A tokaji táborban

Az idei könyvhétre több magyar könyv jelent meg, mint bármikor az előző években. Több irodalmi folyóiratunk van, mint valaha volt. Irodalmunk területén tehát minden rendben van? Semmi sincs rendben. Az anyagi helyzet miatt az írók egy része s olvasók sokasága kiesnek. Még a kulturális információ is gyengülőben. Külön téma ez, mások biztosan elmondják.

Hogy változott-e 1990 után irodalmunk? Éppen 90 után? Bizonyosan változott. Már a gyökeresen új politikai helyzet következtében is. Jöttek-e új tehetségek? Feltűntek-e új nevek? Jöttek, feltűntek. Csak ez (részben) olyan ipiapacs-játék. Ki bújt, ki nem? Majd, igen majd később fogjuk igazán megtudni. Az irodalom értékelése lassan érő, meglepetéseket rejtő folyamat. Egy korszak befejezéséhez érve, mely a nagyszerű Nyugat-korszak végével zárul és érzékelhetően más beszédmóddal, más irodalmi struktúrákkal kezdődik, igen, egy ilyen időszakban nem lehet két-három év pillanat-adta kiemelésével mérlegelni. Illetőleg lehet is, kell is, de kétséges eredményű. El lehet mondani, hogy ígéretes prózai tehetségeket látni a fiatalok, fiatalabbak között, amilyen például Darvasi László; költőket ismerhetni meg, akikben, mint az egyik kritikus írja, úgy van az „eredeti” nyelv születőben, hogy érthetetlen gabalyodásnak látszik, de akik közül, – e kétséges értékű gabalyodáson túl –, érvényesebb tehetségek is számosan feltűnnek, csakhogy stabil létük az olvasó számára még alig kijegecesedett, s vannak – főleg ők láthatók – olyan kritikus tehetségek Takáts Józseftől, Keresztury Tibortól, Mészáros Sándortól kezdve Horkay Hörcher Ferencig, Csuhai Istvánig, Károlyi Csabáig és Baán Tiborig, akik nyilván nem kezdők a pályán, de az én kétséges felismerésem szerint a legutóbbi évek során bontakoztak ki, pontosabban: vettem őket észre. S mondhatnám, említhetném, pusztán egy-egy jó írás alapján Wirth Imréét különösen Pilinszky Apokrifjának megközelítéséért – ha a filozofikus versről más is a véleményem –, Juhász Anikóét, aki szintén filozofikusan, egyetlen Nemes Nagy Ágnes versről készített kiemelkedő tanulmányt.

Ám bárhogyan is ügyeskedem a kérdés körül, az az igazság: nem lehet irodalmunkat, mely pillanatnyilag szabad (elnyomástól nem csonkított) egyetlen tört időszakra redukálni. Már az előző tokaji irodalmi összejövetelen igyekeztem utalni arra, hogy talán nem elég szerencsés például egyetlen költői csoport számbavételének alapján karakterizálni irodalmunk alapozó létét; azt tenni talpkőnek, mellyel ők látják egykori fiatalságukban a jelenségeket. Elvileg jogos persze minden részletelemzés, mégis mi volna, ha nemzedékek szemhatára szerint formálódnék ki irodalmunk panorámája? Bárhogy is vesszük, itt negyvenöt éves elnyomásról és torzításról van szó, elnémult, megtöretett, a kor miatt kínnal kibontakozott, olykor nagyszabású életművekről. Írókról, költőkről, akik csoda folytán mégis zsenik lettek, ha évekig – ne felejtsük – mellékszereplők voltak is, náluk esetleg kevésbé kimagasló tehetségek mellett (lásd, Weöres példáját); prózaírókról, akik esetleg hirtelen felfutás után nem érték el azt, amit elérhettek volna, s akik egy tört művel a hátuk megett ma is közöttünk vannak az élet mai természetes kegyetlensége miatt csaknem elfeledve. Hadd ne mondjak – tapintatból – neveket. Három-négy próza-generáció egykor legalább biztató tehetségét sorolhatnám fel. Csak a halottak emlékét idézem – s őket is csak az anyaországból, holott az anyaországon túliak helyzete még inkább némaságra kárhoztatott. Olyan elfeledettnek tetsző prózaíróról beszélek, mint Birkás Endre, lásd az Elfelejtett embereket, olyan alig emlegetett, nagy erejű költőről, mint Hajnal Anna, olyan eszményi, független kritikusról, mint Rónay György. Olyan nevek soráról… De nem folytatom.

Egy elferdült múltat kellene helyreigazítani, ellenálló vagy éppen hatalom-pártoló divatoktól, nádszál-hajlékonyságtól függetlenül vitatkozni az értékek lehetőségéről. Azzal a sajátos mai divattal is szembeszállva, mely az értékeket „konzervatív” jelzéssel csaknem semmibe veszi (lásd például Lator Lászlót vagy Székely Magda megrázó költészetét) vagy a posztmodernség örve alatt a dilettantizmust isteniti, a posztmodernség bizonyosnak látszó értékei helyett. Mindez persze, nem a tokaji tábor feladata, hanem az egész magyar irodalomé. Jó ugyan, ha az utóbbi három év értékeit, előbbre lépését felfedezzük, jelezzük az új struktúrát, ami kialakul. Azt is, amit a fiatal jövő hoz. De talán még jobb volna negyvenöt év múltját (már a jövő számára is) tüzetesebben vizsgálat alá venni, s újra felfedezni azt, ami már nem ilyen-olyan divat, de stabilnak tetsző érték.

Rómából hazafelé, Ausztriában megszállva, a múlt héten azt álmodtam éjszaka, hogy Rónay Györggyel beszélek. Rengeteg levél volt az íróasztalán meg frissen kapott kéziratok. Nem hagyott beszélni. Azt mondta: „Vargha Kálmán tanulmánya azért jobb, mint a tiéd”. Ez fájt, éppen mert számomra feltétlen vélemény volt. Erre azt mondta még álmomban: „Nem baj, írni kell. Igazat, amennyire az ember képes.” Ő, aki egy csinált, hazug korszakban, a hatvanas években ellenállva, szinte szál magában tudta felmutatni az értékeket, nem nemzedéki, nem esetleges módon mondta ezt az „írni kell”-et. Ma sem lehetne másképp, más erkölccsel ismételni újra és újra.