A pálya szélén

L. B. Mándy Ivánnal negyvenöt éve ismerjük egymást. Ennyi év szoros kapcsolata elegendő arra, hogy az ember a másik alkatát, jellemét kiismerje (szinte röntgenképet kapjon róla), és hogy az irodalmi teljesítmény megbecsülése nyomán kialakuljon a szolidaritás, a közös élmények nyomán a barátság. Ennek a barátságnak a történetét szeretném most vázolni. De mielőtt rátérnék, kiemelném azt a tényt, hogy ebben a szörnyűséges században mi hetvenkét évet éltünk le párhuzamosan. Egy évben születtünk, és ahogyan egy kritikusa írta Ivánról: „Mándy Ivánt a Jézuska hozta”. Engem meg, hogy így mondjam a Szent István hozott. Tehát én volnék az idősebb. Ez alatt a hetven év alatt sok minden megtörtént velünk, jó és rossz „csodák” sora, de a legnagyobb csoda talán éppen az, hogy életben maradtunk. Nemzedékünket megtizedelte, megötödölte a háború – egész Európában. Két-három évvel ezelőtt a Magyar Protestáns Szabadegyetem meghívott egy előadás tartására Franciaországba, útközben, Németországon keresztül haladva, egy kis faluban véletlenül a háborús emlékmű mellett álltam meg. Rengeteg név sorakozott fel az emlékművön, túlnyomóan a mi évjáratunkból. Döbbenetes, hogy világszerte hogy kipusztult ez a generáció. És a háború után mi még megkaptuk a további pusztulás bő veszélyeit. Pusztulásét és önpusztításét. Hadd ne részletezzem.

Térjünk rá arra, hogy 1945-ben, a háború után, nem voltak Budapesten ablakok, fáztunk, éheztünk, nyomorogtunk, de elkezdődött az irodalmi élet. Mi is, az ország is, az irodalom is élni akart. A pusztulás utáni fokozott erővel. Debrecenben még az év áprilisában Juhász Géza, Kardos László és Kéry László megindította a Magyarok című irodalmi folyóiratot. Aztán a Magyarok a kormánnyal együtt átköltözött Budapestre. Írói a Centrál kávéházban találkoztak hetente, ott volt törzsasztaluk. Azt hiszem, ott ismertük meg egymást. Emlékszel-e arra, hogyan történt?

M. I. Pillanatra visszatérve a háborús emlékműre: igazán nem szellemeskedésből mondom, távol áll tőlem, de néha úgy érzem, hogy én magam is, mi magunk is, már háborús emlékművek vagyunk. Na, most a találkozásunkról: valóban a Centrálban történt. Valahogy minden onnan indult ki, minden a kávéházakból, a pocsék pótkávék mellől a nyüzsgésből, a kabáthegyekből. Megismertem ezt a társaságot, Ottlikot, Rónayt, Kálnoky Lászlót, Vas Istvánt, és hát természetesen kortársaimat, így téged is. Azt hiszem, hogy hála Istennek addig nem ismerted az írásaimat, melyek 45 előtt megjelentek. Nem voltak azok nagyon rossz írások, azok sajnos közepesek voltak, és egy induló író számára a közepes írás a legveszélyesebb. Ott, a Centrálban, kértél tőlem egy novellát, és mondtad, hogy különben is meg szeretnéd ismerni az írásaimat. Akkoriban, Herczeg Ferenc volt lapjában, az átalakított Új Időkben, Kassák Lajos nyomására, mert azért az ő nyomása kellett hozzá, megjelent a Hajnali szél című novellám. Azt elvittem neked. Tetszett a stílus, tetszett a légkör. És mást is akartál olvasni. Kérted, hogy mutassak. De nem kellett mutatni, mert ami a Magyarokban megjelent vagy akár máshol…

L. B. Azt én persze elolvastam. Ezek után mindig. A kapcsolat itt kezdődött közöttünk. A Hajnali szél engem nagyon megragadott, úgy, ahogyan mondod, a stílusa, az atmoszférája, az eredeti világlátása, de hogy egyáltalán elkértem, annak története van. Amikor 46 elején szóba került, hogy jó volna nekünk, akkori fiataloknak külön folyóiratot indítani, akkor a jövendő munkatársak nyomban szóba hozták a nevedet. Azt, hogy Mándy Iván micsoda tehetség. Hogy a fiatalok miért akarnak mindig is külön lapot indítani? Fölösleges magyarázni. Ez természetes. Ha van külön világuk, külön ízlésük, külön értékrendjük, akkor azt dokumentálni akarják. Az irodalom így újul meg, illetőleg így lesz élete folyamatos. S nekünk, a későbbi újholdasoknak bőven volt „másságunk”: többek között éppen sajátos – az idősebbekétől eltérő – háborús tapasztalataink következtében.

A Magyarokba minden korosztály írt. Mind a három előttünk járó Nyugat-nemzedék. A nagyok közül élt Füst Milán, Schöpflin Aladár. A második-harmadik nemzedék szerencsésebben úszta meg a háborút – persze nem azok, akik a munkatábort megjárták vagy ott elpusztultak. Írt Kassák, Illyés, Szabó Lőrinc, Tersánszky, Szép Ernő, Németh László, Zelk, Rónay György, Kálnoky, Ottlik, Vas István, Hajnal Anna, Jékely Zoltán, Sőtér, Grandpierre; és írtak a nálunk fiatalabbak is: például Vidor Miklós, Végh György, Vargha Kálmán, nem is győzöm felsorolni őket. (Ha rettenetesen hiányoztak is az elpusztult nagy tehetségek, Radnóti, Gelléri, Pap Károly, Halász Gábor, Szerb Antal stb.)

Amikor a különválás szándékával Nemes Nagy Ágnessel közös szobánkban mi fiatalok egybegyűltünk, ott volt Pilinszky, Rába György, Szabó Magda, Vidor Miklós, Végh György, Gyarmati Erzsébet – aki később kiesett az irodalomból –, sőt még, ha jól emlékszem, Kéry László is ott volt, a Magyarok szerkesztője, aki később az Újholdban novellákat publikált. Akkor rögtön kiosztottuk a szerkesztés szerepeit. S miután Koczián Katalin nagylelkűen felajánlott tíz dollárt a kiadás költségeire – borzasztó nagy pénz volt, ki is nyomta érte a Posner Nyomda 500 példányban az első számot – akkor te elvállaltad a próza szerkesztését, Pilinszky János pedig a költészetét.

M. I. Mind a kettő könnyelmű lépés volt. Sem Pilinszky, sem én, nem szerettünk olvasni. Vagy nyilatkozzam csak a magam nevében: elég hanyag szerkesztő voltam.

L. B. Nem úgy emlékszem. A Centrálban körbejártak a kéziratok, mindenki olvasott csaknem mindent. (A kritikai rovatot, nem említettem eddig, különben Rába György szerkesztette.) Nemes Nagy Ágnes is mindent elolvasott, ha szerkesztőként nem is volt rányomtatva a folyóiratra a neve.

M. I. Ő borzasztó lelkiismeretes volt és szigorú ítéletű, ami azért nem megvetendő.

L. B. Az első számban az Ünnepi uzsonnával szerepeltél, Kéry és Hernádi József novellái mellett. Ők később mindketten elmentek „vonalas” tudósnak. Az egyetemi katedrának vagy az akadémikusságnak megvolt az ára. Nem hiába nem lett a költőzseni Weöres vagy Illyés, a függetlenségét őrző Rónay soha akadémikus.

M. I. Az Ünnepi uzsonna mérsékelten sikerült novella volt. De azért benne van minden akkori tulajdonságom.

L. B. Megjelent azért az Újholdban kimagasló novellád is, amire ma is büszke lehetsz. A Könnyező fák. De az már valamivel később volt. Mert egy darabig ment a dolog, ha már az első számot, kiváltképp az én bevezető tanulmányomat, politikailag meg is támadta Lukács György. Szétküldtük a számot a könyvkereskedésekbe, dehogy küldtük: vittük magunk. Átvettek öt példányt, tíz példányt. Napjaink költői és írói, félek, hogy hamarosan megismerik, hogyan kell terjeszteni a könyveket, folyóiratokat. Kezdő íróként, fiatalon, feljártam Radnóti Miklóshoz, pártfogolta az írásaimat, meg javította is. Emlékszem, Radnóti egy alkalommal kezembe nyomott egy előfizetési ívet. A negyedik vagy az ötödik kötetét lehetett megrendelni általa, a Meredek utat. Mellesleg az egyik legérettebb kötete. Ha 100–200 aláírás összegyűlt, akkor a nyomda létrehozta a könyvet. Igaz, az könyv volt! Nem akármi. Másik példa: Pilinszky első kötete 200 példányban jelent meg, pedig a kötet nem egy verse a magyar lírának örök értéke.

M. I. Ez már így szokott történni.

L. B. Bizonyos körülmények között. De mondd, mire emlékszel vissza, szerkesztői munkádból 1946–47-ben?

M. I. Egy valakit mégis felfedeztem. Román Györgyöt. Nagyszerű szürrealista novellákat írt. Különben festő volt. Nagyon szerencsétlen ember, de remek tehetség.

L. B. Volt más szürrealista novellista is. Például Tardos Tibor. Akkor jött vissza Párizsból és hozott valami mást. Később sajnos jó időre abbahagyta és a legprimitívebb, legnaivabb pártpropagandát végezte a Szabad Népben – ebbe a verembe Román György is beleesett.

M. I. Tardos története, majd 56 utáni börtöne, emigrációja külön regény. Szomorú regény.

L. B. Ha már ez szóba került, hadd tisztázzunk két dolgot. Egyfelől azt, hogy az Újhold kvázi nemzedéki folyóiratnak indult, de a nemzedék zárt keretét hamarosan igyekeztünk tágítani. Írt bele idővel Kálnoky is, Vas István is. Sajnos Ottlik Géza és Jékely Zoltán nem. Pedig a köreinkhez tartoztak – főleg később, az ötvenes években. Másfelől szögezzük le azt, hogy mi elsősorban a minőség szerint válogattuk ki szerzőinket. Nem a világszemléletük szerint. Somlyó György például már a második számban Lukács hívéül szegődött, míg ugyanebben a számban Major Ottó élesen vitatkozott vele. Munkatársaink voltak Szabolcsi Miklós, Aczél Tamás, Karinthy Ferenc, akik vagy marxisták voltak vagy közeledtek a marxista világnézethez, sőt Pándi Pál is. Ő akkor még nem volt marxista kultúrpolitikus.

M. I. Az számított, hogy ki milyen tehetség, vagy hogy milyen tehetséget ígér. Karinthy Ferenc például az Újholdban közölte a Siófok című regényének készülő részleteit. Ezt az írását nagyon szerettem, nagyon érdekelt. Úgy tudom, nem fejezte be soha.

L. B. Inkább megírta a Kőműveseket, amire, érthetően, a fordulat utáni idők szempontjából érthetően, Kossuth-díjat kapott. Pontosabban fogalmazva: 46 és 47-ben még csak épültek a világnézeti barikádok, de mi azt gondoltuk, hogy a minőség átível fölöttük. Nem lesz vérre menő harc. Naivan azt hittük: a szellemi élethez hozzátartozik a bírálat, még az oly éles kritika is. A Valóság című folyóiratban és a Keszi Imre szerkesztette Emberségben (Keszi volt a kommunista párt lapjának, a Szabad Népnek az irodalmi kritikusa) csaknem minden egyes számunkat megtámadták. Keszi például egyik beszámolóját így kezdte: „Az Újhold, ez a nem színvonaltalan, de annál kártékonyabb folyóirat…”

M. I. És azt is ő írta első könyved, A mai magyar líra megjelenése előtt, vagyis a könyv ismerete nélkül, hogy „nem előlegezzük a bizalmat Lengyel Balázs könyvének”. S emiatt a félmondat miatt a könyv nyomását a kiadó kénytelen volt leállítani.

L. B. Ez már 1948-ban volt, a párt hivatalos lapjában, a Szabad Népben. Akkor, amikor az Újhold felszámolását az irodalompolitika már elhatározta.

M. I. De a könyv mégis megjelent.

L. B. Igen, mert én írtam Keszinek, s ő elszégyellte magát és rátelefonált a kiadóra. A könyvben, ha az alapvetően el is tért a kötelező irodalomszemlélettől, voltak azért – mi tagadás – apróbb alkalmazkodások, ma már nevetségesnek ható kompromisszumkísérletek. (Nem is adtam ki soha többé.) A mai magyar lírát ugyanis külföldön írtam. 1947 telén kijutottunk Nemes Nagy Ágnessel külföldre és nyolc hónapig éltünk Rómában és Párizsban. Ez volt az első és meghatározó tanulmányutunk, hiszen fiatalon, a háború miatt mi nem utazhattunk, nem tanulhattunk külföldön, mint például Halász Gábor vagy Szerb Antal nemzedéke. Rómában együtt voltunk a Collegium Hungaricumban, együtt éltünk egy sereg nagyszerű költővel, Weöres Sándorékkal, Pilinszkyvel, és barátjával Toldalagi Pállal, valamint Csorba Győzővel, Takáts Gyulával. És ott volt még Lukács György, aki a maga bámulatos és rettenetes logikájával és szóáradatával igyekezett megnyerni bennünket. Nem valami sikerrel, az igaz. Annyira különbözött az élet- és irodalomszemléletünk. Minket az irodalomban az irodalom, mint művészet foglalkoztatott, s nem mint a politika vagy a filozófiai álláspont kifejeződése. Nem eszköz volt számunkra, hanem cél. Kivált nem, mint oly sokakban később, a karrier eszköze. Lukács gyűlölte Babitsot, mint később megtudtuk fiatalkori vitájuk okán is, és a Jónás könyvét, a babitsi mű ellen fordítva, félremagyarázta. Ezt a tudatos félremagyarázást tanították később a tankönyvek. De ne másra mutogassak: beleszövődött ez, ha megfinomítva is, egy bekezdés erejéig könyvem Babits-portréjába. (Nem győztem később több Babits-tanulmányban jóvátenni.) Fiatalon és ma is vallott nézeteimet, hitemet Babits a Sziget és tenger című kötete élén (1925) az Örökkék ég a felhők mögött (Vallomás helyett hitvallás) című írásában örökre érvényes szavaival így formálja meg: „Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és pillanatból, mely katolikussá (vagyis egyetemessé) és a kozmosz polgárává avat: l’art pour l’art ez és mégsem l’art pour l’art, mert éppen az, hogy nem helyi és nem pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi nagyobb ügynek harcosává. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg semmit, sem a l’art pour l’art-t, sem a naturalizmust: de túlnő mindegyiken, mert nem rabja semminek.”

M. I. Azt mondd, mi lett a könyvvel. Hiszen 48 tavaszán mégis megjelent. S ti, ha jól emlékszem 48 augusztusában visszajöttetek. És egész más világba érkeztetek vissza, mint amiből elmentetek.

L. B. Teljességgel más világba. A könyvet a kritika agyonverte. A magyar határra érve megvettem a Csillag című folyóiratot, benne volt Szabolcsi Miklós kritikája A mai magyar líráról. Így végződött, fejből idézem, lehet, hogy nem pontosan: „Így jár az a kritikus, aki a burzsoázia mocsarában fetreng.” Bóka László államtitkár az új Magyarországban azt írta: „Remélem, hogy ez a könyv politikailag évekre kompromittálja szerzőjét.”

M. I. Ezzel kapcsolatban nem lehet semmit sem mondani. Ez olyan döbbenetes, olyan szégyenteljes.

L. B. Mindezek ellenére, még egy darabig, úgy 49 őszéig, úgy hittem, hogy valami látszólagos kompromisszum árán meg lehet még maradni írónak. Ha az Újholdat 48-ban meg is szüntették.

M. I. Erre emlékszem. Optimistábbak voltatok, mint én. Nyilván ez alkati kérdés. Én mindig gyanakvóbb és pesszimistább voltam.

L. B. Neked volt igazad. Elmondom azért, hogy mi adta a végső lökést, hogyan láttam be, hogy lehetetlen az együttműködés, nincs kompromisszum. Nem lehet írónak maradni. Az év elején elkezdtek bennünket agitálni, hogy legyünk mi is pártos írók. Rendszeresen egybehívtak az újonnan felhozott pártos írókkal, Kuczka Péterrel, Tóth Gyulával – ha jól emlékszem, ott volt Nagy László és Juhász Ferenc is –, meg az Újholdban is megjelent, de már bevonalasodott Somlyó György, Karinthy Ferenc, Devecseri Gábor. Még a köztársasági elnökhöz is (Szakasits Árpád volt az elnök) meghívtak egy nagy etetéssel egybekötött fogadásra. Olyan ételek és italok voltak ott, amilyeneket évek óta nem is láttunk. Mondtam is étkezés közben Nemes Nagy Ágnesnek, hogy ezek akarnak valamit, azért ez a dínomdánom. Hát akartak is. Jelen volt a párt egész kultúrpolitikai vezetése, Révai József, Lukács György, Horváth Márton. Lukács kifejtette, hogy a dicséretüket akarják, a harcos írásokat mellettük. Kassák Lajos rögtön felugrott és ellenük szólt, az író autonómiája mellett. Ha óvatosabban is, de Illyés is ellenük beszélt. Akkor Aczél Tamás harcosan kifejtette, hogy „a téma az utcán hever”, a gyönyörű jövő. Ezért kapta vagy két hónap múlva a Kossuth-díjat. Illyés távozóban a lépcsőn odasúgta nekem, hogy nem látott még soha ennyi öreg kurvát, akik mind a szépségük magasztalását várják el. De ez még semmi. Ősszel egybehívták az újholdas és a pártos társaságot Karinthy Ferencnél. Te nem jöttél el.

M. I. Oda engem meg sem hívtak. Kimaradtam volna, de meg sem hívtak, nem volt nehéz kimaradni. Rába Györgyöt se hívták meg.

L. B. Ott volt Horváth Márton is, a Szabad Nép főszerkesztője. Egy darabig hallgatta a beszélgetésünket, amely a Lukács által exponált realizmus kérdéséről zajlott (mellesleg nem realizmust vártak ők el, hanem a valóság megszépítését, politikájuk melletti hazudozást), majd megszólalt. A Rajk-per idején volt ez, és szavait szó szerint tudom idézni: „Bennünket nem a realizmus kérdése érdekel, hanem az, hogy ha a magyar katona megindul Jugoszlávia ellen, hogyan fogjátok ti lelkesíteni.” Döbbenten néztünk egymásra Ágnessel és szűrtük le a végkövetkeztetést, nincs itt kompromisszumra lehetőség, ezekkel nem lehet együttműködni, még együtt megjelenni sem. Az Újhold csoportja ezzel két részre szakadt, az egyik véglegesen elment pártos írónak, a másik része, a magja – akikkel negyven év után az Újhold-Évkönyveket megalapítottuk – íróként elhallgatott. Kuczka Péter még utólövésként a Testamentum című poémájában név szerint felsorolt bennünket, mint ellenséges burzsoá írókat, szemben az új szocialista irodalom „dicsőséges” névsorával. Elkövetkezett a hallgatás, a kézirat-titkolás korszaka. Elmondanád-e hogyan éltünk, mit csináltunk?

M. I. Komiszul éltünk. Álmunkákat végeztünk, átírtunk, lektoráltunk, meg „előadtunk”. Mások rossz hangjátékait írtam át a rádiónak, főként gyerekhangjátékokat, ezek voltak még az adott anyagban a legártatlanabbak. Persze, ami rossz volt, az átírás után is rossz maradt. Mert a rosszból, nem akarok most erős jelzőt mondani, de hát úgyis tudod, hogy mit gondolok, a rosszból csak rossz lehet, vagy csak másképpen rossz, esetleg egy kicsit jobb mondatokban, de attól furcsa módon valahogy még rosszabb lesz. És előadásokat tartottunk. Milyenek voltak ezek az előadások? Borzalmak voltak. Hidegrázást kaptam előtte és közben, s utána. Mert ráadásul figyelték is, hallgatták is ezeket az előadásokat, nemcsak az egyszerű hallgatók, hanem az egyéb hivatalos hallgatók is. Például egyszer elmentem egy iskolába, tudom, akkor a Különös házasság volt az a Mikszáth-regény, amiről beszélni lehetett, mivel antiklerikálisnak minősítették. Gondoltam, hogy ebben az iskolában a tanárok mégis megértőek, és hát én nem erről beszéltem, hanem a Gavallérokról, amit én a legjobb Mikszáth-írásnak tartok. Nagyszerű írás, nagyszerű kisregény. Nahát engem szépen följelentettek. Úgyhogy egy jó darabig nem is tarthattam előadásokat. Hát hol tartottam én? A helyszínek elég érdekesek voltak. Így például nőgyűléseken, kórházakban; emlékszem egyszer te rohantál be az eszpresszóba, a Darling eszpresszóba, ott volt a tanyánk, a törzshelyünk, ott megtűrtek, akkor is, ha soha nem ittunk kávét, még egy szimplát sem. És te berohantál, hogy Solohovról kell előadást tartani, az Új barázdát szánt az eke című könyvről. Solohov kezdetben nagyon jó író volt, szépen tönkrement. Jó néhány szovjet író meghalt, eltűnt, úgy értem, kivégezték. Solohovnak a tehetsége ment tönkre. Ebben a könyvében is sok jó volt, de hát sajnos akkor még én nem olvastam a könyvet. Te a Darlingban gyorsan elmondtad, hogy mi van benne, hogy hogyan bánnak el a parasztokkal, hogy veszik el tőlük a földet, a jószágaikat, nem tudom még, valahogy az is benne volt, hogy hasmenést kapnak a faluban a parasztok. Levágják az állatokat, tébolyodottan esznek, nem jó étvággyal esznek, hanem kötelességszerűen. Ettől csak rosszul lehet lenni, és ettől csak el lehet pusztulni. Megtörtént.

Nagyon érdekes volt az előadás színtere. Egy kórház, betegek voltak ott, még az előadó is nagyon beteg volt, elég ideges. A hallgatók egymásnak estek a végén. Valamiképpen összevesztek, előtte ugyanis pingpongoztak, és a pingpong izgalmai benne voltak a levegőben az előadás hallgatásakor is. Egyetlen ember őrizte meg nyugalmát, aki nekem háttal ült a terem végén, és egy weidling mákos tésztát evett. Óriási türelemmel, tulajdonképpen gyönyörűen, szertartásszerűen.

Hogy csináltam én ezeket az előadásokat? Volt egy trükköm. Mert az ember egy idő után ki tudott alakítani egy stílust. Nem Solohovról, hanem egy egészen rossz íróról kellett egyszer beszélnem, s akkor azt mondtam, hogy ahhoz, hogy ezt a derék, kiváló, egyébként kiváló írót megismerjük, előbb Gorkijt kell megismerni. De hogy Gorkijt megismerjük, ahhoz Csehovot kell megismerni. Beszéljünk Csehovról. Hát ez volt az egyszerű és meglehetősen átlátszó trükk.

Ami persze nem mindig vált be. Emlékszem, amikor egy szörnyűséges magyar íróról volt szó, megpróbáltam Krúdy Gyuláról beszélni. Őt is mint előképet vetítettem volna be, de ott – ez az MNDSZ-ben (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) történhetett – a vezetőnő rámszólt: Krúdyból pedig elég! És valóban. Krúdyból azoknak a vezetőknek és minden hivatalos személynek elege volt. Egyébként valószínűleg nem is ismerték Krúdy Gyulát.

L. B. Ez volt az én trükköm is. Ha egy selejtmű volt az előadás témája, mit tudom én, Ázsájev Távol Moszkvátólja vagy Babajevszkij Az aranycsillag lovagja, Pavlenko Boldogsága. Szörnyűséges! Ezeknek a „műveknek” mind az volt a jellemzője, azért voltak „magasabb rendű” irodalom, mint az egész nyugati vagy európai irodalom, mert volt bennük egy jelenet, mégpedig az, hogy a szocializmust így-úgy szolgáló hős egy alkalommal találkozik Sztálin elvtárssal. Vagy hallgatja a rádióban, vagy távolról látja és akkor egyszerre új emberré válik. Ez volt a „minőségi jele” ennek az irodalomnak.

Az én trükköm az volt, hogy azt mondtam, ezek a mai munkák a nagy orosz klasszikus irodalomnak a leszűrődései, de ahhoz, hogy a nagy klasszikus orosz irodalmat méltassuk, ahhoz a nagy francia regényírókat kell ismerni, hiszen az írástudás tőlük származik, ők az oroszok ihletői. Beszéljünk tehát Stendhalról vagy Flaubert-ról.

M. I. Hogy Csehovról vagy róluk, ugyanaz.

L. B. Persze. Emlékszel, együtt is írtunk munkákat.

M. I. Hű, de milyeneket! Iszonyúan kínlódva, te gépeltél vagy én gépeltem, és akkor te mondtad a szöveget, vagy én mondtam a szöveget.

L. B. Arra emlékszem, hogy én mindig komplikáltabb szöveget mondtam, mint te.

M. I. Mert te mindig komplikáltabban fogalmaztál.

L. B. Te pedig helyretetted azokat a kicsit elvont, nehézkes mondatokat. Mindig irigységgel és kis bosszankodással néztem.

M. I. Hát ez itt igazán fölösleges volt. Mert itt nem lehetett nagy baj.

L B. Á, nem. Emlékszem, egyszer az egyik műsorfüzet számára a lemorzsolódásról kellett írnunk egy darabot, arról, hogy az iskolából kimaradnak a gyerekek. De ne maradjanak ki. Laci nem morzsolódik le – ez volt a címe. Ültünk az írógép fölött és kínlódtunk…

M. I. Rettenetes, borzasztó sokáig tartott, amíg ezt a Lacit el tudtuk hitetni, bár elhitetni nem lehetett, mert nem volt élő figura.

L. B. Többnyire inkább átírtunk, dramatizáltunk. A rádió számára, meg a műsorfüzeteknek. Saját munkánk a saját színvonalunkon az 50-es évek elején meg nem jelenhetett.

M. I. Nem, erről nem is álmodhattunk.

L. B. Te valamelyik szakszervezetnél még szerkesztője is voltál az egyik füzetnek. Tudom, hogy sokat nevettünk azon, hogy miféle csasztuskákat közöltetek.

M. I. Nem, azt Lakatos István szervezte. S rengeteg költőt megmentett az éhhaláltól.

L. B. Bennünket meg két költő, a fővárosi népművelés vezetői, Reményi Béla és Hajnal Gábor mentettek meg. Ők, akik soha az Újholdban meg nem jelentek, támogatóink voltak. Nélkülük ezt a korszakot talán nem is tudtuk volna anyagilag átvészelni. Különben, minek is beszélek róla, nemcsak a Fabulya feleségeiben, hanem egyik legjobb, és hosszan-hosszan ki nem adott könyvedben, az Előadók és társszerzőkben megírtad tengődésünk tragikomédiáját.

M. I. Nehéz és ronda korszak volt. Mélypontja az 50-es évek eleje. Bár az én helyzetem picit könnyebb volt. A Vendégek a palackban című novelláskötetem furcsa módon még 49 elején megjelent. Azt az olvasók észrevették, olvasták.

L. B. 49 elején megjelent?

M. I. Igen. Még az Új Időknél a Művészeti Tanács, a gyalázatosan feloszlatott Művészeti Tanács támogatásával. Ezt Vidor Miklós, mint titkár, harcolta ki, sok egyéb kötet mellett. Meg is kapta érte a magáét.

L. B. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy az Írószövetség, amelynek volt ismerősünk, csaknem barátunk volt a titkára, Devecseri Gábor, Vidor Miklóst és Jékely Zoltánt 1950 körül szó nélkül kizárta. Az igazság kedvéért azt is el kell azonban mondani, hogy Devecseri Jékelytől később bocsánatot kért.

M. I. Nagyon kevesen kértek bocsánatot. Azért Devecseri 56 tájban, és 56 után az elítéltekért, Lakatos Istvánért például, elég sokat tett.

L. B. Devecseri igen. Sőt még Kuczka Péter is a bírói tárgyaláson, úgy 58-ban. De most térjünk rá arra, hogy mind a ketten az 50-es években kezdtünk ifjúsági regényeket írni. Ez volt megélhetésünk másik forrása. Én 51-ben írtam a Szebeni fiúk című történelmi regényt, aminek később hat kiadása jelent meg, sőt megjelent németül is, Ausztriában. A török időkről megírtam az Ezüstgarast. Még a hetvenes években is azzal utasította el újrakiadását egy funkcionárius: a törökök ugye az oroszok? Hát persze. Csak nem lehetett elismerni.

Te pedig írtad a Csutak-sorozatot. Mikor?

M. I. A Nagy Imre-beszéd után. 53 után, 54 táján írtam az első önálló rádiójátékot: Csutak a színre lép.

L. B. Az rádiójáték volt?

M. I. Először rádiójáték volt. Majd így következtek sorozatban a könyvek: Csutak a színre lép, Csutak és a szürke ló. Ez egy novellából készült. Majd Csutak a mikrofon előtt.

L. B. Sokkal később, tán a hatvanas évek végén egy Csutak-könyvet én is szerkesztettem, a Csutak és a gyáva Dezsőt.

M. I. Hogyne! Az már hangulatában, atmoszférájában egészen sötét, azt hiszem a legkomorabb írásaim között is kiemelkedően pesszimista.

L. B. Mint volt ifjúsági lektor mondhatom, az akkori felfogás szerint abszolút nem ifjúságnak való volt. De néhány jelenete feledhetetlen. Az állatkerti rész például remeklés.

M. I. Nem tudom. Nem tudom, hol vannak itt a határok. Később, amikor már jobb körülmények között jártam előadást tartani iskolákba, ha gyerekek hívtak meg, akkor minden rendben volt, ha tanárok, akkor bajok voltak. Volt olyan iskola, például a Tisza Kálmán téren, ahol gyerekek olyan könyveket említettek, hogy a tanárok bámulva és sajnos elég értetlenül hallgatták. Például olvasták az Egy ember álma c. könyvemet. Igenis, gyerekek! A gyerekkor egy csoda! Mindent onnan kapunk, és a gyerek hallatlanul érzékeny, néha kitűnően tud reagálni, tud észrevenni dolgokat. És ezért sírtam én mindig. Az iskolákban mindig kötelező olvasmányokról volt szó. Egy tanárnő például nagyon büszke volt arra, hogy ő milyen jól tudja ajánlani a kötelező olvasmányokat. Próbáltam, Isten bizony rosszmájúságomat visszafojtani, próbáltam rávenni arra, hogy feledtesse el a gyerekekkel azt, hogy kötelező. Csak az olvasmány legyen fontos. A kötelező szó mindent meg tud ölni. Az rettenetes! Véleményemre azt felelte: majd magával a könyvek útján találkozunk legközelebb.

L. B. Persze, ez már később volt. A három T irodalmi korszakának idején. Amikor már meg-megjelentünk a hatvanas években.

M. I. Azért nem volt ez egyszerű korszak még nagyon-nagyon sokáig. Emlékezzünk rá, hogy a Fabulya feleségei után, amelyet abszolút erkölcstelen regénynek ítéltek, csöndes szilenciumot kaptam. Nem mondták ki, hogy nem szabad megjelennem, csak éppen nem jelentem meg. Hosszú hónapokig.

L. B. Tudom. Bementem akkoriban az Élet és Irodalomhoz és azt mondtam, hogy szeretnék a Fabulya feleségei című könyvről írni, azt mondták: Mándy Iván olyan pályaszéli író, akiről nem írunk. Slussz!

M. I. Igen. Volt ilyen sunyi dolog épp elég. Az Új Tükör című lap megkért, mert tudták, hogy a futballt szeretem és ismerem, hogy írjak a két talán legnagyobb magyar csapatról, a Hungáriáról és a Ferencvárosról. Olyan novellaféléket. Világhírű csapatok voltak. Hát mit tudtam volna írni? Nem írtam volna mást akkor sem, ha főbe lőnek. Maximálisan dicsértem, furcsa módon először a Hungáriát. Lett erre egy szerkesztőségi összejövetel Szirmai Istvánnal, a Tájékoztatási Hivatal vezetőjével, aki irtózatosan letolta a szerkesztőséget, hogy ezt az írást erről a polgári csapatról közölték. Hogy a polgári kifejezésen még mit értett, azt nem tudom, de nyilvánvaló volt. Gusztusos dolog! Mire a Ferencvárosról szóló írást leközölték, hosszú hónapok teltek el.

L. B. Ez akkor volt, amikor Szirmai kirohant Örkény ellen és ellened. Az egyik külföldi lap idézte is kijelentését, hogy egyes kirívó jelenségektől eltekintve, irodalmunk szépen fejlődik. Ezzel szemben, tette hozzá a lap, Mándy azt mondja: „Döng a dob a dzsungelben: át kell írni, át kell írni!” Mert mindent át kellett írni.

Nézzük most azt, hogy hogyan enyhült lassan mindez, mert bizonyos emberek kiállása változtatott a helyzeteden. Megtörték körülötted a hallgatást.

M. I. Előbb a rádiónál. A rádió gyerekhangjátékokat közölt tőlem, majd mikor ezek írását abbahagytam, úgy tűnt, hogy kimaradtam a rádióból. Az irodalmi osztály nem szerepeltetett. Az egyszerűen ment. Nem vette észre létünket. Évtizedekig. Csak Albert Zsuzsa és Filippinyi Éva voltak kivételek. Az osztály vezetője leírta az egész társaságot.

L. B. Mondjuk ki nyíltan a nevét: Dorogi Zsigmond.

M. I. A rádiónál volt azért több kitűnő, segítőkész íróember is, például Czigány György. Ő le akart adni tőlem egy novellát, és bizony le is adott. Csakhogy nem az irodalmi osztályon, hanem a zenei osztályon dolgozott, és a zenei osztályon zene nélkül mégsem megy a dolog. A Kulikabátot mondta el Vass Éva, de úgy, hogy zenét kellett alá adni. Némileg zenésítve került a publikum elé a novella. Ez bizony sokat jelentett.

L. B. Az imént én arra is gondoltam, hogy voltak azért kritikusok, akik kiálltak melletted, nemcsak régi barátok, Rónay Györgytől kezdve, Nemeskürty Istvánon, Török Endrén át Vargha Kálmánig, vagy Szabó Edéig, hanem olyanok is, akik maguktól fölfedezték, hogy azokban a könyvekben, amelyeket kis példányszámban tőled kiadtak a hatvanas években, mégiscsak a magyar irodalomnak olyan értékei valósulnak meg, amelyekről sejteni lehet, hogy maradandóbb értékek, mint azok, amelyek vezető politikusok programjai szerint készültek el. Kik voltak ezek?

M. I. Vitányi Ivánt kell említenem elsősorban, aki a Valóságban írt tanulmányt A pálya szélén című könyvemről. Azt írta, mi volna, ha emberibb hangon beszélnének velem, jobbat tenne, nekem is, de nemcsak nekem, hanem az irodalomnak, a közéletnek is, és egyáltalán, a létezésnek.

L. B. Emlékszem rá. Érzékeny, sok mindenre felfigyelő, okos írás volt. Bátor és taktikus. Nem sokkal utána jelent meg a hangjátékaidból (nem a gyerekhangjátékaidból) egy kötet, Séta a ház körül címen. Csodálatosképpen a Kortársban írhattam róla. Idéztem is Vitányi Iván szövegét. Nagyon ügyes volt, mert azt mondta: rosszul bántunk, rosszul beszéltünk eddig veled. Eddig így beszéltünk Mándy Ivánnal: te Mándy Iván nem a mi emberünk vagy. Nem érted, ami nálunk történt. Az idő halad, s te mindörökre lapalji jegyzet leszel nálunk. Ezzel szemben, mondja Vitányi, így kellett volna beszélni: a szövetségesünk vagy, mert az fáj neked, ami nekünk: az ember és ember közötti viszonynak a rideg volta, embertelensége. Ebbe nem tudsz beletörődni.

A Valóságban jelent meg Vitányi cikke, ami pártlap volt. Ez volt tulajdonképpen az áttörés. De már ez előtt is volt az irodalomnak, az irodalmi életnek egy olyan búvópatakszerű fóruma, amely közölt bennünket: a katolikus Vigilia.

M. I. Ó, hát persze! Amit Rónay György szerkesztett. De hát neki is nehéz volt a helyzete, még a vallásos cél miatt is. Mégis Sík Sándorral együtt a vigíliások mindig megértették, hogy én az utcákról úgy írok, amilyenek az utcák, és amilyen hangulatot belőlem kiváltanak.

L. B. Igen, csakhogy Rónaynak, ami a szemléletet illeti, nem volt velünk szerencséje. Emlékszem arra, hogy a Vigiliában jelent meg Jékelynek egy világosan protestáns verse, a Középkori fametszet, melyben a csupa tornyok, csupa arany keresztek városába bátor új tanokkal érkezik a vándor – szemében szent nyakasság –, s „nem tudja még, hogy holnap fölakasztják”. Jékelyvel, Ottlikkal, Nemes Nagy Ágnessel, veled és velem csupa protestánst jelentetett meg a katolikus folyóirat. Emlékszem arra, hogy amikor Nemes Nagy Ágnesnek közölte a Lovak és angyalok című költeményét, egy idősebb kanonok szelíden, de határozottan kioktatta, hogy angyalok és lovak, ez a párosítás nem helyes, ezt egy igazi hívő ember nem teheti, sem azt, hogy almával kínálja az angyalokat, vagy olyasmit írjon egy angyalról, hogy „szárnyát csattogtatja olykor, mint egy szellőzködő madár”. Ez tiszteletlenség a szentekkel szemben.

Azért volt egy másik fórumunk is.

M. I. Volt bizony. A pécsiek lapja. Csorba Győzőé. Ők a legnehezebb időkben, a legnehezebb helyzetben is vállaltak bennünket.

L. B. Nevezzük meg a személyeket is, akik szerkesztették: Szántó Tibor, s mikor őt 57-ben becsukták, mert a Dunántúlt a forradalom után gyászkeretben jelentette meg, Tüskés Tibor, majd Szederkényi Ervin.

M. I. Tüskést megfosztották a szerkesztői állásától, mert Mészölyt közölt, még néhány költőt, s tőlem a Borika vendégeit.

L. B. Engem is közölt. Például Áprily Lajosról náluk tudtam először írni, aki szintén tabutéma volt, méltatni nem volt szabad. Ahogy jellemző volt az is a korszakra, hogy később 57 után, amikor az Élet és Irodalomban először írhattam Weöres Sándorról, csupán a műfordításairól írhattam. Műfordításai kapcsán loptam be a költészetének az értékelését.

M. I. Olyasmit is csináltak a pécsiek, amit addig soha senki. Szederkényi Ervin meghívta az Újholdat, s vendégszerkesztőként Lengyel Balázst. Egy teljes számot átadott.

L. B. Ez már 1984-ben volt. De a hatalom rosszallása miatt utólag igazoló jelentést kellett írnia. Szederkényi Ervin nagyszerű szerkesztő volt, és az ő hagyományát követve a Jelenkor ma is az egyik legjobb irodalmi folyóirat.

M. I. Ahol mindig otthont adtak és adnak nekünk. Emlékszem, és most visszalépek az időben, az Egyérintő című novellám 55-ben jelent meg náluk, amikor bizony nem volt felhőtlen, egyáltalán nem volt felhőtlen az égbolt. Iszonyúan megtámadták a lapot ezért a novelláért.

L. B. Hogy 53-tól lényeges enyhülés volt, ez az elképzelés irodalompolitikailag téves, tudniillik enyhülés volt, de csupán azok számára, akik már a Rákosi-rendszer mellett letették a garast, akik szerepeltek a Sztálin- és a Rákosi-antológiában, a felszínen maradtak és a felszínen voltak, azok valóban többet írhattak meg 53-tól kezdve. Számunkra és mindazok számára, akik nem írták meg az állásfoglaló írásokat, elenyésző volt a különbség.

M. I. Emlékszem, Gödöllőn együtt hallgattuk végig Nagy Imre beszédét Ottlik Gézánál. Megrendítő volt, hogy „a kis magyarokról” is beszélt. De utána Ágnessel egymásra néztünk és azt mondtuk: na jó, akkor több gyerekhangjátékot lehet átírni és esetleg írni is eredetit. Ebben semmi gúny nem volt, óriási megkönnyebbülés volt, de azért tudtuk, hogy továbbra is hol a helyünk.

L. B. Hát igen, a pálya szélén volt a helyünk.

M. I. Ez egy külön történet. A kritikusokban néha príma „érzékenység” dolgozik, sőt „mélylelkűség”. A pálya szélén c. regényem. Na igen! Itt a kritikusok megértették, hogy a pálya szélén milyen muris és milyen vicces állni és mennyi mélység van benne! Egyszerű lélek vagyok. Ez a regény a futballról szólt, és tulajdonképpen egy szenvedély története, valaki mindent odaad a csapatáért. Egy kapust kell megszereznie. Ezért végignéz egy tréningmeccset. A kritikus azt írta rólam, nahát ez az író, ez a Mándy meg a hozzá hasonlók nemcsak az irodalomban állnak a pálya szélén, hanem az életben is. Mi az élet? Ő tudja! Ugyebár a pályán, ahol ez a tréningmérkőzés folyt, melyen a kapus is szerepelt, akit Csempepempének majd meg kell szereznie, a játékosok tartózkodnak, a nézők, mint az a megfigyelő is, az a Csempepempe, aki a kapus játékát figyelte, egészen furcsa módon, a pálya szélén szoktak tartózkodni. No, ebből a kritikus kibontotta azt a „mély” szemléletet, hogy én kívül állok az életen, és mellékesen lepöccint engem az írói pályáról.

L. B. Eszembe jut az, hogy egyszer az első Újholdnak, a 46, 47-es Újholdnak egy volt munkatársával, aki hátat fordított nekünk, sok-sok év múlva találkoztunk, és Nemes Nagy Ágnes a találkozás során megkérdezte tőle – „Mondd, milyen lelkiismerettel fogadtad te el azt, hogy mibennünket lesodortak a pályáról és mi nem voltunk többé írók Magyarországon?” Mire azt mondta: „Hát kérlek, ha az ellenség csapatából kiállítanak egy embert, annak csak örülni lehet.” „Ja, te ellenségnek tartottál bennünket?” – kérdezett Ágnes vissza.

M. I. Jól mondod! Az elcsúszással együtt mondod jól, mert a pályán, azon a pályán, ahol még igazán futballoztak, ott legfeljebb ellenfél volt. Nemes vagy kevésbé nemes ellenfél. De itt bizony, ahogy te mondod és abban az esetben és annál az írónál, ott már ellenségről volt szó.

L. B. Az igazság kedvéért ismerjük el, hogy az idők lassan, lépésről-lépésre, de változtak. Mód volt arra, hogy megjelenjenek könyveink. Hogy csak önzően magamról beszéljek, elmondhatom, hogy az első tanulmánykötetem után, A mai magyar líra után, ami mondtam, 1948-ban jelent meg, 24 évvel később megjelent a következő. És a 70-es évek végétől kezdve sorra több is, csoda folytán még a mai szörnyű körülmények között is van új esszékötetem, a Visszatérés. (A Jelenkor jóvoltából.) A te könyveid is, kis példányszámban ugyan, de egyre-másra megjelentek. Sőt, az életműved kiadását is elkezdte a Magvető. Kis példányszámban ugyan, de egye fene.

M. I. Isten szerelmére, a példányszám igen fontos!

L. B. Fontos, de úgy gondolom, hogy az irodalom felszívódása, az értékek felszívódása lassú. Ha egy könyv 10 év múlva is könyv, és 50 év múlva is könyv, akkor az könyv. Akkor valamiképpen a magyar kultúrába beleszívódott. A mai fiatalok nehéz jövőjét tekintve – mások ugyan az ő nehézségeik, mint a mieink – csak szemérmesen és módjával panaszkodhatunk. (És főképp a tények rögzítése kedvéért.) Hiszen az utolsó tíz évben mégis elértünk egy olyan helyzetet, még a hivatal is kénytelen volt elismerni. Díjakat kaptatok, Ágnes és Pilinszky is, Te is. Még jómagam is. Igaz, mellőzéstekkel a díjak szinte nívótlanná váltak volna. Nemes Nagy Ágnes például egy teljességgel más klasszisú íróval együtt kapott Kossuth-díjat.

M. I. Nézd, ezzel nem kell törődni! Az ilyeneket észre sem szabad venni! Kaptunk mi elég pofont, elég sebet, ezek végig is fognak kísérni bennünket. Ne reménykedjünk!

L. B. Igen. Mindig azt gondoltam, hogy a mi életünk olyan, mint egy bokszmérkőzés, amit nem egyszeri kiütésig, hanem halálig kell vívni.

M. I. Pontosan.

L. B. És hogy miként küzdöttünk, milyen eredménnyel, majd elmondják az utánunk jövők.