Elvileg szabadok vagyunk

– Ha a század irodalmát tekintjük, minden generációs felosztáson innen és túl azt mégis a Nyugat léte és kisugárzása határozza meg…

– Igazad van, és erre nem kisebb tanút állítok, mint Schöpflin Aladárt, aki A magyar irodalom a 20. században című alapvető munkája elején így ír: „A szellemi élet alakulása nincs az évszázadok mechanikus beosztásához kötve… Mégis sok tekintetben úgy tűnik fel, mintha minden évszázadnyi idő a fejlődésnek és változásnak megannyi nagy hulláma volna… Úgy látszik, mintha száz év kellene ahhoz, hogy az emberi szellem egy-egy nagy áramlatot teljesen kiéljen, és lassanként viselt ruhaként levessen magáról…” Ne tévedjünk, ezt Schöpflin nem a közelmúltban, hanem jóval századunk fele előtt, 1937-ben írta. Aztán hozzáteszi: „A rétegződés nagyjából emberi életkorok szerint szemlélhető… Ez az elgondolás nem azonos a ma különösen a fiatalság körében sokat hangoztatott nemzedéki elmélettel… A mi elgondolásunk nem tíz-tizenöt éves életkorok szerinti elkülönödést, hanem átfogóbb rétegződést jelent… Egy kor többféle hullámainak ütközését.” Nos, ez a rétegződés végül is mindmáig tart.

– Tudatában voltak-e vajon az alapító atyák annak, hogy az időszámítás velük kezdődik?

– Tudniuk kellett, hiszen a hatalommal szemben álló humanizmus, háborúellenesség, a magyarságeszmény és a radikalizmus, amelyet különböző stíluseszményekkel képviseltek, nem rövid távra szóló eltökéltséget jelentett. Ne felejtsd azt sem, hogy az első generációra jellemző szimbolista és impresszionista hangvétel mellett nyomban jelen volt az avantgárd is. S itt nem a fiatal Déryre vagy Illyésre gondolok – bár gondolhatnék – hanem elsősorban Kassákra, aki a Nyugatban is publikált. Hinnéd-e, hogy a Mesteremberek 1915-ben született?! Azt persze elmondhatjuk, hogy voltak visszalépések az irodalmi ízlés terén (a magyar avantgárd a húszas évek végére, a harmincasok elejére összeomlani látszott), és voltak neves szerzők Komlós Aladártól Szabó Lőrincig (Erdélyi Józsefről nem is beszélve), akik e körben később nyomatékos konzervativizmust képviseltek. Szemben az avantgárdot tovább folytató csehekkel, lengyelekkel. Még Illyés Gyuláról is elmondható, hogy az apollinaire-es hangvétel után, amelyet a Rend a romokban című kötetben itt-ott felelevenít, programszerűen egyfajta kifejtő racionalizmus szellemében ír, mintegy a paraszti józanságra apellálva. Hogy mit értek ezen a racionalizáló tendencián? Ady például ezt mondja: „Az Úr Illésként elviszi mind, / Kiket nagyon sújt és szeret; / Tüzes, gyors szíveket ad nekik, / Ezek a tüzes szekerek.” Nála ez verskezdő, sőt cikluskezdő szakasz, felütés. Szabó Lőrincnél viszont egy ilyesfajta gondolat többnyire egy hosszabb költői eszmefuttatás vége. Az aprólékos kifejezésmód jellegzetessége a későbbi Illyésnek is, egészen az utolsó évek halállal szembenéző nagy verseiig. És Vas István (valamint nemzedéke)? Az egy Weöres kivételével ők is inkább kifejtők.

– És hogy áll ez a hangváltás, ha a későbbi generációkat tekintjük?

– A jellegzetességek vizsgálatát tovább folytatva arra lehet következtetni, hogy később, az akkori fiatalabbak ezzel a racionalizmussal szemben inkább Babitshoz tértek vissza. Töményebb, tárgyiasabb és mégis látomással teli képzeteket jelenítettek meg, mintegy a háború borzalmaira reflektálva. A század által meghatározott magatartás, vagyis a szellemi szuverenitás és a hatalommal való szembenállás változatlanul fennmaradt, sőt az átélt tragédiák nyomán magasra szökött.

– Hogy egyet ugorjunk: elmondható tehát, hogy a század nagy kataklizmái: a világháborúk, a diktatúrák különböző formái alapvetően nem szüntették meg, sőt felfokozták a kezdetekre jellemző irodalmi tendenciákat?

– Úgy van. Legfeljebb – már az ötvenes évekről beszélve – értékes alkotók művei időlegesen kiestek a nyilvánosság látóköréből, de maguk az értékek, ha csonkán is, megmaradtak. Egyes meghatározó életművek kihagyásosabbak lettek, mint például Pilinszkyé, Nemes Nagy Ágnesé, Kálnokyé, Rába Györgyé. És értékes emberek vonultak el kényszerűen évtizedekre a közönség elől. Hamvas Béla életműve például csak halála után jelent meg és hatotta át az irodalmi életet. Akik pedig megpróbáltak hajlékonyabb gerinccel alkalmazkodni, azok is rájöttek arra, hogy a karriernél fontosabb az értékteremtés. Eklatáns példa erre a Déryé és Örkényé. Már inkább egyedülálló Garai Gábor esete, aki a Nyugat-verskultúra teljes birtokában kifejezetten vonalas verseket írt – és a végén egyszerűen összeomlott. Az ilyen tragédiákon túl azonban a külső nyomás nem érintette azt a radikális tendenciát, amely a századra nézve homogén. Még a versnél konkrétabb prózában sem. Vegyük Sarkadi Imre példáját, aki utolsó, legjava alkotásaival átfordította életművét abból a téves elképzelésből, aminek oly sokáig foglya volt.

– Hogyan érkezett megítélésed szerint ez az irodalom a rendszerváltás közelébe?

– Az első ámulatban a korlátlan lehetőség képzetével telítődött, azzal a szabadsággal, amely minden külső gazdasági szűkösség ellenére egyszerre rengeteg folyóiratot és számtalan új művet hozott felszínre. Az, ami eddig tiltva volt: a kisebbségi vagy az emigrációs magyar irodalom, nem kis harcok nyomán már a nyolcvanas évek során kezdett beáramlani az országba. Óriási jelentőséget kell ennek tulajdonítani. Azok a folyamatok pedig, amelyek lappangva érlelődtek az évek során, nyilvánosságra jutottak.

– Arra gondolsz, amit közönségesen posztmodernnek neveznek, és amit egyesek hajlamosak a „rendszerváltás stílusának” föltüntetni?

– Nemcsak arra. Hanem például az egész szamizdatirodalomra. Vagy a korábban tiltottakra. Feküdt például az Újhold Évkönyv szerkesztőségében Petri-vers, amelyet nem engedtek megjelenni. Radnóti Sándor Pilinszky-tanulmányát csak nagy erőfeszítéssel sikerült Nemes Nagy Ágnesnek 1986-ban a pártközpontban „engedélyeztetni”. De ugyanebben az évkönyvben a kiadó Kardos György, a Magvető akkori igazgatója nem akarta akceptálni Jelenits Istvánnak Mészöly Miklósról szóló tanulmányát. Göncz Árpád több esszéjét közöltük ugyan, de színdarabját már csak egy év fektetés után adhattuk közre. Egészében mindennek ellenére mégis azt mondhatnám: minthogy az irodalom a nyolcvanas években afféle szabadságharcot folytatott, fokról fokra kezdett értékének megfelelő helyzetbe kerülni. Az „egy cigány, egy király” hagyománya, ami a pártállami időkre jellemző volt, akkoriban fokozatosan megszűnt, a kvalitás egyre inkább érvényesült.

– Az imént ott tartottunk, hogy a rendszerváltást az irodalom bizonyos eufóriával élte meg…

– Részben a fiatalok, részben a szabadabban mozgó idősebbek jelenléte következtében a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján szemünk előtt tárult ki az új irodalom, versben és prózában egyaránt. Nemcsak az avantgárd lett posztmodernné – nem egyszerűen stiláris elképzelések érvényesültek –; bizonyos tekintetben ennél is lényegesebb a beszédmód átalakulása. Hogy egy példát mondjak, Ottlik Géza előképe ugyan Kosztolányi, de ő mégis megváltoztatja művészi módszerét: mondatait többértelművé mélyíti, a létrehozottat „álhagyományossá teszi”. Mészöly Miklós prózája pedig hasonló hagyományból indulva asszociatívabbá, olykor paradoxonszerűvé válik. Megint csak többdimenzióssá. És ott van Mándy tömény, félszavas lírája. Esterházy a maga „álnyájas”, fifikus mondatai segítségével lényegében kihagyásos szerkesztésmódot követ. Márton László utalásokkal él, éppúgy mint Tandori. Az egész beszédmód alakul át olyképpen (lásd Parti Nagy, Kukorelly, Kornis Mihály, Krasznahorkai, Spiró stb. írásait), hogy az a zárt és racionális felépítés, ami a század elejétől folyamatosan jelen volt, mostanra széttöredezetté és allúziókkal telítetté vált, mintha új stílus keletkeznék. Az észlelés más panorámája.

– Ez igaz. Ugyanakkor az irodalmi életben érzékelhetővé válik egy másik tendencia is. Mintha visszatérnénk a századelő gyakorlatához: egy magát konzervatív-liberális szellemiségűnek mondó, valójában azonban jobboldali elemeket is hordozó rendszert élünk. S benne az irodalom szinte ugyanolyan oppozícióban van, mint annak idején a Nyugat Tiszáékkal szemben…

– Alapkérdést érintettél. A hatalomtól való írói függetlenség mintha az irodalom belső formáját is átalakítaná, mivel azt a pragmatikus egyértelműséget, amit a politika ilyen vagy olyan okokból kíván, tovább folytatni nem lehet. Elvileg szabadok vagyunk, de az érdekek és az azokhoz való alkalmazkodás úgy befolyásolja az írókat, mintha a fensőbbség végérvényes Tisza István-i hatalmat képviselne. Nem tesz jót az irodalomnak a politikai beleszólásnak olyan nacionalista kicsengése, amely esetleg éppen a kisebbségi magyarok kárán szerez magának népszerűséget. Nem tesz jót az irodalomnak, ha szekértáborokra bontva különböző előjelű kirekesztésekkel él. Az embernek az az érzése, hogy szellemi életünkben csaknem szükségszerű a hatalommal való szembenállás; ma nincs szükség ugyan Székely János-i parabolákra, szimbolikus rejtjelekre, de nagyon is szükség van olyan áttételes, szaggatott, többfelé irányuló irodalmi beszédmódra, amely a huszadik század eleji törekvéseken átlépve most tágasabb horizontú, a mai európai tendenciákhoz jobban közelítő művészi kifejezést keres.

– Mindez azonban, gondolom, megint nem érinti azoknak az alaptendenciáknak érvényességét, amelyekről az eddigiekben beszéltünk.

– Az alaptendenciák, igaz, maradnak. De művészi szempontból mégis valami új következik, ahogy az annak idején, a kilencszázas évek elején történt, és ami most látszik éppen befejeződni. Reménykedjünk abban, hogy ez az új nem föltétlenül csak politikai oppozícióban keletkezik.