A múlt nélküli jelen veszélyei

Van néhány ember, akihez úgy indulok interjúra: nem fogok semmi mást kérdezni, csak azt, mit gondol erről, ami van, erről az egészről. A mindennapokról, és benne a szellemről. Lengyel Balázs is az a fajta személyiség, aki illetékes, hogy átfogóan beszéljen.

– Több írásában olvastam a szót: „látomás”. Látomás arról, hogy milyen legyen a szellemi élet – s hogy éppen ezért támadt fel az Újhold is, majd’ negyven évvel az elhallgattatás után. A „második folyam” hat esztendeje, tizenkét testes kötete bizonyítja, hogy lehet erre terv, lehet erre program, s lehet keresni hozzá közreműködő társakat, minden korosztályból. Visszatekintve, évtizedeket jelentő egy-egy esztendő után, így látja-e most is? Maradt-e még program, vannak-e, akik közreműködnek benne?

– A ma, a jelen más, mint 1986, számunkra az újraindítás éve. Idősek vagyunk, s mintha egy új világ alakult volna ki körülöttünk. 1986-ban, az Újhold első megindítása után éppen negyven évvel még együtt voltunk szinte hiánytalanul: velünk volt Kálnoky László (még az utolsó pillanatban), Weöres Sándor, Vargha Kálmán, a kitűnő irodalomtörténész, Ottlik Géza, Nemes Nagy Ágnes; és Vas István, Szentkuthy Miklós is még írtak, dolgoztak. Elképesztő ez a hiánylista, ilyen súlyos íróegyéniségek eltűnése. Mint Hugo mondja az Alvó Boázban: ők félig élők, s mi vagyunk félhalottak. Igaz, nemzedékünk kimagasló művelői még jelen vannak – Istennek hála, termékenyen, gazdagon. Ott van közöttük Mándy Iván, Szabó Magda, Mészöly Miklós, Csorba Győző, Lakatos István, Lator László, Rákos Sándor, Rába György, Somlyó György, Jánosy István és persze Károlyi Amy – de mintha az elmúlt egy év, másfél év után másként volnának jelen, mint eddig. Nem ők változtak, a közegük lett más. S ha már a nem élő nagy generációról beszélek, Weöresről, Pilinszkyről, Nemes Nagyról, talán irodalomtörténetileg is leszögezhető, kitapintható, hogy olyan jellegzetes versstruktúrát hoztak létre, olyan célratartottságot, amely a közvetlen elődökben és aztán az utánuk következőkben is változást mutat. Nem szeretnék elnagyolt jellemzésekkel mérlegelni: de az illyési, Szabó Lőrinc-i vers részletező racionalitásával szemben ők mintha inkább Babits töményebb versszerkesztése alapján teremtettek volna valami mást. Valami asszociációban és metaforizmusban is kihagyásosat vagy merészebbet. Ugyanakkor a lírai tónusban változatlanul egységeset. Ez az, ami a mai lírai gyakorlatban megváltozott. Az újabb, a mai költők verseiben többnyire nincs meg az a kifejthető mag, az a célratartottság, mint ami az elődöket jellemezte. A lírai élmény széttöredezik, el-elhomályosul. Mintha az olvasó a vers lényegét keresve nem egy kulcsot forgatna, hogy kinyithassa a műalkotás ajtaját. Sőt, mintha egy sokzárú ajtót nyitna többféle kulccsal.

És ha a próza kérdését vizsgálnám, akkor sem tudnám úgy szétválasztani, hogy van hagyományos és avantgárd prózastílus. E kategóriákkal szemben másféle és sokágú a szétválasztás. Pár évvel ezelőtt lehetett volna azt mondani, hogy volt egyfelől Ottlik vagy Mándy hagyományosabb módszere (kérdés, nagy kérdés, hogy ez valóban hagyományos-e), másfelől volt avantgárd próza, Szentkuthy vagy Mészöly. De ma?

– A változások, a sokféleség az „új” Újholdban is nyomon követhető, ott is egymásra torlódnak évek és nemzedékek.

– Igaza van: mint a népmesében, ma három nap egy esztendő. Amit elmondtam, az csupán egyetlen mesei nap volt. A másik napot betölthette a nálunk fiatalabb írók közös fellépése az Újholdban. Esterházy, Nádas (feledhetetlen volt A bőven termő barackfa című kisregény-remeklése), Lengyel Péter, Márton László, Ács Margit, Tar Sándor, Krasznahorkai jelenléte s velük a költőké Tandorin, Székely Magdán, Tóth Juditon, Gergely Ágnesen, Takács Zsuzsán, Rapai Ágnesen át az akkori fiatalok; Ferencz Győző, Kukorelly, Györe Balázs vagy Darvasi László munkái. Nem is beszélve Petriről és Rakovszkyról. Persze, bőven mondhatnám tovább névsorukat, hiszen nyelvünkben a költők mindig is magas szintet jelentettek.

A harmadik napot az esszének szánnám. Műfajilag (nemcsak ideológiai okokból) visszaszorítva kellett újra magas fokon létrehozni. Poszler György remek, alapvető tanulmányaitól kezdve, aki a húszas-harmincas évek félrevetett nyomán haladt tovább a ma filozófiájáig, majd Vikár György pszichológiai problémáin át Török Endre, Balassi Péter filozofikus esztétizmusáig. Nem beszélve, nem említve Cs. Szabó László, Keresztúry Dezső, Hanák Tibor munkáit. És itt van Géher István, a tudós költő és esztéta. S akkor ebbe a napba még be sem vettem a dokumentumokat, a Bibó-írásokat – köztük egy pompás szépirodalmi „dokumentumot”–, Lengyel József-, Szerb Antal-, Csécsy-, Jászi-leveleket vagy Polcz Alaine döbbenetes emlékezéseit. Szerkesztőként: sűrű, nagyon sűrű volt ez a három nap, még ha a legkényesebb, -igényesebb dolgainkat Nemes Nagy Ágnes teremtette is meg, és Lakatos István, később pedig Balassi Péter és Ferencz Győző segített. Sőt, amikor Nemes Nagy Ágnes súlyos betegsége miatt a munkából kiesett, s magam is beteg lettem, Török Endre zárta le az Évkönyv-sorozat befejezését.

Mindehhez csupán zárójelben vagyok kénytelen hozzáfűzni, hogy ehhez a „mesei három naphoz” kettő vagy kettő és fél esztendő a pártállam nyomása alatt telt. A határokon túli magyarság ozmózisos szivárgással próbált akkoriban az országba behatolni, természetes, megillető helyét elfoglalni. Határ Győzőtől Grendel Lajosig, Kányádi Sándorig, Gion Nándorig, hogy csupán egy-egy nevet említsek szimbolikusan. Domokos Mátyás Leltárhiány című híres tanulmányát követően a Népszabadság cikke után azt hittük, mindjárt újra betiltanak bennünket. Nemes Nagy Ágnes tekintélye és erélye próbált a funkcionáriusokkal szembeszegülve enyhíteni a tiltásokon, a szigoron, de azért nem mindig sikerrel. Göncz Árpád Pesszimista komédia című színműve szerkesztőségünkben két évig is talonban maradt, mire megjelentethettük. Petri György verseit, Kornis Mihály prózáját sem tudtuk nyomban hozni. S az is kegyetlen dolog volt, hogy az 1988/2. szám elején Székely János A két torony című kisregényét név nélkül voltunk kénytelenek kiadni, s nevét csak másfél év után nyilvánosságra hozni. Székely János a kisregény megjelenése utolsó pillanatában – már a szám nyomdában volt – két lapot is írt a határ közeléből ily módon; „Az Isten szerelmére, nevemet hagyjátok el. Ha a szövet nektek túl meleg, bele ne szabjatok, tegyétek félre.” És annyit írt csupán aláírásként: „J”.

– Ezek szerint nem lát már új programot; egy irányulás, egy korszak lezárult? Valami folytathatatlan?

– Így igaz. Új tendenciák, új folyóiratok születtek. Olyan gazdag az ilyen-olyan folyóirattermés, annyi arculatot mutat, és olyan hirtelen teremtődik és hal el, hogy alig lehet számbavenni.

– Pedig, ahogy most mondják, a magyar irodalom folyóirat-irodalom. Olvassák őket? Mik a tapasztalatai?

– Az a kérdés, hogy a folyóirattermésből mekkora a folyóirat-olvasás. Magyarán, elkelnek-e a folyóiratok és elolvassák-e őket. Régi tapasztalatom, hogy folyóiratot mindenki akar szervezni, vagy majdnem mindenki. Főleg a kritikus-tehetségek az alapítók. De ahogyan, talán mondtam is, a kritikusnak szüksége van egy „népre”, egy írói táborra, melynek pásztora, jó esetben szolgája az egyízlésű íróknak, úgy szükséges egy folyóirat-irányulásra az olvasók köre. Mégpedig szélesebb köre, mint az íróké. Szabad azt mondanom, hogy ma folyóirat-infláció van, több az író, mint az olvasó. Legalábbis ettől félek. Valamikor, nem a pártállam idején – mert irányulásukkal szemben az egységesítette vagy egységesíteni akarta az írókat, ezerszer elmondták, ideológiailag veszélyes az irányzatosság, fő az úgynevezett irodalmi egység (ami lenyomottságot, erőszakos kordában tartást jelenlett) –, mondom, valamikor élesen elkülönültek a folyóiratok. Más volt a Válasz, más a Szép Szó, korábban Kassák Lajos lapjai. Csaknem félszázadon át a Nyugat, ha különböző tendenciák is voltak benne. Majd a Magyar Csillag a maga igényes irodalmi egységesítésével, már a háború idején, amely önmagában is szellemi ellenállás volt. De ma, bár vannak jó folyóiratok, mégis zavarban vagyok. Most, hogy abbahagytam a szerkesztést, isten mentsen, hogy olyasmibe avatkozzam bele szerkesztői minőségben, amit csak a következő nemzedék lesz illetékes eldönteni. Megválaszolni, felmérni, mi érték s mi nem az.

– Ezt úgy is lehet érteni, hogy kritikusként is lemond ennek az újabb vonulatnak a szemmeltartásáról?

– Vannak olyan művek, amelyeket már nem fogok érinteni, amelyeket az irodalmi jelentkezésben már-már dilettantizmusnak tartok. Vannak olyan irodalmi törekvések, amelyekkel úgy vagyok, mint a mai képzőművészet nézői: van, ami a nonfiguratívban megfogja a szemet, van, ami nem. Az én koromban nehéz megmondani, hogy egy húsz és harminc közötti átlagos alkotó milyen. Ami kimagasló, az persze kitetszik. Ami homályos: az az átlag.

– E válaszával máris átlendültünk egy kényes területre: a kritikáéra. Ön az egyik bírálata bevezetőjében összefoglalta, mi kell a sikeres kritikus működéséhez: esztétikai felkészültség, széles tájékozottság, kritikai judícium és olyan írótábor, amely megközelíti vagy be is váltja a kívánatosnak tételezett normákat. Használhatók-e még ezek a kritériumok?

– Ez engem is foglalkoztat, szeretném tudni, hogy maga, mint gyakorló kritikus, mit gondol erről. Szerintem ugyanis a kritikusi társaság szétesett. Egy kivételes, értékes zöm van csupán, húzgálják is őket – mindig ugyanazokat – húszfelé. Ez talán nem is baj. Régebben is lehetett tudni, hogy az azonos vagy hasonló ízlésű kritikusok, mondjuk Rónay Györgytől Vas Istvánig, kit tartanak tehetségesnek. Az egészben érzem a változást. Furcsát fogok mondani: ma az irodalmi életben a jelen – e zöm kivételével – múlt nélküli, csakúgy, mint a jelen a politikában. Csakhogy a politika más, a pillanat szülötte. Mostanság hír-értékű. Neveket dob fel, gyakran olyanokét, akiknek nincs hátterük. Ezt az irodalmi élet nem viseli el. Vagy baj, ha hozzá hasonlít. Ha olyan, mint a szappanbuborék. Feltűnik, és némi szivárványos fény után elpattan. Nem tudom, helyesen gondolom-e, de félek, hogy a politikai, társadalmi helyzet, az a mindenre kiterjedő átpolitizáltság, amely a szellemi életet indulatosan áthatja – meg egyéb más, nehezen kihüvelyezhető tényező – nem befolyásol-e bennünket rossz irányba? Azzal például, hogy a pillanatnyi új kedvéért esetleg mellőzi a stabil értékeket. Egyet kiemel, kettőt viszont elhallgat. Nem bizonyos, hogy a felkapott, divatos író egyben jó író is. Példát mondok, úgy világosabb. A kritikusok hajlamosak arra, hogy egy társaság, nemzedék vagy érdekkör szerint válogassák ki a műveket. Lelkük rajta, ha ezt csinálják – az ember alkata szerint amúgy is azt teszi. Mégis, szerencsésebb, ha igyekszik minél szélesebb kört-területet befogni, nem csupán „mazsolázni”. Schöpflin Aladár az egészet tekintette át: a jelesek-nagyok mellett a közepeseket, sőt a gyengéket is. Volt ideje, energiája s – Isten bocsássa meg – judíciuma a fiatalokra. Mándyt, Pilinszkyt hamar felfedezte, becsülte őket, Nemes Nagy Ágnest felhívatta magához. Öregen, félig bénán felállt a karosszékéből és azt mondta: „Maga jó költő lesz.” 1946-ban, a költőnő húszas éveinek elején, annyi volt ez, mint a becsületrend.

De nem csupán az egykori jelen az, amelynek nem érzem eléggé az ittlétét. Az elvágottság, amely mellőz, semmibe vesz múlt és jelenbeli értékeket, vagy visszhang nélkül hagyja őket. Ott van például Székely Magda esete. Igaz, mostanában alig ír, de az az összegyűjtött verskötet, amelyet jópár éve kiadott, benne van a magyar irodalomban, annyi biztos. És hány „elfeledett” van még? Hol van Hajnal Anna? Sziráky Judit? Birkás Endre? Hol van a visszhangjuk olyan költőknek, akik éppen az élő jelenben mutatnak kiemelkedő értékeket? Akik kimagaslanak? Hogy a legkülönbözőbbeket emeljem ki: megkapja-e értékelésben azt Bertók László vagy Baka István, amit megérdemel?

– Ön már-már amnéziáról beszél. Mit gondol, mi okozza ezt?

– Hogy mi okozza, nem tudom. Talán a divat. Egy példa: az irodalmi tudat csaknem mellőzi Székely János műveit Sütő Andráséval szemben. Mintha Székely János nem volna Sütő Andrásnál is mélyebb író; vagy mintha kvalitása nem közelítené egymáshoz a kettőt. De az amnéziának, amelyet említ, a múlt iránti érdeklődés hiánya is az oka. A szervesség elakadása, amelyet a múlt és a jelen állandó szikráztatásával az irodalomban létre kell, létre kellene hozni. E szikráztatás nélkül nincs folytonos irodalom. (Erre még az avantgárd is rájött idővel.) Az újraolvasásnál, felfedezésnél alig van nagyobb és fontosabb öröm. Nemcsak a múlt, hanem a jövő injekciója ez. Igen, kvalitásai mellett ezért örültem különösen Szabó Magda esszégyűjteményének vagy például Mohás Lívia olvasónaplójának, mely felfedezéseiben mer kötetlen lenni, arról beszélni, ami érdekli – ami önmagában érdekes. De ha már Mohás Líviát említettem, hadd beszéljek a visszhangtalanságról, amely számos író ügyében jellemző, és amely tovább bonyolítja a kritika kérdését, az irodalmi tudat kihagyásait. Mohás Líviának például egy évtized alatt öt regénye született, külön hangú, külön világú könyvek. Egyik sem olyan, hogy ne beszélhetnénk hangsúlyosan róla – és hány mellőzött, félig mellőzött íróról beszélhetnék még. Hogy mást mondjak, teljességgel mást, Sándor Ivánnak három könyve is van, amely az utóbbi esztendőbeli változásokat mutatja be hónapról hónapra, s mely történelmi, eszmetörténeti dokumentumnak is jelentős. Hol van ennek az igényes „aktualitásnak” a visszhangja?

De túlbeszéltem Magát, bocsásson meg. Végül csak annyit, félő a múltat, a félmúltat és a jelent elszakítani. Az idősebb generációkat a fiataloktól vagy olyan csoportoktól, akik már nem is fiatalok, hanem beértek, de elkülönülnek. A napokban, hadd mondjam el, kezembe került véletlenül egy dosszié az 1946–48 körüli időből. Benne van Kálnoky kézirata, Jékely verse ceruzával, aláírás nélkül, de ismerem az írását, Rónay György kéziratos verscsokra (nem tudom, hogy megjelent-e), Nemes Nagy Ágnes régi versei, jegyzetei s egy Pilinszky-vers. Ezek a barátaim kint vannak mind a temetőben. De amit létrehoztak, amit megteremtettek, nemcsak múlt, nemcsak jelen, de, bízom benne, jövő is. Ma esetleg eltakart, holnap szilárd lépcsőfoka az elkövetkezőknek.