólékos leírás mellé egy csaknem tetszőlegesen választott versét, új kötetéből, a Viola d’amour-ból.

A bibliai égő csipkebokor képnek elég merész hasznosítása a vers. Mert a füsttelen, nem múló láng a szerelem itt; a szerelem, mely még az érintés-odaadás után sem válik hamuvá; a vers éppen diadalmas maradandóságának metaforikus kifejezése. Hogy költői gondolkozásban, a téma megragadásában, a szavak használatában mi a különbség a két stílus között, azt szinte rátekintésre érezni lehet. A Sárvári búcsú-ból vett szakasz egy leíró vers indítása volt, mely három strófán keresztül rajzolja a szekéren vonuló búcsúsokat, a negyedikben elmondja, hogy a költő nem tarthatott velük, mert szegődött kiskondás volt, akinek a gazda annyi kenyeret adott csak, amire a törvény épp kötelezte. Az ötödik és záró szakasz még hozzáteszi, hogy az elszekerező búcsúsok kalácsot hajítanak az éhező gyerek elé, s ő könnyes szemmel hajol le érte. Ha prózában elmondva sután hat is – melyik vers ne hatna sután? –, csiszoltan, költői érzékletességgel verselte meg Kalász Márton, nincs ok szégyenkeznie miatta. Csakhogy egy más által létrehozott és aztán közkinccsé vált stílusban verselte meg, belenyugodva abba, hogy érzelmeink felkeltésére meg kell elevenítenie egy helyzetet, és végig kell mondania egy kis anekdotát. A másik, a „Hány éve” kezdetű versnek, se helyzete, se története. Illetőleg – világos, hogy helyzet- és történetsorok állnak mögötte, csakhogy lefaraghatóan, elmondatlanul. Ez a nyolc sor egy ismétlődő tapasztalat párlatát közli egy eredetien felhasznált, célja szerint átalakított ősmetaforában; s méghozzá egy személyes szerelmi vallomást (szerelme múlhatatlanságáról) a lehető legszemélytelenebbül. Persze bárki megkockáztathatja azt a nézetet, hogy ez a kifejezésmód neki nem tetszik; elvégre szíve joga az olvasónak, hogy régi esztétikai élményei alapján ragaszkodjék a már egyszer megszeretett stílushoz, s a klisét kérje számon a költőtől. Ám a költő ebben a kérdésben nem engedhet. Ha nyolc sorban fel tudja kelteni azt, amihez másképpen nyolcvan sor kell, akkor a nyolchoz kell ragaszkodnia. A lírában a tömörítés kvalitás, a tehetség jelenléte, az egyéni kifejezésmód, a stílusteremtés melegágya. Kalász Márton éppen általa jutott el önmagához, saját külön lírai világához.

Persze nem egyszerűen a rövidítéssel, az összevonással, hanem nyilván azzal a fokozatos felfedezéssel, hogy a beleérzések ujjgyakorlatait kerülve, másképp és mást kell írnia. Meglepő, hogy a szokványos, jól ismert gubóból mennyire más lény bújt erre elő. A sima, megmunkált tónust, az elfogadottan költőit, amely még 1961-ben megjelent kötete elején is uralkodik, gyors ütemben elhagyta, s a szelíd, harmonikus, falusi tematikájú költőből indulatos, diszharmonikus, a dolgok lényegén töprengő költő lett. Az olyasfajta versektől nem messze, mint az obligát témájú Idénymunkások vagy a Harmonikáznak című, melynek falusi pasztellképében még „fuvalom indul”, és „a halk muzsikából névtelen bánat szivárog”, ott áll a Hasonlat négy sora, melynek összefoglaló, modern metaforarendszere konok, szokatlan önmegfigyelés érzelmi tapasztalatáról vall:

Nemcsak tartalmi, lényegi, de formai változás is ez. És ha még egy darabig nem is költözik ki teljesen költészetéből az Illyés-, Szabó Lőrinc-visszhang (1963-as újabb kötetében hallani utoljára), az ismert, kimunkált tónusokat, a Szabó Lőrinc-i éles enjambement-okat valami másfajta verselésbeli nyerseség és helyenként hangos, expresszív nyelvhasználat váltja fel. Ha tán rögösen, a nyelven, a képen itt-ott erőszakot téve is, vagy a kifejezés terén hellyel-közzel alul maradva, Kalász Márton Kalász Márton világát írta: keserűen szenvedélyes, indulatoktól feszülő, par excellence költői áttételeken keresztül kontempláló belső világot. Nem kevesebbet, azt szeretném ezzel mondani, hogy verseit – gyakran sikerességüktől függetlenül is – igazi költő írta. A világ által szított kontempláció lett költészete tartalma. Így esett le, veszett ki lírájából az önmagára találás során minden idegen stílus, így vált fölöslegessé verse számára a helyzetrajz vagy a történet; így lett szükségessé, mintegy a szemérmes belső vallomás egyetlen elviselhető formájaként, az objektiváló előadásmód. Új kötetének, a Viola d’amour-nak (kereken száz szerelmes versnek, száz „vallomásnak” gyűjteménye!) líránkat gazdagító nem egy szép teljesítménye közül hadd álljon itt a kilencvenkilencedik, mintegy az eredmények hangulati felidézőjeként:

Lapozzunk vissza az egykor tipikus Sárvári búcsú-hoz – más vers ez a most idézett, az absztrakció fokára, a dinamikára, az élményfeldolgozás módjára és a költői eszközök hasznosítására nézve egyaránt. Célja nem is a valóságos élmény, hanem az élményekből adódó elvont gondolat érzékletes, tehát költői megelevenítése. És ha továbblépve visszalapozunk végül nemcsak arra az egyetlen versre, hanem az egész tizenöt év előtti költészetre, akkor a vers változásának általános tényéről máris valamelyes tapasztalatunk lehet.

A költői személyiség

Egy-egy verseskötet, ha igazi, sosem csupán a versek véletlen adta egymásutánja, hanem elrendezett, folyamatos beszéd, megszerkesztett monológ. Igaz, a nagy költők – egy-egy termő korszakukban – természetes folyamatossággal beszélnek (lásd például Ady tematikus ciklusait) – ezért is lehet ránk maradt művüket később az időrend véletlene szerint elrendezni. Lehet, de ez a művelet mégsem veszélytelen. Hiba volt például, nagy hiba, József Attila Medvetánc-át a nagyközönségnek szóló, nem tudományos célú kiadásokban is szétbontani, mert ezt még ő rendezte el, és az elrendezéssel mondani akart valamit.

Mit akart mondani? Önmagát. A lehető legtöményebben, legpregnánsabban. Úgy, ahogyan fölismerte és láttatni kívánta költői személyiségét, ahogyan vágyta, hogy megszeressék.

A költői személyiség karaktere, az, ami vonzóerejével bennünket megragad, ami olvasói szeretetünket kiváltja, két tényezőből adódik: általános emberi tulajdonságokból (lelki alkat, jellem, intellektuális szint) és speciális művésziekből (a kifejezés sajátságai, értéktényezői). A kettő a műben szoros szimbiózisban él, és bennünk, olvasókban észrevétlenül összefényképeződik. Mi ugyanis – a tudós elemzőkkel szemben – egy-egy verseskötet vagy egy lírai életmű lapjait forgatva általában nem szoktuk szétbontani a költői karaktert emberi és művészi szféráira, hanem hagyjuk, hogy a megnyilatkozó személyiség elrendezett, folyamatos beszéde hasson ránk. S még azzal sem törődünk valami sokat, hogy ki mivel hat ránk, művészi szuggesztivitásával-e inkább vagy egyénisége színeivel. Egy azonban bizonyos: a költői személyiség jelenléte nélkül nincs hatás, nincs olvasói viszony a költészet területén. Furcsa, de a líra műfajának ez kivételes specialitása. A válogatásnak, az elrendezésnek, a fontos kiemelésének – és ez nem afféle sminkelés – ezért is van a költészetben a köztudottnál lényegesen nagyobb szerepe.

Károlyi Amy válogatott verseskönyve (Pakli kártya) szigorúan megszerkesztett kötet. Csaknem egyetlen élménykörről szól benne a folyamatos beszéd. Az időbe zárt, két végtelenséggel körülvett létről. A képtelen „elrendezésről”, hogy elmúlunk. Arról, hogy – amint megfogalmazza: „úgy hullok a vetés – redőibe mint túlérett, dércsípte – berkenye, – vagy tisztáson felejtett keszkenő”. És még tovább követve az idézet felsorolását: „vagy gyöngyös bőrű, – zöld selyem cipő, – amiből éppen kilépett a lány”. Elgondolkoztatók ezek az elmúlás-hasonlatok. Főleg a „keszkenő” és a „zöld cipő”. Egyik sem a torz, az erőszakos halál jelképe, hanem inkább az észrevétlenségében finoman ódon, a szecessziós halálé, mely már-már Krúdy világából lép elő. Meg is jelenik a versben, a következő szakaszban az örök Krúdy-kellék: a szekrény a levendulával. Pusztán irodalmi mélázás volna mindez? Vagy olyasféle gyönyörű és megborzoló kacérkodás az elmúlás gondolatával, mint a fiatal Jékely Zoltáné, aki annak idején húszéves érzékenységével mindenben, de mindenben az elmúlás jeleit tapintotta?

Nem erről van szó. Az idézet a témának csak olyan korai vagy korábbi megpendülése, amelyben még túl sok dísszel élt az ünnepélyes elfogódottság. A téma (az életérzés) itt: még nem ért be, nem formálta át a költői személyiséget a maga igényei szerint, nem válogatta át, nem selejtezte kifejezéstárát. Károlyi Amy létszemléletének nincs igazi párhuzamossága Krúdyéval. Ha valamihez köze van, ha mindenáron kapcsolni, hasonlítani akarnók, akkor a Weöres Sándoréval van rokonságban. Életszeretetben és elmúlás-elfogadásban egyaránt.

Ahogyan a kötetben lépésről lépésre követni lehet a téma érlelődését, alap-életérzéssé való kiterebélyesedését, úgy lehet tapintani kifejezésmódot, költői ízlést alakító hatását is. Így rekonstruálom a folyamatot: Károlyi Amynak kezdetben két hangja volt. Egy közvetlen, némileg esetleges hang egyszeri, nem is túlzottan megválogatott élmények gyors, aperçu-szerű rögzítésére. Mondjuk, ilyesféle: „Elvesztettem kulcsomat. – Kintről nézem az idegent: mit őrizhetek odabent?” S volt, kiforrott egy másik, egy közvetett, a létmondanivalókhoz méltó, szuggesztív teremtő készséget birtokló hangja is. Az említett alaptémát természetesen ez bontja ki. Az egyre emelkedő kötet magas pontján, a Negyedik ház című ciklusban ilyen vitathatatlan evidenciával szólal meg: „A negyedik ház alabástrom – az élő benne – meg nem él – lépcsője jég – erkélye szél – ablakai az évszakok – bedeszkázva a nyár, az ősz – de sarkig tárt ajtó – a tél.” Tovatűnt belőle a szecesszió, a puha érzelmi anyag, a szemlélődő, keleties életfilozófiának annyira ellentmondó irodalmias dísz. Joggal szállhatunk hát szembe az egy témára szerkesztett kötet máskülönben nagyon is helyénvaló búcsúversével: „Maradjon utánam – tiszta szoba. – Égjen a lom. – A füstbe kék arcomat – rajzolom.” Eleven arcát, költői személyiségét tartósabb anyagba rajzolta.

Elég merész vállalkozás a versben a tényektől mindig a reflexiók felé haladni; egyre-másra gnomatikusan összegezni, amit a világról tudunk. A gondolati csattanóra kihegyezett vers persze nagy műfaj nagy költő kezén. De azért nem árt itt az óvatosság, s bizony visszájára fordulhat a dolog, ha a vers végső aduja többnyire egy következtetés. Ha a költő túl gyakran zár ilyesféleképpen: „Halhatatlan az ember magánya – akár ölik – akár ölelik.” Vas István, aki, gondolom, gyanakodva fölveszi ezt a kesztyűt („már megint egy intellektust béklyózó teória!”), azt mondaná erre: attól függ, hogy milyen következtetés. És igaza lenne. Mert a gondolati reflexiók versbe iktatásában igazán nagy példaképek állnak a mai költő előtt. Elsőnek hadd említsem József Attilát. És Kiss Dénes verseiről beszélve még inkább indokolt, hogy éppen őt. Figyeljük csak: „Hamvasszon el utak hossza – húzzanak fel ég ágára – érdemes lehessek végre – sunyi sandák haragjára.” Ugye ismerős? Legföljebb az „érdemes lehessek végre” üt ki a kompozícióból a maga vázlatosságával. A Kék kék kék című kötet más tájáról (meg kell adni, kitűnő cím!) nemcsak ilyen tónusegyezéseket idézhetnék, hanem ismert motívumokat vagy ismerős motívumképzést is. Mindez nem azt jelenti, hogy Kiss Dénes József Attila nyomán jár. Hanem azt, hogy a reflexiókkal telített gondolati költészetnek bizonyos fajtája József Attila végleges megoldásainak milyen mágnesvonzásában áll ma is. Hogy őt igazán követni csak felfedezéseinek továbbfejlesztésével, úttörését úttöréssel meghosszabbítva lehet.

Ez azonban egyelőre nem Kiss Dénes feladata. Van neki megírható külön világa. Emlékekből, köznapibb élményekből egybeálló, vonzó lelki tájék (sok pontos természeti megfigyeléssel), harmonikusabb, mint láttatja, a létkérdések, a kínzó eszmélés eróziójától kevésbé tagolt. Vagy ha az van, amit láttat, akkor még az eszmélkedés terén is és költőileg, főleg a műgond terén nőnie kellene hozzá, hogy szava hitelesebb legyen. Kiss Dénes ugyanis a nyelv szerelmese, ami gyakorlatilag azt is jelenti: a nyelvgyötrés megszállottja. A költői hatást gyakran veszi célba pusztán stiláris fordulattal, többnyire alliterációval, rokon hangzású szavak egymás mellé illesztésével. Helyenként frappáns, helyenként könnyelmű. Pedig talán többre megy, s a beleélésnek nagyobb teret nyit a költői képpel. A kötet végén bújik meg Hiány című verse. „Lassan már semmi sem hiányzik – csak az a végső nagy hiány – mely minden tárgyról rám világít – sötét nappal a homlokán – Lassan azzal vigasztalódom: – vigaszból is hiány fakad – Sötét napok holdjait hordom – ragyogó homlokom alatt.” Sejtelmes vers, ha a tárgyak fényhomloka máshonnan ismerős is. És figyelemre méltó. Költőjének is figyelmébe ajánlom.

Parancs János negyedik (fordításokat is tartalmazó) verseskötetében (Fekete ezüst), úgy látszik, elérkezett önmagához. Kedvetlenül, a korábbi céljaival, költői eszményeivel való leszámolás közben. Jó adag kétségbeeséssel, hogy nem képes arra, amire képesnek hitte magát. Ez a rossz, nyomott érzés válik költészete javára: megajándékozza azzal, ami; segíti megvalósítani azt, amire képes.

A leszámolásra, melyben véget ért „a szépelgések, a jajgatások kora”, s melyben a „káprázatokat megunta”, egy másik illúzió szertefoszlása is ösztönözte. Az ifjúságé. A világosan szerkesztett kötet indító ciklusa (Az ősök útján) igazán köznapi tárgyilagossággal ad számot erről. Az ősök útja – sajátos, antiromantikus értelemben – a kitaposott örök út az elmúlás felé, melynek szabott pályáján, akár a bányaló, vonul az ember, egyedül, barátok és ellenfelek nélkül, fegyelmezetten és közönyösen. És persze üresen is – hogy visszatérő jelzőit idézzem –, sőt az ürességtől idegesen.

S ettől az idegességtől fordul át a közhelyekig való lecsupaszítás művészi kifejezéssé. Ez készteti, hogy egy újabb ciklusban olyasféleképpen rendezze újra költészete eszközeit, ahogy az életérzését. A szavak ebben a rendcsinálásban éppúgy üreseknek bizonyulnak („tátogó űr mögöttük iszapos sötét”), mint az ember az ősök útján. („Csupán alakjuk ismerős.”) De az idegesség, mely a nyugtalanság, sőt a tettvágy szinonimája a költő felülvizsgált szótárában, tovább űzi, és a kötet Összefüggés-ek ciklusa el is juttatja az újrakezdésig – a létbeli és költői tapasztalatokon megokosodva. A mindennapi, de mégsem köznapi szintű élményekből, a fanyar, próbált igazságokból és reflexiókból a megvizsgált, átalakított eszközök révén létrejön az összefüggésrendszer: a költészet. Az útkeresések után Parancs János saját költészete. Ő ugyan a tavaszról írja, de ráillik: „annyi keserű tapasztalat ellenére, – újra az egykori tündöklő lobogás, – újra ez a szánnivaló igyekezet”. Csakhogy, ha megszenvedett is, ha hiteiben óvatos, emberségében szűkszavú, dehogyis szánni való. Sőt. Hitelesebben ír, tartalmasabban, helyenként megragadóan. És magamagát írja. Akarhat-e többet egy költő? És kívánhatunk-e mi olvasók mást tőle?

A Senki ideje Rózsa Endrének a második kötete. Ő még nem esett át, mint Parancs, a szótár felülvizsgálásán. Hiába írja (nem tudom, hogy miért éppen Biztató címmel), „a szavak túlságosan fáradtak ahhoz, hogy jelentést vonszoljanak”, „a szavak addig sem léteznek tán, amíg elhangzanak”. Egész kötete – tehetséges kötet – arra bizonyság, hogy nagyon is léteznek a szavak, s nemcsak „hóval befútt nyomok”. Máskülönben hogyan is érezhetné a kötet olvasója, hogy Rózsa Endre versszövegei mögött unos-untalan ismerős szövegek emlékképei motoznak. Hogy amiképpen a magyar szabad vers tele van klasszikus ritmusok alaksejtelmeivel, úgy van az ő szövege tele ismert versek alaksejtelmeivel. A legkülönbözőbb költők legkülönbözőbb mozdulatával. Mert Rózsa rengeteget olvasott, és tegyük hozzá, kitűnő érzékkel, értéket, újítást, leleményt nyomban felismerve és elsajátítani is próbálva. Nyilván azt gondolja, olyan hévvel, bőséggel árad belőle a szó, a kép, a látomás, hogy felvehet, magával sodorhat bármit ez a zuhatag. De vajon így van-e? És nem volna-e célszerű ezt az áradást – ismétlem, kétségtelenül tehetséges áradást – az ellenőrző értelem erejével némileg megzabolázni, a képek burjánzását rendezni, a látomások sorjázását világosabb versszerkezet céljának alávetni? Pillanatnyilag túl sok az, amire a fiatal költő vállalkozik, és túl heterogén is. Úgy tetszik, Petőfit vallja mesterének, Dózsát politikai ihletőjének, de a képinfláció, a végletes szó- és képzetkapcsolás az eszköze. És a vershang vagy a megelevenítő technika terén is mennyi egymásnak ellentmondó hang és technika. A népdaltól József Attilán át csaknem mindenkié, aki pillanatnyilag érvényes. Más szóval Rózsa sokat tud – ami persze mégis kevés. Mondom, a szavakon kellene kezdenie. A saját szavain, képein, látomásain. A saját maga által látott, megfigyelt, felfedezett világon. Költő maradna így is. Nem kell félnie, bátran ledobhatja, ami nem az övé. Sőt, így lenne igazán költő.

Héra Zoltán harmadik verseskötetét (Dél az öbölben) úgy szerkesztette meg, hogy máskülönben csak körülményesen bemérhető, összetett egyéniségének egy indulatos, forrongó szegletét tárja indulásul elénk. Valami csaknem kamaszosan egyensúlytalant. Nemcsak a kötetnyitó vers exponálja így a költőt, hanem a négy ciklusra osztott könyv egész első része. A kezdő vers, a Minden órán így indul: „Mert a vacsoracsillag nem csillagod, – s az éjféli Pásztor sem juhaival. – Mert szökéssel kezdted, – s Heródes-éjre jött új Heródes-éj – szökj.” Egy új Krisztus készül itt tehát új Egyiptomba. Később a vers a jelképeket odahagyva egyre konkrétabbá, egyértelműbbé válik. Szökj, mondja minden strófa végén a refrén, és „szökésre minden óra jó”, foglalja össze az utolsó előtti strófa végsora a mondanivalót. S talán csupáncsak egyszer van jelen a versben egy olyan levegősebb megfogalmazás, amely a lázadásra késztető konkrétumok mögött a magatartás kulcsát is kínálja: „Tudod, gőg ront le gőgöt, – haragod Táborhegyére szökj.” Enélkül a vers csaknem félreérthető. A magatartást különben a ciklus egésze teszi világossá – bár sosem egyértelművé. Nem lehet ugyanis pontosan tudni, hogy vajon az emberi alacsonyság váltja-e ki a költő forrongó indulatát, vagy a társadalmi együttélés, vagy általában a lét ránk szabott és képtelen ellentmondása? Amikor az ember ezt olvassa: „Már megint ők, már újra ők, – az egyarcú ugyanazok. – Mint bírák, mint jópofák, – mint kócnyelők, mint ködevők”, akkor hajlamos azt gondolni, hogy a költő az emberi minőséggel elégedetlen. Amikor ezt: „leszegett homlokú – zsaruk, tanúk. – Mikor döntenek rólunk, – nélkülünk, – mikor sorsunkat aláírják”, akkor inkább vagy még inkább társadalmi konfliktust érez az indulat mögött. Végül, ebben az utolsó idézetben: „Bírád te lehetsz, ítélőd te vagy – a megérő fergetegben”, már hajlamos többet: általános létproblémákkal való etikus küszködést belemagyarázni az elégedetlenségbe.

Bármi az igazság, bármi dominál is ebben az összetett magatartásban, a lényege világos: távoltartás és ítélkező hajlam dolgozik a mélyén. S ez rendben is van. Költészetünkben megvannak ennek is a hagyományai. A magam részéről sosem hittem – és sosem tartottam azokkal, akik hirdették –, hogy a kritikus vitázhat egy költő alapérzéseivel. Nem, egy bizonyos humánus körön belül, csak a kifejtés érveivel, módozataival, a kifejezéssel lehet vitánk. Héra Zoltánnal is csak ebben vitáznék. Az ember és az emberi együttélés etikus megítélése, másfelől a természeti lényként társadalomban élő ember speciális létproblémája (a létezés mint probléma), örök és talán legintenzívebb területe a lírának. Szinte előnyben van itt a többi műfajjal szemben. Amit századunk a létlírában létrehozott – éppen, mert ez a század olyan volt, amilyen –, fájdalmas csúcsa lehet még hosszú ideig a világköltészetnek. Hadd ne utaljak másra, csak József Attilára, Radnótira: bár utalhatnék mindazokra, akik a rokon élmény nyomása alatt úttörésüket folytatták. Egy bizonyos, ők változtattak a magyar versen. Restelkedve mondom ezt, mert mindenki, Héra Zoltán is jól tudja. Kötetének Föld-levegő-föld című ciklusában például úgy ír, ahogy eredményeiket hasznosítva ma írni lehet. De itt, egyéniségének ebben a küszködő, forrongó szegletében, mintha egy korábbi és érvényét vesztett verskultúra töredékes elemeit próbálná újra egybeötvözni. A szavakon, kapcsolataikon már-már erőszakot téve. Nem lelve meg, vagy alig lelve egyénisége szántszándékkal egyoldalú profilképéhez az elfogadható, hitelesítő művészi karakterjegyeket.

Furcsa csak az, hogy a kezdetben árnyékban maradt, a kötet további részében kirajzolódó másik arcél nem ilyen. Azon már teljes az emberi és művészi személyiség egysége. (Magasabb, harmonikusabb verskultúrán alapszik itt a kifejezés.) Nem mintha gyökeresen más egyéniség volna, de tágasabb, hajlékonyabb, megérleltebb.

Ha elfogadjuk, hogy a kifejezés és a kifejező változása miatt a versben soha sincs két teljesen azonos gondolat, akkor elfogadhatjuk, hogy a különböző versciklusok mögött sincs teljesen azonos személyiség. A magam részéről Héra Zoltán nehezen bemérhető, összetett személyiségének ebben a második szférájában érzem a költői továbblépés biztató lehetőségét.

Adósságaim

A költészetnek van egy olyan ellentmondása, hogy akkor is versillúziót kelt a szavakkal, amikor nem akar illúziót kelteni. Amikor kézzel-lábbal, manifesztumokkal le akarja hántani magáról az illúziókeltés eddigi módszereit. Dobd el a zenét, dobd el a képet, vesd el a racionális közlés szabályait, törd át a nyelvtan kategóriáit: a szavakkal felkeltett képzetek az olvasóban mégis egymás felé igyekeznek, kapcsolódni akarnak, mint apró mágnesek. A jelentést hordozó jelek sora tudatunkban közléssé akar válni.

Ezzel a közlésillúziót keltő szómágnességgel persze vissza lehet élni (lásd a költői automatizmust, a parttalan szabad asszociációs áradást), meg okosan is lehet gazdálkodni vele. Ráhagyatkozva ki lehet kapcsolni a versből olyan illúziókeltő eszközöket, amelyeket pillanatnyilag meguntunk, vagy amelyek sablonjaikkal konvencionálissá vagy édessé teszik közléseinket. S mert a huszadik századi szüntelen formabontásban rájöttünk arra, hogy a versbeli közlés specifikuma, a vers elemi magja sokkal ellenállóbb, mint gondoltuk, igazán szélesre tárult a költők előtt a lírai közlés lehetősége. Ki-ki ezt, azt, amazt, a hatáskeltő eszközt elhagyva, visszaszorítva alakíthatta ki a maga lírizmusát.

Puszta Sándor például Bronzveret című új kötetében, amelyről ugyan egy kicsit elkésve számolok be az olvasónak, a vers két sarkalatosnak hitt jegyével, specifikumával él. Elhagyja, visszaszorítja a zenét (ritmust, rímet is többnyire), és kiiktatja a hasonlatot. Verse (sorvégén záródó) tényszerű közlések sorozatából áll; a lírai hatás e közlések egymáshoz való kapcsolódásából, sorozatuk olvasóbeli összegeződéséből adódik.

Abból, hogy nemcsak a szavaknak, hanem az egymástól látszólag független közléseknek is van mágneses elrendeződésük. Éspedig még a töredékes, megállapító közléseknek is. Nézzünk néhány példát. Elsőnek az Árnyékok-at: „madáré havon – léceké esti réten – kezemé arcodon – táncos rajz tapsoló – gyermekkezeké – szuronyoké – katonáké – kusza absztrakt lázgörbe – szívedé – szögesdrótoké”. A módszer érzékeltetésére a költő szempontjából talán előnytelen verset választottam, de hogy a szöveg: vers, vagyis kihagyásos felsorolásával képzetet ad a lírai közérzetről, az alig kétséges. Folytassuk az idézést előnyösebb példákon, íme, két kétsoros, előbb a Levétel a keresztről című: „levették a keresztről – s ottmaradtak a sebhelyek”, s végül a Legendám: „legendám ennyi – álarcom alatt voltam fehér”.

Nem azt mondom természetesen, hogy ez a lírizmus eredeti lelemény napjainkban, sem azt, hogy a legrejtettebb érzelmi rétegeket tárja fel, csupán azt, hogy Puszta Sándor az adott lehetőségeket számba véve jól hasznosította, a maga számára hatásosan kimunkálta módszerét. S arra alkalmazta, amire alkalmazni lehet: a meditatív gondolkozás (tűnődés) közben kipattanó lírai szikrák, érzelmi villódzások megörökítésére. A gondolatmenet mögötti érzelmi menet vagy közérzeti háttér feltárására. A költői élmények háttérbe szorult, másodlagosnak tetsző kategóriáinak előtérbe állítására. Mindenképpen: sokra figyelő és ugyanakkor tartózkodó, nagy hullámokat nem vető érzelmi világ közvetett kifejezésére.

Ez az érzelmi világ – az idézetek is sejtetik – a korunkkal együtt élő, kérdéseivel szembenéző keresztény humanistáé. (Tulajdonképpen nem tartozik ide, hogy a költő Leányfalu plébánosa.) A kereszténységből fakad jelképrendszerének egy-egy visszatérő jegye (az évezredes szimbólumvilág nyomatékosabb jelenléte a csupasz, avantgarde utáni szövegben); humanizmusából – ha ugyan szabad esetében e kettőt szétválasztani – tépelődve latolgató modern gondolkozásmódja, mely Dózsától Hirosimáig, magyar sorstól az emberi létproblémákig veszi számba a világot. A kettő egymással ilyesféleképpen él: „tudom tudtod nélkül – hajszálunk se hull –, de számolod-e – a hulló fejeket?” Aki írta, természetesen nem pap-költő, hanem költő. A Bronzveret a kilencedik verseskötete.

Ugyancsak némileg késve számolok be Pákolitz István Koronák és Káldi János Tavaszt-kiáltó című kötetéről. Együtt a kettőről; éspedig nem azért, mert mindketten dunántúli költők. A tájélmények jellege, a szülőföld múltjának és jelenének a vonzása ugyan hatással van, hatással lehet a költőre – történetesen ez a hatás mindkettőjük líráján érződik is –, mégsem hiszem, hogy azt a teljes emberi kifejezést, ami a költészet, helyes volna az otthon, a táj szerint osztályozni.

Pákolitz és Káldi nem csupán ilyen vagy olyan vidéki költők, hanem költők. Hogy együtt beszélek róluk, azt sokkal inkább költészetük hangvételének rokonsága, élményeiknek köre, kifejezésmódjuk egymáshoz közeli intenzitása indokolja.

Ami a hangot illeti: mindkettőjüknek közös iskolamestere Illyés Gyula volt. Az ő nagy iskolájában igazán sokat lehetett tanulni annak, aki tanulni akart; és ők tanultak is, klasszikus és modern verstant, prozódiát, s ha Pákolitz újabb kötetében eltért is tőle, Káldi még Illyés friss keletű törekvéseit is hasznosítani tudta. (Például a fonatos, egy-egy strófa tört sorain végigindázó versmondatot.) De a kapcsolat nemcsak az intonálás közös eredetében rejlik.

Ha az ember csak éppen átforgatja Pákolitz István Koronák című kötetét, azt képzelheti: végre egy szigorúan szerkesztett kötet. (Más alkalommal beszéltem már arról, hogy az okos szerkesztés mennyire erősíti a versek együttes hatását, mennyire élesíti a költő karakterképét.) A Koronák öt ciklusra bomlik; a verseket Aranypapír, Szivárvány, Bogáncs, Tövis és Tűzkorona című egységekre bontja. A jelképes címek – joggal gondolja az ember – tartalmi, hangulati egységeket alkotnak. Vagy legalábbis kellene alkotniuk. Valójában ez a beosztás nagyobb részben formális, és a legkülönbözőbb témájú, kidolgozású verseket rakja közös kalapba. Pákolitz ugyanis éppen hangot vált, modernizált klasszicizmussal, szabad verssel, humoros vagy szatirikus bökverssel és népieskedő gyerekköltészettel egyszerre kísérletezik. S mindezzel kicsit sietősen. Sebesen kapva a kínálkozó versmagon – igazi értékét alig-alig meglatolva –, s gyakran anélkül hozza létre a verset, hogy az élményt elmélyítené, intenzitását felnövelné.

A ciklusokon belül ingadozik a hang, és nagyok a színvonalkülönbségek. A versek egy része csupán publicisztikus észrevételeket tartalmaz, vagy lírai konvenciókat ismétel, nem beszélve a gyerekversekről, amelyek – e téren elért sok szép eredmény után – meglepetésszerűen üresek. Pedig az elegyes elrendezés ellenére a kötetnek vannak konvenciókon túlemelkedő, intenzitásban megnövelt, személyes teljesítményei. Éspedig nem annyira a magyar múlt felidézésben, sem a jelen szatírájában, torzulásaink megcsipkedésében, hanem a költő fiatalkori emlékeit elevenítő (és a ciklusokban szétdobált) versekben. Ebben a gyerek- és ifjúkori élményvilágban Pákolitz István olyan értékes lírai érre lelt, melyet érdemes volna még a továbbiakban is kihasználni. Azt, amit már eddig felszínre hozott belőle, költészete legjava eredményei között tarthatjuk számon. (Aranypapírkorona, Köszönet, Közjáték, Szeplőtelen, Csibe-néni, Kalucsni.)

Káldi János verseskönyve, félreértés ne essék, egyenletes színvonalú kötet. Szerkesztése is világos. Azt is jól dokumentálja, hogy szerzője, aki éppúgy, mint Pákolitz, szépen, egészségesen tud magyarul, milyen szívós munkával fejlesztette ki magában a költőt. Milyen messze jutott onnan, ahonnan elindult. Milyen pontosan-gondosan, nemes esztétikai követelményeket betöltve dolgozik. Itt van például egy nyári verse, így indítja: „Kidőlt, akár a tej, a katlani hő – tűnődik-piheg a világ. – Néznek rám – szomorúan – a paprikavirágok, a szegfük, a dáliák. – Vigasztalom az egyik rózsaágat. – Nem vigasztalódik a rózsaág.” Ez a szép leírás a vers végén ilyen erőteljes képpel zárul: „Széttépem ezt a hosszu-hosszu, csupa láng –, kék sálhoz hasonló délutánt.”

Az ilyen kép azonban ritka; a versekre inkább a klasszicista, megbízható kidolgozásmód jellemző. A közvetlen élmény közvetlen, nemesen egyszerű rajza. A pillanat adta élményé. A két költő igazi kapcsolata, Pákolitzé és Káldié, valójában itt rejlik. Abban, hogy nem várják ki lírai élményeik belső visszhangját, felgazdagodásukat, beépülésüket a tágasabban érvényes közérzetbe. Spontán élménylírát írnak. Költészetük ettől túlságosan is kötődik az esetlegeshez, a feltűnő és elfoszló benyomáshoz, s mivel a benyomások köre az emberi létben aránylag zártabb, a versek tematikája is zárt lesz. Szinte fel lehet sorolni – mint a klasszikusoknak – tematikájukat. Természet, emlék (az olvasmányok is), utazás stb. Az évszakváltás (és benne az emberi mulandóságérzés) fő ihletforrása mellett így kap külön ciklust mindkettőjük kötetében múltunk nagyjainak idézése – szép, borongó, de az általánosságokon túl keveset megvillantó versekben. Nemes törekvés ez – költészetünkben talán veszélyesen is nagy hagyománya van –, de eredménye nem az odahajolás áhítatán, hanem a belerejtett személyes közlés intenzitásán múlik. Azon, amit önmagáról mond közben a költő. (Lásd Ady Csokonai Vitéz Mihály című versét.)

Hát igen, a versintenzitás. A figyelmet érdemlő, szép felfejlődés után mindkét költőnek az alapproblémája. Káldi a maga egyenletessé vált színvonalán még talán nem is tudja. Pákolitz, kísérletezve, most néz vele szembe.

A költészet nevű alma

Voltaképpen nem tisztességes dolog, hogy írok róla. Orbán Ottó nyugtalanít, kihív, szinte ingerli bennem a kritikust bő harminc éve. Ingerelt már a gyerekfővel írt verseivel, mikor is? 1946-ban vagy 47-ben. Aztán a gimnázium végén, az érettségije előtt, Nemes Nagy Ágnes tanítványaként felhozta a verseit, és „ellenséges fejhangon kezdett beszélni”, mert még nem ismerte a magyar jambus egyszerű alapszabályát. Később egy fordításkötetben – most úgy tűnik fel, négy-öt, hét, vagy egyre megy: négy-öt év után – pontosan és gyönyörű természetességgel formálta meg a mestert kívánó antik strófaszerkezeteket. De az isten szerelmére, kiről beszélek én? Nem az egykori gyerekről, hanem egy negyvenedik évén túljutott férfiról, érett, kiváló költőről.

Mivel horzsol ma? Új kötetében (sokadik kötet már), A visszacsavart láng-ban így fejezi be versét Stephen Spenderről, a hírneves angol költőről: „Költőre vallott fehér bozontja, professzorra az öltönye, és fájós lábra a tornacipője.” Van Saint-John Perse-nek a létezés öntudatlan öröméről beszélve egy gyönyörű képe: „Fésülködnek a föld zöldszín gyönyörei egy hosszú nap évszázadában.” Orbán Ottó rokon elemeket hordozó sora így szól: „Mikor az öntudatlan öröm még mezítláb járt a füvön, és zöld fésűkkel tépte a szél a kamasz föld haját.” Költői ősképzetből fakad ez is, de a fésülködő zöldszín gyönyörből egy áthelyezéssel a mezítlábas öröm és a szél zöld fésűje lett. Nyilván a váratlanabb hatás kedvéért. Éppúgy, ahogy váratlan a fentebbi idézetben a fájós láb és a tornacipő.

Az új kötet legnagyobb vállalkozásában, a Folytatás című ciklusban a századeleji Budapestről ez áll: „A tőke palotákba fekteti magát és szabadelvű újságokkal takaródzik.” Meg ez: „A repedt államvázában Baudelaire virágai.” S végül a háborúra utalva: „Az öntöttvas nyereg alatt puhított hullák millióiból spongyát csinál az idő s letörli vele a táblát, melyen vak sugarakban araszol a csúszómászó vér.” De bárhol ütöm is fel a kötetet, ugyanezt kapom, hasonló keverésben. Ugyanezt a mit? Hadd szálazzuk végig. Először is: már a látásmódban megmutatkozó nekifeszülést a konvencióknak. Az érzékelés-észrevevés valamelyest horzsoló tiszteletlenségét, a „csak a magam módján szemlélem a világot” hangos kihívását. Aztán mit még másodsorra? Nézzük az asszociációkat, a képalakítás módozatait. Ne csak a merészen távoli képzetkapcsolásra ügyeljünk: A törött váza (Sully-Prudhomme) és a Romlás virágai ismeretét igénylő államhasonlatra, hanem legalábbis hasonló figyelemmel arra a nyelvi találékonyságra, amely a szavak (szólásmondások) konkrét köznapi jelentését kifordítva, többértelműségüket felfedve teremt belőlük hasznosítható képet. (A szó szerint vett „fekteti”, hogy a tőke szabadelvű újságokkal takaródzhassék; a modern háborúra utaló öntöttvas nyereg alatt stb.) S legfőképpen pedig arra a hulla – spongya – tábla – vér laza metaforaláncolatra, amely a vers legfontosabb közléseit hordozza.

Nem lehet tagadni Orbán Ottó költői gondolkozásmódjának testre szabott mivoltát; más szóval ötleteken nyugvó eredetiségét. Nem tagadhatni, hogy ez olvasói megszokással (esetleg némi idegenkedés árán) esztétikailag elsajátítható. Legföljebb az tehető hozzá, hogy Orbán, ahogy mondja is, vastagon hámozza a költészet nevű almát, s a díszítmények, a hanglejtés meg a szófűzés mögött csakugyan a rejtett magra kíváncsi. A csábos látszat mögött a szerkezetre. Csakhogy mit tegyen – hogy egyre őt idézve lépjek tovább –, ha egy véres történet (a történelem?) tanulsága mindössze annyi, hogy a Bocsánat az Isteneknél és Szeressük Egymást Emberek. S még tovább, folytatva a Canto című helyzetelemző kulcsverset: „Naná, mondanám a legszívesebben erre – csakhogy mi van a kényelmetlen részletekkel…”

Ezen, a versben aligha leírt, ironikus „naná”-n szinte a magatartás alaptörvényeit lehet tapintani. Olyan költőét, aki gyerekfővel éppen átvészelte a háborút, és felnövekedve, idősödve végigkövethette földgolyónk azóta is tartó, kisebb méretű háborúit. S ez az igénybe vevő tapasztalatsor – mert azért a költő nem egészen olyan ember, aki így beszél: „semmi baj nem az én házam ég!” – nem úgy állította az emberiség szociális vagy transzcendens eszményei mellé, kétségbeesett szilárdsággal, mint az idősebb nemzedékek költőit vagy az övében a nem kevesebb kataklizmától gyötrött Székely Magdát, hanem valamilyen magánhasználatra készült, látványos sündisznóállás létrehozására kényszerítette. „Az eszmék vérétől vörös történelem”, a Föld gömbölyű arca „és a vörös lé, ami kétoldalt lecsurog”, és a maga konkrét gyerektapasztalata izgékony kamaszgyanakvást rögzített belé. Gyanakvást észlelettel, ténnyel, hagyománnyal, költészettel, még a szavak hatékonyságával szemben is. Orbánnak a dolgok java részét magának kell megtapasztalnia, eredményeit segítség nélkül kiküzdenie. Így lett mestereit méregető, tanulékony, de bizalmatlan tanítvány. Eszméivel tusakodó hangos eszmehirdető. Szépségeszményeket kicsúfoló szépségteremtő.

Mert persze az lett. Utolérte őt is az elődeikkel hadakozók, az elutasítók legbanálisabb sorsa. Ha ebben a szép verseket sorjáztató, gazdag kötetben a harmincas évek költőiről szóló versére lapozok („Őszintén szólva kiröhögtem őket, – a profi nyelv- és szívbillegtetőket”), mosolyogva kell arra gondolnom, hogy az ő sokfelé vágó, ironikus és önironikus versformálása, meghatódást triviálissal ellenpontozó érzelemmenete évek teltével majd milyen visszhangot kap. Kivált, hogy ma már ez a kezdetben túl színes és nagy hangerőre állított dikció beért és hajlékony átmeneteket variál. Hogy jól kirajzolódik benne a versképzés eszméje. Hogy az elsajátítás bizonyos szokatlanságához hozzáízeledve, nemcsak az „üzenet” fogható fel Orbán verseiből, „a dadogva is alig mondható, a létezés-atom magja, ami körül a remény és szenvedés forog”, hanem kitapintható a gondolkozásmód képi logikája, a személyiség magja is. Az a nyugtalan, felsrófolt költő, aki vastagon hámozza a költészet nevű almát, de az esztétikai gyönyörködtetés vitathatatlan forrása.

Útelágazások

A versolvasó közönség egy része türelmetlen a mai költőkkel. S elégedetlensége, ha a megnyilatkozásra teret kap, hullámszerűen magasra csap. (Lásd például az Élet és Irodalom vitáját a mai költészetről.) És ugyanakkor türelmetlen a kritikusokkal szemben is, akik az eleven termést értékelik. Mondjam, hogy többnyire joggal? Mondjam, amit az olvasó szokott, hogy világos információ helyett rendszerint többismeretlenes egyenletet kap, csak a bennfentesek számára megoldhatót? Dehogy mondom! Nem az én dolgom. Megteszem, amit megtehetek: kirakom a kártyáimat, és azt írom meg itt, amit egy-egy cikk írása előtt végiggondolok, s aztán már alakítva, finomítva mondok el.

Itt van előttem Kalász Márton új kötete, a Hírek Árgyélusnak. Félszáz vers csupán, s tele van számomra kérdőjelekkel. Azt még tudom, hogy a költő mire törekszik: nagyon igényes közérzetlírát teremt, ilyesféle alaphelyzetből: „Körülvéve emberöléssel, – világitógázzal, hirekkel, távoli jó barát tragikumával, – munkában az idegzet végső – teherbirásáig –.” Ezt ismerjük. S értjük azt a szűkszavúan hozzátett, imponálóan szerény vallomást is a költői hivatásról, amellyel a verset és egyben a kötetét is lezárja: „a munka – nem elég csábitás, nagyobb – szükség is, mint e suta kis – szájakat ellátni kenyérrel, – mosolyt kelteni, ügyetlenül-hozott csinnal, talált-virággal”. Azt is tudom még, hogy Kalász Márton verseiben a közérzet valójában alap az elmélkedésre. Természetesen nem olyan elmélkedés ez, amely célra tartóan egy irányba halad, egyenes úton eljut valahová, nem gondolatmenet, nem eredmény. Inkább az éber merengésnek az az ellentéteket egybegubancoló állapota, melyet egyik szép versében, a Mondjuk: én, a halász címűben leír: „Fekszem, – tűnődve mesterségemen. – S kételkedem. – Töprengek magamon, – s igényem van hinni magamban.” S azt is tudom még, hogy Kalász Márton ebben az állapotban bőven termi a költői megfigyeléseket, a lényegre tapintó képeket, párhuzamokat, a tehetség hiteles mozdulásait.

Amit nem tudok, vagy nem tudok eléggé, az ennek a közérzetet tükröző merengésnek a személyes kulcsa. Kérdéses számomra, túl sok vers után kérdéses az ellentétek és párhuzamok arabeszkjeinek egymáshoz való viszonya, az összetorlasztott képek, költői mozdulások, célzások menete. A versek jó részének költői logikája.

Meg szabad-e ezt írni? Kalász Márton nem akárki, nem egy költő a sok közül. Hogy is lehetne elfelejtkezni Viola d’amour című kötetéről, amely a hatvanas évek java eredményeihez tartozik, s néhány tömör, véglegessé vésett strófájával sokunkban eleven. Pályájára visszatekintve hogy is lehetne megfeledkezni önalakításának imponáló erejéről, arról, hogy konok igényességének súlya alatt, mint a pálma, olyan meredeken növekedett. Hogy az ötvenes évek divatos epigonizmusából magát kivágta, áttételes, tömörítőbb kifejezéssel, részben maga törte úton közelített új költői eszményeihez. S közelít hozzájuk ma is. Úgy tetszik ugyanis, hogy az új kötet ennek a személyes útnak még nem elegyengetett, nem kiépített kapaszkodója. Az olvasó ma még csak a felvonulást látja, a rendezetlen földkupacokat, az értékes építőanyagok halmait, s legföljebb megsejtheti a jól kimért pálya ívét. De járni itt, s kivált ahogyan megszokta és elvárja: kényelmesen haladni nem fog.

Miért? Azért, mert Kalász a versek „megcsinálásában”, a hatáskeltésben is olyan szerény, szemérmesen tartózkodó, mint hivatása céljainak megfogalmazásában. Nem akarja „eladni” azt, amit felfedezett vagy létrehozott. A tömörítés kedvéért kihagy mindent a versmondatból, ami kihagyható (gyakran az állítmányt is, hiszen nyelvünk szerkezete szerint a mondat irányulásából az amúgy is kiviláglik), másrészt Illyés esze járására emlékeztető egy-egy közbevetéssel meg is bontja annak ívét.

De ez még nem minden. Sűrű, analógiás képeket gyors iramban váltó nyelven ír, mintha a tizenhetedik század szemléletes töménységére törne, enyhén archaizálva is. Ám a halmozott képekkel, jelzővé egyszerűsített hasonlataival túl nagy gondolati-érzelmi távolságokat hidal át, az olvasót egyre-másra megállítva, latolgatásra vagy éppen felfejtésre ingerelve. Maga így vall erről: „Belém volt írva mindig a ridegség. Hurnak rám feszitve a szemérem – kár, hogy vékonyka lett igy a dallam, bármely tökélyben.” Meg kell adni, ritka kemény önszemlélet. Kicsit persze azért zavaró az idézetben, hogy a „hurnak rám feszitve a szemérem” nem eléggé képszerű, alighanem két kép van kontaminálva, összefényképezve benne, a „bármely tökélyben” kifejezés pedig, ha tömör is, egyben keresetten régies, nyelvtani vonzatában már-már erőltetett is. Egyik mozzanat sem véletlen azonban. Kalász tudatosan egymásba torlasztja a képeket, s inkább, mintsem kerülőt kelljen tennie, megmarad az árnyalatnyi nyelvtani erőszaktételnél vagy a nyelvi homálynál.

Nem tudok mást mondani: költészetében annyi igazi érték van (az új kötetben ismét néhány maradandóan szép vers), megérné, hogy – igényeit fel nem adva – versét átélhetőbbé tegye. Esete ugyanis nem azonos az inflálódott szavú költőkével, akik megfontolatlanul, dobálják egymás mellé a szavakat. Ellenkezőleg, az ő homályos részleteit a túlzott tömörítés, a túlságosan is meglatolt zsúfoltság hozza létre. Nyugodtan mondhatom neki, amit csak keveseknek mernék ajánlani: levegősebb versépítkezést!

Kiss Dénessel nem először vitázom, azon a jogon, hogy sokra becsülöm a tehetségét. Kék kék kék című kötete alkalmából megírtam: költészete még nem ért be ahhoz, hogy József Attila példáján lelkedesve, gnomatikusan összegezze élet- és léttapasztalatait. Ez számára túlfeszített feladat. Új verseiben nincs komolyabb nyoma a korábbi József Attila-vonzódásnak. Egyetlen sorpárra leltem csupán, melyre minden irodalmár leteszi a főesküt: József Attila nélkül elképzelhetetlen: „Csillagok csontig égetik – bőrömön át a rácsot.” De ha ideiktatom a sorpár előzményét, és majd a folytatását (a kiemelt részt három ponttal jelölve), akkor nyomban kitetszik, más stíluseszmény formálta a versét. „Mára arcomat egybemosták – festett tűzekével – mintába dermed az ország – öntöttvas az éjjel – Rózsáim jajgatnak – szavaim fehér galambfiókáit – hordozzák sötét varju szárnyak – …Csöndfehéredéseim sziksóit – arcomon villogtatom.” Ez a tág megfeleléseken alapuló képsor divatos költői közlésmód napjainkban. Nem mondom azt, hogy Kiss Dénes teljességgel a divat hatása alá került, de valamit azért változtatott a kifejezésmódján. A logikai, gondolati összeszedettség igényét oldotta, a képi egyneműség gondján lazított, az ösztönös, a pillanatnyi elfogadására lett hajlamosabbá. (Lásd a kiindulásul idézett sorpár vázlatosságát s a további idézet képi elemeinek tarkaságát.)

Kiss Dénes azok közé a rokonszenves költők közé tartozik, akiknek vissza-visszatérő ihletköreik vannak. Olyan, jól tapintható, érzelmi és gondolati gócok lüktetnek benne, amelyeket költészete szüntelenül körbejár. Már az előző kötetből is ki lehetett volna rajzolni, az egyik kör: gyerekkor – anya – a világ anyaszemet idéző kéksége; a másik a költői hivatáshoz kapcsolódik: nyelvészkedés, vajákolás, varázsolás. Amilyen ép és emlékezetes versekre ihlette az első kör, annyira vitathatókra (egy-két játékos futamtól eltekintve) a második. A Hetedhét című új kötetben a téma- és ihletkörök szempontjából nincs lényeges változás. Az folytatódik, ami az előzőben, már-már az ismétlés egyhangúságával. Nem volna baj, hiszen a sikeres versek csak erősítik egymást, beleszuggerálják az olvasóba és értelmezik benne a költő motívumrendszerét. Ami viszont már elgondolkoztat: magasra nőtt az új kötetben a költő varázsoló-vajákoló hatalmába vetett hit. Igazán nem szívesen teszem, s ha nem ígértem volna meg, hogy kirakom a kártyáimat és azon nyersen írom meg, amit gondolok, nem is tenném: vessük össze Kalász Márton rideg önismeretét Kiss Dénes öntudatával: „Én vagyok kit meggyújtott az isten – földdé hamvadó csipkebokrok lángja – Életemmel élő tüzvész játszik – hogy fényt árasszak az idők felett.” Nos, még ha nem is pusztán önmagáról, hanem magát is beleértve általában az emberről írta ezt a harsány kinyilatkoztatást, akkor is jó volna visszafogni a lovait. Versek hosszú sora a bizonyság arra ugyanis, hogy Kiss Dénest elragadta a varázsló-láz, a „költőnek mindent lehet” meggyőződés, s hogy az a szóinflálódás és képi kuszaság, amely közköltészetünkben napjainkban dívik, őt arra ösztönzi, hogy verseinek megmunkált, szép sorait hol tisztátalan, könnyelmű képbe, hol okoskodó megállapításokba torkolltassa bele. Új kötetében kevesebb a műgond, a költői fegyelem, mint az előzőben. Akad ugyan néhány szép, a mesterség pontos munkájával létrehozott vers is (Csöndek, Szerelem, Anyám bolygócsillag stb.), de ritkásan. Inkább csak kivillanó jó sorok vagy versrészletek vannak.

A kötet vezető versében, a Szép szóról elmélkedő prózaversben így beszél Kiss Dénes: „Tiszta források helyett zavaros szürkeség árad. Eltűnik a versekből – az emberből! – az egyszerűség, a pontosság fegyelme. Megsinyli ezt a gondolat is.” Kicsit ugyan túl kategorikusan fogalmaz, de egyet tudok érteni vele.

Tóth Bálint második verskötete, a Hetedik évad mindjárt egy érdekes verssel kezdődik. Az apollinaire-esen daloló, a Megcsalt szerető éneké-t visszhangzó címadó verssel. S ahogy a mintaképe, ez is édes, könnyűnek tűnő zenében (amit csak létrehozni nehéz) ontja a keserűt. Valamilyen múltból szakadt magyar sors és életérzést. Illyés kezdeményezett hasonlót az Avar és a Remény, remény című versében még a harmincas évek végén. S annak a két versnek is az volt az érdekessége, hogy az átültetett idegen dallamban testet öltött a magyar specifikum, ahogy Tóth Bálintéban testet ölt a pincesor, a summáslány vagy a bakhátas út. Persze ma már, a magyar Apollinaire-kötet után, ez jobbára csak eminens diplomamunka. Más költők is megcsinálták előtte. Mindenesetre jelzi azt a magas verskultúrát (korántsem csak verstanit), amelyben Tóth Bálint otthonos.

Ebben a verskultúrában, melyet minden valamirevaló fiatal költőtől elvárhatnánk, de sajnos gyakran hiába várunk el, elevenen jelen van az egész magyar költészet, mindenki, aki tett valamit nyelvünket költészetre hajlítva, Balassitól Pilinszkyig. És Tóth Bálintról beszélve, a nem ok nélkül kiemelt két költő között ott van természetesen a Nyugat-költők teljes tábora is, hiszen verskultúrája a legerősebb szálakkal mégis hozzájuk kötődik. Tőlük leste el, vette át azt a könnyed természetességet, a versbeli beszédnek azt a magától értetődő evidenciáját, amivel már a diplomamunkán túl a saját költészetét is létrehozza.

A kötet ugyanis, ha nem is problémátlanul, de három erős, meggyőző ciklussal indul, s csak azután, vagyis a versek felén túl érződik valami oldódásféle, valami lazulás, mely elsősorban az igénytelenebb témaválasztásban, a nemes verskonvenciók felbukkanásában jelentkezik. De addig az első két ciklusban jó néhány gonddal rajzolt, erőtelteljes vízió ad költői választ mai tudatvilágunk, etikai gondolkodásunk egy-egy sarkalatos kérdésére, ha itt-ott bele is szüremlik a sorok közé némi publicizmus is. A Radnóti Miklós emlékének ajánlott Felelek kérdezetlen című vers azonban igazán zavartalanul tisztán és mélyről jövő szavakkal beszél a költő – a mártír költő – elhivatottságáról. „Igazság tanúja, tanúd – magadnak lehetsz, úgy felelj, – nem futhatsz meg, itt nincs kiút, – hal kivet, tenger nem nyel el, – tüz meg nem éget, a homok – őrzi, ha menekülsz nyomod, – egy sorsod van a nap alatt, – de ezt az egyet kibirod.” A kötet csúcsa azonban talán nem is itt van, hanem a Vakító partraszállás című ciklusban, mely a Szabó Lőrinc-i líra ellenpontjaként – hozzá áll itt hangja a legközelebb – bensőséges és férfiasan gyengéd szerelemnek az éneke. Egy strófát azért idézek belőle: „Nekem a csend – a hallgatásod – a sötétség – nem látlak ujra, – a bor – az arcod kipirulva, – az ölelés – veled, de más volt! – a nap – pipacsrét szemlehunyva.”

Persze nem hallgathatom el, hogy ez a hang azért már ismerős, s csöpp édes íz, régiesség is keveredik a mintaszerű megverseltségbe. S ez azért elgondolkoztató. Az igényes, helyenként eminens második kötetet forgatva nem paradoxon azt mondani: tulajdonképpen a harmadik kötettel derül majd ki, hogy milyen költő Tóth Bálint.

Gutai Magda kitalálta, hogy amiként a szavakból költészetet lehet csinálni, úgy a költészetből is lehet egy másik költészetet. Ebben a másik költészetben a szavaknak már nincs vagy alig van fogalmi jelentésük, csak érzelmi aurájuk; szinte csak azzal vannak jelen a versben. Az érzelmi-jelképi tartalmaikkal, a jelentéstöbbletükkel, amely a sokszázados költői használatban rakódott rájuk. S ez a második költészet semmi másra, mint fogalmilag csaknem megközelíthetetlen érzelmi rezdülések lekottázására hasznosítja őket.

Persze ne higgyük komolyan, hogy mindezt csakugyan Gutai Magda találta ki. Köteteket írtak már arról és további köteteket lehet még írni, hogyan fedezte fel ezt a lehetőséget a modern költészet. Hogy kezdett a nyelvvel mint önálló természettel kísérletezni, miként aknázta ki azt, hogy a szavak akaratlan vagy tetszőleges egymáshoz illesztéséből is jelentés születik. Századunk költészete e felfedezés nélkül nem volna az, ami.

Gutai Magda érdeme annyi, hogy a sok ismert és nagy hírű kísérlet után a saját céljaira ízlésesen alkalmazta a feltárt lehetőségeket. Zene helyett ő verset ír. És valami olyasmit mond el a szavakkal, amit a zene szokott. A hangulatát, a rövid időre érvényes közérzetét. És természetesen indirekten mondja. Emlékfoszlányokból, lehetséges látványokból és irreális látomásokból, az egymás mellé került, véletlen adta szavak jelentéstartalmaiból úgy áll össze egy-egy verse, mint színes kövek mozdulása nyomán a kép a kaleidoszkópban. Hogy a szimmetria megvalósul, hogy a külső leírás, ábrázolás, felvonultatás belső jelentésre tesz szert, ebben rejlik a művészete. Gyanúm, hogy bár látszatra igénytelen és olykor automatikusnak tetsző, mégsem egészen egyszerű. De mutatok már egy példát, a Vonzalmak című verset, melyben a látomás menetét, a szabad asszociációs mozgást s a rejtett párhuzamokat az olvasó egyaránt nyomon követheti. „Vonzalmak. A bimbó, a virág. – Amig egy gyümölcs megfogalmazódik. – Eljutsz-e vajon a kikötőbe, – az indulásra váró nagy hajókig? – Himbálódzik a pókhálófonál. – Akasztófakötél. Hajókötelek. – Vonzalmak. A bimbó, a virág. – De senki nem marad veled.”

Olykor, mint itt például, nemcsak hangulatot rögzít a vers, hanem némi élettapasztalatot is. Egy-egy élettapasztalat hangulati vetületét. Kár, hogy sem intenzitása nincs, sem a percen túlmutató érvénye. A versekből nem rajzolódik ki a tartós közérzet, amely már mutatná a kontempláció munkáját, a megfigyelések és tapasztalatok feldolgozását, s eljuttatna a szervesen kiformálódott személyes világképig. Igaz, ha az ember jobban odahajol ehhez a lehatárolt, pasztellképekbe rejtett, örökös intimitásában már olykor kényelmetlen költészethez, akkor látnia kell, hogy a vállalt korlátokon mégiscsak átcsap. Nemcsak közérzethullámzást, hanem itt-ott sorsérzetet is fel tud mutatni. „Már eldobod azt is, ami kezedben sem volt. – Mindig hátrafordulsz, és a táj helyett – hársfák, kis facsoportok, alkonyi égbolt – elgondolod, mi az, ami – nem történt meg veled.”

Ezt kellene erősíteni, felfokozni. Birtokba venni s netán átvilágítani a sorsát.

Gutai Magda különben egyenletesen dolgozik. Amire vállalkozik, azt megcsinálja. Új könyve, a Dalok egy régi házból már a harmadik kötete – s a maga elmosódott, pasztelljellegében is beletartozik a hetvenes évek lírai színképébe. Csak a költőnek mégis többre kellene vállalkoznia.

Hol kezdődik a költészet?

Ágh Istvánról azt írja Fodor András A nemzedék hangján című tanulmánykötetében, hogy költészete a vidéki gyerekkor igézetében fogant, s hogy tele van „a szülőföld, az útra bocsátó falusi közösség iránti felelősségtudattal”.

A Jóslatok az újszülöttnek című új kötetében mindennek elég kevés nyoma található. Pontosabban távoli nyoma van egy népi motívumokat variáló ciklusban (Krumplinyomóhuszár), közelebbi pedig az Elveszejtve és szabadon című versben, hol igen erőteljes képeket gerjeszt: „gyermekkorom előtűnik, – mint ritkás bokorból a fészek, – falu széle az állomástól, – elfojtott láng a lángolástól, – közel vagyunk, mint nagyharang – délben a déli kondulástól”. S ha e néhány sor nem is rajzolja ki: az egész vers a hazatérés képéből indul, és az „itt mégiscsak hazára találok” vágyképével fejeződik be: „találj, nyüszíti a beton – fekete vére a füvekből, – kanász leszek, kócostorom – sudarát lerántom a mennyből, – kocsis leszek, én hajtom az – utolsó lovat kétezerben, – anya leszek, olyan fiút, – szülök, ki nem felejt el engem”. Pontos, sugallatos képi megfogalmazás ez, még ha a belerejtett dac vagy keserűség (a beton fekete vére) nem világosul is meg közben. A költő változásának pedig itt van a kulcsa, ebben a dacban. Figyeljük csak: „belülről égni e »Tilos – nyílt lángot használni!« világon, – hogy bezárt szám is füstölög, – és fél tőlem a papiros?” Vagy másutt szintúgy tömör és szuggesztív képi megfogalmazásban: „Mit cselekedjek önmagammal? – nézzek az emberek szemébe, – mint földi-kutya az enyémbe, – olyan félelmes tekintettel, – hogy már puska kell szemem ellen?”

Fölösleges is magyarázni, hiszen a szöveg beszél helyettünk: embert, költészetet átformáló heves indulat dolgozik itt, nem emlékeket bogozó, hanem létkérdéseknek nekifeszülő. Valami láz, amely csillapodottabb állapotában tiszta, szép verseket is terem, felszaladtában pedig már-már megfejthetetlenné teszi a költői beszédet. A kritikus ilyenkor, ezt a beszédet olvasva, csaknem illetéktelennek érzi magát, mert csupán a költői módszer mineműségét tapintja, a Nagy Lászlóéval rokon szabadasszociációs képi gondolatfűzést, részleteiben helyenként érzékletes megfogalmazások sorát, de a vers egésze mégis zárva marad előtte. S mi tagadás, elég gyakran kerül ebbe a kellemetlen és számára szokatlan olvasói helyzetbe. Miért? Mert Ágh István részben nem dolgozza meg eléggé a képi elemeket, részben nem illeszti bele egy olyan rendbe, mely a részleteket költőileg világosan értelmezhetővé tenné. Bárhonnan, akár a kötet elejéről, akár a kötet végéről idézhetnénk erre példát. De szólaljon meg inkább helyettük A vers című kötetnyitó írás kezdete. Ez feltehetően a költő szerint is a termés javához tartozik, másként nem állna kiemelt helyen:

Ugye világos, hogy milyen veszély kerülgeti Ágh István költészetét? Láthatóan nem értéktelen és nem tartalmatlan szöveg ez, és mégsem igazán evidens. Az egyes elemek nem érnek össze benne, és korántsem egyenértékűek. Több-kevesebb kérdés kételyét cipelve vágunk neki ez után az indítás után a vers további szakaszainak, melyek, mint az indítás, éppúgy homályos és megvilágosult részek váltakozásából szövődnek egybe. A homály oka – s ezt már általában mondom –: az egymásra halmozott képi és jelképi megjelenítés túlhajtása, nem is annyira az asszociációs távolságok túlméretezése révén, hanem inkább képi pontatlanság, tetszetős, de félrevivő szavak meg nem fontolt alkalmazása s legfőképpen a versírás előtti versprekoncepció tisztázatlansága miatt.

Ágh István erőteljes víziókra képes – láthattuk a korábban kiemelt idézetekben is –, de mintha nem törődne eléggé azzal, hogy a szürreális képek egybeillesztése nagy szakmai megfontoltságot igényel. Abban az irányban, amelyben tájékozódik, éppúgy veszély az esetlegesség (sőt talán fokozottabban az), mint a hagyományos kifejezésben.

Demény Ottó sohasem vállalkozik többre, mint amennyire futja az erejéből. Ez le is határolja költészetét, de meg is növeli szolid megbízhatóságát. A művészetben nekifohászkodni, megkísérelni és belebukni a kísérletbe sohasem szégyen. De az se szégyen, ha valaki tisztában van saját határaival. A század lázas újító hangulata miatt olvasói szemléletünk e téren csaknem megrontott: mindig új és új üstökösökre, szenzációkra vágyunk. Pedig a költői érték kiteljesedése egyfelől (mondom: egyfelől!) a mindennapi munka, a lassú érlelés következménye – s csak nagy ritkán (s akkor is többnyire utólag) látványos, égbolti jelenség.

Mindezt nem is Demény Ottó mellett vagy ellene mondom. Ő a maga nevében a mindennapi munkára voksol. Közhír című válogatott verseskötetében éppen hétköznapi pontossága révén végigmond egy olyan híradást, amely csakugyan közérdekű. Hogy mi ez a hír? Egy táj átalakulása. A város széléé. József Attila, Kassák, Zelk óta egyszerre konkrétum és költői jelkép ez. Egy társadalmi céljainkat is tükröző egész jelképrendszer. Demény Ottó ott nőtt fel, ott töltötte a gyermekkorát azon a város peremén, amit elődei, idősebb társai megírtak. És úgy, olyasféleképpen is kezdte írni, ahogy ők. Ha kisebb intenzitással és harmonikusabb lélekkel is – de hűséggel. Éppen ezért lehetett a vers a sajátja. Ám ez az elmúlt, lassan-lassan bulldózerekkel kisöpört világ híradásának csak egyik fele. A másik az, hogy mi lett vele, mi lett aztán belőle. A városszéli modern lakótelep – a későbbiekben nyilván nagy téma – talán-talán vele vonul be irodalmunkba.

Egy nyolcsoros versében Demény azt mondja: „Mindent, amit igaznak mondtam – ó, te szenvedélyes világ – nem álmodtam s nem is hazudtam. – Bennem semmi sem kitalált.” Pontos önjellemzés ez. És az a kép is pontos önjellemzés, amelyet Életforma című versében rajzol magáról, a hivatalnokmód dolgozó költőről, aki vaskos aktatáskával úgy indul munkába napról napra, mint a többi ember. S megérkezve, kiteregeti papírjait, dolgozni kezd – „hátha sikerül”. S csupán ez a kétség utal arra, hogy ez a munka másnak is alá van vetve, nem csupán a tisztes szándéknak. Persze Demény, akár nagy elődei, akik mindennapi robotra kényszerítették ihletüket, igyekszik kiszűrni, kiiktatni ezt a kiszolgáltatottságot. De vajon lehet-e? S kivált annak, aki az élményt – mint ahogy erre az iménti vallomás is utal – átalakítatlanul és nagyjából fogantatása hőfokán írja meg. Abban a lelki rétegben, amelyben felfogta. Az ilyen alkat számára korántsem a felizzó (ha van?) vagy a felvillanó, hanem a mindennapok által aprólékosan megformált egyszerű tapasztalat válik költészete igazi témájává. Azt vagy azok sorát képes hitelesen megfogalmazni. Ahogy Demény a Közhír-ben – amint mondtam is – sikeresen ábrázolta egy nem akármilyen táj átalakulását s benne egy tisztes és rokonszenvesen szerény költői életmód lírai állomásait.

Elég titokzatos dolog, hogy a hibátlanul megmunkált versek sorából mikor lesz költészet. Rab Zsuzsa – fölösleges is szinte mondani – kiváló műfordító, mindent tud, amit a versírásról tudni lehet. Amit csak a költők a világlírába napjainkig létrehoztak, megvalósítást, lehetőséget, azzal már – csaknem kivétel nélkül – mind-mind szembekerült. Szó szerint a száján próbálta, nyelvén szavanként ízlelgette. S még azt is hozzátenném: műfordítói művészetének megvannak a sajátosságai; megoldásainak tipikus karakterjegyeit össze lehet állítani.

De a vers, a saját vers más dolog. Azt nem lehet „megcsinálni” a tolmácsolás bevált művészetével. Önérzéseinek senki sem fordítója. Sőt, szinte küzdenie kell, hogy ami idegen, de magyarul mégis a mi szavunkon szól, bele ne keveredjen, a sajátunkat el ne maszatolja. Rab Zsuzsa ezt jól tudja. Vigyáz is rá. Új verseskötetét, a Ráolvasó-t szinte nem is lehet a fordításaival kapcsolatba hozni. (Mulatságos módon: egy-egy védjegyzett Kosztolányi-rím az, amelynek műfordítói hajlama nem képes ellenállni.) A kötet hibátlan versekkel indul. Jól megcsinált, hideg, karakter nélküli versekkel. Aztán, a Gyufalángok című ciklustól kezdve talán már nem is olyan biztos a szakmai fogás, de a versek átforrósodnak. Az átfordító verset hadd idézzem, címe: A XC. zsoltár: „Eleitől – magamban kellett volna bíznom. – Most már – az öncsalás se tesz csodát. – Fejem alá szorítom – megszenvedett nyugalmam – kemény és tiszta vánkosát.” Ugye az első négy sor az, ami megérinti az embert? Egyszerre hallani benne a zsoltár és József Attila parafrázisát. S a lezáró három: inkább csak mívesen megcsinált. Hogy mi a hatóanyaga? A megszenvedett személyes tapasztalat. Ez az oka a kötet átforrósodásának is. Rab Zsuzsa egyszerre beljebbről kezd beszélni. Amit a magányról vall, a társ nélküli ünnepekről, a magára vett vagy a sors által rátestált kemény, elszánt, munkás életéről a megcsinált és kevésbé megcsinált versek során át: az már kirajzol egy arcot. Egy küzdő-küszködő embert, aki azáltal válik rokonszenvessé, s nyeri el részvevő szeretetünket, mert küzdelmét, megszenvedett személyes tapasztalatát megszenvedett, sajáttá tett szavakkal mondja el. Itt kezdődik a költészet.

Makay Idának inkább az a kérdése: hogyan lehet folytatni? Nevét ugyan nem vettük eddig számba – Mindörökké című verseskönyve valójában első önálló kötete –, mégis a verset írás és a költészet szétválasztó határát már ő is maga mögött hagyta. Megfogalmazásai – egy adott stíluson belül – többnyire egyedi, személyes megfigyelésen alapulnak, vagy legalábbis karakteresen összeszedettek, képi pontosságra törők. Íme egy versindítása: „Úgy gyűlöllek, hogy sistereg már – élő és tárgy, ha hozzáérek. – Vibráló veszéllyé sűrültem, – mint halálthordó vezetékek.” Nézzünk más helyről egy közbülső versszakot: „Lesz-e igém, hogy szólhassak veled, – vagy így maradsz már örökre bezárva – a tiltó- meg a tagadószavaknak – irgalmatlan-szép, halott nyelvtanába?” S végezetül ne sajnáljunk még egy verslezárást is elolvasni, a három idézet közül ez a legeredetibb, legerősebb: „Vagy. Mint a végső axiómák. – Az ok a jelenségek alján. – S úgy ütközöl ki tetteimben – értelmetlen s kérlelhetetlen, – akár a kőkemény borosta – a holtak éles, sárga arcán.” Nyilvánvaló, nemcsak a képalkotásról, hanem a gondolkodásmódról is mélyen vallanak ezek az idézetek. Az első metafora a modern technika, az elektromosság köréből való, a második nyelvtudományi, a harmadik filozófiai – s ez úszik át, az adott oksági viszony értelmetlenségét ábrázolandó, a borosta-hasonlatba. Persze, ha akarnók, meg lehetne nevezni, hogy költészetünkben kinek vagy kiknek az úttörése bátorítja Makay Idát, de ez mit se von le igényes törekvése értékéből, abból, hogy magát, világát kifejezve korszerűen igyekszik egyszerre intellektuális és érzékletes lenni.

Fordítsunk azonban módszerünkön: nézzük meg, hogy milyen témakörből vágnak ki egy-egy vizsgálati mintára valót az idézetek. Véletlen volna csupán, hogy mind a nő–férfi viszonyból? Persze örök, nagy lírai téma. Csak félve merem kimondani: szövevényébe belegabalyodva, elmerülve benne, lehet azért a teljes költői világteremtés gátja is. (Bármilyen nemű költőnél.) S itt már a költői folytatás kérdéséről beszélek. A költő nem nyugodhat bele a körülmények lehúzó hatásába. Egyénisége teljét nem engedheti át, nem rendelheti alá sem érzelmi konfliktusainak, sem annak a ténynek, hogy egy baranyai faluban tölti az életét. Könnyelműség volna azt állítani, fellengzés, hogy a költő, ha Niklán, ha Fogarason, ha Kaposvárott, ha Pécsett vagy történetesen Véménden: a világ közepén él? Vagy legalábbis az emberi egzisztencia belső körében. Makay Ida úgy tudja folytatni, ha ismét csodát tesz: maga emeli magamagát a hajánál fogva még magasabbra a körülményei fölé. Erre izomerő persze nem képes, de az emberi agysejtek csodaereje igen. Ez az első kötet azt sugallja: sikerül majd neki.

Bari Károly 17 évesen szenzáció volt líránkban. A sajtó, a televízió legalább úgy foglalkozott vele, mint a Kohoutek-üstökössel. S amit nem kapott meg soha magyar költő: első kötete idegen nyelven is megjelent. Mennyi, mennyi segítőkészség, jóindulat – rosszabbat nem is tehettek volna vele. Bari ugyanis tehetséges. És hozott is jelzéseket egy számunkra ismeretlen mély-világról. Bár ezek a jelzések egy jól ismert lírai tónust színeztek csupán. Bari megtanulta, átvette Nagy László hangját. Azon írt. Ez is eredmény 17 évesen.

Most itt van a második kötete, az Elfelejtett tüzek. Huszonkét vers mindössze, annyi – ha nem csalódom –, mint Pilinszky híres Trapéz és korlát-ja. Mint az előző kötet, a lírai pastiche helyenként virtuóz teljesítménye ez is. Bari pompásan ellesett egyfajta dikciót, kiválóan hasznosítja az ismert motívumkincset, s szuggesztíven tudja képről képre áramoltatni a verset. Legnagyobb ereje a képi látás: itt hoz merészet és újat is. Például: „Ráncokkal szíjazta arcunkat a földhöz az idő”, vagy: „árnyékok lobognak a rögek ruhájáért verejtékbe öltöző táltosok: a parasztok arcán is…”

Mit nem tud? – szerkeszteni. Kötete elején van ugyan néhány világosabb verskompozíciója (Karácsony, Cigánysor satöbbi), de ahogy előrehaladunk, s ahogy egyre rejtelmesebb és könnyelműbb lesz a képi beszéd, úgy egyre inkább kiesik kezéből a gyeplő: nem tudni, honnan tartunk, hová; ő vezeti-e a képeket, vagy a képek vezetik-e őt? Pedig nem mondhatni – ilyen látleletet nem állíthatunk ki –, hogy a modorosság teljességgel szétbontotta volna. Nem, a kötet végén is van egy meglepően erőteljes négysoros verse (Kórházi látogatás), s még ott is tud a sok szecessziós túlhajtás mellett ilyen tisztán fogalmazni: „cigányok: az útszélek piros pipacsos-gombos mentéin – is szeretkező árvák, akiket csak jég-agyaras vadkan: tél kerget – fedél alá, fekete sáslevelek, közt zokogó kunyhókat csak a tél épít – nekik…”

Ezt a világosabb előadásmódot kellene tartania, modulálnia, továbbfejlesztenie. S nem ezt a sejtelmes-zavarosat, amit a szenzációéhség vár el tőle, vagy az oly fiatalon elsajátított rutin diktál. A tehetség – adomány: ingyen van. De írói művet, igazit, csak magunkra mért nehéz, kemény, állandó munkával lehet létrehozni. Igen, tanulással; a tehetség megszenvedett erőfeszítése árán. Ha a sok mindent látott irodalmi embernek nem is, higgye el legalább maga-magának: „Nehéz élet az ének.”

Verset írni nehéz

A költői mesterségnek nincs valami nagy ázsiója korunkban. Nincs még a művelt olvasók előtt sem. Érthető, hiszen a költők századunk során igazán nagy csinnadrattával hajították félre az öröklött lírai hagyományt (legalábbis nagyobb felét); olyan szabályokat is, amelyekről azt hittük – úgy háromezer éven át –, hogy a lírai kifejezés specifikus szabályai. Fordított átváltozás történt: a líra hímporos, szivárványos lepkéje korunkban bábbá változott. A sok díszt, a természet pazarló-zavarbaejtő formalizmusát felcserélte funkciókat célszerűen burkoló formákra. Meg lehetnek vele elégedve modern világunk köznapi ízlésirányítói: a technikai formatervezők. Ennek a bábbá változásnak többek között a klasszikus verstan a leglátványosabb áldozata. Világuralma századunk folyamán csöppnyi országra zsugorodott, mint a portugáloké. A prózavers és a szabad vers mindenki számára világossá tette, hogy nem a rím és a verstanilag számon tartott ritmus tesz egy szöveget verssé. A detronizáció nagy újságát, ezt a huszadik századi olvasói döbbenetet különben eleve tudták a régi költők is. Csokonai például világosan megkülönböztette a versifikálást (a verstani szabályoknak kifogástalanul eleget tevő szövegteremtést) a teremtő költészettől. Az nem volt, sem az ő korában, sem máskor, puszta szabályok eminens megtartása.

Igen, de ha a költők kilőtték (határok közé szorították) a verstant, kiritkították a közlés stilisztikai szabályait, átformálták logikáját, megrostálták a mesterség költőről költőre szálló és csak tehetséggel elleshető tudását (ez az a terra incognita, amely oly szilárdan áll ellen az irodalomtudósoknak), akkor végül mi marad fogható, tételes mesterségbeli szabályként? Elhárulván az akadályok, akkor ugye igazán könnyű, igazán semmisség verset írni?

Csakhogy mégis nehéz. Sőt a formai követelmények átalakulásával talán-talán még nehezebb. Miért? Mert a verseszmény csupaszabb, inkább lényegre törő lett. A személyes felfedezésre, tapasztalatra, látásmódra, élményre fokozottan összpontosít. A közlés módjánál még nagyobb hangsúlyt kapott maga a közlés. Az irodalmias ügyesség vagy ügyeskedés, amely oly hosszú időn keresztül támasz volt, ma buktató; meghamisít, ódivatúvá tesz. Vagyis a korszerű mesterségbeli tudáshoz az is hozzátartozik, hogy módjával szabad csak alkalmazni a hagyományos mesterséget. A hivatását tisztességgel gyakorló költő pucérabban áll az olvasó előtt mint valaha; nagyon is hamar kiviláglik, hogy személyisége mennyit nyújt, mennyit valósít meg abból, ami átalakult elképzeléseink szerint a versbeli közlés specifikuma.

Györe Imre költőietlen költő. Dehogyis akar szép verseket írni! Közléseivel akar hatni; meggondolkoztató vagy kellemetlen és fölkavaró közléseivel. Ez volt régen, indulásakor, a Tűztánc idején a célja, ez ma is. Legföljebb az eltelt több mint másfél évtized következtében – tíz kötet után – biztosabban, célra tartóbban, vagyis magasabb művészi szinten csinálja, amit csinál. Mert a mesterséget – ha napjainkban nincs is ázsiója – a költőietlen költészethez is tudni kell. Sőt, a hatáskeltés néhány effektusát éppen ahhoz kell tudni igazán. Györe Imre nagyjából tudja; pontosabban: az idők során megtanulta. Képességei beértek, kifejezi magát.

Magát fejezi ki, vagy legalábbis egyéniségének azt a részét, melyben heves vágyként él a haladás közvetlen, gyors szolgálata, a közéletben való gyakorlati részvétel. Ez a vágy, úgy tűnik fel, legfőbb, meghatározó tulajdonsága. Kérdés persze, hogy célra tartó lírája mögött nem lappang-e egyszerűsítés. Lehet-e korunkban a társadalmat – bármely rokonszenves hevülettel is – olyan állóvíznek tekinteni, amely mellett a költőnek szinte kizárólagos feladata, hogy belévetett versköveivel felkavarja. És ha lehet is, bár a társadalmi lét és tudat nem tűnik ilyen statikusnak, mindegy-e vajon, hogy mekkora és milyen kővel. Györe hasonló indulattal dolgozik, mint Ladányi Mihály. De jótékonyan meghullámoztató terméskövek helyett olykor kavicsokat hajigál. A szatíra akkor szatíra, ha éle van, a poén akkor poén, ha csattan. Túlbeszélt szatíra és eltompuló poén – akkor már jobb a témából újságcikket írni. Persze, Györe Imre – ne becsüljük le törekvéseit – szántszándékkal ír cikktémából verset, joggal gondolván, hogy a sikeres vers hatásosabb minden vezércikknél. Ez igaz, ha az indulat valóban vers-hőfokú. Csakhogy ezt a hőfokot Györe nem tudja mindig elérni. Pedig, mint mondtam is, ért a mai költői mesterséghez, a tényközlések és szembeállítások, a kihagyások, tömörítések hatásos alkalmazásához. Meg sok minden máshoz, még az iróniához is. Az Elröpültek a lángosok című új kötetből ki lehet mazsolázni nem egy sikeres verset (Kezedben kagylóhéjat, Víz, Csak annyi csendet, A kerub stb.), amely egyúttal a továbblépés kívánatos irányát is jelölheti. Idézni lehet egy-egy szerencsés tömörítését, például: „Kinek fájára napsugár – kinek fájára holdvilág. – Gyümölcse mégis ótvaros, – gyümölcse mégis mézízű.” Vagy egy-egy – magatartását indokló – gnomatikus megfogalmazását: „Bizony, ugyanazt mondom mindig, – ugyanazt. – Mivel ugyanazt nézem mindig, – s az, amit látok, – mindig ugyanaz.”

Ő természetesen nem ugyanazt óhajtaná látni. Csakhogy visszakapcsolva az imént használt állóvíz hasonlatra: nem mindegy az, ki dobja, milyen erővel, mennyire felmagasodva a felkavarásra szánt követ. Vagyis, hogy a közéletre gyakorolt hatás mégsem csupán a politikus verseknek, hanem Györe emberi-költői egyéniségének, teljes művészi teremtésének a függvénye. Az új kötet második felében mintha termékenyítően és utakat próbálón maga is eljutna erre a felismerésre.

Simon Lajosnak is legfőbb ihletője az az alapérzés, hogy a világ nem halad olyan gyorsan előre, ahogy ő szeretné. De míg Györében a türelmetlen indulat inkább ostorozó, szatirikus, iróniával élő verseket teremt, benne inkább haragosokat, szemrehányóakat. A harag nemcsak elvi, de személyes okát is kirajzolja. A címével is magatartását összegző új kötetből (Se fejet, se derekat) megtudjuk, hogy a felszabadulás után városba jött parasztfiatalok közé tartozik („ki tudja, hányadik népvándorlási hullám vetett minket ide!”), s hogy máig azokkal érez sorsközösséget, akik szintúgy ezzel a népvándorlással érkeztek a nagyvárosba: a buszsofőrrel, aki még sokáig úgy hajt, mintha bakon ülne, a gép mellett, mint a bokor árnyán szalonnázgató dolgozókkal, a parasztvicceken tétován mosolygó professzorokkal. Megtudjuk azt is, hogy nagy ára volt ennek a felkerülésnek. Dunapentelén Krisztus-sebeket tépett a tenyerén a tégla, a verejtéke Csillebérc köveire zúdult, s a Hanság hintáztató földjén fele bőre leégett. Munkával, verejtékkel szolgált „hittelen hitéért”, másfelől szájára vette a falu: megafon-torkú öregasszonyok seppegték szét a bűnét; mint kocsmaasztalba a kés, beléállt a férfiak ujjal-mutogatása. S a lányok – királylány-nővérei és fecskefióka-kishúgai – rózsaszirom alakú nyelvvel szurkálták össze. Ez az emléksor, ez a múlt alakította a költő, magatartását, amelyet a címadó vers így foglal össze: „Most meg, hogy testem – már csupa kék-zöld farkasharapás, – hát hogy ne állnék ellent – keményen, mint a tölgy – a vissza-visszafúvó szélnek, – hogy ne rendítene meg – a cinikusok viperasziszegése, – az ide meg oda dörgölődők – huszonöt botütésnyi – vállonveregetése, – a túlontúl ügyesek trahomás pislogása, – az újgazdagok leheletfinom – lesajnálása…” Haragosan puritán, rokonszenves magatartás ez. Nincs, nem lehet vitánk a tartalmával, csupán a költői megvalósításával. Mindaz ugyanis, amit eddig Simon Lajosról elmondtunk, egy költői típus körvonala. Költői értéke, művészi megelevenedése attól függ, milyen személyes tartalommal, mekkora intenzitással telik meg. Már az idézetekből és a félidézetek sorából is feltűnhetett az olvasónak, hogy közhelyes megfogalmazások keverednek itt egyedi megnevezésekkel vagy költői találatokkal. Közhely például a kék-zöld farkasharapás, a szélnek ellenálló tölgy, de jó – hogy kicsit visszamenjünk – a buszsofőr, a dunapentelei Krisztus-sebek, a megafon-torkú öregasszonyok. Még jobb a rózsaszirom alakú nyelvvel szurkáló lányok, vagy a huszonöt botütésnyi vállonveregetés. Szántszándékkal úgy válogattam, hogy több legyen a jó, a költőileg értékes személyes eredmény. Sajnos a kötetben gyakoribb a költői élmény ismert vagy általánosságba vesző kifejezése, a szükséges versintenzitás alatti vers. Pedig a költői értékű szintézist múltja és jelene, emlékei és a látott valóság között, azt a csak benne élőt, általa megteremthetőt Simon már itt-ott létre tudja hozni. „De szép-szépséges éjszakán, – gyárkémény kórószál felett – napraforgónyi hold lebeg, – és a betűk – a csarnok homlokán – krumplivirágfehéren fénylenek.” Ezt már nem csupán a tipikus sors diktálta. Simon Lajos költő írta.

Timár György harmadik verseskönyve, a Hármasoltár igazán jól szerkesztett kötet. Egy gondolattal indul, tartalma ciklusokra tagoltan bomlik ki, aztán a címadó vers visszatér az indulásnál megpendített gondolatra, s végül a kezdő gondolat újabb megismétlésével zárul. Mégsem lehet a kötetet a szerkezete révén jellemezni. Ez az alapgondolat: „Csak az leszek, ami belőlem út”, vagyis amit a költő másoknak folytathatóan létrehoz, inkább a könyv formális kerete, mint központi magja. Nem, nem a lírikus hitelét – isten őrizz! – vonom ezzel kétségbe. Hiszen jól tudom: 1968-ban megjelent Jerikó című kötetében is felhangzott ez a motívum, oly hatásosan, hogy máig sem feledtem. Pusztán arról van szó, sem ez a gondolat, sem a kiegészítő mélyebb életérzés, az tudniillik, hogy túljutott az ifjúságon, nem égeti Timár Györgyöt annyira, hogy lírai alapmondanivalója lehetne. Az ifjúság elmúlása ugyan néhány emlékezetes, erősen formált versre készteti (A gyermek, Lejtmenet – és a kötet egyik csúcsa: Öröklét), de benne a költő, a poétai képesség mégsem ezen a lágyabb, narcisztikusabb érzelmi szinten talált igazán otthonra. Timár intellektuális költő; bocsánat az avíttas megfogalmazásért: nem a szíve vérével ír, hanem a forró fejével. Az érzelmi impulzustól megszaladt intellektusával. „Nem szív és vese nyom mondja a betegség szorításában –, hanem a nincs”; az űr borzasztja, a horror vacui, attól félti a tudatát.

Ez a gyors, érzelmileg fűtött tudatmozgás a versek létrehozója. (Nem egy-egy alapérzelem.) Így a kötet igazán tágasan, a legkülönbözőbb dolgokról ad hírt. Mindenről szinte, ami csak egy felajzott agyú, művelt mai emberben megfordul, létről, erkölcsről, politikáról, filozófiáról, egészen a gyermekien játékos képzetekig. S mindez a mai költészet kikristályosult formanyelvén. Hol a szabad vers ellentéteket, fennköltet és groteszket, valóságosat és képzeltet egybefoglaló tömörítéseiben, hol a hagyományos forma itt-ott bravúros, hatos, sőt nyolcas rímpárokat rejtő strófáiban. Timár György úgy tudja, úgy birtokolja, hogy már joggal le is nézheti a mesterséget. Pedig, ha valami miatt, akkor éppen a fölénye miatt csúszik meg. Létrehozza a sikeres verset, a költészetét magabiztosan és látszólag könnyedén, s talán észre sem veszi, hogy valami súly, valami nehezék kimaradt. Valami láthatatlan, felszín alatti, de ami úgy kell, mint ellensúly a vitorlás hajónak.

Nem először írom le róla, most sem mondhatok mást: szabad versei vagy még inkább prózaversei közléssel ható pontosságában ez a je ne sais quoi, ez az egyéni többlet inkább jelen van. Ott a gyors formakészség, a tolakodó ötlet megoldásait nem fényezi túl. Hadd világítsam meg jobban, mire gondolok. Íme egy ötletverse. Címe Szerelem: „A konyha vizes kövén – Táskás szemmel – tekint föl térdeltéből – Venus Anadyomenae – A leple koszos pongyola – Kezében felmosórongy.” Hiánytalan vers a maga nemében. De Timár, túl ezen a sikeres szinten, többre, mélyebbre képes.

Urbán Gyula, ahogy írja, szóval röptet madarat. Jelképekből és jelzésekből összeálló külön nyelven (jelrendszerben) ír. Elhagyja a köznapi nyelvhasználatot, lóugrásszerű gondolattársításával a köznapi logikát. Tehát ismert modern hagyományt folytat, melynek – költészetéből is olykor kihallható – őse egyfelől Apollinaire, másfelől a fiatal József Attila. Ez a hagyomány nem szorul védelemre. Urbán se azért – kinek különben az ifjabb költők között számos társa van –, hogy a költői teremtésnek egy újabb lépcsőfokáról akar fiatalon továbblépni, ahol nagyobb a botlás vagy a bukás veszélye. A merészséget, a kezdeményezést a költészet területén (és hol nem?) kifogásolni – esztelenség. Sőt, ismerjük nyomban el, hogy ebbe a látszólag könnyű, modern éneklésmódba helyenként sikeresen beletalál. Dal című versének intonálása például telt, levegős, kifogástalan: „E szerkezetben, melyben élek, – nincsenek fecskék, denevérek. – Csengő-pacsirta zeng, s villanyborotva-hal – simogat hűvös uszonyaival.” A nyugtalanító inkább az, amit Urbán Gyula – és néhány szintén tehetséges fiatal társa – ebből a szürrealista vagy avantgarde hagyományból kiolvas, vagy kiolvasni vél. A bátorítást a versbeli esetlegesre. Jól tudom, az avantgarde egészében ez is benne van. Sőt, ott az automatizmus is, a pillanat szülte szabad asszociáció, bármi képtelenség versbe iktatása. De vajon korunk klasszikusaiban, azokban, akik a nagy áradatból fennmaradtak, akiket gyönyörködve olvasunk, nem fedezünk-e fel, az esetlegesség minden divatja ellenére, mely rajtuk is nyomot hagyott, valami mélyebben munkáló rendszert, a szabad asszociációkat egybetartó kohéziót? Törvényt a versbeli mozdulatokra, ha új törvény is az.

Urbán Gyula kötetének, a Családi vadászat-nak a címadó ciklusa a legérdekesebb, a legeredetibb. Kísérletként itt családja történetéhez, a karakterekkel, sorsokkal, anekdotákkal teli múlthoz közelít jelzéses, kihagyásos módszerével. Tipikus magyar család a szürrealizmus kaleidoszkópjában: üde kép ez. Új is, megkapó is. Urbán kínál annyi fogódzót, hogy ha nem is sejlik fel a kép minden részlete, a hangulata ne foszoljék szét. Persze a megfogalmazás szinte elvileg követett kötetlenségét – Urbán nyilván merész játékosságnak nevezné – s ugyanakkor a példaképek fel-felvillanását itt is érzem. A Családi fénykép az öt Ódor lányról című versben így hangzik például az Etelka-portré: „Etelka ültében is futkos. – Kezében tejjel teli butykos. – Lábánál üvegben uborkák; – ecetben forgó Magyarország.” Értetlenség volna, a stílus fel nem fogása, hogy a tejes butykost vagy az átugrást az uborkákról az ecetben forgó Magyarországra túlságosan is József Attila-inak hallom?

Persze méltánytalan ez a vita. Urbán Gyulának van költői személyisége, tehetsége. Ez nyilvánvaló. Kötetében az olvasó – kivált ha elfogadja a stílust és alkalmazásának módját – emlékezetes verseket talál. (Ikon harminc évesen, Felhatalmazás, Szerelmes vers stb.). De talál – főleg A nagy hűtőszekrény ciklusban vagy az Egy forradalmár belső története című oratóriumban – bőséggel olyasmit, ami már nem kezdeményezés vagy továbblépés egy történelmi stílus alapján, hanem magának a stílusnak puszta továbbéltetése. Szecesszióval megtoldva vagy egyszerűen irodalmár módon. Egyszóval szigorúságot, anyagához való megfontoltabb hűséget kérnék számon Urbán Gyulán. Okuljon a családi rész sikerességén. Verset írni a tág modern lehetőségek között éppoly nehéz.

Pardi Anna második kötete – Mennyi út az ajtód előtt – naptárciklussal kezdődik. Ahány hónap, annyi vers. Mindig is feladatszerű vállalkozásnak tetszik az ilyesmi. Pardi Anna megoldása mégis tartalmas. Nézzük találomra egyik versét, az Április-t. „Minden áprilisban újra és újra – kinő a fű, a gondolatok zöld koncentrációja, – napfény-litániák az öreg föld fölnyíló – biblia-lapjain, minden áprilisban újra és újra – halálfélelem, tennivágyás, örökegy felismerések, – miközben a korai virágok korai csonkig vetkőznek – örökegy hisztériákon át.” Hasonló kifejezési mód ez, mint az Urbán Gyuláé. Pontosabban egy tőről fakad vele, ha sűrítettebb is, és kevésbé dalszerű. Van benne jó néhány megfigyelés és egy erős, érzékletes kép: napfény-litániák az öreg föld fölnyíló biblia-lapjain. De van benne, mondjuk, két olyan elem is, ami kicsit divatosan csak oda van vetve, nincs azzal a nyomatékkal megcsinálva, ahogy a dolgokat a versben meg kell csinálni. Az egyik a fű, mint a gondolatok zöld koncentrációja, a másik a virágok korai csonkig vetkőzése, hisztériákon át. Mindkét jelzést persze fel lehet fejteni, a két hangsúlyos idegen szót el lehet fogadni, nem arról van szó, hogy a költő elgondolása eleve kifogásolható. Nem is akadnék fenn rajta, ha az ilyesfajta kicsit könnyelmű odavetés, a divatszavak gyakorisága nem jellemezné az egész kötetet.

Tipikus tulajdonsággal állunk szemben, Pardi Annán is túlmutatóan tipikussal. Alapja az az elképzelés, hogy a modern szabad vers tömörítéseiben elég félig elgondoltan, félig megdolgozottan bevetni az elemeket, s azok az olvasó tudatában maguktól kibomlanak. Igaz persze, hogy a modern költészetben a jelzés és elhallgatás dialektikájának óriási a szerepe. De magát a versbeli létrehozást, a dolog megteremtését mégsem lehet az olvasóra rábízni. Az még a költő dolga. Pardi Anna sokat ír, kötete terjedelme jelentékeny, vállalkozásai sokrétűek. Tárgyak, jelenségek, karakterek (érdekesek például a kötet portréi), emberi helyzetek jól megfigyelt ábrázolásán át a tudományok határterületéig kalandozik. Olvasójának azonban elhessenthetetlen érzése, hogy folytonosan párás szemüveggel olvas. Szövege nem üres, de nem rendezett. Helyenként még nyelvileg sem az, nemcsak költőileg. Intellektusa pedig, mely kétségtelenül biztatóan mohó, nem elég kimunkált, mozdulataiban nem elég hiteles. Pardi Anna azt írja, hogy e világban erősen akar jelen lenni; ahhoz, hogy költészetünkben igazán jelen legyen, magát s művészetét kell erősebben életre hívnia, vagy inkább előhívnia, mint egy még itt-ott homályos filmet.

Költők geometriája

Gyurkovics Tibort nem kell bemutatni az olvasónak. Sok műfajú, termékeny és mindenekelőtt tehetséges író. Verseinek negyedik kötete után már mondhatom: költészetének van vonzása. Egy kicsit ugyan túlzott hangerőre állítottan, de személyes lírai világot teremt, indulatosat, meztelenítő őszinteségében elég különlegest. Saját hangja is van, egy fűtött, rekedtes, meg-megbicsakló hang, amelyet fel lehet ismerni, bár nemegyszer előbb a mestereire, József Attilára vagy Pilinszkyre érez rá benne az ember. Mondom, költészet ez, megérdemli, hogy megszeressék. Mint a hullámvasút, örömöt ad és némi kielégítetlenséget.

Új kötetében (Szeretlek, akárki vagy) az élre tett nyitóvers, A hal mindjárt a közepébe vezet annak az érzelmi gócnak, annak a közérzetnek, amely ezt a költészetet táplálja. Ez a közérzet túlfokozott, rácsait rázó, robbanásveszélyes. Olyan, hogy azt a KRESZ-ben is előírt halálfejes fekete zászlót úgy tízméteres körzetben minden irányból ki kellene tűzni Gyurkovics körül. Ám úgy közlekedjék vele a világ! Félreértés azonban azt hinni, hogy az irodalmi életünkben oly divatos mesterséges öngerjesztés pumpálja túl Gyurkovics közérzetét. És az sem igaz, hogy elsősorban kívülről jött, külső impulzus hozza veszélyhelyzetbe. Hogy benne maradjak a hasonlatomban: ez a közérzet inkább öngyulladásos. A hiány az, ami fellobbantja. Részben néven nevezhető érzelmi jellegű dolgoké: szeretet, emberség, valódi szerelem, s mi tagadás, még a nők hiánya is. Részben a megnevezhetetlen hiányé, az élet olyan többletéé, az emberi teljesség olyan tárgytalan vágyáé, amelyről (némileg rögtönzötten és túlzott hangerővel) éppen a bevezető vers szól. „HALAT nekem!” mondja itt Gyurkovics, mintegy a halban, valami tapinthatóban és lenyelhetőben teremtve meg az említett többlet jelképét – „Élet értelmét agyonfetrengett – lepedők és agyontérdelt bársonypárnák fölött, mindegy! papot vagy repedtsarkú kurvát, – egyösszegben személyes önmagát!” Vagy másutt: „Nekem a HAL kell – életünk s a vég – egyetlen nyomorában összerántott, – megérthetetlen lényegi vadhúsa.”

Látszatra a hiány annál nagyobb az emberben, minél többre vágyik. És Gyurkovics igazán vágynagybirtokos. De valójában egyetlen betöltetlen vágy égethet annyira, mint számtalan (lásd a világirodalom szerelmi költészetét). És az se mindegy, hogy a vágy mire irányul; a vágyaknak is van rangsora. Az a hiány például, amelyről a kötetnyitó vers beszél, központi mondanivalója lehet egyféle nagyköltészetnek; a pillanatnyi partnerhiány viszont többnyire csak a sanzonnak. Gyurkovics Tibor hiányköltészete a két véglet között helyezkedik el. A kötet első részében a rangsorban magasabb rendű vágyak alkotják a versmagokat (társadalmi igazság, emberség, az elidegenedett lét kínja), objektiváltabbak, általánosabb érvényűek. (E nemben kiemelkedő a Nagy István képeihez írt Magyarország című vers.) Majd az olvasásban előrehaladva, fokozatosan jutunk a vegyes rangú vágyak közé, a szeretethiány (kifosztó szeretet) néhány megrendítő versén át egészen a gyakran panaszolt társ- vagy partnerhiányig.

Ne értsük félre, nem szeméremre vagy őszintétlenségre biztatom a költőt. Hiába is tenném, hiszen Gyurkovics maga is jól tudja: hatásának nem kicsiny tényezője a lemeztelenítő, a feltáró szókimondás. S ha van is a vágyaknak rangsora, versmaggá válva az már alig-alig érvényesül. A kis téma, a fölpárádzó és eloszló lelki semmiség is maradandó verset teremthet. Ezt én is tudom. Minden azon múlik, milyen érvényességgel ruházza fel a megformálás. Gyurkoviccsal ebben vitázom; öröme és mégis fennmaradó kielégítetlensége miatt ebben vitázik majd az olvasója is. Mert Gyurkovics a megformálásban egyszerre igényes és elsietett. A lelki tények rögzítése terén olyasféle gnomatikus, törvényerejű megfogalmazásokra tör, mint József Attila (meg a nyomdokain járó tehetségek). S bőven vannak találatai, végleges megfogalmazásai. Ilyesfélék: „Én azt hiszem, amit már nem hiszek – hogy kinyílik az ég felettem – és lesz erőm még összeesnem” (De profundis), vagy: „A gyűlölet raktára él a szívben, – a gyűlöletnek ezer arca van, – erős arc, szép arc, kíméletlen arc, – de mind boldogtalan” (Gyűlölet), vagy: „Majd megjövök. Majd elmegyek. – Magamtól magamig – a sötétségben, hol saját – elviselhetetlenségem lakik” (Utazás). És végül: „Az arany levegő fölött – élesen, tisztán jön az ősz. – És ég a nap, fehér a fal, – hogy összeégsz, ha nekidőlsz” (Kánikula). Terjedelmesen kellett idéznem, hogy a stílus, a megformálás igénye kivilágoljék. Hogy az olvasó előtt kétségtelenné váljék: olyan tömörített, magasrendű itt a kifejtés, amiért kell hogy minden megállapítása ütéserejű legyen. Rutinból még odavágni egy-egy erőtlent, vers végére odabiggyeszteni egy-egy nemes lélektani banalitást, ebben a stílusban mindent leront. (Például ilyet: „Mindnyájan orvvadászok vagyunk és áldozatok.”) És Gyurkovics sajnos nem mindig állja meg, hogy ne tegye.

Végezetül még csak egyetlen példát arra, hogy Gyurkovics Tibornak nem kizárólagos lehetősége ez a felcsavart, ez a törvényt mondó stílus. A kötet egyik legszebb és a maga látszólagos igénytelenségében is maradandónak tűnő verse a Kérés. Az első és az utolsó strófáját idézem csupán, remélve, hogy a megcsonkítás ellenére is kitetszik, milyen meghitt lírára is képes ez a költészet. „Kis napot adj, kicsiny napot, – amilyen embereknek juthat, – őrjítő-puha meleget, – kétségbeejtőt, nyomorultat.” És a záróstrófa: „Kis napot adj, kicsiny napot, – nem nyarat kérek, csak hogy este – húsba burkolt csontjaimat – valami átmelegíthesse, – kis napot adj.” Gyurkovics Tibornak ezt a szolid, de érvényes hangját jó volna többet hallani. Költészete bármilyen heves, robbanékony, tud adni olyan „kis napot” is, amely tiszta emberséggel melegíti olvasóját.

Csukás István kitűnő gyerekkönyveket ír. Tud úgy mesélni, könnyedén, játékosan, ötletesen, hogy egyszerre szól a gyerekek és az igényes irodalom nyelvén. Hogy egyszerre népszerű és értékes. Képzeletének remek figurái, Mirrmurr vagy Keménykalap és Krumpliorr mindnyájunk jó ismerősei. S kis történeteiket könyvben vagy a televízióban örömmel követi nyomon még a felnőtt is.

Jó volna ugyanilyen örömmel szólni az Ima a vadevezősökért című új verseskötetéről is. De ez nem olyan egyszerű. Csukás István mindjárt a kötetnyitó címadó vers formai kidolgozásával megfricskázza az olvasót. Döccenő (nem tudatosan döccentett) ritmussal, ügyetlen (nem keresetten disszonáns) rímekkel. Így ritmizál: „Tábortűz töpped, fiúk locsolják – megvakul a prométeuszi láng” – vagyis hogy akár jambikusnak, akár hangsúlyosnak olvasom a verset, valamelyik sor odavetett, hibás. És úgy rímel, mint az iménti sorpárban is, hogy hosszú szótagot csenget össze rövid szótaggal. („Zenét – szövőszék”, „mézillatot – elrakhat” stb.) És ez a – kicsit bizony félvállról vett – kidolgozás végigvonul az egész köteten. Különösen kínossá válik, amikor – a Dsida-sorok című versben – hexametert kíván írni.

Pedig a kötet képi és megfigyelésanyaga (s a verseknek egy mélyebb rétege) nem ilyen, nem ezen a szinten van. Felemás helyzet ez. Csukás Istvánnak feltehetően fontos a költészet: ez a negyedik kötete. Minden részletében mégsem annyira fontos. És ez a mégsemannyira-gondolkozásmód nem korlátozódik a formai részre (ha igen, akkor szóvá sem teszem), hanem áttevődik, rávetül az egészre is. A versek előteréből kamaszosan hányaveti és magabízó, a keserűt gyorsan felejtő költőalkat rajzolódik ki, aki hajlamos azt feltételezni az életről, hogy végtelen esélyek láncolata, játék, lóverseny, kártya, tízes-lehúzás, amely persze meg is dobogtatja, meg is kínozza a szívet, mégis jól mulat az ember közben.

Ez legalábbis a kirakatba tett kép, amelyet a költői gyakorlat is igazolni látszik, mely hol egy mellékes Kosztolányi-mozdulatot (lásd a kötet nyelvi játékait, például „Hindemith a mindenit!” vagy: „Labrádor – kirázlak a nadrágból”), hol Kormos István vagabund legyintését vagy fintorát próbálja ki a vers tükre előtt. Vagy az antikos erotika igézetében egy az egyből megír egy sikamlós kalandot, helyet, rímet, csaknem partnernevet is közölve.

Igen, de mint jeleztem, a dolog felemás. A kirakatba tett önarckép mögött van egy másik is. Érzékenyebb, mélyebb tekintetű, kontemplatívabb. Ez hordozza a múltat, a rizst arató anyát, aki ma is nyomkodja reumás térdeit, ez érez rá Mándy kapualjainak költészetére, ez szorítja magához a Külvárosi éj sárgult lapú füzetét, s nem adná a holt-tengeri tekercsekért sem, ez keresi Sinka bojtárjai nyomán a „szájbavert szegények igazát”, Aranyra, Csokonaira, Móricz Zsigmondra gondolva, ez diktálja a költőnek: „Képzelgésem netovábbja – legyek lábnyomuk a sárban!”.

Ez tudja, hogy „harmincnyolc belélegzett évem: pirosbetűs ünnep, harmincnyolc kilélegzett évem: keserű sóhajtás”. Ezt vallja a kötet egyik örvendetesen szép írásában, a Műhely-vers-ben: „Költő vagyok, minden emberrel azonos, dolgom az elrontott világ tagadásával kezdődik, kacsintgatások és alkudozások nélkül, ahogy a bőröm alatt bujkáló elcsapott Isten álmodik.”

Ezt a költőt szeretné látni az olvasó a következő kötet előterében, a kirakatban.

Hatvani Dániel ismertsége nem vetekszik Gyurkovicséval vagy Csukáséval, pedig ő sem kezdő, Csukással egyidős, és egy folyóirat, a Forrás főszerkesztője. A Koronaakác (meg kell adni, ízléses, szép cím) a második verseskötete. Elég terjedelmes, tíz év termését gyűjti egybe. Pontosabban: tíz év költői készülődését. Sok jót kell elmondanom erről a készülődésről, mely ugyan nem lezárt, befejezett. Mindenekelőtt szólnom kell Hatvani Dániel általános (tehát formai és tartalmi) igényességéről s szolid költői megbízhatóságáról. Vagyis hogy tisztességgel elsajátított, magas költői kultúrában (s ebbe sok minden mellett a verstan is beletartozik) azt írja, amit érez és gondol.

Főként azt, amit gondol (tapasztal), mert verseiben az érzelem s általában a személyiség többnyire csak objektiváltan, a világra kivetítve van jelen. De amit gondol, amit tapasztalatai alapján környezete lírai állapotrajzaként elénk tár, az még a versek sikerétől függetlenül is érdekes. Megközelítésül most szívesen idéznék valamit, ami élményvilágának eredetére rávilágít, de a kötetben mindössze ennyi életrajzi utalást találok: „lábszáramon már behegedt a gabonarendek hajnali harmatos horzsolása, – nadrágom ülepe fényesedik, nejloningemben szikrázom… s feltöltődöm a szorongás ezer voltjaival”.

Hatvani Dániel szót sem veszteget arra, amit régebben – nem is olyan régen – divat volt szétkürtölni. Nem vallomásából, hanem csak tárgyilagos híradásából tudjuk meg, hogy látta még a régi tanyasi parasztvilágot, benne élt, s hogy a szeme előtt játszódik a szabadító átalakulás a közelnézet csigalassúságával és keserveivel. Megtudjuk, kikövetkeztetjük például a Falusi udvar című verse pontos és deromantizált leírásából: „Árnyékban pihés, moccanatlan rögök a kacsák, – egyik sövényről a másikra csak a csend loccsan át. – Gallykerítés kettős korcának szinusz-vonalai: – szegénység geometriája, görbülésed még a hajdani.” Vagy a vers folytatásából, mely egy csepp idillt vagy nosztalgiát se kínál a máshoz szokott olvasónak: „Micsoda múzeum dereng az iszaposodó nyárban! – visszeres oszlopain támolyog a kocsiszín hazátlan, – fakul a szalmatető, a lótörlő rongyból kihull a por, – fölfeslett a takarmányos kas, ürességében fuldokol. – Micsoda rétegek! Akár a kőbaltáig áshatsz le innen!”

S ha ehhez hozzávesszük még az Áznak a tanyák című vers néhány kiragadott megállapítását: „Mire a rossz homokba pottyan, – az eső megrozsdásodik. – Nem fénylik itt a lét. Fagyottan – szállong a szilvás lombokig”, akkor kirajzolódik Hatvani költészetének egy sajátos élménygóca, a paraszti lét múltjával való szembefordulás, mely szociológiailag objektivizált, mégis lírai ihlető. S továbblépve, ha még mindehhez, melyet a kiragadott részek éppen csak körvonalaznak, hozzáidézünk néhány sort a Sárország című versből, akkor a vidéken élő, de már nem vidéki költő türelmetlen, gyors haladást áhító szemlélete válik világossá: „…mert ki lehet Messiás e latyakországban – …térj magadhoz drága Sion gályarab ki itt marad – évei küllőire mi tapad fel csak a sár – acél gondolatait nem várja termékeny kohó csak a sár – vágtája előtt nem nyílik sztráda torlódik csak a sár – háza ablakára nem hull Nap-gyémánt csak a sár – lába nyomán nem zendül ajzott zene loccsan csak a sár.”

Ha az olvasó figyelemmel kísérte az idézeteket, melyek az élményanyag, a magatartás kitapintása kedvéért nem is mindig a költőileg legsikeresebb sorokból állnak, észrevehette, hogy fel-felbukkannak bennük mai költészetünk innen-onnan már ismerős mozzanatai. Egy-egy karakteres szóválasztás vagy hangvétel. Ilyen például a „szinusz-vonal” (ezt különben meggyőzően, képszerű pontossággal helyezi el), a szegénység geometriája. Ilyen a „nem fénylik itt a lét. Fagyottan szállong”, ennek a versnek a végén különben a „művelhető csillagok” képzete is feltűnik. S ilyen végül a Sárország hangvétele. Hatvani Dániel költői készülődésének igényességére vall, hogy érzékelhetően, számos példával bizonyíthatóan József Attila áll hozzá a legközelebb. De ihleti távolabbról vagy közelebbről Juhász Ferenc is, Pilinszky is, Weöres is, T. S. Eliot is, és egy ajánlással maga is utal rá: Allen Ginsberg is.

Nem féltem a költőt, ám ihlesse. Nem féltem, mert van saját anyaga, s ez az anyag megérdemli, hogy ne sanyarúan és szűkösen, hanem a legjava költészet közelnézeti megfigyeléseivel, ugyanakkor távlati, gondolati felülnézetével szólaljon meg. E nemben Hatvaninak már vannak saját találatai, például: „a falu lova motorok zsolozsmáin a mennybe táncol át” vagy: „Kikezdte az eperfa nyakát ruhaszárító madzag, – leng rajta miniszoknya, nejlonkacat-füzér, – város felé sóhajtott imák olvasója a szélben.” És nemcsak sorai akadnak, vannak versei is.

Egy hiányzik még: a költői személyiség erősebb jelenléte. Nem a szubjektivitás (isten őrizz!), hanem a túlságig háttérben tartott szubjektum, mely minden költészetnek, az objektívnek is, alfája és ómegája. De talán az is töri már a burkát. Úgy képzelem, hogy ez a sokat ígérő készülődés nem tart má soká.

A megtalált kőtáblák

Mindig is öröm végignézni azt, ahogyan valami kialakul, létrejön a szemünk láttára. Egy cserépedény a korongon, egy patkószeg az üllőn – vagy akár egy költő, versről versre. Ahogy kiformálja, kikalapálja magát. A Fehér malom című válogatott kötet ezt az örömet kínálja.

Nem mintha csupa alakulásra utaló keresés volna ebben az összefoglaló gyűjteményben. Dehogy! Mindjárt a több részes indító vers (A szabadságról) első tétele magabiztos, erős, a mesterség igényeit magasan betöltő költőt mutat be. Minden mozdulata végleges. Szemléletösszegező. „Mikor az ostobák ledobták – a toronyból a madarat, – hogy zuhanjon akár a kő – Lenn a tajtékzó agarak. – Mindenkor az volt szép, – ha egy vérengzés elmaradt. – Kinyílt a szárny a kőből is, – és fennmaradt, és fennmaradt!” A nyolc sor parabolikus hatóerejét rontaná bármi kommentár. Inkább csak azért idéztem, hogy az önmegvalósításnak legfőbb irányát ezzel a szép eredménnyel máris jelezzem. A dalszerű és mégis gnomatikusra törekvő áttételes fogalmazásmódot s azt a nyugtalan, világjavító vágyat, amely a képi kifejezésben megnyilatkozik, s amelynek mind érvényesebb, mind árnyaltabb megszólaltatásra Mezei András költészetét formálja.

Igaz, ha a vers folytatását (vagy akár az egész kötetet) veszem szemügyre, akkor nem állandó, nem folyamatos a fogalmazásnak iménti tiszta evidenciája. Sorokba botlunk, amelyek költőileg ugyan formásan „meg vannak csinálva”, de egymáshoz való kapcsolatuk inkább sejtelmes, bizonytalan, mint találat erejű. Mintha inkább a dalforma éneklő szuggesztivitása teremtené meg összefüggésüket, mintsem az összefüggés forrósítaná át a dalformát. Itt van például mindjárt az idézett vers folytatása, önálló második tétele: „Szárnyak ura, hívlak madárnak. – Vállamból sajgó hazámnak. – Minden sivárság körzete: – angyalok repülőtere.” Igaztalan dolog volna bármi kifogást tenni – kivált, hogy még egyre a vers közepén járunk és a képi anyag jelentése a továbbiakban pontosabban kirajzolódhat. De a közlésmód világosságának lumenekben mérhető fényereje nem azonos fokozatú az előbbivel. Mezei éneklő költő, tipikus chansonnier. A dal vágya – ebben semmi rossz sincs – egy lépéssel rendszerint előbb fakad fel benne, mint maga a dal. Amennyiben az időrendet mellőző kötetből ezt rekonstruálni lehet, különösen korai, már meghaladott időszakában. És a dalvágyat a mások verse, az olvasmányai keltik (keltették) fel benne. Azok igézete alatt szólaltatja (szólaltatta) meg a magáét. A kötet egyik megkapóan szép verse – sok költői telitalálattal –, a Rejtett szobor című a „Vérköreid, miként a rózsabokrok” József Attila-sor tudatos továbbéneklése. De hasonló módon továbbénekelve, csaknem kivétel nélkül megszólalnak, jellegzetes szavaikkal, mozdulataikkal felbukkannak költészetünknek József Attila utáni kiváló újítói.

Ne tévedjünk, nem magukat mondják, hanem Mezeit. Hogy világirodalmi párhuzamot, nagy példát említsek: elkerülhetetlenül Aragon jut az ember eszébe, akiről a szakértő francia kritika jó ideig nem győzte hangsúlyozni, hogy a maga éneklő módján, a maga nagy énekében nála zártabb költők, elsősorban Paul Éluard eredményeit népszerűsítette. Valahogy így tesz (tett) közkinccsé, vesz (vett) köztulajdonba költői eredményeket Mezei is. Nem epigon módon, hanem mintegy indukciós átvétellel. Az idegen feszültség felkelti az ő feszültségét. A más találat, újítás, meglatolt költői mozdulat az ő mozdulatát.

De mi hát az ő saját mozdulata? Miért mondhattuk, hogy egy költő önmegvalósításának örömteli tapasztalatát éltük át, a szemünk előtti szép kibontakozást? Induljunk el a tartalmak felől: mit énekel meg Mezei? Először is: egy jellegzetesen nagyvárosi, de nem fényes világvárosi, hanem proletár gyerekkort. „Tereken át, grundokon át” valahol Molnár és Mándy között. Ez azonban nem irodalmi emlék a versben, hanem a sajátja. Az általa látott és megteremtett Rózsák tere és Rózsa utca. Innen nő ki, itt nevelkedett fel – hogy megint már az egyedit rokonítsam – a Nemecsekkel és Csutakkal egy családfájú igazságtevő és igazságra vágyó „kispróféta” (Alföldy Jenő szava), aki Mezei. De nem gyerek már, s nem is annyira „kis”-próféta. A hit, a világjavító láz heve, fiatalos túlfutása, lehet, még rokonszenvesen rajta van, de a kő, amelyre a törvényt faragja, valódi. És a törvény: az emberség forradalmi törvénye. Valósággá válása, érvényesülése oly sietős neki, mint minden világjavítónak, hiszen „újabb világok teremtését szikrázza minden pillanat”, és „hat napon át, hat napon át talán még tehetünk csodát!”. Az áttételes fogalmazás ne tévesszen meg: Mezei azért prófétál, hogy mi itt, világunkat építve mindennap nőjünk önmagunk fölé. Kevesebbet egy próféta nem is akarhat.

Igazságot tenni, persze, nem lehet csak a mában. Ebbe az emberi múlt és az egész mindenség is beletartozik. A teljes lét- és tudatszféra. Mezei menet közben jött rá, hogy el kell határolnia magát múlt és jelen mindama „prófétáitól”, akik a maguk számára mindig is lukratíven szoktak biztatni arra, hogy húzzunk meg jobban egy csavart, ontsuk vérünket a királyért és a lobogóért. (Nem mintha helytől és időtől függően ez a biztatás nem volna helyénvaló.) Ráébredt, világosan felfogta, hogy egy csavar megfelelő állapota bármi fontos, csak következmény. Semmi baj nem származik persze abból, ha a költő a meós vagy a művezető szövegébe is belesegít a maga szintjén – az ÉS olvasói tudhatják, hogy Mezeitől ez a gesztus sem idegen –, az ő igazi területe mégis az az erkölcsi-társadalmi közérzet, amelytől mindennapi dolgaink, cselekedeteink függnek. S ez az, amit költészete, fölszabadulásunkig visszatekintve, majd jelenünket mérlegelve, jövőnket kutatva végigkövet. Ismert, olykor vitatott nagyobb versvállalkozásaiban (A teljes fölszabadulás, Egy régi dal, Ikarusz, Arcél, De profundis) erről van szó: amennyire a költői szöveg megengedi, már-már analitikusan, az eszmei célok aggodalmas számonkérésével; a közérzet billenékenységéről, a kijátszott vagy könnyelműen eltékozolt bizalom miatti sérülésekről sem feledkezve meg, sőt a Megjelöltek című kiemelkedő versében a „bélyegesek”, a „kitagadottak” szemrehányó, tiltakozó gesztusának dialektikus előrevivő erejét is felismerve.

Költői önformálásának ezen a merész és tiszteletre méltóan önálló pontján Mezei azonban nem állt meg. Igazságtevő keresésében eljutott minden költő-prófétaság őshagyományához: a biblia tanulságokban kimeríthetetlen kútfejéhez; az időálló, szinte ércbe véshető megfogalmazások vonzáskörébe. S a gnomatikus és sokértelműen parabolisztikus kifejezésmód, melyet a réges-régi költőelődökben fellelt, nem kevésbé termékenyítette meg költészetét, mint az a gnomatizmus, amelyet József Attilában és továbbfejlesztőiben megtalált. Csakhogy ez az őshagyomány nemcsak formai (ahogy a kortárs sem). Szemléletében, a dolgok megközelítésében kínálja a magasköltészetet. A végleges szavakhoz illő ítéletformálást a világ dolgairól; vagy legalábbis a megfigyelésnek és megállapításnak kristályos világosságát, tágas érvényességét. Mezei András ennek az újabb indukciós hatásnak a feszültségében kifejlesztett magában egy olyan fogalmazásmódot (egy olyan dal formájú, kis verstípust), amelyben minden eddigi szép eredményén túllép. Leküzdve a mondanivaló túlbonyolításából fakadó homályt, tud úgy pontosan és tömören rajzolni, hogy közben levegős marad és még humora is megszólal. Tud rövid, de nagy aurájú verseket írni.

Ezekben a kisebb versekben lényegében ugyanaz jelentkezik, mint népszerű, nagyobb vállalkozásaiban. Ugyanaz, de mégsem ugyanúgy. Mintha az ősprófétáktól azt sajátította volna el, hogy a prófétaságra nemcsak a szemünk előtti konkrétum, hanem az egész mindenség tartozik. Az tartozik rájuk, a költőkre. Ők azért felelősek. S ahhoz, hogy egy vérengzés elmaradjon, egy szinttel magasabbról, egy szinttel érvényesebben kell beszélni. Olyasféleképpen, ahogy például az Amíg című vers szól: „Despoták gyengülése –, szellem szabadulása – Mindig az árapálynak – színén a gyönge bárka. – A pillanatnyi szélcsend – melyben a tiszta szó cseng, – amíg össze nem forrad – a vízen a barázda.” Vagy hogy egy látszatra igénytelenebb hatsorost mutassak, íme a Félelem című futam: „Vad nyár van újra. – Buja a világ és nem tudja – mire is jó a béke… – lassanként felnő – a hadat nem látott bátrak – veszélyes nemzedéke.” Egy pillanatra azért meghökken tőle az ember, és rákényszerül, hogy továbbgondolja. Mit is? A világot.

Akarhat-e többet egy költő, aki foghatatlan szavakból teremti magát, s születik általunk, olvasói által elevennek?

„A vén czigány” két olvasata

Jobbágy Károly a Szentendrei búcsú című kötetében az egyik vers előtt mottóként idézi Gyulai Pálnak 1854-ből azt a levelét, amelyben A vén czigány kéziratáról számol be Arany Jánosnak. A vén czigány „…az öregnek (mármint Vörösmartynak) egész elkeseredett kedélyét fölleplezi, nagyon szép, de fájdalom oly alakban, mint írva van aligha megjelenhet, s kérdés, az öreg fog-e változtatni rajta? Szegény öreg, csak azt tudja írni, ami a szívén fekszik, ő sem tartozik a legújabb kor költői közé.” Vessünk egy újabb pillantást a dátumra: 1854. A Bach-korszak. Az, hogy Vörösmarty nem tartozik a legújabb kor költői közé, pontosan az ellenkező értékelést jelenti Gyulai tollából, mintha Schöpflin írná ugyanezt egy kortársáról a huszadik század tízes éveiben. Nem, nem kell szégyenkeznünk az egész kritikusi szakma nevében, hogy a szakma legnagyobbja lesajnálta volna századokra fénylő remekműve kapcsán a „szegény öreget”. És mégis a félreértésre, félreértetésre, a titkos párhuzamok sejtetésére nyílik itt valami csekély lehetőség. Mérlegelni vagyok kénytelen, amikor Jobbágy Károly költészetéről írok.

Magát a költőt aligha kell bemutatnom. Harmincnégy éves korában, 1954-ben Feltámadás címen jelent meg első kötete, azóta rendszeresen publikál, ez a hetedik verses könyve. Az olvasók tudják, könnyedén, simán versel, s azt írja meg a versben, ami pillanatnyilag közvetlenül foglalkoztatja, ami történt vele vagy benne. A gyors, spontán reakcióit. Verse direkt kapcsolatban van az élménnyel, egy áramkörön, egy feszültségen van vele: a tartós belső kontempláció transzformáló, felerősítő működése elenyésző. Jobbágy Károly elmondja – s ha erősebb az élmény, lendülettel, verve-vel mondja el –, hogy mit érzett. Nem ábrázolja, nem szuggerálja és – a tömörítés eszközeivel, a jelképek erejével – nem erőszakolja rá az olvasóra. Ezzel a módszerével szó szerinti értelemben találó az idézete: „ő sem tartozik a legújabb kor költői közé”.

Egy-egy időszakban azonban nemcsak a koron uralkodó, hanem számos más stílus is érvényes. Ha vannak is meghatározó tendenciák, írni, kifejezni magunkat – Istennek hála –, sokféleképpen lehet. Ismert eszközökkel, az esztétikai hatáskeltés már begyakorlott mozdulatával is. Jobbágy Károly eszközei – könnyed rímelés, behízelgő ritmus, módjával alkalmazott, szolid kép – az adott dallamos, kifejtő formakultúrában kimunkáltak, hatásosak. Versének hagyományosan felépített, világos menete van, rendszerint jól előkészített csattanóval a végén. Nem akar másnak látszani, mint ami; sorai nem rejtenek többet azonnal felfogható tartalmuknál, de a célba vett tartalmat tisztán kiadják. Ahogyan a Modern pék című versében a „modernek” ellen éllel mondja, ő mai lisztből süt kenyeret, mai tűz melegénél – éspedig mindenki számára. Kenyere azonban korántsem olyan „lágy és szájban elomló”, mint ahogyan gondolja, s mint ahogyan szembeállítja más költők „rideg, sziklához hasonló” kenyerével. A Szentendrei búcsú formájában harmonikus, tartalmaiban már nem. Mind az egyéni lét, mind a nemzeti-közösségi konfliktushelyzetek utáni, nehezen oldódó állapotában merül fel benne. Öregedéstudat, halálfélelem, sikerek utáni kifosztottság, bizonyos dezillúzió jelöli a kötet érzelmi alapszínét, melyben nemzeti létünk fájdalmas pillanatai, Vörösmarty ősze – így kerül szó A vén czigány-ról – vagy Radnóti pusztulása is fokozzák a sötét tónust. Ebben a megkeseredésben a szerelmes verseknek egy szép csokra jelent csak szigetet – a kötet erényeit hathatósan gyarapítva.

Természetes, hogy ötven év fölött nem éltethetnek többé szép, de naiv illúziók. Az átértékelésnek vagyunk tanúi a Szentendrei búcsú-ban. De ez a költőileg termékeny folyamat valahogy félrecsúszik, és átvált a mai költészet elleni ingerültségbe. Azt nevezi Jobbágy sommásan fülsiketítő vad zenének. Versek sorában küzd ellene – többek között a mottójában Gyulai-levelet idéző versben is. Kétszer is elmondja, hogy „az értelmes beszéd jelenti a költészet lényegét”, s nem sok türelmet tanúsítva megállapítja: „De itt egy új nyelv új törvénye szól – a versformájú zűr soraiból.” Amire nem lehet mást felelni: kinél zűr szól, kinél nem az, hanem az új közlésmódban új közlés.

Jobbágy Károlynak persze szíve joga, hogy védje a saját közlésmódját. Attól már óvnám azonban, hogy kizárólagosnak tartsa. Hogy költőtársaitól is azt kívánja, tekintsék az egyszerű, az avatatlan versolvasót ideálnak. Rendben van, ha ő e mellé a képzelt olvasó mellé „ül oda”, s ahogyan spontán költőhöz illik: közli magát. Ápoltan, egyensúlyosan, többnyire hatásosan azt mondja, ami átfut rajta, „azt tudja írni, ami a szívén fekszik”. Csak nem szabad azt képzelni: az fekszik a szívén, ami az öreg Vörösmartynak.

Takács Imre érdes költő. Amit mond, többnyire felzaklató, kegyetlen. „Egyáltalában nem arra való figura – idézhetném reá Kassákot –, hogy a gyermekek elé álljon, és megtanítsa őket kesztyűbe dudálni s a szülők iránti tiszteletre.” Olyan költő, aki csaknem minden téren feloldhatatlan ellentéteket lát, a létezés, az erkölcs, az ember önmegvalósítása, a szerelem és természetesen a költői működés területén. Íme, egy kis gyűjtemény kininízű axiómáiból: „Létezik-e hely, ahol én is létezem még?” „Az ember agyveleje a legjobb edény, beleillik millióféle szenvedés.” „A cserélhetetlen idegsejtek sérülésekkel írják a volt időt.” „A hazugság atomfelhője alatt – elveszett régi arcom pernyéje száll. – Nem sült ki mégsem a szemem, látom a sötétséget.” Vég nélkül folytathatnám, de már csak a költészetre vonatkozólag hozok fel egy utolsó példát: „Eladnivalóm nincs más, csak költemény, – de szólnék a vevőnek: ne vegye meg!”

Mindez, természetesen, nem egy filozófiai álláspont jelzése – ily irányban félremagyarázás egyberakni a kiragadott részeket –, hanem csupán egy közérzet körvonalazása. Komisz közérzeté. Mozgásirányát, mechanizmusát általánosítani lehet A zöld bronzfal című versből: „Csókollak és kényszeredetten gondolkozom – gondolatkényszer alatt elrombolom – ami lehetne pedig az élményem.” Így él a világban. Illúziótlanul. Gyanakvón. Mindent megkopogtatva. Minden szép felszín mögött a benti mély fonák és ellenséges visszhangjait lesve. Mégis, e sajátos maga-át-nem-adással megismerésre törve, önmaga sérülése árán is tudni akarva.

Aki a költészetben a szép idilljére, vagy szerényebben: a világ megnyugtató művészi elrendezésére vágyik, annak Takács Imre verseit nem kellemes olvasnia. Még a szerelem témájában is kínosat, gyötrőt vagy emberileg lefokozót kap. Viszont ha valaki szereti a versben a valóság erős plasztikus rajzát, bármi „költőietlen” is, az talál magának valót: „A rókázást utánzó hang a hídon – korosztályom tiszteletére fölbicsaklik – fölkurrog, fölcikákol és fölböffen. – A madár is hanggal jelöli – birtoka határait.”

Takács Imre azonban nemcsak a tartalmai miatt érdes, hanem a kifejezésmódja miatt is az. A kellemes hangzás, a zene szokott eszközeit (különösen a Kísérlet kavicsokkal című kötete első ciklusában) szinte teljességgel elveti, s főként képpel, jelképpel, párhuzamot teremtő kapcsolással, a megtestesített gondolatmenet vonzásával kíván költői hatást elérni. Érdekes módon többet, zavartalanabbat – helyenként szuggesztívat – ér így el, mint korábbi, gyakrabban rímelő korszakában. Itt a szikár, zenétlenített szabad vers az agyagsúlyú, göcsörtösen kibomló tartalomnak természetes formája. Ott, ahol azonban kötöttebb versben módjával, de rímel – például a nagyobb vállalkozásnak szánt és világnézetet összegező Izsák-ciklusban –, nem tudni, hogy a félasszonáncnak se tekinthető rím keresett disszonancia-e vagy költői ügyetlenség. (Főleg a ritmikailag eltérő hosszúságú hangzók rímeltetése visszás, például: mezőn – mentjük föl; kése alá – leheljen rá; puputevét – szerződését stb.) Persze Takács Imre eleve kivédi ezt a kifogást a Versírásról című versében, mely a költő és a nyelv viszonyáról meggondolkoztató, meggyőzőnek tetsző ars poeticát ad elő. Azt mondja: „a személyiséggé vált költemény”: „személyiséggé szervezett nyelv”. Lefordítva – hiszen az előzmények nélkül ez alig érthető –: a személyiséggé, a nyelv „betörése” árán egyedivé tett vers – amilyen például A vén czigány, hogy Takács példáját idézzem – a nyelvnek is, a költői hatásnak is külön egyedi törvényeit teremti meg s teszi érvényessé. Ami igaz, persze – de csak akkor, ha már a vers valóban egyedivé, „személyiséggé” s hozzáteszem: nemzeti közkinccsé lett, mint A vén czigány. Nem pedig eleve és mindig.

Rendben van. Nem teszem hát szóvá Takács nehézkes, gyötrő nyelvhasználatát (nyelvünk hajlékonyabb, „betörése” nélkül is képes arra a szolgálatra, amit kíván tőle), mert nyilván a fentieket ismételné meg válaszul. És bármi furcsa, kénytelen volnék fejet hajtani érvelése előtt, mert ha verseinek nagyobb része egyelőre vitatható is, sajátos vállalkozásában van azért meggyőző megvalósulás. Takács Imre elfogadtatja magát. Elfogadtatja a maga darabos közlésmódját. S van annyira vizsgálódó, önemésztő, kritikus alkat, hogy költői kibontakozásának megtalálja az eredményesebb formáit. Ahogyan antagonizmusokon áthaladó kereséseiben – melyek előző kötetével szemben nem szociális, hanem inkább létproblémákat bolygatnak – magával és a világgal küzdve, jövőt szolgáló igazságokra jut.

A portrék kiegészülnek

A véletlen újra úgy hozta: érdekes verskötetekről számolhatok be. Nem kezdő, hanem harmadik-negyedik, sőt ötödik kötetes költők könyveiről. Azt látszanak bizonyítani: színesebben folytatódik a líra a fiatalok vagy fiatalabbak kezén, mint ahogy azt egy-egy folyóiratszámot olvasva feltételezni lehet.

Simor András kötete, a Vurstli például mulatságos. Ez napjainkban még mindig ritka jelenség, ha nem is annyira ritka, mint a fekete holló. (Hol van már a fehér?) Ha líránk alaptónusára figyelek, alig érzem, hogy az idő megcáfolta volna Dsida Jenő jó negyvenéves sorait: „…a játszi hangulat megvetve bujdosik a magyar ének berkeiben, és többé nem mulat. Kik vígat írtak, szemlesütve félnek, mint csempészek…” Dsida e komor súlyosságot Ady „tusázó, véres szelleme” hatásának tulajdonította. De igazi oka mélyebben rejlik; költői gyakorlatunkban és irodalomtörténeti közgondolkodásunkban. Mintha nemzeti költőideálunk nem engedné játszani szép, okos fiait.

Lehet persze, hogy e téren éppen napjaink hoznak változást. Simor András kötetének alapja mindenesetre intellektuális játék, ötletesen kamuflált, tréfás történelemhamisítás. A vurstli, a liget, a bábosok és kikiáltók világát, a népszórakoztatás egész történeti múltját mutatja be egy képzelt múzeumban. A tizennyolcadik századvégről keltezettek az első áldokumentumok, s elér a soruk napjainkig. S mert aránylag kevés a feljegyzett szöveg, hiszen a „levegőképek” mutogatóinak, a kikiáltóknak, bábosoknak rögtönzése ritkán került nyomtatásba, nagy lépésekkel tud haladni az időben. Igen, de voltaképpen miben halad, mit mutat ez a múzeum? Két idézettel szeretnék felelni – bármiért, amit a nyomdafesték nem tűr, eleve elhárítva a felelősséget. Elvégre a Vurstliban vagyunk. „Vándor-bábos úr, Schenigen, – itt tsufolt urat és papot. – Karó van, tsufra, seggiben.” Ez a Vurstli kezdetei című tárló rigmustöredéke ismeretlen szerzőtől. S most nagyot ugorva az időben, íme egy bevésés a céllövölde falán: „Ki lőni nekem helyet nem adott, ki rendőrrel jegyeztetett fel rólam – utókorban hízelgő adatot – mind azt mondja majd: jó komájuk voltam. – Attilának ez a sors adatott.” Vagyis amiben Simor András halad, az a nemzeti történelem Vurstli-szintre ért törmeléke. Nyersen, szókimondóan vagy akár durván egyszerűsítve, de az.

Benne van az urak és papok világa – ahogy a nép látta, s főként forradalmi agitátorai: Dózsa, Zrínyi, Rákóczi is. Történetüket egy bécsi Luft-bild-mutogató meséli el, félnémetül, dinasztikus lojalitással. Benne van a ligeti panoptikumban Hitler is, Mussolini is, egy képmutató balladában Bajcsy-Zsilinszky is, és persze még sokan mások, Derkovitstól Goldmann Györgyig. Simor András felfedezte, hogyan lehet egy tréfás szellemi játék keretein osztályharcos szemlélettel ábrázolni, politikai költészetet csinálni. Ez jó.

Más kérdés, hogy a játékot – az olvasó nyilván már jó ideje közbe akarta vetni – nem Simor találta ki. Ez Weöres Psyché-játékának ügyes változata. Témája, tárgya, szemlélete más, de a módszere azonos. És megint más kérdés, hogy beállva a Psyché-játékba, a szisztémát elfogadva, a maga ötletét Simor milyen gazdag anyaggal, milyen szellemesen, mennyire mulatságosan és végső hatásában milyen mélyen valósította meg. Nos, gazdag, bő anyaggal: nemcsak Vurstli-múzeum van itt, s ligeti képek a legkülönbözőbb korokból, hanem Hübele Balázs-versek a századfordulóról – ez pompás ötlet –, s még egy soroksári Faust-bábátirat is akad. És többnyire szellemes vagy mulattatóan nyers az ötletek kidolgozása, ha az egész együtt, némileg elnyújtott is. De ez így méltánytalan. Mert Simor leleményeinek igazán változatos sorával végül is szerez egy-két derűs órát az olvasónak, s amit mond, elgondolkoztató, igaz.

Sumonyi Zoltán is a történeti múlt idézésével indítja új, harmadik kötetét, amelynek címe: A portré kiegészül. Egész ciklust szentel neki. A régvolt és a volt időben tágasabban és nem is tréfába öltöztetve merül itt fel, mint Simor Andrásnál: Balassi, a Bethlen Gábor-i erdélyi politika (mint példa és önigazolás), Csokonai a Vérmezőn Martinovicsék kivégzésekor, Bacsányi a száműzetésben, Petőfi, Szendrey Júlia, Hruz Mária és Pőcze Borbála, Kossuth, Ady és Radnóti a Rue Cujas sarkán, sőt Allende is. Csakhogy nem annyira agitatív, hanem, mint Illyésnél, meditatív, érvelő anyagként. Csokonai például felhajtott kabátgallérral álldogál az egykori Generális-kaszálón a Vár alatt, mert ha felismernék a kivégzésen, még rámondanák: Nemde, te is ennek a tanítványai közül való vagy?

Sumonyi jó érzékkel választott helyzeteket, önmagukon túlmutató jeleneteket emel ki a múltból, teszi őket plasztikussá, ügyelve a sokatmondó részletekre, hogy aztán elgondolkozzék rajtuk, elemezze tartalmukat, s következtetéseket vonjon le belőlük. Gyakran pontokba foglalt következtetéseket. Hogy lesz elemzéseiből költészet? Úgy, hogy a tárgyilagosan megidézett helyzetnek, a hűvös gondolatközlésnek mindig van eltakart, nyomatékos érzelmi tartalma. A versben valójában arról van szó, amiről vajmi kevés szó esik. A ciklusnak azért a címe: Enyhítse szívünkben a gyászt, mert a versek rejtett érzelmi tartalma sorsunkká vált, létünket meghatározó fájdalmas gócokat érint, a tegnapi esemény rajza az eleven jelent értelmezi. A jakobinus költő linzi meditációja éppúgy a mának címzett, mint a Nemzeti dal merész átköltése, vagy az Ady és Goga alakját idéző beszámoló a csucsai kastélyról. (Ez utóbbi a román-magyar együttélés kétfelől is érzékeltetett nehézségeiről vall.) Nyilvánvaló, hogy ez a lefojtott, örökösen félrehárított, rafináltan a szavak mögé rejtett igazi tartalom, az okos meditáció felfűtött háttere teszi verssé a verset.

Ennek az érvelő, hideg szavakkal forró érzelmeket keltő költői módszernek magyar kezdeményezőjét szinte fölösleges is megneveznem. Sumonyi nemhiába hivatkozik hangsúlyos, kötetzáró versében Vas István Branyiszkó-jára. Egy sereg verssel pótolhatnám meg ezt a hivatkozást, melyben Vas István a módszert kikristályosította. Sumonyi hangját, versteremtő módszerét mégsem lehet egyetlen költőhöz kötni: annál személyesebb és meggyőzőbb. Ha meg akarjuk húzni költészete eredetvonalát, akkor egy ilyesféle görbéhez jutunk: Kavafisz–Vas–Tandori–Petri. Vagyis az őstől, a példaképtől elérünk a kortársi, sőt nemzedéktársi lírikusokig. Az előbbiektől – hadd ismételjem – a precíz, körülményesen tárgyilagos hangot, a lefogott beszédmód rejtett érzelmi telítését sajátította el – ez fontos tudás és verskultúra –, Tandoritól, Petritől pedig egyfelől azt, hogy oldalozva, a látszatra jelentéktelen dolgokból kell a versben kiindulni (a lényeg a részletekben rejlik), másfelől azt, hogy a bizonytalanítás, a kérdésessé tétel néha több a versben, mint bármely nagyhangú kijelentés. (Nem mintha nem tudta volna mindezt az eleven költészet, csak ők alkalmazták programszerűen.)

Sumonyi azonban ezt a Tandori-módszert: a jellegzetes elbizonytalanítást, az állítást és visszavonását, a megjátszott érzelmi közömbösséget nem új, kísérleti célok elérésére, hanem pontosabban körülhatárolható és ismert költői mondandók előhívására fordítja. Kötete további ciklusaiban a már ismertetett meditációk mellett úti emlékek tűnnek elő, s felködlik egy sebesen szétfoszló szerelmi történet is. Így költészetének egész vállalkozása nem vitatható a szokványos mércék szerint sem. És nem vitás egyenletes, jó színvonala. Kissé följebb helyezve a mércét, azt lehetne mondani: kimért, szinte kicentizett magatartás az övé, mint az eminenseké. Hiányzik belőle az a megszállottság, az a már-már mániás hűség önmagához, amely ha kell, képes fejjel menni a falnak is. Hiszen a falak, ha igazi tehetség fut nekik, „üdvözült mosollyal szétnyílanak és helyet adnak”, ahogy ezt már Illyés tapasztalta. Sumonyinak nem ártana „keble Istenét” követve többet megkísérteni, s kevésbé szorongania, hogy „pompás veszélyérzéke egyszer csak cserbenhagyja”. Elvégre nem autót vezet, hanem verset ír. Méghozzá kulturáltan, jól.

Parancs Jánost nem kell biztatni, hogy merje vállalni önmagát, hogy írja ki belső világát, hisz költőként ez a dolga. Már előző kötetében eljutott ahhoz a keserves felismeréshez, hogy nem segít rajta tanult szómágia, imitált fantáziajáték, mindaz a csín és dísz, ami mások (akár a legmodernebb újítók) sajátja; hogy aki a sarki hómezőben áll, nem a forróövi dzsungelek felfedezője. Ez tette költővé, a leszámolás önmagával s helyzetével. Új, ötödik kötetében, A versírás természetrajzá-ban sorra felbukkannak akár kisebb eszmefuttatásként (Vas neki is mestere), akár gondolatfoszlányként mindazok a kétségek, amelyeket a lírikusok a versírás lehetetlenülése címszó alatt tartanak számon, s amelyekkel valamirevaló művész így vagy úgy, de szembenéz. Innen-onnan kiragadva idézek belőlük: „értelmetlen már a szó. A nyelv bemocskol és elárul”, „a szándék és a megvalósulás közt megnyíló szakadék egyre áthidalhatatlanabb”, „amiről érdemes volna, arról úgysem lehet beszélni”.

Ezek azonban – ne tévedjünk – korántsem az ismert és divatos elmélet versbeli leszűrődései, hanem az anyaggal, a vers létrehozásával küszködő költő keserves tapasztalatai. Parancs Jánosnak legszemélyesebb központi létproblémája maga az írás: az, hogy sikerül-e költővé válnia, és mennyire. Ne botránkozzunk meg azon, hogy előbbre helyezi az önmegváltást a költőktől oly igen elvárt világmegváltásnál, hiszen alanyi költészetről lévén szó, a kettő összefügg. Itt a személyiség elhelyezkedése a létben és a társadalomban (hiszen társadalmon kívüli lét nem képzelhető) egyúttal általánosítható modellje az elhelyezkedésnek. A kiküzdött hely, még ha eredetében speciális alkotói problémák megoldásának eredménye is, belehelyezkedésre alkalmas, átélésre lehetőséget kínáló, vagyis társadalmi hatású eredmény. Amellett ne higgyük, hogy a különleges alkotói problémák annyira speciálisak. Hogy az írás etikája nem része a társadalmi etikának. Hogy aki a „szorongás és a kétely gödrében” „szívós és konok igyekezettel furakodik előre, mint a gyűrűs állat” (legalább valami „viszonylagos igazság” felé), az nincs tudatában annak, ami a világban van, nem látja az emberségre mért csapásokat, annak nem lehet például utalása – ahogy Parancsnak nagyon is van – a század gázkamráira vagy friss kínzótáboraira. Hiszen Parancs művészi küzdelmének, mely mint mondottam, átélt kételkedésen alapul, éppen a lehetetlenülés el nem fogadása, etikus elutasítása a mozgatója. Az a kétellyel szembeszegezett hit, hogy mégis, mindennek ellenére „egyetlen esélyünk a nyelv, a gondolatok folyamatos cseréje. Hiszen egymás nélkül semmit sem ér a nyelv, egymás nélkül semmit sem ér a szó.”

A kíméletlen őszinteség, mely a költő legigazibb támasza ebben az egész kötetet betöltő erőfeszítésben, s mely a pillanatnyi tehetetlenséget se rejti el, igaz, néha meglepi az olvasót. S a költő magára kényszerített versrögtönzéseit olvasva, meg a falnak fordított íróasztalról értesülve ámuldozhat: milyen önkínzó dolog a költészet. Lehet: másnak talán nem, vagy nem így, nem ilyen látványosan, de Parancs Jánosnak az. S egy bizonyos költőalkatnak jellemzője, hogy adottságait a maximumig csigázva mégis csinálja. Nem, nem hiszem, hogy Parancs kötetének címe (A versírás természetrajza) általános érvényű; mint olvasó inkább ezt érzem hitelesnek: egy versíró dokumentumdrámája.

Az egyetlen szó

A költészetben négy sor többet nyomhat a latban, mint négyezer. Tudatunkat mégis befolyásolja a mennyiség, a termékenység. Aki sokat publikál, belénk ivódik. És ez természetes is. De! Rajtunk múlik, hogy a sok ezer sor ne takarja el azt a szerényen meghúzódó négyet. Egy ilyen látszatra egyszerűt, sőt szürkét például: „Leüthetsz. Én nem ütök vissza. – Az én kezem gyönge a rosszra. – A hulló test helyén leüthetetlen – erősen áll az én igazi testem.” Mielőtt az olvasó csodálkozva elutasítana, kérem, hogy egy pillanatra gondolkozzék el. Gondoljon az emberi haladás legkülönbözőbb mártírjaira. Legkivált a költőkre. Az emberség és az erőszak örök összeütközéseiben egy Radnótira, egy József Attilára. Az ő „igazi testükre”, amely erősen áll közöttünk. Leütés után is leüthetetlenül.

De bár lehetne még, nem erről a fontos, összegező négy sorról szeretnék beszélni, hanem két aránylag ritkán publikáló költő új verseskönyvéről, melyet kár volna, ha eltakarna a mennyiség.

Az első kötet címe A tér visszahívása. Tóth Judit harmadik kötete. Feszült, drámai. Nem úgy drámai persze, hogy egy történetsort adna elő, hanem úgy, hogy egy feloldhatatlannak tűnő belső konfliktust exponál és juttat el valamilyen érvényes nyugvópontig. Mindjárt világosabb leszek. Az első olvasásra nehezen értelmezhető cím a konfliktus magjára utal: idegenbe kerülve, idegen tereken élve, emlékeink színhelyétől távol hogyan lehet továbbra is önmagunkkal azonosan élni. Például, mint Tóth Judit esetében, magyar költőként Párizsban. De ez, kimondva, máris leszűkíti a problémát. Az otthon-, a szülőföld-, a hazavesztés igaz banalitására. Ez lenne csupán a drámai mag – korunkban, sajnos, oly gyakran, oly ismerősen jelentkező? Nem ez, nem csak ez. Hadd ismételjem: a megváltozott térben s a változtató időben (ez éppoly lényeges) hogyan maradhatunk azok, akik vagyunk, vagy akik lenni törekszünk: magánvaló híd emlékeink és a jövőnk között. Szét nem tört, önmagába nem záródott személyiség, kiben „az emlék és a jelenidő egymásba ér”. „Ki minden nap megtapasztja a széttört időt, szétvágott teret”, s kinek „szülőföldje a folytonosság, melyben egybeér az itt, az ott, a most s az akkor”.

A létezés kérdését színezi itt a kiszakadás, mint az önmegvalósítás akadálya. Mégpedig a támadott létezését.

De hogy mindez még világosabban álljon előttünk, üssük fel Tóth Judit két előző kötetét (Tűzfalak, Két város). Tekintsünk bele magasrendű önmegvalósításának a krónikájába. Felbukkan benne két másik drámai csomópont – megint csak a létérzet válságaként. Az első még a gyerekkorból származik, s ha történetsor kell az ilyesmihez, ennek igazán van bőséges történetsora: kivégzések, szülők elvesztése, hányódás az árvaságban. A háború, a fasizmus aknarobbantásai a belső világ zilált terében. A másik csomópont (a Két város vall róla) már nem ilyen végletes. Az élet folytatása, a szülésélmény a magja – éspedig ezek után. A véletlen hozta életveszély után a vállalt veszély, mely persze az égető emlékek legyőzését is szolgálja, de fel is kavarja azt, amit el akar takarni.

Visszatekintésnek ennyi elég is. Ugye világos, hogy az önként vállalt új helyzet (az idegenben való élet) újra csak az egzisztencia létérzetét érinti, azt fenyegeti. A szétbontó, idegen mindennapokkal szemben a vers, a költészet az ellenállás, az összetartó erő, az azonosság bizonyítéka. Önfelejtés és önelvesztés helyett építkezés. Hiszen oly „könnyű az elveszés. – Csak ácsorogni arctalan, kitömve. – Egy próbabábu törzsében lapulni, – ki félig alva, hogyha forgatják, forog.”

Az építkezés helye természetesen a benső világ – egyedül ott lehet legyőzni a tér korlátait és a szétmosó időt. És sürgős, megfeszített építkezés ez: „örökös virrasztás reflektorában”. (Tóth Judit verseiben mintha mindig is sötét volna, legföljebb áthúzó fénynyalábok pásztázzák, utcalámpák világítják be.) Anyaga: az emlékezés és a meditáció. Kínzó emlékezés és heves, feloldódást kereső meditáció, mely – az elmondottakból világos is már – a kétségbevontság állapotával feszül szembe, és újra meg újra felteszi a kérdést: ki vagyok, mi vagyok, mi a helyem és feladatom a világban. Egyszóval az egyedi létezés alapkérdéseit. A költészetnek, különösen a huszadik századi költészetnek ezek igazán hangsúlyos témái. Az azonosság problémája pedig kivált modern mondanivaló. Tóth Judit verseiben azonban nem általános vagy csakis meditatív síkon jelentkeznek, hanem mintegy önvédelemként. Vagyis: az úgynevezett létkérdések személyes létezésének legaktuálisabb, legégetőbb kérdései.

Mindebből a versre nézve sok minden következik. Mindenekelőtt az, hogy a vers a költő számára életmentő létszükséglet. Komor, aggályos hivatástudat hozza létre, nincs benne se játék, se divatos trükk, se mellébeszélés. Voltaképpen nem más, mint drámai színtér, egy monodráma színtere (olyan Beckett-féle, de reményt csillantó, kiutakat kutató Becketté), melyben az egyetlen szereplő abbahagyhatatlanul körbe- s körbejárja (legföljebb új és új kiindulást választva) az alappontokat. Innen a versek állóképszerűsége, önmagába visszatérő íve s az, hogy az előrejutás inkább csak a kötet egészén keresztül világlik ki. Ez talán hátrány az egyes versek olvasójának, de előny a kötet-olvasónak, mert az egymást erősítő versek során át ő kerül e csupa-felelősség költészet szuggesztív hatása alá.

De következik továbbá a versek kifejezésmódja is. Az a választékos, mégis bőséggel áradó versnyelv, mely közvetlen gondolatot és közvetett képi érzékeltetést úgy ötvöz egybe, hogy nyűge, pányvája ne legyen a meditatív íveknek. Tóth Juditnak ritkák az egyetlen látomásra épülő, zárt versei. Mestereitől eltérőleg, kikkel ugyan heves intellektualitása rokon, kedveli a gondolati anyag közvetlen, esszészerű kimondását (s ettől verse beszédesebb), de elmélkedéseit egyfelől igyekszik gnomatikussá nyesni, véglegessé tömöríteni, másfelől képi és metaforikus szilánkok habarcsával illeszteni egymáshoz. E leírásnál persze érzékletesebb egyetlen példa: „Kezdetben kívánságaid, – később tapasztalataid héja vagy. – Egyre több rész, karéj, szelet, – gyűlnek a megismert dolgok szilánkjai, – csillognak benned, mint a szén. – Éghető és éghetetlen tapasztalat-hegyek. – Kazántűzzel ég az, ami éghet.” Az első két sor aforisztikus (esszészerű) megállapításából nyomon követhetően csúszik át a strófa egy érzékelhető, plasztikus metaforahalmazatba.

S bár az idézetet stiláris példának választottam, olyan tartalmi elem villan fel benne, amiről még beszélni kell. Gyűlnek a megismert dolgok, mondja itt nyomatékkal az egyik sor, s ráfelel a kötet végéről a Párbeszéd az éjszakával című vers, mely a költő feladatairól vall: „Eltalálni ahhoz, ami van. – Saját magunkhoz. Hozzájuk. Bejárni – a megvilágosodások és elsötétedések őserdejét… – Amit bejárunk, a miénk, – mindenkié…” Töredékességükben is kulcsot kínáló állítások. Azt mondják el, hogy ez az önvédelmi belső építkezés dehogyis áll meg az egyénnél, hanem nagyszabású megismerés vágyában önmaga és a világ azonosítására tör. Hozzákötődve „ahhoz, ami van”: egy zaklatott sorshoz, zaklatott, képtelen és gyötrődve bízó huszadik századunkban. De a megvilágosodásokon és elsötétedéseken át, mégis eljutva valami szilárd igazhoz, melyhez csak jelentékeny költészet ér el.

Székely Magdának is túl kellett jutnia Tóth Juditéval rokon emlékein. Lásd tizenhárom évvel ezelőtt megjelent kötetét, a Kőtáblá-t. De a gyerekként átélt, felnőttnek-is-sok tapasztalat nemcsak a maga kiírására késztette, hanem egész költői útját eljegyezte a jó, az igaz, az emberség kérdéseinek latolgatásával. Ha már tűzoszlopok és víziók által nem szól hozzánk az Úr – ilyesféleképpen fogalmazta meg indulása idején –, akkor nekünk magunknak kell a Kőtáblá-kat kifaragnunk. Nem véletlen, hogy a cikk elején idézett négysoros a költő igazáról Székely Magdától való. Új kötetének, az Átváltozás-nak a mottója. S az sem, hogy a kötetben a biblikus metaforarendszer hasznosításával egy egész ciklus foglalkozik metafizikátlan korunknak már-már metafizikát érintő kérdéseivel: a jó és a rossz közötti választásaink természetével. Azzal, amit József Attila a maga tömörségével így tár elénk: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! – Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” Székely Magda az Albigens című versében (tehát valamelyest történetibb síkon) így exponálja a kérdés első felét: „Mert az igazon győz a rossz – a rosszon győz a rosszabb – mivégre mégis ellene – mondani a gonosznak.” És ilyen kategorikusan válaszolja meg: „Mikor a jóra semmi jel, – jel nélkül is indulni kell – az egyre sürgetőbb sötétben, – amíg kigyúlva, mint az ablak, – magam világítok magamnak.”

A kérdéssel, mondom, egy egész ciklus foglalkozik. Summázó versek sora. Olyanok is, amelyek nem kultúrhistóriai köntösben szólalnak meg. Egy nyolcsorosat közülük még ide iktatok az előbbi válasz kiegészítéséül. „Alig valami dönti el – hogy ide vagy oda – kis mozdulatok súlytalanság – állapota – Alig valami ki a bátor – és ki a gyáva – honnét mégis a helyzetek – végső világossága.”

Nos, e három idézet után már feltehetem a kérdést: úgynevezett meditatív, gondolati költészet ez? Olyan, amilyenre az erkölcsi, filozófiai kérdések latolgatását emlegetve gondolhattunk? Bizony nem olyan! A magányos töprengések indulat- és gondolatmenetei lezajlanak itt a vers előtti állapotban, nem kerülnek bele a versbe. Székely Magda már csak azt mondja el, ami belőlük életérzéssé vált. A léttapasztalatot. S azt is többnyire nem közvetlenül (bár példáink arra engednek következtetni), hanem inkább közvetve, egy-egy látomás vagy parabola zárt költői keretében. Minél plasztikusabban, minél tömörebben, úgy, mint aki hisz a mással cserélhetetlen „egyetlen szó”-ban. Pedig ezt aztán igazán megkérdőjelezte a huszadik századi költői gyakorlat; nagy címletét csörgő apróra váltva fel. De Székely Magda minden ereje latba vetésével azt keresi, azt az egyetlen szót, amely gondolatsorokat tömörít, kötetek helyett beszél. Úgy ír, mint akinek kevés a helye. És jellemző az íróra, hogy hány sorra való mondanivalót, hány képzeletbeli papírívet lát maga előtt, amikor írni kezd. Székely Magda magamagával szűkmarkú.

Az egyetlen szót keresi, igaz. De a költőileg érvényes egyetlen szót, a költőileg érvényes egyetlen megfogalmazást. Nemcsak tömöret, pontosat, hanem a kötött ritmusba belesimulót, hangtestével is érzékleteset. A szépen, szuggesztívan tömörítőt. Székely Magda törvényszerű megállapításai formájuknál, hangkompozíciójuknál fogva is törvényszerűek; azoknak a kőtábla-megfogalmazásoknak a távoli szellemében fogantak, amelyeket még a szájhagyomány tartott fenn; a biblia gondolatritmusa, alliterációs nyelve meg a népballadáké teszi őket megjegyezhetőkké szemben a szabad verssel, melynek nem szavai, inkább csak hangulata marad meg. (Lásd például az idézetekben a záró sorok alliterációit.) Pedig magában a szóválasztásban a nyelvi archaizmus csak színező elem. Ha a „véshetőség” célja is, egészében József Attila utáni szótár a szótára. Azt írja például Madonna című versének második szakaszában: „Sötét anyának ilyen – világos fia, – a depresszió után – eufória.” A század elején ez a „depresszióra eufória” még így hangzott: bánatra öröm; Ady megnövelt jelentésű szóhasználatában: nemre igen; a múlt század közepén: borúra derű. Egy egész világ és benne az életérzés micsoda változása kellett, hogy a pszichológiai szaknyelv versbe ért, s egy ismert ellentét korunkra érvényes, egzakt és tartalmas modulációjává lett.

Látható mindebből, hogy Székely Magda költészete tart némi távolságot a hetvenes évek lírai hangjától. Inkább a hagyományhoz kapcsolódik, persze elsősorban a modern hagyományhoz, már kötött formájánál fogva is, meg a személyes és törvényszerű dialektikájának megvalósításában is: költészetében életrajzot kínáló élménysoron sarkallnak az általános tapasztalatok. Ha szemérmesen, ha tartózkodva, de kirajzolódik a sorsa. Az Ünnep című kötetzáró ciklus azonban átszínezi ezt a képet. S hoz meglepetést. A szavakkal való szűkmarkúság, úgy látszik, addig növekedett a költőben, míg versét le nem feszegette a hagyomány fájáról. Vagy csaknem lefeszegette. Míg el nem dobatta azt a magasrendű, áttételes lírizmust, amely általános érvényű mondanivalóinak testet adott. Igen, de még kevesebb szó hogy válhat testté? Természetesen a tartalmas kihagyások révén. Hiszen nemcsak a sorközök, a pontok utáni szünetek hordozhatnak mondanivalót – ezt eddig is tudtuk –, de tartalmas lehet a le nem írt, ám az olvasó képzeletében életre hívott mondatrész. Állhat a vers, a szűkszavú vers, olyan megszakított mondattöredékekből, amelyek sorozatosan az olvasóban fejeződnek be, a leírt szavak csak az állítás irányulását jelzik.

Ezt a „mondat-költészetet” persze nem Székely Magda találta ki – itt-ott mások is kísérleteztek vele –, de ő úgy talált bele, mintha rászabták volna. Mintha mély belső életének ez volna a legtermészetesebb kifejezési formája. Még a feszessége (mely egyszerre erénye és gátja) is oldódott, hogy teret nyisson közvetlenségének. Egy persze rejtőzködő közvetlenségnek, mely éppen ezzel a nem-megfogalmazó, de felidéző beszéddel eljutott létérzete nem pusztán összefoglaló, de rezdülésről rezdülésre való közléséig. A szűkszavúság ellenére a folyamatos híradásig.

Nem tudom, hogy ez a kötött formát és zenei bel cantó-t ugyan fenntartó, de mégiscsak más hatóanyagú lírizmus folytatható-e – egy életen át bizonyosan nem –, de amit Székely Magda itt létrehozott vele: remeklés.

Ítélet

Kritikai relativizmusunkban nehéz az olyan költői termésről, újabb keletű műről írni, ami nem csupán viszonylagosan jó vagy kiemelkedő, hanem ami túllépve a perc relációin „igazi”. Igazi, vagyis hogy autonóm létezésében – legalábbis úgy képzeli a kritikus – nemcsak mai költészetünknek része, hanem egyúttal a jelző nélküli magyar lírának is.

De túl magasra futottam. Hadd kezdjem el újra, a lehető legegyszerűbben. Székely Magdának Ítélet címen megjelentek a válogatott versei. Annyi vaskos, több száz oldalas válogatást kézbe kapva, ettől nem kell elrettennünk. A kötet mindössze 138 oldalnyi vers. S ritka, hogy egy-egy oldalon több volna nyolc-tíz sornál. A szemünk nem fog belefáradni: nem a mennyiség rejti itt a kibontakozó minőséget. A válogatást sem úgy kell értelmezni, hogy Székely Magda bő terméséből ez most szűk, alaposan megrostált kiemelés volna. Nem sok, szinte elenyésző az, amit a költő két előző kötetében publikált s most elhagyott. Székely Magda már a megírás előtt válogat, és lírai élményei közül egy speciális fajtát tekint csak megírásra méltónak. Abból érlel verset, ami így vagy úgy egész emberi egzisztenciáját érinti, ami létérzetét mozdítja vagy ami létezésünk alapjainak vizsgálatára készteti. Ha meggondoljuk, hogy a költőnek – és olykor nekünk magánembereknek is – mennyi minden adhat felkavaró, lényegükig érő, egzisztenciális élményt, bár behatárolt, de csöppet sem szűk terület ez. Hiszen a névtelen megrendülések mellett minden ismert emóció, szerelem, harag, kiábrándulás, öröm, fájdalom megannyi változata beletartozik – a teljes élet. Csak a csökkentebb intenzitású élmények esnek ki, a felszín vibrálása, villódzása, a kedély játékosabb vagy elengedettebb pillanata, a szellem felsziporkázása – mindaz, ami másfajta alkatoknál gazdagon színezheti a költői művet.

De felderíthető története van annak, hogy Székely Magda miért ilyen. Miért volna sűrítetten „sűrítő” – ha netán a német nyelvből fordítottuk volna át magyarra a költő szavunkat. Miért volt számára a vers költői indulása pillanatától fogva – sőt éppen akkor a legpragmatikusabban – létezésünk alapjai körüli vizsgálódás. Sorsában, élményvilága kialakulásában rejlik erre a válasz. Hiszen mi máson vizsgálja az alanyi költő a létezést, mint döntő élettapasztalatai során. És az ő legelső, kora gyermekkorban szerzett léttapasztalata századunk történelmi, erkölcsi tapasztalatainak a legsúlyosabbja. Adorno azt mondja: Mauthausen és Auschwitz után nem lehet többé írni. Reményt adó ellentmondás: írásban közli az írás lehetetlenülését. A magyar lírának világirodalmilag is kimagasló teljesítménye, hogy a lehetetlenülést is számba véve, félrepillantás nélkül is, lehetett. Nem megkerülve a század tanúként átélt botrányát. Székely Magda, aki a háborút kisgyerekként élte át, s az egyetemes emberi botrányt (személy szerint anyja elpusztítását) felserdülve dolgozta fel magában, már cselekvő kényszert érzett, nem lehetetlenülést. Éppen az lökte útra, erkölcsi vizsgálódásainak költői útjára. De a csonthamuból megéledt, „phőnixként kikelt” erkölcsi elkötelezettség mindjárt az axiológiai gondolkozás fentebbi régióiba emelte. A mártírok lobogásából táplálkozó költői lobogása a jó, a rossz, a végső kérdések bokrait izzította. Mintha verseinek biblikus színpadán egy új csipkebokor égne – társadalmunkra érvényes híradással.

Ez a híradás nem kötődik úgy a konkrét, a megírást kiváltó élményhez, mint ahogyan azt líránkban megszoktuk. A kontemplációhoz kötődik, a felforrósult belső tűnődéshez, amelyet az élmény megindított. Tartalmazni pedig egy-egy felismerést tartalmaz, egy-egy átvilágított, körüljárt közérzeti tényt, egy-egy szenvedélyesen átélt általános érvényű evidenciát – mégpedig egyszerre hordozva a rátalálás heurisztikus frisseségét és az ércbe metszés igényét. Gnomatikus végső megfogalmazásain ezért érezni úgy, mintha a költő keze alatt az eleven anyag még egyre sisteregne.

A felismerések, evidenciák közül – ezúttal csak egyetlen témakörre összpontosítva – kövessük nyomon az emberi magatartásra, a szűkebb értelemben vett erkölcsre vonatkozókat. Kezdeti tartalmaikat, a történelmi bűn és bocsánat dialektikáját, mintegy útnak indításul, a mártírok szólítása határozta, meg. Ez az elhívás, csaknem prófétai vállakra illő teher („nem az én szavam az a szó, – s ha ki nem mondom, agyonéget”) a maga kínzó vízióival („én minden éjjel csontmezők fölött virrasztok”) teremtette meg Székely Magda költészetének objektiváló alaptendenciáját és azt a Károli-bibliából ihletődött hangot, jelképrendszert, amelyen jóról és rosszról még jó darabig szólni tudott. De mit tegyen egy modern szólított, egy „próféta”? „Kinek mindenre joga van, – az mihez kezdhet a jogával? – S kinek bocsássa meg a bűnt, – amelyet senki el nem vállal?” S mi a választása Jónásnak itt és most? „De ma Tarsis és Ninive, – mint két tojás, egyforma város; – ki tudja, hogy menekül-e, – vagy most ért el feladatához?” Más, fentebbi síkra kell hát helyezkedni, ott kell a vizsgálódást folytatni. Így jut el Székely Magda a bűn és erény, kegyelem és szánalom keresztezési pontjait követve ahhoz a hagyományhoz, amit az adott körben Babits és József Attila teremtett meg. A még nehezebb út, a „majd én feloldozom magam”-út vállalásához a jelekkel el nem igazító, üres ég alatt. S csaknem úgy, mint József Attiláé, az ő önmegtagadó és feloldozó embersége is a keresztény hit formavilágán, jelképrendszerén át szólal meg – ősi köntösben a mai kristályos magatartás. Az alábbi címek a formát jelölik, a más személy nevében való szólás objektiváló módját: Bukott angyal, A Fa, Ábrahám, Jób, József, Jeremiás, Madonna, Zsoltár, Albigens, Prédikátor stb., hogy a Graves-díjjal kitüntetett híres, nagy versét, az Ítélet-et ne is említsem. A felismerések fajtáiból pedig adjon ízelítőt két idézet. Előbb az Albigens című versből egy tétel és ellentétel: „Mert az igazon győz a rossz – a rosszon győz a rosszabb – mivégre mégis ellene – mondani a gonosznak.” S az ellentétele: „Mikor a jóra semmi jel, – jel nélkül is indulni kell – az egyre sürgetőbb sötétben, – amíg kigyúlva, mint az ablak, – magam világítok magamnak.” S hogy mire jut, milyen korunkra szabott pontos magatartásanalízisre a töprengés maga-világítása, elmondja a belegondolónak a Súlytalanság című vers: „Alig valami dönti el – hogy ide vagy oda – kis mozdulatok súlytalanság – állapota – Alig valami ki a bátor – és ki a gyáva – honnét mégis a helyzetek – végső világossága.”

De ideje megállnunk – még ha felibe-harmadába fejti fel, részletekben követi csak nyomon a költő eszmélkedését a rögtönzött elemzés. Az olvasó ugyanis azt képzelhetné, hogy bármi érzékletesen, de csupán elvont világba vonja őt ez a költészet. Pedig dehogyis! Ha ellentmondásnak tűnik is fel, Székely Magda hagyományhű (klasszicizáló) olyképpen is, hogy verseiből – ma csöppet sem szabály – kirajzolódik életrajza. Nem úgy rajzolódik persze ki, hogy jellegtelen élmények sorát is verssé érlelné. De személyes közérzetének meghatározó mozzanatait (szerelem, szakítás, magány, gyerekszülés stb.) ugyanazzal a sok száz voltos, látomásos képerővel világítja át, mint általános társadalmi közérzetét. Sőt mintha itt – a kötet végi újabb versek sorában – költői gyakorlata összefoglaló tendenciáit is félre tudná hárítani: élménysorok tapasztalata helyett létre tudja hozni a nagy erővel szóló pillanatnyit. Egy-egy perc létünk mélyéig érő megrendülését – az sem kicsinység. Egy fa című verse például ennyi: „Fa törzse ága – egy téli akna robbanása – vitt a vonat valahova – és az ablakból egy fekete fa.”

Igaz, egy ilyen vers, ha elhangzik is, valahogy tovább beszél. Valami olyat mond – már a szavak utáni csönddel, hogy az olvasónak fontossá válik az a fa; közérzete tényezője lesz, pedig a vers még jelképpé se tette.

Végezetül ezt szeretném elmondani: Székely Magda a maga kiemeléseivel, szűkszavú formálásával mindig is úgy csinálja a verset, hogy többet mond annál, mint amit a szavai. Hogy valami gondolkozásra késztető lebegés marad látomásos nagy képei, axiómákban való tömör összegezései után. Mintha egy-egy verse nyomán tűnődéseinek és felismeréseinek aurája még továbbra is ott maradna az olvasó körül, kitöltené az érzelmeit, meghosszabbítaná a gondolatmeneteit. Egy kiformálódott magatartás és megismert személyiség – mintegy áttetszően – még egyre ott áll előtte.

Azt mondja az Ítélet mottója: „Leüthetsz. Én nem ütök vissza. – Az én kezem gyönge a rosszra. – A hulló test helyén leüthetetlen – erősen áll az én igazi testem.” Valóban erősen áll. Úgy, ahogyan jelen van költészete által az olvasóban.

Ének-változatok

Van úgy, hogy jólesik egyszerű verseket olvasni. Verseket, amelyek énekelnek, s amelyek nem vezetnek sem a végső okokon töprengő elme, sem a dúlt idegzet vagy a kiégett szív labirintusába. S különösen jólesik, ha az egyszerűség arany középszere mögött fölsejlik valami más is, valami sötéten villanó, mélyebb értelmű, ami már nem is egyszerű, csak éppen az egyszerűség álruháját öltötte magára.

Bella Istvánnak sem kell teljességgel elhinnünk, hogy mint a madár, dalol. Még ha új, negyedik kötetében többnyire könnyű, olvadékony dalformában ír is, még ha egyik-másik versét úgy kezdi, mintha díszzsebkendőnek szánná – hogy a saját szavait idézzem rá – „holmi múltba öltözött jelenek csikkzsebébe”. Mintha nem Ady volna egyik termékenyítő mintaképe, hanem Szabolcska Mihály. „Hova fut a nyári szél, – a tavaszi szellő, – ha hullik a falevél, – az idő őszellő?” A vers, őszire kezdő sorai itt például csaknem száz évet ugranak vissza a közköltészeti stílus területén, a Fűszáltól fűszálig című verse („Szitakötő, mit kötsz, – fényszitát, – mig bukdosol, röpködsz – réten át?”) jó negyven-ötven évet.

Mindez azonban csaknem az olvasó megtévesztése, vagy lehet inkább pillanatnyi zavar az intonálásban, mely a daloló stílusszándékon túlgerjedve, a közlésre szánt tartalmaknál naivabb hangot üt meg. Az idézett versek ugyanis – ha folytatják is a továbbiakban a könnyed éneket – nem a konvenciók szintjén folytatják.

A Fűszáltól fűszálig például, amely a szitakötő ürügyén a lét elpattanó törékenységéről szól, ilyen tartalmas-szépen (modern régiességgel) zárul: „Örülj hát, hogy szállhatsz, – s neszezzél, – mint a borostyánba – zárt levél, – örülj hát, te, árva, – hogy valál, – mint a borostyánba – zárt bogár.”

Ahogyan az idézetek is megerősítik, Bella felfedezte a maga számára, hogy a költészet: ének. Hogy lehet ének is. És felfedezte, megint csak a maga számára, a módját is az éneklésnek. Költőnek ez fontos felfedezés. Különösen ma, amikor sok nyomós okból nem divat énekelni. És kicsit megmámorosító is, ha, mint Bella, a saját külön énekhangját is megleli hozzá az ember. Megleli, kikeveri, itt is, ott is modulálva a jelen vagy a múlt tónusain, Adytól Szabó Lőrincen át Nagy Lászlóig, sőt Vas Istvánig, mindig lefedve a folytatottat, az átvettet a saját hangszínével. Hogy hogyan? Íme, egy újabb példa, a Mégis című vers két strófája, még a kialakítás átmeneti periódusából: „Vesztőhelyszáj. Bakóölek. – Minden szó egyéb és csak talmi. – Itt már meghalni se lehet. – Ebbe már bele se lehet halni.” Ugye, bár távolról és ügyetlenül, Adyn ihletődött strófa ez, a kezdősor túlhajtott szimbolikájával s a folytatás erőszakolt nagyotmondásával? De a következő strófa, a záró versszak, feledtetően elmossa a zavaró képzeteket: „Csak múlni, mállni, lassan elhullni, – levelesen, ahogy a zápor – laskál, pereg, foltokban hullik – rozsdás ég horpadt bádogáról.” Érdemes belegondolni: a vázlatos, nyers indulatosság után milyen lágyan énekel ez a múlni, mállni, hullni sor, s az impresszionista záróképben milyen jól választott és képszerűen pontos szóhasználattal laskál, pereg, foltokban hullik a zápor. Ez Bella új hangja, a megtalált ének.

Feltételezésem szerint, mely nem adaton, hanem puszta esztétikai benyomáson alapul, az újabb versekkel kezdődik Bella kötete, a közepén túl, újakkal szemecskélve, találhatók a fenti módon még kevertek: az előrelépés még kísérletibb dokumentumai. De a sikeres új hangon írtakra akár egyenként is rá lehetne mutatni. Miért? Mert a felújított éneklő formát nemcsak az imént hallott behízelgő zenével hozza létre (s beléje rejtett impresszív képpel), hanem napjainkban elég gyakori nyelvváltoztató, már-már a grammatikai költészet lehetőségeit is hasznosító újításokkal. Fiamnak című szép versét például így kezdi: „Hoztam s elviszem magamat – tőlem-hazából, tőled-hazába. – Enyim-tiem-övém magányba – holnapi tegnapjaimat.” Igaz viszont, hogy ez a hol régiesítő, hol népiesítő, hol modernizáló, hol erőszakkal élő nyelvváltoztatás nem simul azért zökkenő nélkül a versbe. S bár a hajszolt alliterációk lazább fércein még aránylag könnyebben teszi magát túl a zenét élvező figyelem (például: „férgel a fény”, pedig ugyanaz a könnyelműség jelentkezik itt, mint a „minden szó egyéb és csak talmi”-sorban), de egy-egy merészebb versindításon esetleg már fönn is akad: „Ahogy minden megérik magára, úgy halálosodsz; magadsz.” S eltűnődhet azon, hogy ez vajon felfedezés-e vagy sokkal inkább kialakulóban levő modor? S tovább töprenghet a nyelvalakítás jogosságán, ha a verlaine-i zenét minékünk csak zenét-program új feltámasztásával írt címadó versben (Igék és igák – s bizony megint csak könnyelmű cím) a formai bravúrba ágyazva ilyesmire bukkan: „Csak bongani csapongani – ütött harangként bongani – tűzverte bronzként brongani – borzongani borongani.” (Kiemelés tőlem.)

De hát eddigi gyakorlatától elfordulva, miért fedezte fel újra Bella az éneket? Társak közt élő költő létére, egyedülállóan, társtalanul? Már egy gyors, rögtönzött összevetésben is előtűnik az az alkati sajátosság: az erős harmóniavággyal egybekötött érzelmi fogékonyság a hagyományos költői iránt, amely predesztinálta, s amely a társakban nincs jelen. A fogékonyság többnyire hullámos vizekre vezérli. Főként az időmúlás örök lírai problémájával – de a magyarság gondjával vagy éppen a humánum világméretű problémájával is – ütközteti, ám a harmóniára való eredendő hajlam, ha nem is csillapítja le, de megszelídíti a hullámokat. Békétlen békesség születik a nyomában, nem felcsapó, hanem felszín alatti mozgásoktól nyugtalan. A hagyományosabb zene, a mívesebb forma jobban is illik kifejezéséhez. Általuk Bella – minden apróbb-nagyobb kifogásunk ellenére – előrelépett pályáján, s önmagához is közelebb jutott. Nem a zenevágyat, a formaművész hajlamot kellene az elkövetkezőkben tovább szítania magában, hanem a leírt szóért való költői felelősségvállalást. Az egyetlen és cserélhetetlen szóért való műgondot. Szép tehetsége, amely már eddig is figyelemreméltóan bontakozott, akkor fog méltó eredményekre jutni – esetleg éppen ebben a most megtalált érdesen édes, új stílusban.

Utassy József második kötete (Csillagok árvája) is bizonyítja, hogy a nyelvváltoztató törekvés mennyire eleven fiatal költőinkben. Hazáig című versének zárósorai például így szólnak: „Hazáig az út fogyó holdmeredek! – Rétről a ködöt magamra húzom – s őszen, a kertek alatt elúszón – ballagok tova, szeptemberedek.” (Kiemelés tőlem.) Sőt a Bella által rím- és alliterációs kényszerből kitalált megbrong igét is megtaláltam nála („Jaj, ha megbrong a húr”). Bár az is lehet, hogy ez a nyelvi „lelemény” az ő felfedezése. Pedig Utassy aztán igazán nem törekszik énekre. Sőt maga vallja – az az érzésem, hogy egyelőre belenyugvóan –, „énekijesztő lett beszédünk is, zagyva”. Mindenesetre a szavakkal és könnyelműen egymásra halmozott képekkel inkább nagyotmondásra tör, mint harmonikusan rendezett kifejezésre. Szinte választani sem kell, egyre-másra ontja erre a bizonyítékokat: „Szomorú csónak: Emberszem! – Nem marad semmi biztató itt. – Égre leng, oly sovány a tó is, – zenitre húzó légnemű láger: Kémény-Anyaöl! hol a kondor gyász – párafüstből is Pietàt formáz, – s örökmécs ragyog: Hold-kandeláber!”

Ez az áthatolhatatlan képzetsor az Őszvilág című versből való, melyet a költő meghökkentő félreismerésből Bartók Béla és Radnóti Miklós emlékének ajánl. (Különben minden második versét valakinek ajánlja vagy valakihez írja.) S bár aligha feltételezhetem, hogy a köznapian értett bartóki disszonanciát az elemek művészi rendezetlensége vagy esetleges zsúfolása jellemezné, s így valamelyest indokolódna az iménti idézet, mégis hozok fel más példát is arra, hogy Utassyban a költővé válás gyermekbetegsége: a szavakkal, a nyelvvel való erőszakoskodás még eleven: „Dühöm évszaka: kivagyi nyár van – e bajuszpödrő kukoricásban. – Már tudtam én, hogy eljön a perc, el: – megállok, hazám, előtted háttal, – s kivárom míg a naplementtel – hontalanná nyurgul nagy árnyam. – Állok itt; Magyarországnak háttal.” Hadd ne mutassak rá arra, hogy bármennyire is kivagyi nyár van s a bajuszpödrő (tehát csövet érlelő) kukoricásban aligha érdemes az árnyék nyurgulását várni, nem nő az meg, nem válik „hontalanná” a magas szárak miatt. A kép téves. De hagyján, ne beszéljünk róla. Ellenben a naplementével helyett naplementtel-t írni már nem költői fokú tévedés. Valami olyan felbátorodást érzek mögötte, hogy a költőnek mindent lehet. Annak a kínos észlelését érzem, amit az egész vállalkozás mögött felfedezni vélek. Hogy az egymás mellé tett jelek (kivált nagybetűvel írva és kötőjellel összekapcsolva) mindig is megtermik értelmüket. Hogy a szabadon halmozott képzetek érzelmi vagy gondolati menetet rajzolnak ki – különösen, ha harsányak. Utassy legalábbis hinni látszik ilyesmiben – s nem veszi észre, hogy olyan ingoványon jár, melyben elmosódik a különbség a szilárd költészet és a vizenyős dilettantizmus között.

Pedig kötetében akad néhány vers, amely bizonyítja: járni tud a szilárd talajon is. A ritmikai ügyetlenségek, az odadobott sorok, a torlódó képzavarok mellett találni egy-egy szépen formált, nagyzolás nélküli verset is. Hatékonyat, igazit. Sőt annak is van világos bizonysága, hogy a fiatal költő verstanilag képzett. Csakhogy Utassynak döntenie kellene, és bizony a költészet mellett. Megvan a képessége ahhoz, hogy helyes döntése meghozza eredményét.

Falssal bökni

Marsall László harmadik verseskötete, a Portáncfigurák meglehetős kritikai visszhangot váltott ki, a szokásosnál is erőteljesebben hökkentve meg olvasóit. Milyen költő hát Marsall? Jó? Figyelemre méltó? Jelentékeny? Egyik felkínált jelzőmet sem érzem kielégítőnek. Egyelőre maradjunk abban, ami biztos: hogy költő.

Bata Imre az Új Írásban (1980. december) azt írja, hogy Weöres Sándor Tűzkút-ja óta líránknak nem született még olyan verseskönyve, amelynek a Tűzkút-éhoz hasonló drámai szerkezete volna, mint van a Portáncfigurák-nak. S bármi nehéz feladat is egy ilyen drámai szerkezetnek a tételeit egy kritikában összefoglalni, Bata vállalkozik rá. A hármas tagolódású kötet első része a mai élet köznapjait egy képzelt középkorral kapcsolva egybe, a Carmina Burana lélekalji világával párosítva tárja fel (amit cikluscímével is jelez) bugyrainkat és beteg katedrálisainkat. A második rész arra koncentrál, hogy a mai bugyrokban élő embernek az életérzése leginkább a lebegéshez hasonlítható: nem egyensúlyát veszti el, hanem a súlyát. A harmadik részben oda konkludál a költő, interpretálja Bata, hogy a súlytalan ember tulajdonképpen nem egzisztál, lehetőségei csak képzeletbeliek vagy verbálisak; értékválságban él, eszmék iránti közönyben.

Más kritikus is, például Varga Lajos Márton a Tiszatáj 1981. januári számában, megpróbálja végigkövetni ennek a hármas szerkezetnek a menetét. Szerinte Marsall arra törekszik, hogy költészetében minél több helyzetből mutatkozzék meg a személyiség (az én, aki a rimbaud-i rátapintás szerint mindig valaki más), mégpedig a volt, a van és a lehet szempontjából vizsgálódva.

Mi tagadás, ámulattal adózom kritikustársaimnak, akik példás erőfeszítéssel törekednek Marsall eszmerendszerének kihüvelyezésére. Erőmből erre nem telik, mert a kapható eredmények nagyszámú variációja visszariaszt.

Másfajta költői gyakorlat a Marsallé, mint amihez szokva vagyunk (pedig korunk költészete igazán sokhoz hozzászoktat); ellenáll a hagyományos analízisnek. Ehhez mindenekfelett tudni kellene, hogy a költő hol beszél komolyan, hol nem. Mikor bosszant csak a meghökkentés hagyományos avantgarde eszközével, vagy újabb divatú szadisztiko-erotikus képzeteivel, nyelvi kitalációival; tudni kellene, mikor játékos csupán a groteszk fintora, mikor pedig fájdalmas, érzést leplező kamaszvigyor. De Marsall avantgarde módszere avantgarde-nak is speciális. Bata Imre jó nyomon jár, mikor Weöres Sándor nevét kimondja, Marsall ott folytatja (ott is), ahol Weöres a maga végletei szélső határán megáll; a közlés- és a versminimum terén, úgy a Panyigai ü-nél és az Egérrágta vers-nél. Misztériumjátékaiban pedig ott (a kötet három ciklusa három játékra van alapozva), ahol Határ Győző – hogy a körülmények miatt nálunk kevésbé emlegetett nevet iktassak ide – abbahagyta groteszk lírai játékait. Szabad képzetkapcsolásos, szótorlasztásos, grammatikára, sőt szóalakra, szóismeretre fittyet hányó szövegrendszere oly fortélyos, oly fifikus, mint egy sokismeretlenes egyenletrendszer. Van-e, nincs-e megoldása, eltűnődhet rajta az olvasó.

Tűnődjön is el, rendben van. Tévedés azt képzelni, hogy a művészet új jelenségeinek elsajátítása nem kíván szellemi erőfeszítést; hogy a jó verset úgy kell felhajtani, mint egy pohár friss vizet. Közhelyre gyanús az, ami túl-könnyen érthető. De az üres markot az olvasó orra elé bökni: „nézzétek, most repül ki belőle a madárka” – újmódi ars poeticának ez se a legszerencsésebb, bármennyire divatos is. Marsall egy biliárdhasonlatba rejti ars poeticáját, és úgy vallja: „Ha a módi kopár forma, – sehol bodor vagy cikornya, – ha a vers pár csontgolyó” „és a nyelv ha dákó vége”, akkor ildomos a szógolyót „megtámasztva falssal bökni”, vagy pedig – kissé változtatva a versben a képet – „sötét múzsakeltetőben” „feltörni a csonttojást” (Szavak fickós fortyogása). Nem véletlen, hogy az idézett vers mellett egy olyan nyelvi játék áll (2x2-es mátrix szorzatok), melynek csattanója, végeredménye: szómészárszék. Könnyű volna most, a költő vallomását fejére olvasva, általánosítani. Könnyű volna Vasadi Péternek, Marsall kiváló költőtársának véleményét idézni az említett Tiszatájból: „Továbbra sem hiszem el Marsallnak, hogy a költészet szó-biliárdcsata, csak jól kell »falssal bökni«, s »elmetőben« törni kell »pár szótojást«.” Mert ezzel nemcsak a magam véleményét egyszerűsíteném, hanem Vasadiét is meghamisítanám. Ő ugyanis így folytatja: „de az biztos; hogy akinek nagy nyelvalakító, nyelvújító, nyelvkitaláló bősége és leleménye van, akár törhet is”.

Marsallnak pedig van bőven – ezért is kapcsolhatjuk Weöreshez vagy Határhoz. Csakhogy ő a verbális készségét sem általában vett lírai hatások elérésére, hanem speciális lírizmus létrehozására fordítja. Nem a hagyományokhoz bizonyos távolságtartással kapcsolódó, korszerű „szép” verset akar írni, amit készsége révén megtehetne, hanem antiszép-verset, amely merész, nyers, kínos, kellemetlen vagy akár durva plakátszerűségével éri el (módjával), hogy sikeres, hogy szép. S e célból minden költői-nyelvi hatóanyag, ami csak elüt a megszokottól, a lírai szabálytól, alkalmasnak tűnik fel számára, csak a már elismert, rögződött nem. Triviális köznapi, tájnyelvi vagy kocsma- és szexargó. S minderre a maga találékonyságával még rá is tesz néhány lapáttal.

Ha az olvasó nem fárad bele az összefüggések bogozásába, akkor jól mulathat, hogy a szöveg mennyire életszagú (olykor a mosdók kigőzölgésével keverten), milyen erős szövésű, szóljon bár a vers a leghétköznapibb témákról. Marsallnak igazán nem probléma verset írni, folyik szinte a tolla; ír ő, ha éppen arra van kedve, egész versciklust csupa t-betűs szavakból.

Ez a könnyedség azonban csak törekvései felszíne, a nem is túl komolyan vett látványos része. Mi van a mélyben? Mi ennek az antilírizmusnak a lényege? Valamikor, évszázadokon át, de a romantika óta aztán mindenképpen az volt a magatartásszabvány, a hagyományos alapállás, hogy ha a költőnek meggyűlt a baja a világgal, társadalommal, sorssal, teremtéssel, szóval emberrel és istennel, akkor kifejezte azt a versben; így került a dolgok, bajok, válságok fölébe; így volt személyes életében a költészet szilárd pont vagy legalábbis menedék, reményt adó refúgium. De a ma költője számára ez a hajdan szilárdnak tetsző pont, gyakran és többszörösen is, válságterület lett. A cselekvés adott és egykor biztos tere kétségessé vált. Mégpedig részben a költők XX. századi költői gyakorlata, részben a nyelvtudomány alapos kételyei következtében. (Hogy más tényezőkről most ne beszéljünk.) Mert ha a versben a szóval és a nekilódult képzelőerővel mindent meg lehet csinálni, és ha a jelek természete, kapcsolódókészsége révén így-úgy, de létrejön valamilyen közlés: verssé lesz a szöveg, akkor maga a költészet se különb, mint a világ; s nem lehet ír a világ sebére. S ha a személyiség a modern világban súlytalansági állapotban teng-leng, mint ahogyan ezt Bata Imre olvasata Marsall alapérzésének valószínűsíti, akkor a költő személyisége is ilyen súlytalanul van jelen a versben. Igen, a versben, amely maga is súlytalan.

Csakhogy… De hadd ne mondjam el e nem is új keletű gondolatmenet lehetséges cáfolatait. Elég arra utalnom, hogy a líra hiteltelenedésével – feltehetően szkepszisre hajlamosító alaptapasztalatokkal éppúgy feltöltődve, mint Marsall – minden valamirevaló költő megküzd. Megküzd még akkor is, ha lírizmusa létrehozása közben híve is a bontó, a kifejezés konkrétságát, egyértelműségét lazító költői gyakorlatnak. Híve, ha tetszik, a szó-tojás-törésnek. Marsall e megfeszült, már-már elvéreztető harcban – melynek éppen korunk jelentékeny, nem súlytalan költészete az eredménye – még egyre azon az oldalon látszik állani, amely tovább bontja a vers hitelét, s amely „képes a – még költői – szöveget” (hogy ismét Vasadit idézzem) „a halandzsáig eltolni”. Vagy ismét odatolni, mint a költői automatizmus. Igaz, Marsall nem magaelengedéssel csinálja, mint az automatizmus, hanem többnyire éppen erőbevetéssel, ötlethalmozással, nyelvi képzelete szinte joyce-i (Finnegan’s Wake-i) bravúrjaival.

Ezzel a szertelen ötletburjánoztatással azonban – úgy gondolom – távolodik attól, amihez közelíteni szeretne. A hatékony, saját lírizmustól. Nem más ugyanis a célja, még ha mást deklarál is. A Portáncfigurák-ban – bármit sugalmaz is a cím – nemcsak remek vagy kevésbé remek, de elpattanó ötletek kergetik egymást. Nemcsak egy kísérleti antilíra hangol. Marsall, ha vajákos körítéssel, de lírailag meg is valósít (főleg a kötet javát jelentő, A rekviem megtagadása című ciklusban). Sok minden kétes trükkje mellett, a maga módján hitellel mondja a fontosat is, a mindnyájunkat érintőt. Éspedig divatos és kipolcolt szkepszisét félretolva, a költészetbe mint szilárd cselekvésterületbe vetett természetes bizalommal.

Hogy milyen költő hát Marsall László? Pillanatnyilag ilyen.

Mikor kell verset írni?

A költők általában inkább arra a rokon kérdésre szeretnek felelni, hogy hogyan kell. (Lásd az x az n-ediken számú verses ars poeticákat!) Pedig annak, aki már tudja, tudni véli, hogyan kell, ez a mikor éppen nem közömbös. Persze ezt a mikort azért jó pontosabbá tenni: nem időhatározó, hanem inkább állapothatározó itt, vagyis arra kérdez, hogy a költői tűnődés milyen fokán, a vers mocorgásának, kihordásának milyen állapotában. Egy verset ugyanis könnyebb megírni, letenni, odakenni a végleges belső elkészülte előtt. Könnyebb megírni olyan állapotban – ahogy Nyerges András egyik verse mondja –, mikor a „szájüregben formálódó emberi szavak kiszabadulva testünk palackjából visszaparancsolhatatlan szörnypofákként úsznak szét a világba, s megtévesztésig olyanok akár a mások szájából felénk úszó parányi szörnypofák”. És ha nemcsak megtévesztésig, hanem valóban olyanok, akkor kár volt a fáradságért. Nyerges itt, ebben a Megtévesztésig című versében a versírás munkafolyamatának veszélyeiről beszél, a becsapódásról vagy az öncsalás tágas esélyeiről. Ám ezek a veszélyek nemcsak írás (kidolgozás) közben, hanem már a verselőképzet felbukkanása pillanatában felmerülnek. A költő már akkor sejtheti, vagy legalábbis sejtenie kellene, hogy a verselőképzet mit ér; különbözik-e annyira a mások szájából felénk úszó szörnypofáktól, a már ismert versek képzeteitől, hogy a létrehozás fáradságos és kockázatos vállalkozásába érdemes-e belefogni.

Érdemes-e azt a mutatványt végigcsinálni érte, ami a költés, vagyis – Zelk Zoltántól származó, de Nyerges által is kiaknázott hasonlattal – ég s föld között, térddel, tenyérrel, bokával egyre följebb fogva kúszni – mikor nincs is kötél. (Nyergesnek például ez esetben nem volt érdemes, mert a Költészet című versének alapképzete Zelktől származik.)

Van tehát, kell legyen a költő számára egy vers előtti szelektálás, mely jóval az írás előtt már működik, és a felbukkanó lírai élmények sokaságából (a lehetséges verscsírákból) eleve kiszórja az agyonnyúzott, közhelynek számító élményeket. Azt, amit mások megírtak. Ennek a szűrőnek a működése azonban korántsem olyan automatikus, mint gondoljuk. Nem automatikus és nem megbízható. Mert egyfelől a lírai élményvilág az emberiség nagy kollektív kincse. Megtalálni a magunk egyedi kisvilágában azt a speciálisat, amely majd korunkra nézve éppen az új vers révén általános érvényű lesz (a közös kincs egy modulációja), enyhén szólva próbára tevő feladat és próbálgatást is igénylő; másfelől a szűrés megbízhatóságát eleve kikezdi az alkotói öntudat, mely azzal kecsegteti a költőt, hogy az átélt közérzelem megformálásában túlemelkedik a megszokotton, a banalitáson. Az emberek és a költők legnagyobb része azt hiszi, hogy ami velük vagy bennük történt, az kivételes, az mindenképpen elmondásra méltó. A tizenkettő egy tucat verseknek itt a melegágyuk.

De hogy visszatérjek Nyerges Andrásra, kinek verseskönyve, a Magam ellen immár az ötödik, ő egyfelől túl sűrű, másfelől túl tág szűrőt alkalmaz. A lírai élmény egyéni, legszemélyesebb hányadát – az alanyi költő alanyi világát – csaknem gyanúval nézi, mint valami úgyis elmondottat, használhatatlant. Ritkán fordul vele elő – egyik meggyőző versének csattanóját alkalmazva –, hogy a lírai élmény szárnyán felemelkedjék, repüljön előbb egy kört, s csak azután mondja: lehetetlen. Másfelől viszont a közösségi élményeivel túl megbocsátó, egészen a publicizmusig. E kettősségből az olvasónak az a benyomása támad, hogy Nyerges nem becsüli eléggé lírai élményeit. Nem bajlódik velük annyit, amennyit kellene. Bízni írás közben igazából az ötleteiben bízik, szófacsarásaiban, nyelvöltögető kedvében: a stílusában. Ettől aztán amit csinál, brechtien vagy kästnerien szikkadt és fanyar lesz. Nem is annyira intellektuális, azon sokkal teljesebbet értünk, hanem ésszel létrehozott költészet, melybe személyiségének mélyebb érzelmi rétegei gyéren szivárognak bele. S ha kötetéből biztató értékükkel nem tűnnének ki a sorsot, egyéniséget mélyebben feltáró versek is (Megint, Csak az öröm, Belőlem szóltál), akkor a Magam ellen egy túlnyomóan csak érvelő, pusztán racionalizáló politikus költőt tárna elénk. Egy költőt, aki haladásunkat lassúnak tartja, és ezért elégedetlenséggel színezett társadalmi mondanivalóit ügyes, találó, helyenként szellemesen nyakatekert versekbe sűríti. S általában ezek jó irányba ható, helyeselhető mondanivalók. Igen, de elég-e ennyi költészetnek?

Értem, persze, hogy Nyerges András nem teheti ugyanazt, mint harcos példaképei vagy mint legfőbb példaképe: József Attila. Érteni vélem, ha muszáj, hogy nincs szava a közösség problémái előtt a tapsikoló jázminokról, sem a lélek álmos dzsungeléről, hogy szántszándékkal tör a pőre ésszerűségre meg a heinei iróniára. Azt mondja például a Nyilvántartás-ban, hogy az emberrel a hit vele születik, „de aztán – a falvédők és falvédőnők – a közmondásból horgolt nagynénik – a mesketekönyvek a fennköltemények – a magyarnóta bajszú tornatanárok – az ágyékrajárók és hálóperi tanúk… a rangerősek és latbannyomók – a ráserántók a kivagyokvalakik – a fűvel benőtt fejelágyúak – az utat úgy egyengetik –, hogy amivel született – vagy lekopik – vagy leköpik”. De azért ez a megközelítés felszíni halászat. A nagy hal, az igazi, mélyebben jár.

Papp Lajos új könyve, A domb mögött (ez is ötödik kötet) olyan verssel kezdődik, mely a kifejezés áttételességével, kihagyásos sűrítésével mindjárt felkelti az olvasói érdeklődést. Négy sor az egész, a címe: Sírvers 1974-ből. „Csend lett. A trombita halott. – Szava lehullt homályos-sárga – agyagrögként a sárba. – S hol vannak az arkangyalok?” Afféle feltámadást hiányoló temetői sóhaj ez, találó, szép költői kép élteti. Ez a kifejezésmód ma már stílus (az Újholdköltők meg Weöres nyomán vált általánossá), s felbukkanása többnyire az igényesség, az élményanyagot megmunkáló költői összeszedettség jele. S így, ha ez a kötetnyitó vers nem is jelentős – s előrehelyezése némileg indokolatlan –, hangleütésnek mégis biztató.

Csakhogy Papp Lajos kötetébe ez a stílus véletlenszerűen került bele. A továbbolvasás során kitetszik, hogy nem ilyen képi öltözetben, érzelem és gondolat egységének testet teremtve fogalmaz ő, hanem többnyire áttételek nélkül vagy hagyományos áttételekkel. Mintha a vers puszta verstémaként, jobbára gondolati, reflexív szinten jelentkezne benne, s nem lírai élményként. S ha tévednék, akkor pedig úgy igaz: Papp Lajos nem fedezte még fel vagy nem fedezte fel eléggé, hogy az élménnyel bíbelődni kell. S ha már benne nem láttató képben, látomásban jön létre (gyullad ki megvilágosulásként, mint a költők egy jelentős részében), akkor az elvont, a reflexív jelentkezésnek – ahogy az esztétikusok mondani szokták – mégiscsak konkrét, érzékletes formát kell adnia. (Ha ugyan ez az utólagos érzékletessé tétel a gyakorlatban egyáltalán megvalósítható.) A kétféle írásmódra, az élményalapú érzékletesre és a reflexívre, hadd hozzak fel Papp Lajostól egy-egy példát. Az Évek hatalma című családias hangulatú versben így írja le az otthon köznapi idilljét: „Ronika most leckét ír, Gábor meg autókkal – játszik, s te pulóverbe kötöd a hosszú estét.” S ez a pulóverkötés sikeresen foglalja képbe az élet meghitt pillanatát. De ugyanez a vers a családiasság előzményeit is érinti, és a szülőszoba előtti férfitipródásról így számol be: „…Rámszakadt a félelem. – Az ablak mellett ültem; és lelked visszalendűlt – a túlpartról, hogy éljen. Megőriztettél nekem.” Mindez viszont merő összegezés. Pedig abból az élményből, ami itt kimaradt (milyen volt az a félelem, mit élt át az ablak mellett ülve?), meglehet, egy egész vers, mit egy vers, egy ciklus vagy kötet is kitelnék. (Igaz persze, és elég sajátos, hogy a világlíra tengernyi epekedő és féltő szerelmes verse ezt az élményt, hogy, hogy nem, mindig is mellőzte.)

Nem kívánok ezzel többet mondani: Papp Lajos kötetének világosabbak a témái, mint a lírai élményei, melyek a témát fogantatják benne. Könnyebb is összefoglalni őket. S lehetséges akár egyetlen mondatban is: az ifjúság nagy álmai után a megvalósult férfikor mindennapisága borzolja, lankasztja vagy kedvetleníti. Olyan téma, pontosabban érzéskör ez, melyből Kosztolányi a csodás Boldog, szomorú dal-t írta. Ezt a különböző változatban versről versre megpendített témát Papp Lajos is összefoglalja a kötetben nem is egyszer.

Előbb a Don Quijote utolsó leveleiből című emlékező és helyzetelemző hosszú versben. Ez egy a jelenre áttételesen utaló, irodalmias sorral kezdődik és zárul: „Lebontották a szélmalmokat.” Máris kikövetkeztetheti az olvasó, hogy miről szól: a társadalomátalakításban egykor lelkesen, lobogva részt vett (és szélmalmok ellen is harcba vitt) nemzedék mai, megkeseredett szájízéről. Anélkül hogy vitáznék az érzéssel, azzal a divatos beállítással, mely ilyen következtetésre jut, pusztán az élményszint alapján és a reflexív elem túltengése miatt mondhatom: a vers, sajna, nem Boldog, szomorú dal. Nem így van ez azonban az érzéskör második összegezésekor, a kötetet is jelölő A domb mögött című versben. Itt a költő sok szinttel mélyebb lelki rétegből hozta felszínre a vers anyagát, s az eddigiekben apadtnak tűnő lírai élményforrás bőséggel megindult, áthatva, átitatva a vers szövegének egész textúráját. S ha van is a vers környezetében a dolognak előzménye, az olvasó szinte-szinte költői átváltozásnak vagy magára találásnak lehet a tanúja. Papp Lajosnak a kedvenc eszközi megoldásai is beértek itt, nem egy helyt ügyetlenül ható ismétléses versépítkezése egyszerre helyénvaló lett.

A sikeres vers, amelyre az olvasó mint egy tékozlófiú-parafrázisra még hosszan emlékezhet, Papp Lajosnak példa lehet arra, hogy mikor kell (mennyi kontempláció után, melyik lelki rétegből) a verseit megírnia.

Ha már Papp Lajostól olyan verset idéztem, amely egy ismert áttételes és kihagyásos kifejezésmód jelenlétére utal, sokkal inkább kellene idéznem Vasadi Pétertől. Az ő költői kapcsolódását, elődkeresését, stílusirányát nagyon is jellemezné. Csakhogy második kötetében (Ének a szomjúságról) olyan négy vagy hat sorra alig akadni, amely magyarázkodás nélkül nyomban bizonyítaná a kapcsolódását. Még méltánytalan is volna azt mondani, hogy például a Vox humana című versének hangvétele nem jöhetett volna létre Pilinszky nélkül („Jéghártya ég. Sólyom szemek – falréseket kutatnak. – Megfontolod. Hosszú hajad – kifésülöd a napnak”), vagy hogy az Új hajnal, e szép, tiszta kötetzáró vers egy képe („az égébenfalapban csillag szögek”) József Attila nélkül, a Kétség két-három eleme (például: „növelje kő az éhem, só a szomjam”) Nemes Nagy Ágnes nélkül.

Méltánytalan, mert Vasadi Péter nem hangot vagy motívumokat lesett el vagy vett át, hanem azt a nálunk nagyrészt még nevekhez kötött, de a világköltészetben általánossá vált módszert hasznosította, hajlította egyéniségéhez, mely a belső kontempláció kifejezésére a valóságtól lazán függő képi látomásvilágot teremt. Olyan autonóm képi jelrendszert, mely ugyan a nyelvi jelrendszeren alapszik, de mintegy fölötte lebeg; más, de éppúgy objektív, sőt felfedezés alatt álló jelenségek leképezésére való. A jelentést kereső olvasó egymást üldöző és egymásból sarjadt képi jelek és átvitt (már-már kifordított) értelmű szavak dzsungelében jár itt; ősi (hiszen már az ősköltészetből ismert), egyszersmind vadonatúj, a költő által frissen teremtett jelvilágban.

Tájékozódnia valóban nem könnyű, hiszen olvasás közben szinte versről versre meg kell fejtenie a jelrendszert, vagy legalábbis hozzá kell ízelednie különösségeihez. És ez csak a nehézség egyik fele. Ugyanakkor a versek során át előre kell haladnia a költő összetett, egyedül ezzel a kifejezésmóddal megközelíthető belső világában, ahol maga a költő is ködlámpással halad. A nehézségekkel győzködve, Vasadi Péter költészetének megértésében jutottam, amennyire jutottam. Hogy mennyire, azt mondom el.

Mindenekelőtt: Vasadi Péter, bár nehezen megközelíthető, de hiteles költő. Ha verskonstrukcióinak egy részét nem is tudom áttekinteni, ha összetorlasztott képeibe belebonyolódom is, annyit azért sejtek, hogy fontos dolgokról beszél. Neki is, nekünk is fontosakról. Egy azonnal világos leírását ide iktatom az emberi vérről, ennek az emelkedett komolyságnak a bizonyítékául: „Ó, mily bőségben tud – ömölni a horpadt emberi – testből, ugráló sugarakban –, hirtelen összefutó – ágakban mély vörösből – enyv-feketén megkocsonyásodva – és megrekedve, mint az olaj!” A vérrel a költő egyik alapmotívumához értünk. További motívumok: vassisakos halál, fegyverek, véreb, csont, menedék. Ezekből a talán könnyelműen kiemelt, de a versekben mindig súlyosan elhelyezett és ismétlődő fogalmakból máris ki lehet következtetni: Vasadi Péter számára meghatározó lett a háború élménye. Egész költészetét átható, imponáló erőfeszítésének itt, ebben a fiatalkori tapasztalásban van az indítéka. Az inhumanitás, az erőszak, a lét kegyetlensége csaknem azzal az intenzitással bolygatja fel, mint Pilinszky Jánost, de az írás feloldó erejében és valamiféle félig kollektív, félig transzcendens jóvátételben, eltörlő kegyelemben töretlenebbül hisz nála. Hisz az értékek, a maradandóság, a köznapian konkrét jó és szép erejében, mely nem filozófiai, de filozofikus költői jelképrendszerében a csönd, az elmélyülés, a társadalmilag felszabadult természetes emberi jó szándék terméke.

Vázlatos ez az ismertetés? Igaz. De talán nem pusztán a kritikus hibájából. Vasadi a maga emelt, tartalmas nyelvét nem munkálta ki eléggé. Vitám van vele nem egy ponton. Természetes például, hogy ünnepelni való, ha egy költő közlendőit a képi áttételek láncolatára bízva többértelművé teszi (a többértelműség, vallja Aragon, mindig is a kifejezésmód gazdagsága), de a több értelmű képnek a vers érzelmi menetében egyértelműen kell funkcionálnia. Nem lehet homályban hagyni – és ezt nemcsak Vasadi, hanem e stílus legtöbb mai gyakorlója elvéti –, hogy a közölt mozzanat jó-e vagy rossz, érzelmileg kellemes vagy éppen kellemetlen. Ha egy látomásos tűzözön lángjai pusztítják a várost – e példa pusztán képzeletbeli –, akkor nem lehet elkendőzni, az olvasó ítéletére bízni, hogy barbár pusztítás műve-e, vagy éppen a gonoszokat sújtó igazságosztásé. Másfelől – hogy folyhassam vele a vitát – fogalmainknak többnyire van mindenki által érzett hangulati alapszférájuk, s bár a modern költészet gyakran él az ellentétek egymás mellé állításával, például az egymást megsemmisítő jelzőkkel, mégis a hangulati alapszféra kiforgatásával, ellentétének szuggerálásával már csínján kell bánni. Sőt abban az érzelmeket objektiváló, a tárgyi világra rávetítő törekvésben, melyhez Vasadi sok szállal kötődik, éppen az alapszférák kiaknázása vagy éppen felfokozása a legfőbb feladat. Az érzelmi objektiválás sikere ezen múlik.

Egyszóval Vasadi Péter bár tömött versszerkezeteket hoz létre, valamelyest mégis korán ír. Az érzelmi-logikai menetet hordozó képi láncolat – végül is ez hordozza a közlendőt – teljes kitisztulása előtt. Kötetében van néhány szép, nagy erejű verse (Tükrözések, Új hajnal, A csönd ítélete). És van rengeteg jobbnál jobb versrészlete, eredeti látásmódot, érzékeny humánus tisztaságot csillogtató. De nyelvteremtésében s főleg a verskompozíciók élesítésében valamit még tennie kellene, hogy tehetségének sokat ígérő gyümölcseit jobban élvezhessük.

Második kötetes költők

Második kötetes költők kerültek itt egymás mellé. Fiatalok, akik mégsem kezdők a pályán, sőt már nem is olyan fiatalok. S ha korosztályi mezőnyüket – a kötetek számától függetlenül – tágasabban számba veszem, akkor közülük a legismertebbek, Tandori, Székely Magda, Tóth Judit ott állnak már a negyvenes határkőnél. Amiből levonható egyfelől az a következtetés, hogy ebben a korosztályban az elődökhöz képest lassú a költői érés. Másfelől gondolhatjuk azt is, hogy lassú a mi olvasói értékkiválasztásunk, befogadó elismerésünk. Harmadfelől, hogy ez is, az is együttesen okozza a költői beérkezés retardált állapotát.

Hagyományos sávokon

A költői kifejezésmód lehetőségeinek igen széles skálája érvényes ma líránkban. A hagyományos és a kísérleti, a maga megannyi variációjával, úgy széthúzta a skálát, hogy ritka ma már az olyan olvasói vevőkészülék – a rádióhasonlatot folytatva –, amely minden adás fogására képes. Ritka még a kritikusok sorában is. Így aztán igazán könnyű egy-egy bírálatot úgy elhárítani: a kifejezésmódhoz nincs a kritikusnak vevőkészüléke. Értsd: ízlése konzervatív vagy másképpen behatárolt. (Ami lehet igaz, de lehet az értékviszonyok tisztázását rontó kitaláció is.) Visszatérve az olvasóra: fogékonysága mindenesetre nem csekély terhelésnek van kitéve, kivált ha nem névre válogat, hanem egy-egy időszak, mondjuk egy fél esztendő magyar verstermését akarja elsajátítani. Kattintgathatja a hullámhossz-szabályozót. Próbálgathatja, készüléke mire képes.

Egyelőre azonban nincs erre szüksége. Most a hagyományos sávokon maradunk.

Baranyi Ferenc népszerű költő. Joggal teszi ezt a megállapítást új kötetének (A szerelem harmadik éve) ismertetője. Ez a népszerűség indokolható. Baranyi nem berzenkedik az igényesebb költészetben is megfogadni a könnyű Múzsa tanácsait: mindig is tisztán, világosan, rejtvények nélkül alakítja versét. Azt fejezi ki benne, amit ki akar fejezni (se többet, se kevesebbet), s mindezt szolid, ismerős költői eszközök igénybevételével teszi, könnyed természetességgel, olajozott formakészséggel. Ügyesen egyensúlyozva közben, hogy ne legyen se túl prózai, se túl költői. Vershangja behízelgő, sanzonszerű. Mondanivalói csak ritkán igényelnek ennél töményebb, emeltebb vagy áttételesebb kifejezésmódot.

Ez a kellemes harmónia (forma és mondanivaló egysége) megbízható, kicsit tán túlzottan is ápolt belső harmónián alapul. Baranyi kivételesen kiegyensúlyozott természet. Költőnek kivált az. Tudat- és érzelmi világa termő mozgásban van, de sohasem korbácsolja fel semmi végletes. S csak elvétve hatja át valami nehezen vagy csak küzdve elmondható. Verseinek simasága belső simaságon alapszik. Nem simulékonyságot mondtam, inkább gyanútlan tüskétlenséget, az összerándulás, a belső viaskodás hiányát. Hiszen Baranyi, ahogyan mondani szoktuk, harcos költő; vállalja, kimondja, hogy kommunista; és verseiben gyakorta hadra kel mindaz ellen, ami csak akadálya lehet annak, hogy a világ megváltozzék, megfiatalodjék. Szatirizálható mai jelenséget éppúgy kipellengérez, mint ahogyan másfelől megdicsőíti a mát előkészítő történelmi múltat. (Új kötetében egész ciklust szentel a jövőért vérző régi hősök emlékének.) És a maguk módján ezek a harcos, szatirikus vagy a régi magyar költészet hangját idéző, emlékező versek éppúgy tetszetősek vagy jól megformáltak, mint a tónust meghatározó szerelmi dalok. És hatásosak is – kivált az önnön érzelmeit, eszméit versben is hallani vágyó szélesebb közönség számára. Az ismerős közérzelmek kedvelői előtt. Baranyi Ferenc népszerűsége tehát természetes, mint egy Szilvási-regényé, vagy mint egykor, a harmincas években Faludy György induló lírájáé. De azért nem ártana – mint ahogyan erre mutat is a kötet törekvést – egy szinttel mélyebb, egyedibb, költőileg érvényesebb lelki rétegből írnia.

Galambosi László a népies hagyományt és a modernebb szabad képzetkapcsolást akarja egyesíteni. Ott tipródik a maga külön szándékaival a népies szürrealizmus határmezsgyéjén. De nem oda, hozzájuk, hanem többnyire csupán a népire stilizált szómágiához jut el. Miért? Alig ismerek még egy mai versírót, akinek annyira csak hangzást, egyfajta zenét jelentene a vers, mint neki. Pontosabban: aki verskompozícióiban annyira mellőzné a szavak konkrét jelentését, mint ő, akinek szótára eleve csak átvitt értelmet, jelképi jelentést tartalmazó szótár.

Tudván tudjuk mindnyájan, hogy a versben a szavak konkrét közlése megváltoztatható, hogy tágas jelképekké válhatnak, akár a népi hagyomány, akár a költő egyedi teremtése alapján. De Galambosi László a népi hagyományon felbátorodva, azt lényegesen meghosszabbítva, odáig tágítja jelentéstartalmukat, addig növeli jelképi közlésüket, hogy körvonalazhatatlan, kihüvelyezhetetlen jelentésükkel bárhol, bármilyen kompozícióba beilleszthetők. Verse így aztán telten szól, zengőn áramlik – csak a közlése zsugorodik sejtelmesen kicsire. A szóképek, metaforák, ősi jelképek, népi hiedelemvilágunk ismert szimbólumai, ez az egész látványosan működő vershajtómű alig emel valamit. Eszmei pelyhet legföljebb, s nem okos űrkabint.

Könnyű volna versíró gyakorlatából kimutatni hagyományosan tartalmas fogalmaink tartalmatlanná tágítását, ősi jelképeink mechanikus kizsákmányolását, pompás szóképeink képzavarrá degradálását. De ez messzire vezetne. Inkább csak a félresikeredett módszer általános érzékeltetésére idézek egy részt a Vendégelő című verséből: „Boszorkány bánat-sűrítő guzsalya, – fehérbe fordul a hold. – A fohász fiókját le ne lakatold! – Borotvás merénylő, zabáló zsiványok között – verembe buktat a roskadó patájú kín. – Hiába matatok, Bőségszólító, – a remény kantárbafonott lovain.” Kifogásolható vagy akár elrettentő sorokat persze a legjobb verseskönyvből is ki lehet kapni. Könnyű elmondani, hogy a fohász fiókja éppúgy sikerületlen, mint ahogy patetikus a roskadó patájú kín stb. De nem erről van szó. Nem véletlenről. Bárhol ütöm fel a Teremtmények találkozása című kötetet, ilyesféle nagyzoló, barokkos stilizálásba ütközöm. A Harc című vers például így kezdődik: „Vijjogtak fölöttem – márvány-tollú rablók. A földben – láncokba rándult a Nyomorfa ránca – Üszök-dolmányosan, jég-birodalmak – csipkéin át havat göngyölt – a Rettegés vonulása.” De hadd másoljak még ide néhány sor folytatást a jobb meggyőzés kedvéért: „Hiába becéztem hajlékom – szarkaláb-sürű szavakkal, ibolya-puha – énekekkel. Fekete omladékon – sanyargatott az Omlás fejedelme. – Nem szoríthattam virágsisakot – vasporba buktatott fejemre.” Ismerős stilizálás ez, már-már egy ismerős stílminta paródiája.

Tüskés Tibor egy 1967-ben írt kritikájában így összegezi véleményét Galambosi első kötetéről: „Szecesszió ez még a javából, díszítőművészet, virágokból, állatmotívumokból font fűzér: ornamentika.” S bár az eltelt évek alatt Galambosi mesterségbeli tudása, biztonsága nagyot nőtt, mostani kötetére is már-már érvényes Tüskés akkori megállapítása: „Néhány szó nagybetűs írása, érzéseink kozmikussá tágítása még aligha teremt költői mítoszt, önálló lírai világképet.” Ehhez még csak annyit tehetek hozzá: az élményt ki lehet, sőt ki kell dolgoznia a költőnek, de nem lehet felfújnia, mint a léggömböt. Galambosi Lászlónak vannak egyszerű, hiteles költői élményei. Ha azokat – és a kötetben erre is van példa – úgy írja meg, ahogyan jellegükhöz és jelentőségükhöz mérten meg kell írni, akkor sikeres verset ír. Néhányuk címét ide is írom, hogy tudni lehessen, mire gondolok: Csizma, Kocitus-kút, Egy hősi halottra, Bárdos bíró, Dünnyögő, Kívánság stb. Sőt Biztató című versét – négy sor az egész – ide idézem, az adott stílusban a kívánatos mértéktartás példájaként: „Lombokat hoztál – az Olajfák ligetéből. – Fölékesítheted – a Világ homlokát.”

Galambosi Lászlónak nem ártana elgondolkoznia azon, hogy a felcicomázott sejtelmesség, a szómágiás ornamentika – gyakori megjelenésük ellenére – devalválódó eszközök, s hogy költői élményeit, verscsíráit inkább kiszabadítania kellene mechanizmusukból, mint beléjük fojtani. A népi hiedelemvilág lemásolva, utánagyártva éppúgy csak szobadísz, mint a ma készült bokály vagy cseréptál.

Kartal Zsuzsa forrongó, indulatos egyéniség. Meg tüskés is. Egyszerre kifelé és befelé. A verssel is ambivalens viszonyban van: hol művészi produktumnak tekinti, hol idegcsillapítónak. Hol megcsinálja a verset, vagyis érzékletessé teszi mindnyájunk számára, amit érzékletessé akar tenni, hol meg csupán ritmusba (olykor rímbe) szedi haragos gondolatait. Azon nyersen, direkten. Lehet persze így is verset írni – de nehéz. A nagybetűs életről vagy a szerelmi csalódásról egybegyűjtött közgondolatok csak módjával érnek össze verssé – hiába állanak tördelt sorokban.

Pedig Kartal Zsuzsa Körözés című második kötetében akad két-három olyan téma- és érzéskör, amely a köznapi reflexiószintet túllépve versintenzitású. (Belőlük írja a kötet legjobb verseit.) Közülük szinte a legerősebb a teret kívánó, világjavításra szomjazó cselekvésvágy. „Ebben az emberöltőben kell eljutnunk valahová” – mondja, de úgy érzi, hogy „ez az emberöltő – mindenütt szorít – nem ránk szabták – rég kinőttük”, s bár elismeri az apák érdemét, akik harcaikkal vagy mártíriumukkal létrehozták, végkövetkeztetése keserű, úgy mondja: „statisztálhatunk” csupán. Holott szerepre vágyik, maga formálta jövőjét keresi. Türelmetlenül, de ez természetes türelmetlenség, hasznos és tipikus mai közérzelem. Verssé akkor válik, ha a kifejezés túllép a közbeszéden. „Átöröklött emlékeim – bazaltkúppá állottak össze. – Nem azért élek a hegyen, – hogy szemem lesüssem a földre.”

A másik téma- és érzéskör, a „kétszemközt a rémülettel”, vagyis a halállal való szembenézés, melyet egy egész ciklus, az Ördögűzés testesít meg. Fiatalon átélt életveszély a személyes indítéka, egy súlyos operáció. Kartal Zsuzsa költői módszerét ebben a ciklusban lehet leginkább tetten érni. S ez a módszer: átélni, mégis kívül maradni. Az érzelmekről – önmagához is kegyetlen fölénnyel – csupán az ész reflexív szintjén számot adni. A megaláztatás és a fájdalom elleni, gyermekkorból hozott védekező reflexe, melyről a kötet egyik költőileg leginkább „megcsinált” verse szól (Mint aki ujjába harapott), úgy látszik, olyan erős benne, hogy még az egzisztenciát alapjában rázkódtató élménynek is fölébe tud kerülni. Már-már elnyomná. A költő szerencséjére azonban nem teljes sikerrel. Az ész ugyan ilyesféle összegezésekre jut: „milyen életveszélyes az élet”, vagy: „az én életem – ideiglenes”, de szűrőjén mégis áttörnek a belső rengések érzékletesebb dokumentumai: „Na, hosszú hajam, most segíts – más nem segíthet úgyse engem.” S felszínre kerülnek olyan tisztán kibontott lírai felismerések is, mint amilyen például a kötet egyik legszebb verse, a gyógyulás alatt készült Természetközelben.

Értem én, persze. Kartal Zsuzsa érzéstelenített szavakkal akar beszélni. Köznapian, egyszerűen. De amiről beszél, az is elfojtott, leegyszerűsített, intenzitásában lefogott. Minden formakultúrája, stílügyessége, rátermettsége ellenére nincs-e itt ellentmondás? Netán kibontakozását nehezítő? Vagy éppen így, e tehertétellel remél külön útra találni?

Második stációk

Beney Zsuzsa egy kötetnyi szonettet tett elénk. A második szó című verseskönyvével, lírai fejlődésének második stációján. A szonett nehéz forma. Mégis, egy-egy szonettet könnyű összehozni, mert a hívórímek a maguk konvencionális rímlehetőségeikkel máris a verscsináló kezére játszanak valamiféle tartalmat. Csak oda kell figyelni a sugalmazásukra. Költők játékos versenyében: előre megadott rímekre szonettet versifikálni kivált könnyű feladat. Amikor ez a játék költőbarátaim között még divat volt, emlékszem, civilek is bátran részt vehettek benne, mert némi formaérzékkel bárki meg tudta oldani a feladatot, jobbára a rímek tartalmi sugalmazását követve. Igen, de a költők fütyültek erre a sugalmazásra. Eleve egy meghatározott tartalmi célt, témát valósítottak meg, s leleményről leleményre haladva kényszerítették a megadott rímeket, hogy tervükbe belesimuljanak, hogy megszólaltassák a koncipiált költői tartalmat. Könnyed és szellemes diadalt arattak a rímmel is megszigorított formán.

Beney Zsuzsa is, mint játékos költőtársai, lebírja a nehéz formát. Azt, pontosan azt mondja benne, amit akar. De közben arra is vigyáz, hogy a szonett a szó hagyományos értelmében szonett maradjon: zenéje megejtő, töretlen legyen. A napjainkban oly divatos csörömpölő szonettet elkerüli. (Ennek a hagyományellenes szonettnek líránkban tulajdonképpen Szabó Lőrinc a szellemi apja, de hol marad el a csörömpölésben az ő csúnya-rímes, félprózai szonettje a ma divat-stiklikkel porrá rombolt „szonettjeitől”?) Beney Zsuzsa tehát dicséretesen visszacsatol; játékos pastiche helyett – ahogy idősebb költőink között nem egy – ő is a forma és a műalkotás ma is ép, hasznosítható kapcsolatára mutat rá. Nem anti-művet, hanem művet ír. Követni azonban nem is annyira a magyar szonetthagyományt, az olvadékony-dekoratív Juhász Gyula-it, az érces babitsit, a vibráló, több arcú weöresit, hanem igazából a rilkeit követi. Azt kívánja tovább éltetni nemcsak zenéjében, tartalmában is. A rilkei létköltészetet. Merészen és igényesen a legnehezebbre vállalkozik: olyan rejtett, szavakkal alig körüljárható tartalmak kimondására, melyek szinte csak a remeklésekben válhatnak érzékletessé, felfoghatóvá. Életről és halálról, főként a jelenlét értelmezhetetlen értelméről, a létezés indokolhatatlan szenvedéséről, az örökösen változó anyag kimondhatatlan titkairól, s a rajta sóként kiütköző fájdalomról beszél.

Elegendő a kötetzáró szonett tercínáit idéznem, hogy képet lehessen alkotni témaköréről és kifejezésmódjáról: „Csak mi vagyunk a láthatóba zárva. – Az álombeli fű dér-csillogása – a lét vagy nemlét bársonyán ragyog? – Barlangok mélyén élünk, tehetetlen – mégis mifelénk szállanak a ködben – a hatalmas, hallgatag angyalok.” Szép zárása ez a versnek és kötetnek egyaránt. Még ha a hatalmas angyal felemelő látomásainknak túl ismerős jelképe múltból és jelen költészetünkből is. És persze Rilkéből, aki azért azt is tudta és kimondta: Iszonyú minden angyal. Lehet, hogy Beney Zsuzsa talán túlságig is vállalja a hagyományt, túlságig is szépet akar írni, nemcsak a régi zenét, hanem a régi kifejezési eszközöket is hasznosítva. Versei a sors kínjáról, a szépség taváról, a fény poráról, a szenvedés vak útvesztőiről, a lélek megnyíló csatornáiról, a remény csillagáról, az emlékezés erdejéről beszélnek, vagyis egykor tartalmas, mára már üresebbnek tűnő metaforákat túl gyakran alkalmaznak.

Szonettjei ott válnak érvényes mai költészetté, ahol az árnyalt és átélt magasrendű mondanivaló magateremtette képben fejeződik ki, ölt testet: „és a szívünkre szakadt napsütésen – is úgy nézünk át, mint fekete rácson”. Vagy: „De e gyermek-szem – ez még elmerül – a tarka látvány mélyén a homályba, – jövője titkos katedrálisába, – hol a pillanat ívvé merevül.” Szerencsére, ahogy az olvasó az értékes kötetben előrehalad, a végső költői önállósulásnak ezzel a biztató jelével egyre gyakrabban találkozik.

A szintén második kötetes Baka István Illyés és Nagy László nyomdokait követte indulása idején. Sok biztató volt (tiszta rajzú kép, világos vonalvezetésű vers) már az első kötetében is. Mestereitől tehát a puszta hangnál lényegesebbet, nehezebben eltanulhatót sajátított el. Bár mintaképválasztása tegnapi és mai költészetünkben oly gyakori, hogy egyben előnytelen is: költők felduzzadt táborába mossa bele az indulót, mintha csak uniformisba bújtatná. Baka Istvánt a személyes élménykörök spontán megéneklésén túl, akkoriban, mint mestereit, inkább a sors, a történelmi helyzet ihlette, mint az általános emberi létezés.

Második kötete, a Tűzbe vetett evangélium is, indító verseiben a nemzeti témakört bogozza tovább. Azt, ami a gyakori utánnyomásban, gyengébb költők kezén, oly sebesen inflálódik napjainkban. De Baka Istvánnak nem kenyere a divatos didaktikus parabola. Sebesebb iramú verssel, a szokásosnál szűkszavúbban építkezik. S akár a bolgár vagy a székely sorsról ír, vagy ha Vörösmartyt, Balassát idézi, emeltebb képi láttatás segíti túl az általánosságokon. A székelyek önvédelme például így elevenedik meg versében: „Asszonyaink párnára, ingre – mentik a szűkülő hazát: – vásznainkon az elkaszált – rét nékünk pompázik tovább.” Ez a szemléletes, de még egyre Illyéssel rokonítható ábrázolás erősödik fel s válik egyedibbé, ahogy az olvasó a kis kötetben előrehalad, ciklusról ciklusra vált át. (Ne gondoljunk itt bő ciklusokra, 3-4-5 vers tesz ki egyet, s a legbővebb is csupán 9 versből áll.)

Már ez a kis statisztika is utal a költő verseszményének átalakulására, dokumentálja haladását az élményrezdüléseket sorra lejegyző spontán költészet felől az élményt sűrítő (a versek számát csökkentő), tömörebb kifejezés felé. S ahogyan a kötet tematikája a sorskérdések felől a létkérdések felé halad, a teremtéssel, a determinált léttel vagy akár Istennel vitázva – a címadó vers is közülük való –, úgy tapintható a versformálás távolodása az indulás stíluseszményeitől s közeledése önmagához, a sajátos természet-szimbolikával magát kifejező, egyedi eszközöket csiszoló költőhöz. Baka egyedi hangja, saját költészete így már-már a szemünk előtt formálódik ki (itt-ott visszaesésekkel) a mindössze huszonkét versben, s egy-két végleges verssel be is teljesedik.

A nemes anyagú, értékes megoldáskísérletek mellett a kötetben mindenesetre van néhány vitathatatlan lírai eredmény, főleg a Miért hallgatsz tavaszi erdő? című ciklusban, melyek közül például az Ősz, Tavasszal, Sátán és Isten foglya, de leginkább a Körvadászat című vers már nemcsak a költőnek, hanem fiatalabb líránknak legjobb szintjét reprezentálja. Olyan vers, amely beletapad az emlékezetbe és egyedi létet kezd benne. Csak sajnálni lehet, hogy ez a várakozást felcsigázó, szolidan hiteles kötet, a kiadó jóvoltából, nem kevesebbel, négy évvel a lezárása után jelent meg.

Bolgár György nem a hagyományos módon, képpel és nyelvi zenével kívánja érzékletessé tenni versbeli közléseit, hanem csupán ötletes, fordulatos csevegéssel. Hosszabb-rövidebb sorokba tördelt prózaverset ír, köznapi beszédhangon, de a könnyed csevely mögöttes tartalma éppúgy lírai közlés, mint a hagyományos versé. Még ha az anyag, amelyben megvalósul, a forma, amely hordozza, a versnek ellentmondani látszik is. Korunk versének új természetessége ez – nem kevéssé rafinált.

Előnye kétségtelenül, hogy kiiktatja a versből az ünnepélyes emeltséget, amely úgy látszik, már-már megfeküdte a mai versolvasó gyomrát. Túl sok álemelkedettséggel traktálták, túl sok álünnepélyességgel. Hátránya viszont, hogy hatékonysága többnyire csak ötletszintű. Az elemek és tartalmak ügyes elrendezésével, szellemes párhuzamosításával vagy szembeállításával hat, de az ügyesség vagy a szellemesség legföljebb megkapó vagy rávilágító, de sohasem megrázó. A nyelv sem tűri ezt az összetételt: „megrázó szellemesség”, nyilván az élet sem produkálja.

Olvasmánynak azonban ez az új természetesség vitathatatlanul üde. Kivált, ha valaki könnyedén az ifjúi őszinteség bájával hozza létre, mint Bolgár György a Levéltitok című kötetében. A levélforma is, amelyet a kötet következetesen végigvisz, csak fokozza az olvasóval való érintkezés spontán látszatát. „Ez csak egy levél” – kerekíti lefelé mondandói fontosságát rokonszenves kisképűséggel a költő. De hát egy-egy levélbe igazán minden belefér, s ő rajta van, hogy bele is kerüljön helyzet, közérzet, látásmódunk, hitünk ambivalenciája, szellemünk felülemelkedése ügyes-bajos létünk kicsinyes tényein. Sőt kesernyés tréfáink is beleférnek.

Az egyik vers a Táviratstílusban című ciklusból ennyi mindössze: „– nemzeti dal – itt az idő – de ebben a térben – azonnal elmúlik –”. Afféle fricskának is vehetném, csakhogy nem is annyira játékos, itt, ebben a térben. Vagy itt van a Mesébe illő távirat a szabadságról: „Hol volt, – hol nem volt – stop.” Ne higgyük azonban, hogy Bolgár György csupán meghökkentéssel akar hatást elérni. Kötete legigényesebb és legtágasabb ciklusa: a Levélváltás, alcíme szerint: Változatok Comenius-témákra, a majd négyszáz év előtti világmagyarázó szövegekre írt új világmagyarázat. Ezekben a kvázi Comenius mesterhez írt levelekben, melyekben a hit, Isten, emberség, igazság, bátorság stb. egykori és mai értelmezése kerül egymás mellé (egy idézetrész egy verssel), jutott el a költő (már előző kötetében is) közlendői legmélyebb rétegéig. S ha a köznapi beszédhang kedvéért itt-ott laza, felhígított vagy sablonosan okoskodó is, törekvése, hogy Esti Kornél gesztusával „könnyűnek mutatva a súlyosat” beszéljen, egészében sikeres.

Bolgár György mintegy poste restante küldte el kötetét az olvasónak. Érdemes érte menni. A Levéltitok „titkát” feltörni. Már kontúros, de még nem megvésett új költőarc bukkan elő belőle.

Határainkon túl

Magyar költők kötetei határainkon túlról. Ahogyan gyűlnek a polcon: Tűz Tamás, Határ Győző, Bakucz József, Szabados Árpád, Szélpál Árpád, Thinsz Géza, Papp Tibor, Kibédi Varga Áron, Vitéz György könyvei (hogy csak a nagyobb utat megtettekből emeljek ki néhányat) szinte erkölcsi kérdéssé állnak egybe. Egy elmulasztott (vagy inkább elhalasztott?) feladat jelképei. Olyan levelek – ki tudja, fontos hírrel? –, amelyeket nem bontottam fel. Miért? Nem csupán feledékenységből, elfoglaltságból. És nem is abból a már-már pszichopata szorongásból, amellyel az édesanyja hazulról érkezett levelét felbontatlanul a tárcájában hordta egy amerikás magyar. (Nem legenda, maga számolt be róla.) Inkább talán szakmai kényelemből vagy netán kishitűségből. Mert bár magyar versekről kellett volna beszámolnom, mégis: ezek nagyrészt más társadalmi közegből, más ízléskonvenciókból, más irodalmi háttérből kinőtt versek. A kritikai megközelítés némileg elmozdított szempontját igénylik.

Hogy ez így van, s hogy mennyire így, bizonyítja az erdélyi Kányádi Sándor költészete is, bár közelebbről, ismerősebb tájról érkezett az említetteknél. Fekete piros versek című gyűjteményes kötetét, melyet örvendetes módon a Magvető adott kezünkbe, legelsősorban a romániai magyar költészet eredményeihez kellene viszonyítanom, s nem utolsósorban a romániai román nyelvű költészethez is. Akkor tudnám a talajt – amelyből kihajtott – érzékeltetni, ágainak formálódását, leveleinek osztatát, kibomlásának gátját és segítőit megbízhatóbban feltárni. Igen, de a közeg, a körülmények, a helyi adottságok túlhangsúlyozása nem jelent-e lebecsülést? Elvégre nemcsak az egységes magyar költészet, hanem az egységes világköltészet korát éljük. Közhelyszerűen igaz ma már – oly sokszor és oly sokan hangsúlyozzák –, hogy helyileg is csak az „érvényes”, ami világirodalmilag érvényes. S Kányádi Sándor, aki a világköltészetnek: az értékek népek közötti megbecsülésének és cseréjének eltökélt híve (s aki román költőtársairól mintegy közelítve őket hozzánk, nem egy megragadó verset írt), nyilván nem a felnövelő talaj specialitásának számbavételét várja el tőlünk, hanem saját érett gyümölcseiét. Azokét, amelyeket a fája termett. S joggal.

Kötete mintegy 23–24 év termését foglalja egybe. Mondhatjuk úgy is: egy negyedszázados költői működés eredménye. Ha a publikáció nem követi is a versek szoros időrendjét, mégis jól felismerhető benne a költő kiforrásának története. Van egy korábbi korszaka (az ötvenes évek közepétől a hatvanas évek közepéig), mely inkább a keresés időszakának tekinthető, s van egy másik – a későbbi, amely a rátalálásé és beteljesítésé. A keresés verseiben nemcsak az 50-es évek ismerős tematikája visszhangzik a békéről, az emberi együttérzésről, a nép sorsáról és jövőjéről, hanem a nemes elvontságokban van egyfajta helyi konkrétság is. Az a leírás, ahogyan egyik versében (Hajnaltájt, hazaballagóban) juhok apróznak végig a városi macskaköveken, s az egyik csobán karján ott van az éppen megszületett gyönge bárány, jellemzi egyfelől a költő városi közegét, falu és város együttélésének helyi specialitását, másfelől témakeresését és témaválasztását. Kányádi ebben a periódusában többnyire a külvilág apró tényeiből indítja versét, egy zápor, egy öreg gerenda, egy öreg pásztor láttán, egy korsó eltörésekor, vagy egy olyasféle kalandból, hogy a múzeumban fejére próbálta Arany János kalapját. Felfedezi bennük a költőit, a mindennapi dolgokban a költészetet, de azért kiaknázásuk során nem rugaszkodik messzire. Mintha a megmunkálás, a vers létrehozása terén még bizonytalan volna; ilyen meg olyan hasznosítási módokba is belekap; tárgyias, prózaizáló közlés, népdallebegtetés, érzelmes városi sanzon, jelképi elmélyítés, sőt olykor – később – szürreális, apollinaire-es stílusminta váltja egymást a versekben. Túl sok minden, de éppen annak bizonyos híjával, ami csak az övé.

Ez az, ami úgy a hatvanas évek végével, a kötet második felében egyszerre csak beúszik. Hogy valójában mi? Meg lehet mondani: a saját folyamatos közérzete. Ez a közérzet kétség és remény között egyensúlyoz, többnyire vergődéssel teli, de amennyire személyes, annyira köz-érzet is. Ahogyan ezt már költőinktől megszoktuk, akik ilyen önmagukba néző, számvetéses óráikban vetették papírra: „Lement. a nap, de csillagok nem jöttenek”, vagy „Száraz ágon, hallgató ajakkal”, vagy: „Előre hát mind, aki költő”. Hogy csupa klasszikust idézzek. Kányádi közérzetének alapmeghatározója a kisebbségi magyar sors, melyben „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. Apáczai nyomába eredni – mert hiszen Kányádi számára erről a szerepvállalásról van szó – ezzel a cselekvést szabályozó felismeréssel lehet. S azzal a tudattal is, hogy a szegénység „kipróbált példabeszédekkel int szüntelen alázatosságra”. Meg olykor azzal az önemésztő tapasztalattal is: „akit hol egy magatehetetlen öreg – hol egy mezítlábas gyerek – kényszerít megalkuvásra – annak kínjához csak a Prometheuszé fogható”. Ha Kányádi nem is önmagáról, hanem egy megrekedt „falusi Platón”, Kádár István siratására írta ez utóbbi sorokat, mégis helyzetvizsgálatának hőfokát ki lehet tapintani rajtuk.

Ezekben az érzékeny emberségű, vívódó versekben Kányádi átformálta korábbi kifejezésmódját és egy jelzésekkel, jelképi utalásokkal, gondolatkeltő elhallgatásokkal teli, kihagyásos beszédmódot teremtett. Lényegesen hajlékonyabbat, költőibbet, mint az előzőkben. Egy Illyés nyomdokain haladó költői nyelvet, mely azonban inkább ötletekben, gondolatilag gazdag, mint képi szuggesztióban. Egész költészetének egyik közérzetet összefoglaló, kiemelkedő vállalkozásában (Halottak napja Bécsben) Mozart rekviemjét hallgatva így fogalmazza át például az ismert latin himnuszt modern asszociációival: „Dies irae dies illa – szórhat szikrát a favilla”… De az ötlet villanása után már fogalmilag ölt testet a himnuszhoz mért kontempláció: „Csak a bíró késett eddig – bűn bűn alól új bűnt vedlik – s nem tudhatjuk vajon meddig – tartatunk itélet nélkül – s mit bűnhődtünk azt is végül – nem róják-e vissza vétkül.” Vagy így: „szóródik folyton porlódik – él pedig folyton porlódik – szabófalvától san franciskóig”. Majd két román nyelvű verssor után így csap fel a vers himnikussá: „ó itt maradnom adj erőt – örökre itt legyek megáldott – hol sötéten enyésznek el – gyilkos hiábavalóságok”.

Azt mondja egyik versében Kányádi Illyésről: Egy darabka földön él, aránytalanul nagy égbolttal a feje fölött. Nem mondhatnék róla se mást. Szegényebbek volnánk az ő földje, az ő sorsterhes égboltja nélkül.

Cselényi László szlovákiai magyar költő. Krétakör avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez című kötete szintén pályaképet kínáló gyűjtemény, és nagyjából azonos időszak termése, mint Kányádié. Sokkal több összefüggés nincs is köztük. Legföljebb annyi formai, hogy Cselényi kötete is két egymástól világosan elhatárolható részre bomlik; s ezen felül annyi tartalmi, hogy a versekben itt is felsejlik a rokon jellegű társadalmi meghatározottság („Mert ember vagy s ez nem elég magyar vagy el nem menekülhetsz – Átkot amit ezer év oltott szavakkal el nem üthetsz”), és meredek kanyargóikon ki-kibukkan, mint lenti panoráma a gömöri táj, s megkísért az otthon, a haza vonzása. De lényegében itt nem egy közösség sorsa a költészet tétje, mint Kányádinál, hanem egy személyes eszmélkedési mód költői kifejezése. Magának a költészetnek hipermodern átalakítása a tét; az, hogy a vers egy „stilizálatlan”, formaeszményektől szabadult, mondat- és kapcsolatkényszerektől nem befolyásolt tudatműködést kifejezzen. Egy új keletű avantgarde kísérlettel kerültünk hát szembe, olyan merésszel és végletessel, hogy határainkon belől nemigen akadunk napjainkban párjára.

A gyűjtemény hagyományos felének egyik záróversében azt mondja Cselényi: „Mert igenis jogunk van kételkedni – S a fejünk szerint cselekedni – A saját lábunkon megállni – Saját hangunkon kiabálni – S valami újat mondani – Erről a csupa új világról…” Amire csak rábólinthatunk: nemcsak joga, kötelessége is. Bár nem mondhatni, hogy ez a program újat vagy eredetit csillogtatna. De két verssel előbbre lépve, a második korszak verskompozícióihoz érkezvén, már hunyoroghatunk nemcsak a verssorok, hanem már a metaforák összefüggéseit keresve, s törhetjük a fejünket, ha a ciklussá szervezett versáramlásban tájékozódni szeretnénk. Akkora itt a váltás. Cselényi ugyanis itt egyszeriben elhárította magától a költői közlésnek azt a módszerét, mely az olvasót a szokott mondattani logikával irányítja, és az informálás sokkal töredezettebb, a nyelvi szintaxist mélyebben felbontó útjára lépett. Olyan verset, bocsánat, olyan „szöveget” teremtett, amely „nyitott” (pontosabban a megszokottnál is sokkal nyitottabb); nem ezt vagy azt a körülhatárolható közlést tudatja az olvasóval, hanem a beleélés, az értelmezés, a híradás megfejtésének számos lehetőségét kínálja, éspedig nem annyira a képi ábrázolásmód (ezt már megszoktuk), hanem a nyelvi, mondattani felbontás következtében.

Kötetének ez a neoavantgarde része mindössze két, címében csaknem értekezésre utaló verskompozícióból áll. (Összefüggések avagy az emberélet útjának felén; Kiegészítések avagy a történelem kerekeiben.) Szövegük azonban korántsem szakirodalmi. Idézem az első mű bevezetőjét: „Tüsketáj – bűvös jelkép az erdő – kolostor-sötét – kirakat-sárga – Egyetlen lakott szöglete – jelképek otthona – részletekben kiküzdött – Menedékhely – maradéktalan gondolat – jelkép-fagy – kifacsart agy – Ösztöneink értekezlete – szigorúan elvi- – selhetetlen.” Nagy oktalanság volna azt mondani, hogy ez a csak látszatra szabad asszociációs, rejtett megfelelésekkel dolgozó, szófacsarásokkal is élő szöveg (mely a továbbiakban vissza-visszautal az itt felvetett elemekre) nem értelmezhető s ezért szigorúan elviselhetetlen. Dehogy is, hiszen menete követhető, s a felidézett jelképek egy része már a romantika képalkotásából ismerős. De tessék tovább követni a szándékoltan töredezett és kihagyásos közlésmódot 63 nagyalakú oldalon át, és végigpróbálni közben a „nyitott szöveg” megfejtésének sok lehetőségét. A gondolatmenet szála el-eltűnik, a folyamatosság megszakad. A módszer az ellentétére fordul: az olvasó számára a vers egyre zártabb lesz.

Cselényi módszere elvileg ugyanis sokkal kevésbé új, sokkal kevésbé képtelen, mint ahogyan a hagyományokhoz szokott olvasó esetleg gondolja. Sőt már-már a huszadik századi versfejlődés alaptendenciájának irányába esik. Csakhogy könnyű a költészet egy-egy lehetséges fejlődésmódjáról elméleteket létrehozni – lásd a legkülönbözőbb avantgarde kiáltványokat –, de nehéz, sokszorosan nehezebb új költészetet teremteni. Nekem nem is Cselényi elméleti megfontolásaival van bajom, amelyeket a kötethez csatolt tanulmány szép logikusan felfejt és bírál is (Zalabai Zsigmond kiváló írása), hanem többnyire magukkal a versekkel. S azokkal sem az, hogy nem értem, a költő mit célzott meg velük, milyen hatást akart elérni, milyem teremtésbe belevonni, hanem az, hogy olvasásuk közben – akarva, nem akarva – elkalandozik a figyelmem: a rejtvényfejtés fáradsága elüt az esztétikai elsajátítás gyönyörűségétől.

Azt hiszem, minden különösebb esztétikai bemosakodás nélkül rá tudok mutatni e figyelemelkalandozás okára; vagyis Cselényi különben érdekes és tanulságos kísérletének gyenge pontjára. A kötet első, tehát hagyományos felét olvasva, figyeltem fel arra, hogy a költőt el-elkapja a beszéd mámora. Könnyen ír, s ezért hosszan ír. A szózuhatagra bízza magát, nem a megvilágító, tömör képre. A nehézségeken inflációs eszközökkel akar túljutni. Nos, „nyitott” verskompozícióiban e téren változatlan az alapállás. Az új módszerrel, melyet párizsi tartózkodása alatt sajátított el, s mely az ott megjelenő Magyar Műhely textíróiéval rokon, oly módon él, mint eladdig a hagyományossal. Csakhogy a célba vett szerkesztett szöveg meglehetős rosszul tűri a bőbeszédű spontaneitást, a véletlen szülte elkalandozásokat. Mint hajdan a sivatagi karavánutakat, ezt az ismeretlenen átvezető verset téveszthetetlen jelzőkarókkal kell végigcövekelni. Nem mondom azt, hogy Cselényi verseiből ez teljességgel hiányzik. Csapongó szövegeiből fel-felpárádzik a versre késztető konkrétum: a végső kérdések körbejárására való törekvés vagy a magyar történelmi sors mélyebb feltérképezésének az igénye. A költőnek van számunkra fontos, igényes mondanivalója. Verse korántsem a kiüresedés, vagy a semmi leltárba vétele; csak közlendőit a túlfuttatott, szertelen neoavantgarde módszer olykor inkább eltakarja, mint életre hívja.

Böndör Pál jugoszláviai magyar költő. De ezt vagy bármi többet, amit tudok róla (hogy Eső lesz címen 1970-ben jelent meg előbbi kötete, meg hogy az újvidéki Symposion egyik szerkesztője), nem a Vérkép című új könyvéből tudom. A Vérkép a költő körülményeiről, életrajzáról alig sejtet többet, mint a kódex a kódexmásolóról. Ha valamit mégis elárul, az olyan ritka, olyan véletlen, mint a tudósok öröme: az a bizonyos „igen fáj fejem” bejegyzés. Böndör mást akar elmondani: mindennapos tűnődéseinek egy-egy részletét, morzsalékát. S ezt személyes hangon mondja, hiszen lírai költő. De a személyességet nem a vele történtek előadása hozza létre, hanem a benne gondolati síkon történteké. Általánosított meditációinak érzelmi köréből fakadnak a versek.

„Mintha felriadtam volna ébrenlétemből” – kezdi egyik versét egész költészetére nézve találóan. Hiszen apró felismeréseinek pillanatsorát írja. A megvilágosodás pillanatait, amikor másként lát az ember. Nem ok nélkül fogalmazza meg egyik versének végsorában: „Másként látni, ez a kifejezés nem a látásra utal, hanem a gondolkozásra.” Amit másként lát, vagyis amin folytonosan tűnődik, az az emberi személyiség viszonya önmagához és a látszólag változatlanul pergő köznapokhoz. Tárgyak és helyzetek monoton ismétlődéséhez, melyeknek létét vagy lírai értékét kevésbé szoktuk észrevenni. Ébrenlétéből felriadva, egyelőre itt kutat, ezen a zártabb, lehatárolt, de költőileg aránylag kiaknázatlanabb területen. Ilyen felismerésre jut:

„Szél hajlította – vén diófa az ablakom – alig érinti. – Bent, hintázva szúette – hintaszékemen, majdnem én!” Vagy: „Mi is, – a csokoládé – csomagolások és konzervdobozok mintájára, – feltüntethetnénk a szavatossági időt.” Végül egy utolsó idézet a költő problémakörének a közepéből: „Valaki másnak – néztek bosszankodtunk majd – nevettünk. – Azok – kik nevemen szólítanak – kinek néznek ismernek?” Ez utóbbit a II Waka című ciklusból idéztem. Az olvasó, ha analógiát keres a hazai költészetben az ilyesfajta kifejezésmódra, Tandori évekkel ezelőtti Haikuira vagy Koanjaira gondolhat. Azokban is egy-egy gondolat vagy ötlet kiszikráztatása volt a lényeg. S azokban is a „vagyok-e?” és „ki vagyok?” kérdés a meditációs probléma.

Ezek a kérdező, tűnődő felismerések végső soron mégsem magukról a dolgokról, hanem a költő közérzeti állapotáról vallanak, s ezért nem ontológiaiak, hanem líraiak. Böndör a hagyományos lírai eszközök, díszítőelemek háttérbe szorításával, de minuciózus gonddal, plasztikusan formálja meg őket. Látszatra egyszerű, prózára hangszerelt versben, amely rafináltan, a művészi munka erőfeszítése által egyszerű és természetes. Olyan versben, amelyben – mint ahogyan írja is – más a szava, mint amit mond. Ebben a világlírában általánosan elfogadott „csupasz” verstípusban – amely líránkban sem ismeretlen, sőt némileg divatgyanús holmi – mutat fel, így összegezhetnénk, felülnézetből és csaknem kívülállva, helytől, időtől és személytől függetlenül valami általános emberi tapasztalatot, valami létérzetet befolyásolót a semmi és a konkrét valami között. Olyasformán csinálja, hogy szinte a költő személyére lehetne vonatkoztatni azt, amit a Szabálymódosítás című versében a sakkjátékról ír: „…az se lenne rossz húzás, ha létezne másoknak nem ártó, más figurát le nem ütő, de maga is immunitást élvező játékfigura… Néha lépni lehetne vele soron kívül is, de… egyszerűen félre lehetne tenni, ha például a huszárt zavarná ugrásában.” Nem tudom lehetséges-e, hogy én is áttételesen beszéljek, ilyesmi a költészet sakktábláján? Hogy tartósan ilyen determinálatlanul lehetne játszani? A determinánsokról ilyen kevéssé beszélve? Ebben a kötetében Böndör Pál mindenesetre tett rá egy próbát, ízlésesen, költői mértéktartással, sikerrel.

Szép versek

Az idei Szép versek antológiáját önmagam ellenőrzéséül megpróbáltam először úgy végigolvasni, hogy a költők nevét letakartam, szántszándékkal nem vettem tudomásul. Nem azért, hogy magamat szórakoztatva kitaláljam közben, ki kicsoda, hanem, hogy úgy olvassak, mint a legbeavatatlanabb olvasó, aki mai líránk minden egyes alkotójával most találkozik először. Ettől nagyon kevés lett a kötetben a szép vers; pedig azért akad benne.

Miért?

Nem én találtam ki, megírta más, megírták talán többen is: minden valamirevaló alkotásnak két értéke van: egy önmagában való és egy presztízsértéke. Ez az utóbbi, a presztízsérték, a műről való szóbeszédből, kritikákból, az alkotó hírnevéből, ismert művészi rangjából áll egybe. Nem elhanyagolható, nagyon is fontos tényező. Olvasásmódommal ezt az értéket teljességgel eltüntettem. Rendben van, mondhatja valaki, ne a tájékozottság vagy a sznobizmus vezessen művészi gyönyörködésre, hanem a puszta szöveg, a vers, az önmagában való érték. Csakhogy módszeremmel – furcsa dolog – abból is lecsíptem.

A líra személyes, alanyi műfaj. Nem tűri – vagy csak nagy ritkán tűri – a végső tárgyiasítást. Hogy a versben ki szólal meg, ki beszél, az olvasónak sohasem közömbös. A kötetnél maradva, az, hogy Illyés, Zelk és Vas István beszél-e fenyegető elmúlásról vagy N. N. és X. Y., korántsem mindegy. Éspedig nem verseik presztízsértéke miatt. Azzal, hogy nevüket letakartam, szavaik megszerzett hitelét állítottam vissza a nullpontra, egyéniségük értékét fokoztam le. Persze azt, mármint a hitelt, az értéket szövegük erejével egy-egy versen belül is csaknem vissza tudják szerezni, ha a vers kimagasló. De azért kényes kérdés ez; kényesebb dolog a versolvasás, mint gondoljuk. Különösen napjaink lírájában, amikor is, szerintem nagyon helyesen, egy tömörítő, jelzésekkel és ugrásokkal teli, elvontabb kifejezésmód vált uralkodóvá, szemben az ötvenes évek kérdve kifejtő didaxisával. Nagyon helyesen, ha a zártabb kifejezésmód mögött megfejtésre méltó híradás, tartalom áll. Nem pedig mélységek ügyeskedve előállított látszata, melyre ez a kifejezésmód – tapasztalhatjuk a szörnyű versinflációban – bőven kínál alkalmat. (Ez azonban nem a módszer hibája – itt a közkeletű tévedés –, hanem a gyenge költőké, félfigyelemmel, félszakértelemmel dolgozó szerkesztőké.) Általában véve tehát nehezebb volna ma verset olvasni, mint régen? Nagyobb figyelmet, teljesebb odaadást igényel? Valószínűleg igen. Bár ki tudja, hogy a magyar vagy a világirodalom nagy verseit keltezésük idején hogyan kellett olvasni? Mekkora figyelem mellett nyíltak meg a maguk teljességében? Mindenesetre az olvasói törekedés éppen a tartalmasabb verseknél kulcskérdés. Ha a törekedés, renyhe, a vers elsikkad.

Vannak költők, akiknek versét olvasva eleve tudjuk (tapasztalatból), hogy a megértésre fokozottan törekednünk kell. S azt is tudjuk, hogy ez megéri a fáradtságot. Weörest, Nagy Lászlót, Kormos Istvánt például éppúgy összeszedettebb figyelemmel követjük nyomon, mint mondjuk, Pilinszkyt, Nemes Nagy Ágnest, Rába Györgyöt. Nemhiába iskolateremtő költők ők ma eleven líránkban. De éppen mert iskolateremtők, nem mindegy, hogy eredetiben olvassuk-e őket, vagy tanítványaiktól felhígítva, másod- vagy harmad-öntetben. (Ahogy az se mindegy, hogy az 50-es, 60-as évek csaknem kizárólagos iskolamesterét, nagy tanítóját: Illyést eredetiben kapjuk-e kézhez.) Nem a presztízsérték, hanem az egyedi költői mozdulat és mondanivaló hitele, primer és eredeti mivolta válik így, az egymás mellé kerülés révén, visszahatóan kérdésessé. A név letakarásával – vagy a hasonló megoldások egymás mellé ömlesztésével – ez forog kockán, ebből faragunk le. A költő ugyanis, ha egyáltalán jelen van kulturális tudatunkban, egész művével, teljes személyiségével van jelen. Képtelenség volna ez? Persze hogy képtelenség. De mégis, ahogy múlnak az évek, s az egyszer elmondott szavakra, mint holmi építőkövekre, rárakódnak az új szavak, a régi képekre az új képek, az elhomályosult versemlékekre az új versek: a költő jelenléte csalhatatlan jelenlétté válik. S ebben a személyes jelenlétben minden számít: – minden, ami egy antológiában csak tehertétel – a töredék, a sikertelen vers, az átlagos, mert valami önmagánál többre vet fényt, azt modulálja, értelmezi.

Fordítsunk egyet a gondolaton, s máris előtűnik az olyannyira hasznos és népszerű antológia minden ellentmondása. Az egy-egy költőtől bemutatott két-három vagy négy (nagy ritkán esetleg több) vers mennyire karakterizál, menynyire szolgálja ezt a csalhatatlan jelenlétet? Elképzelhető-e hogy a kötetben közölt 68 költőnek éppen a múlt év kegyelme adta meg a pályájukat emlékezetesen emelő vagy kiegészítő verseket? (Mellesleg: úgy tetszik, van, akinek megadta: Fodor Andrásnak, Hajnal Annának, Rákos Sándornak, Rónay Györgynek és Székely Magdának például.) Vagy az antológiában való szereplés annyi, mint az olvasónak beküldött névjegy? (De akkor miért maradt ki belőle egy-két jelentős költőnk – például Kálnoky –, s miért hiányoznak régóta számon tartott tehetségek, Takács Zsuzsa, Tamkó Sirató Károly, Tandori Dezső, Timár György, Toldalagi Pál, Tóth Eszter, Tóth Judit – hogy csak a „t” betűseket soroljam fel.)

Beszámolónkat tehát így összegezhetjük: a Szép versek csak bizonyos hányadában szép versek gyűjteménye. Valójában időről időre kibocsátott körkép, seregszemle líránk csaknem teljes területéről. Évről évre megjelenve hallatlan dokumentatív értéket képvisel. De mint minden dokumentum, elsősorban tájékoztató jellegű. Az olvasónak módot ad arra, hogy kinézze magának, ki érdekli, kik azok a költők, akiket meg akar ismerni. S mert a líra személyes, alanyi természeténél fogva egy költőt megismerni, elsajátítani, vele bensőséges viszonyra lépni csak kötetein át lehet, a Szép versek akkor éri el igazi célját, ha átforgatása után minél több egyedi verseskötetet vesz kezébe az olvasó. A méltán népszerű és főleg az információ terén felbecsülhetetlen értékű vállalkozás közművelődésünk javára így gyümölcsözik a legteljesebben.

Lírai szekreter

Az ötvenes évek időszakában költőbarátaimmal kedvenc játékunk volt a verses szekreter. Mintegy írói létet mímelve, jobb híján játszottuk ezt a fajta közös versírást; a játékosok ismert, jól csengő nevét felsorolva, nehéz volna elhitetnem a fiatalabb olvasóval: megjelenés helyett. A szekreterversnek csak az elképzelt szerzőjét, címét és a versformáját közöltük a körbe járó papíron: ki-ki mindig csak egy sort írt bele, szövegét behajtotta, letakarta s csak a sor végi hívócímet írta ki, hogy a következő – akinek a lapot továbbadta – tudjon rá rímelni. A játék végén, ha a papír már kétszer-háromszor körbejárt, kibontogattuk az összehajtogatott lapot, s egybeolvastuk a cím és a rímek jelzései nyomán egybeállt „költeményt”. Afféle karinthyádák kerültek ki a tollunk alól, hol szellemes, hol vastag paródiák. De szövegük véletlen szülte értelmén, az egyetlen sor lehetőségén belül kipécézett modoron, a találó utánzás szellemességén lehetett nevetni. Igaz, keserűen –, de akkoriban a magunkfajtának ez volt természetes.

Ez a játék jól mutatta: egy költőről sokkal többet tudunk, mint amennyit tudatosan tudunk róla. Ismerjük a hangját, kedvenc szóválasztását, szófűzéseit, nyelvi jellegzetességének egész bonyolult rendszerét, képalkotásának visszatérő motívumait. Mindezt, persze, öntudatlanul tudjuk. De amikor egy jellemző sort vagy sorpárt létre akarunk hozni, akkor ez a rejtett tudás egyszerre beugrik. Másképp hogy az ördögbe titrálnánk ki – és többnyire csalhatatlan biztonsággal – az utánzatot, a költő modorát fölismerhetően magán viselő, sőt azt kigúnyoló szöveget?

Paródiát csak arról lehet írni, aki jellegzetes. Jó vagy rossz, de átható. Dehogyis fogom itt elárulni, hogy kiket hogyan, miért parodizáltunk. Nem a múlt bolygatása a dolgom, hanem egy igazság megerősítése. Azt tanultam ugyanis a Nyugat kritikusaitól – Schöpflintől? Babitstól? Szerb Antaltól? vagy mindnyájuktól együttesen –, hogy a költő ott kezdődik, amikor már saját hangja van. Amihez annyit tennék csupán hozzá: annak van saját hangja, akinek versében felködlik a saját személyes világa. Egy maga látta glóbusz vagy legalábbis egy tulajdonában levő hétvégi telek. Olyan evidencia ez, amit újra és újra csak megerősít a fent leírt játék.

Mert nézzük csak, hány magyar költő van, akinek parodizálásával bátran megpróbálkozhatunk? Hagyjuk a messzi múltat, az alapos közműveltség szintjén a tizenkilencedik században van legalább tíz. Csokonaitól Berzsenyin, Kölcseyn át (Vörösmartyról, Aranyról, Petőfiről nem is beszélve) Vajdáig, Reviczkyig, Komjáthyig, Kiss Józsefig – ez a két utóbbi már nehéz lesz. A huszadik század csakugyan csoda gazdag költőkben. Tegyük fel, hogy a költők száma ebben a második félszázadban, melynek végén se tartunk, újra duplázódik: negyven karakterizálható költőnél tartunk már. Szép szám ez a kitalált szám, népünk költői tehetségének, líránk gazdagságának impozáns mutatója.

Az 1978-as Szép versek-ben nyolcvan költő van jelen. Elgondolkoztató. Továbbfuttatva ezt a tréfás szempontot: hányat tudnánk közülük parodizálni? Dicséretére mondom ennek az (ezúttal) Bata Imre által szerkesztett gyűjteménynek: többet, mint első pillanatra gondolnánk. (Pedig karakteres, kiváló költőink közül nem is egy, de legalább egy fél tucatra való fájdalmasan hiányzik.) De aki nem tudja Illyést, Zelket, Vast, Weörest, Jékelyt, Kálnokyt, Nagyot, Ladányit – és hogy e szempontból a legkönnyebbekkel zárjam a sort: Juhászt és Tandorit – játékosan imitálni, az nem is költészetrajongó irodalmár. És a kötetben még mennyi lehetőség rejlik: Szécsi Margittól Csorbáig, Gergely Ágnestől Tamkó Siratóig, Csoóri Sándortól Garaiig, Somlyótól Orbánig. Sőt ott van a kötetben az is, amiről beszélek – egyik legmulatságosabb, legérdekesebb s legmélyebb színfoltként –: megszólal Berda József benne – imitációban. Haló poraiból megéled, és Rákos Sándor jóvoltából újra elér hozzánk nemes karaktert hordozó, átható, tiszta szava: s úgy szólal meg e Rákos tollával írt Berda-ciklusban, hogy bátran bele lehetne iktatni álverseit lezárult életművébe. (Talán majd egyszer a filológusok – láttunk már ilyet – meg is teszik.) Holott a Berda-hang, s a tekintet nélküli Berda-életszemlélet csak álarc Rákos arca előtt, felszabadító, ünnepi totem, melyből természetesen maga beszél.

E példák után talán el lehet gondolkozni azon, hogy a játék, az imitálás – akár kaján, parodisztikus, akár tisztelgés jellegű – mennyire alkati adottsága a költőnek. Aragon egy helyütt azt mondja: „Ami engem illet, minden vers, amit írok… számot vet minden verssel, amit olvastam. Mert én utánzok… Mindenki utánoz. Csak nem vallja be.” S ha ezt a nagyvonalú vallomást nem is volna helyes a Szép versek-kel közvetlenül kapcsolatba hozni – kivált nem egyik-másik költőre bírálatként ráborítani –, mégis líránkra nézve aktualizálja Vas Istvánnak most közölt két Vojtina-levele. (Ez meg, ugye, szándékolt Arany-imitáció.) Ez a két, iróniával teli, láthatóan kedvetlen, és kedvetlenségében többféleképpen is méltánytalan levél a fiatal költők két ellentétes típusáról szól, akik Vas szerint rosszul utánozzák egyfelől Pilinszkyt és Nemes Nagyot, másfelől Juhász Ferencet. Csakhogy az évekkel ezelőtt keletkezett verses levél címzettjei – valamikor két tábornak szólt, ha nem csalódom – időközben megfogyatkoztak. Ha a Szép versek kevésbé karakteres termését veszem számba, akkor nem Vas Istvánnal, hanem sokkal inkább Aragonnal egyetértve – és még a rosszhiszemű félremagyarázást is vállalva – az utánzás bizonyos magasrendű, aragoni szintű hiányát tenném szóvá. Az eltanulható, sőt megtanulandó műgondét a vers létrehozásában. Éspedig nem a forma, hanem a közlés tervszerű rendjének a műgondját, sőt a közlés lehető kitisztázását. Különben nem hallgathatom el, sokfelé vágó leveleiben Vas István ad tanácsot ebben is – persze, ironikusan kifordítottat. „Ne félj, hogy bárki is a képhetvenkedés káprázatában – észrevenné, hogy a vers feje és törzse milyen silány – ha van egyáltalában.” S így egészíti ki: „Mi volt a bogara Eliotnak? – Hogy a képeknek rendje van és ez olyan alapos észmunkát követel, mint egy jogi bizonyítás… – Ne is hederíts az ilyen racionális gáncsoskodásra! – Te csináld, ahogy jön.” De ha valaki számot vet minden verssel, amit olvasott, ha benne él a világirodalmi verskultúrában (és feje is van a számvetéshez), vajon csinálhatja-e így?

Mindez már bőven túllépi a Szép versek kötetet. Hiszen ez a válogatás – akárhogy vesszük is – költészetünk évi termésének javát adja. Többségében jól ismert alkotóink, nagynevű költőink új írásait. Azokét, akiket bőven ismerünk már annyira, hogy közölt verseiket kapcsolni tudjuk az eddig olvasottakhoz. Mert nemcsak a költőknek, hanem bizony, nekünk olvasóknak is – bármi furcsa – számolnunk kell minden verssel, amit eleddig olvastunk. Számolnunk kell velük, és miközben befogadjuk, befogadni próbáljuk az új verseket, meg kell mozdulnia tudatunk mélyén az emléknek a régiekről. Mert, ha nem tudjuk, hogy mondjuk, a frissen olvasott gyönyörű Illyés- vagy Zelk-vers az öregedés drámájáról vagy az új Kálnoky-vers a világ kiüresedéséről vagy Weöres új remeklései (Gyermekkoromban, Hatvanötödik év) valaminek a folytatása, ha nem érezzük, hogy szavaik mögött egy-egy élet roppant művészi hitele áll, akkor úgy fogjuk magunkat érezni, mint egy képtárban, ahol falat betöltőn, szabad helyet nem hagyva, sorjáznak egymás alatt-fölött-mellett a képek. A verseknek is tér kell; érzelmi tér, bennünk.

Ebben az évről évre megjelenő vers-képtárban, ami a Szép versek, ezt a teret magunknak kell létrehoznunk; éspedig egymást követő alkalmak sorozatában. Vessen számot az olvasó az igazi gyönyörködésnek ezzel a nem kicsi nehézségével.

Zöld és arany

Ihletről beszélni napjainkban – és már elég régóta – nem divat. Mintha az írással járó elmélyedésnek és felajzottságnak olyasféle megnevezése rejlene a fogalomban, mely az író szolid szakmai megbízhatóságát, termékeinek tisztességét kezdené ki. Mintha valami szándékon túli, a véletlennek kiszolgáltatott és kegyelmi jellegű tény sejlene föl benne. Valami olyan, amit nem emészt meg racionalista ismeretvágyunk. Kosztolányi még verset írhatott az ihlet percéről, Rilke még mondhatta, hogy „angyal diktálta” neki a Duinói elégiák-at (olyan versekről különben a költő minden megrendült magyarázatát el kell fogadnunk), de napjaink költői kénytelenek többnyire sokkal tárgyiasabban fogalmazni: – Szerencsém volt, „bejött”, eszembe jutott. Ami más nyelvhasználatban megfelel persze annak: az angyal súgta.

A költőknek ez – az orpheuszi jelleget elhallgató-megtagadó – magatartása, amely alól napjainkban ritka a kivétel, irodalomtörténetileg Edgar Allan Poe híres „verselemzésén” alapul.

A nagy misztikus vers: A holló létrejöttének demisztifikált történetén. „A legtöbb szerző, kivált a költők – írta itt Poe – abban tetszelegnek, hogy elhitessék az emberiséggel, valamiféle szép tébolyban alkották meg műveiket, valamiféle önkívületi sugallatban… Szándékom abban áll, hogy megmutassam, e versnek egyetlen pontja sem köszönhető sem véletlennek, sem sugallatnak, sokkal inkább épült sorról sorra ugyanazon pontosság és logika szerint, akár egy matematikai bizonyítás egyes részei.” Poe értekezése a tudatos versszerkesztésről Baudelaire és Mallarmé számára önmagukra ébresztő reveláció volt, s rajtuk keresztül századunk csaknem minden nagy költőjének gondolkozására hatott. Innen származik az írás mesterségbeli részének, a hatás megtervezésének előtérbe tolulása, a verskompozíció mint csaknem mérnöki feladat. (Valéry csupán annyi engedményt tesz a véletlennek vagy az „angyalnak”, hogy azt mondja: Egy vers első sora ajándék a szerzőnek, a másodikat már magának kell megírnia.)

Igen, de míg a modern költészet említett őseinél a szakszerűség, a tudatos mesterség, a hatáskeltés trigonometriai kiszámítottsága ilyen kivételes tiszteletnek örvend, ott áll mellettük a másik ős, az örökifjú Rimbaud, aki legalább ekkora hévvel hirdette meg a láz, az ihlet, a sugallat és látomás abszolút hitvallását. Így lett a modern költészet az ősök miatt Janus-arcú. „A verset meg kell csinálni” áll az érem egyik oldalán, a másikon pedig ez: „Pokolra kell érte menni.”

Mesterember és ördög – szokatlan együttélés ez egy korszak költészetének házában. No de hát századunk verstermésének lelkiismeretes olvasója sok minden más furcsasághoz, kényelmetlenséghez volt kénytelen még hozzászokni. A tudatos-pontos önelemzők és a véletlennek magukat átadó látomásba merülők ugyanis közös erővel forgatták fel azt a bizonyos házat. A század versképletének, verseszményének gyökeres átalakulása közismert. Tudott egyfelől az a formai revízió, mely a kötöttségeket sorra levetve végül is azt tapogatja körül: van-e, és ha van, mi a vers formai minimuma. Kevésbé látványos, de az átalakulás szempontjából még radikálisabb másfelől az a felülvizsgálat, mely a versbeli közlés területén történt, s amely a köznapi logika uralmának háttérbe szorításán át eljutott a még éppen megfejthető közlésig, annak minimumáig, sőt egyes végletekben magának a közlésnek a tagadásáig. Mindenképpen lebontó folyamat ez, mely az új létrehozása érdekében visszanyúlt a műfaji, sőt a nyelvi alapokig, azokat tette fokról fokra kérdésessé. Burjánzik is műveletei körül csaknem olyan heves elvi, filozófiai összecsapás, mint az igaz hit körül a reformáció korában.

Nálunk, a gyakorlatában igazán nagyszerű eredményeket felmutató magyar költészetben van valami tartózkodás ezzel a nyugtalanító-tisztázó törekvéssel szemben. Mintha kevésbé foglalkoztatná költőinket intellektuális és filozófiai problémaként a líra, közlésének különleges funkciója, a vers változásának ténye, a változtató törekvések eszmei indoka; vagy legalábbis ritka, kivételes alkotói típusainkat foglalkoztatná csupán. Meggondolkoztató pedig, hogy a nagy és nemcsak a nagy irodalmak – fogalmazzunk enyhén – tekintélyes részében nem ez a helyzet. Pár évvel ezelőtt A líra ma címen már napvilágot látott nálunk egy eléggé terjedelmes antológia, amely a világ legkülönbözőbb modern költőit szólaltatta meg a költészetnek ezekről az alapkérdéseiről, s a más nyelven tájékozódni nem tudóknak már ez is némi – nagyon érdekes – anyagot kínált. Most ugyancsak Hajnal Gábor gondos és világosan áttekinthető szerkesztésében (Garai Gábor értő bevezetőjével), Ihlet és mesterség címen pusztán csak a német nyelvterület költőinek problémavilága tárul elénk. Érdemes belelesni, hogyan látják ők a kérdéseket.

Mindenekelőtt meglepő, hogy a német költők elméleti tájékozódása (és persze költői gyakorlata is) milyen széles skálán mozog, mennyi ellentétet ölel fel. A bontásnak a művészi minimumokon túlvezető olyan kísérleteit is (automatikus írásmód, lettrizmus, konkrét költészet), melyek a közlést vagy teljességgel a véletlenre bízzák, vagy a szavakat a nyelvi szintaxisból kiszakítva, hanghatásukra redukálva meg is tagadják. Ezek elevenen tenyésző végletek. Az idegenség távlatából nézve nem is annyira költői termésük a fontos, hanem elvileg nyugtalanító létezésük. Fokozott körültekintéssel meghatározni kényszerítenek ugyanis: mi a vers, mi a költő és a költészet funkciója? A jelentékenyebb válaszok között, melyeket a kötet a német költőktől elénk tár, felfedezhető egy hol közelebbről, hol távolabbról visszhangzó tézis, mely Hegelen alapszik, s melyet Helmut Heissenbüttel A vers Mallarmé és George után című tanulmányában idéz is. Eszerint a vers – egyszerűsítve Hegel kifejtett gondolatmenetét – „az ember külvilágáról a tudat mélyére vonatkoztatott beszéd”. (A külvilágról szól, de tudattartalmakat közöl.) Ez sejlik vissza például abban, amit egy Flaubert-idézethez Brecht fűz hozzá, vele polemizálva: „Ne csak tükrök legyünk, amelyek a rajtunk kívül megnyilvánuló valóságot tükrözik. Ha befogadtuk a tárgyat, valamivel gyarapítanunk kell önmagunkból, csak azután léphet ki belőlünk…” „Nem az a dolgunk – egészíti ki Brecht gondolatát Georg Maurer –, hogy a valóságos dolgokat mutassuk meg, hanem azt, hogy milyenek a dolgok valóban… Ez az emberi elsajátítás, pozitív bekebelezés. A valóság ugyanis az emberben válik az ember számára valóságossá.” Közvetlenebbül, konkrétabban fogalmaz a szintén NDK-ban élő Günter Kunert, aki azt mondja: versen, „a vers tudatán a személyes tapasztalaton nyugvó intuitív felismerés viszonylag önálló folyamatát értem, amely meghatározott formában, épp a versben hat, s így mással fel nem cserélhető sajátságra tesz szert”. S ha más filozófiai alapokról is és aszerint sarkítva, rokon módon vall Gottfried Benn (Brecht mellett talán a legnagyobb név a kötetben): „Minden vers hátterében mindig újra és újra elhanyagolhatatlanul ott áll a szerző, az ő lénye, léte, belső állapota, s végtére a tárgyak is csak azért jelennek meg a versben, mert megelőzőleg az ő saját tárgyai voltak… Alapjában véve tehát azt tartom, hogy a lírának nincs is más tárgya, mint maga a lírikus…” S gondolatmenetét ilyen költőien merész következtetéssel egészíti ki: „Az egész emberiség abból él, hogy itt-ott valaki találkozott önmagával, de ki találkozik önmagával? Csak kevesen találkoznak, és akkor is önmagukban.”

Ezekből a kiragadott és bőven folytatható idézetekből, melyeknek egymástól való eltéréseit most nem célunk magyarázni, úgy tűnhet fel, hogy a német nyelvű líra szilárdabban kapcsolódik a múlthoz, a költői hagyományokhoz, mint ahogy állítottuk. Elvégre Brecht a belső világ, a személyessé vált kép kifejezésének igényét igazán mértéktartással fogalmazza meg (nem úgy, mint Rimbaud), s az, amit Benn mond, aligha haladja meg Rilkét. Ez az impresszió azonban helytelen. Az Ihlet és mesterség kötetcímként nagyon is találó: az elemzésekből, vitákból kitetszik: hogy a modern költő már vázolt két lehetséges álláspontja sokkal élesebben és végletesebben áll itt szembe egymással, mint ahogy mi ehhez líránkban szokva vagyunk. Benn például azt mondja – hogy az egyik pólus legnagyobb tekintélyeként újra csak őt idézzük –: „A vers általában nagyon ritkán születik – a verset csinálják.” Hans Arp, a dadaizmus egyik megalapítója és német nyelven legjelentősebb alakja viszont ezt: „A Felhőszivattyú számos verse rokonságot mutat az automatikus verssel. Ezeket rögtönöztem, minden átgondolás és átdolgozás nélkül írtam… és nehezen olvasható kézírással írtam le, ezzel akartam rákényszeríteni a nyomdászt arra, hogy mozgásba hozza a fantáziáját, és így, szövegem kibetűzése közben, kénytelen legyen alkotóan közreműködni.” A művesség és a spontaneitás két szélső álláspontjával Wilhelm Lehmann egyszerre száll szembe: „Ami azért új, hogy új legyen, még sohasem lett művészet” – utasítja el a dadaista spontaneitást, ugyanakkor az ihlet alapján hadakozik Benn-nel: „A »mérnökköltő« álfogalmának kultusza dívik… (Benn tézisének következménye) az az átkos babramunka, amely a mai fiatalok jelentős részén meglátszik. Ideje már hangsúlyozni: a múzsátlan költészet még nem garantálja, hogy sikerül a vers, és hogy nemcsak az első, hanem az utolsó sor is lehet őshatalmak ajándéka.”

E viták és tisztázások vagy tisztázási törekvések mögött mint legfőbb erjesztő erő – a következő tény áll: a versbontó, nevezzük összefoglaló nevükön, az avantgarde törekvések két hullámban is végigfutottak a német nyelvterületen vagy annak nagyobb részén (a 10-es, 20-as években, majd második hullámuk már 1945 után). Ez a második hullám utórezgéseiben még ma sem pihent el; csak ma nem a Dada automatizmusa a divat, hanem, ahogy például Hans Magnus Enzensberger írja, a grammatika és a szintaxis akadályainak elhárítása. S ezek a hullámok bármi ellenállást váltottak is ki – és sokak szerint bármi kétes is az az eredmény, amit létrehoztak –, a líra egész gyakorlatára, a versírás módszerére az alapokat is érintve hatottak. Enzensberger Az avantgarde aporiái című tanulmányában joggal harcol a kóklerkedések, szélhámoskodások tikkasztó hordalékanyaga ellen, amit ez a két hullám a német irodalomra zúdított – egy szellemi divat mindig is táptalaja a kóklereknek –, mégsem téveszti szem elől ezt a tényt. S amikor az avantgarde „roppant nagy hatását” elemezve hozzáteszi, hogy ez főleg azoknál vált produktívvá, akik felszabadították magukat a doktrínák alól, hiteles tanúként ugyanazt állítja, amit mi. Olyan nyilvánvaló igazság ez, hogy elég bármilyen, kicsit teljesebb modern német antológiát elővenni, vagy a kötetben közzétett költői ön-verselemzéseket végigböngészni, akár Enzensbergernek magának Egy vers születése című cikkét az analizált verssel együtt elolvasni. Egész kihagyásos nyelvkezelésén, képhasználatán, minden költői mozdulásán rajta a pecsét, hogy csak a bírált hullámok után keletkezhetett. S ez nemcsak rá vonatkozik, a jelenség korántsem egyedi. Nagy könnyelműség minden általánosítás – kivált idegen nyelvterületen mozogva –, de talán mégis megkísérelhetjük összefoglalásul: a német költészetben az utolsó évtizedek során kialakult egy delíraizált, köznapi beszéd, amely mégsem köznapi logikával beszél (hanem sajátos versbeli közlésrendszerrel), és többnyire nem is köznapi logikával fogható tartalmakat hordoz. Módszere egyfelől a beszéd végletes lerövidítése, a szintaxis redukálása, a lakonikus-ironikus, kihagyásos technika (mindez már Brechtre jellemző), másfelől a hasonlatnak és a képnek a szövegben való önállósítása (nem megjelenítési eszközként való alkalmazása), s a többlettartalmú és már-már jelképi jelentésű félhasonlatoknak és hiányos képeknek egybetorlasztása. Folytathatnánk, de nincs értelme, mert nyilván az olvasó is észrevette, nem speciális, amit mondunk, hanem a modern költői módszerek általánosságaiba tévedtünk bele. Igen, de nem véletlenül. Enzensberger – hogy még utolszor idézzem – az egyik itt nem szereplő tanulmányában azt mondja: „A modern költészet fejlődési folyamata költői világnyelv kialakulásához vezet.” Az ő gondolatát támasztja alá az iménti jelenség: a német költészetről beszélve általában a modern költészetről beszéltünk. Arról a századunkban kialakult költői formanyelvről, mely a vers tektonikus megrázkódtatásai során a legkülönbözőbb irodalmakban egyaránt megjelent, érvényességet és apránként csaknem egyeduralmat szerzett. Ne tévedjünk: ez nem az avantgarde formanyelve, de az avantgarde nélkül sosem jött volna létre. Hogy ellenkezéseket leküzdve és harcok árán? Természetesen, hiszen ez a formanyelv, mint a legtöbb korszak költői nyelve, mást fejez ki a köznapi szavakkal, mint a köznapi beszéd. De ez már a líra műfajából fakad. Nem a költők elzárkózásából, hanem abból és azért, hogy bonyolult korunk bonyolult dolgairól lehessen emberi módon, művészi tömörséggel szólani.

A német költők nyugtalan elmélkedéséhez a költői gyakorlatnak ez az eredménye társul. A „szürke elmélet” e nálunk szokatlan tengeréhez jó versek és nem jelentéktelen költészet. Könnyű és kísértő, kivált nekünk, és kivált a németek fejére idézni Goethe szavát az élet zöldellő aranyfájáról. Pedig aligha zöldellne az a fa a szürke – igen, a szürke agysejtek roppant fáradsága nélkül.