Filozófia, tudomány, kritika

 

Radnóti Sándor Műelemzés és műbírálat, szigor és szolgálat című tanulmánya igazán magas szintű equilibrista mutatványa a filozófiai koncepció és módszer, az irodalmi tudományosság, valamint a műelemző gyakorlati kritika hármas egyensúlyának. S mint a bűvésznek, e hármasban két golyó van egyszerre a kezében, egy pedig mindig a levegőben. Bármennyire igyekszik is, igazán imponáló körültekintéssel, mindhármat egyszerre reálisan elhelyezni, két keze van csupán. A harmadik, a zsonglőr módon lebegő, ha váltakozik is közben, mégis túlnyomóan maga a kritika.

Az első kettő, vagyis a filozófikum-ideológikum, másfelől az úgynevezett irodalomtudomány, ha természetesen alapos funkciót tölt is be, kihagyhatatlan funkciót, mégis, jól tudjuk a mögöttünk eltöltött negyven év alapján, hogy többnyire kétes értékeket, gyorsan változó határhelyzeteket teremtett. Hosszú időn át bomló emlékeket és sebesen érvénytelenedő vagy meg-meghaladó tudományt. Ha nem aprózzuk az időt, ha nem azt nézzük, hogy egy-egy irodalomba induló nemzedék mikor lépett színre, mikor kezdte regisztrálni az irodalmi jelenségeket – sajnos erre a részlet-szemléletre a nemzedékek hajlamosak –, ha a negyven évet, a korfordulót tekintjük, akkor olykor – kiváló írók gyakorlata révén – időtállóbbnak, érvényesebbnek tűnik fel a kritika, mint az ideológikum vagy a tudományosság. Időtálló? A kritika? Nem rejlik ebben eleve ellentmondás? Hiszen a többi műfajhoz, a regényhez vagy a vershez képest a kritika, a tanulmány, az esszé nem porlóbb, gyorsabban avuló műfaj-e? Nem szeretnék kétséges műveltséget fitogtatva beszélni az angol esszé már a tizennyolcadik századvégi remekeiről, vagy kritikában a tizenkilencedik századi franciáról, próbáljunk kiszemelni, „örök-érvényességet” találni a magyar irodalomban. Mi az, amit nem homályosított el az olvasói feledés, a közöny? Bajza például ismert-e? Alig hinném, bár minden művét olvastam. Mondhatnánk viszont: Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk című műve, vagy Vörösmarty életrajza, az igen, az már inkább tudott. És némi könnyelműséggel improvizálva a sort: Péterfy Jenő Jókai-kritikái (bár elég kegyetlenek); Schöpflin: A magyar irodalom a XX. században. Alig hinném, hogy mondhatnám mellettük Ambrust vagy Ignotust, de ott van Babits, Az írástudók felelőssége, a Bergson-, a Vörösmarty-írások, a Keresztül kasul az életemen, az Írók a két háború között című kritika-gyűjtemény, Halász Gábor, Szerb Antal, Németh László, Rónay György esszéinek, kritikáinak ilyen vagy olyan része. S azok is olykor tankönyvekben vagy más művek igazságait, gondolatait ismételve, az eredeti mű személyes teljesítményét feledve jelennek meg mai irodalmunkban. Hiszen a kritika halhatatlansága többnyire a köztudattá-, közhellyé-válás.

Radnóti Sándor nem bontakoztatja ki – s ebben van némi igazsága – a marxista esztétika ránktelepedett ideológiai önkényét vagy azt a gondolkozási módszert, amely bár merőben más eszmerendszereket követve olykor mégis beszívódni látszik a fiatalabb nemzedékekbe, a múlt alapján észrevétlen hatva gondolkozásukba, holott a köldöknéző magyar gondolkozásból, valamint a marxista egyoldalúságból kiszabadultak. És a legkülönbözőbb filozófiai-esztétikai törekvéseket igyekeztek alkalmazni. Ilyen szabadítóan más volt Wellek-Warren: Theorie der Literatur című alapmunkája, majd a strukturalisták mozgalma, szemiológiává fejlesztve Saussure, Freud és Marx alkotta intellektuális „szentháromságát” (a magyar irodalomtudósok – ha jól emlékszem – egész könyvet készítettek egyetlen mű, az Ősz és tavasz között elemzése alapján); végül velük szemben ott vannak a fenomenológiai iskolák (Heidegger, Gadamer) és így tovább, hol termékeny, hol olykor kétes visszhanggal. Pillanatig sem tagadom, egy véleménnyel vagyok Radnóti Sándorral, hogy a kritika olyan átmeneti jelenség, amely egyik végén a filozófia, másik végén a művészet áll, közeledve hol az egyikhez, hol a másikhoz. E többféle, többirányú igény felélesztésének szükségletét természetesnek tartva, éppen az egysíkúság az, amely a kritika gyakorlatában olykor pragmatizmusával kétséget ébreszt. Rónay György mondta egyszer azt nekem, hogy bár becsüli, sokra tartja ezt vagy azt az iskolát, filozófiai rendszert, de ő alapjában eklektikus, vagyis annak a módszerével közelít, amelyet a kritikaírás kézben az érték kitapintására, az esztétikai érték megközelítésére a legmegfelelőbbnek gondol. Hiszen még az is tény, hogy nemcsak a művészet maga, hanem a gondolati rendszer, a filozófia is változik, a kritika pedig – s ebben azt hiszem Radnóti Sándor egyetért – nem annyira a filozófiától, hanem az ízléstől, az esztétikai érzék sok mindent számbavevő, alaposan körültekintő értékétől függ. Ha tetszik, hármas függőségben vagyunk: a filozófiától, az alakuló művektől és a művek által létrehozott kritikától. Relativizmus ez, mégha egyik ága olykor egyeduralomra tör is, akár mondjuk a német-szovjet fogantatású Lukács-iskola, vagy akár egy gyökeresen más német esztétika-elmélet, vagy francia, angol, vagy akár egykori orosz. Egyik másik – jól tudtuk és tudjuk – hathat természetesen serkentőleg, bár kétségtelen, hogy az iskolák egy része, különösen a német filozófiai esztétika – a németekre jellemző módon – saját kategorikus fogalmi rendszert, nomenklatúrát igyekszik létrehozni, ismert fogalmainkat, jó magyar szavainkat olykor madárnyelvre kényszerítve. Hiszen korunk irodalomtudományának alapfogalmai már régebbről jól ismertek, mondjuk például az alanyi líra-magatartással szemben a szerepjátszó vagy az objektiváló költészet, de csak újabban formálódott ki a tudományban olyan formalizmus, mely a „hermetikus tárgyiasság ontikus beszédformájáról”, „a poétikai modalitás megnyilvánította elvontabb létszemlélet szintjéről” vagy „az egyéniséget integráló világértelmezésről” értekezik.

Ám, ha imént ugyan kimazsoláztam is Kulcsár Szabó Ernő írásából egyet s mást, ami furcsának tetszhet, az ő magyar irodalomtörténete (1945–1991) gondolatgazdag. Rendszerezése a maga szempontjából helytálló, értéket teremtő és az ő műnyelve – ha nehezen is – de megtanulható. Isten neki! Értékeléséről persze lehet vitatkozni – minden irodalomtörténet vitatható – s mellőzöm is az olyan téves, képtelen minősítést, hogy pl. Szabó Lőrinc Tücsökzenéjében „a kései József Attila költészetének nyelve öröklődött uralkodóan tovább” (aligha hinném, hogy Kabdebó Lóránt nagy monográfiája ilyesmit mondana) vagy hogy Nemes Nagy Ágnes „műfordítói munkásságának középpontjában a klasszikus német modernség alkotásai állnak”. Mert legalább annyira a franciák állnak, klasszikusok és modernek. Vagy hogy Kulcsár Szabó irodalomtörténetéből Jékely Zoltán értékelése csaknem teljesen kimaradt, míg Páskándi Géza fejezetet kapott. Leginkább mégis Weöres miatt vitázom, kit Kulcsár Szabó Ernő magatartás-formája, filozófiai tendenciája miatt kevésbé értékel, holott költői-esztétikai értéke a legjobbak mellett is kimagaslik.

A bonyolító elméleti rendszerezéssel szemben, jól mondja Radnóti Sándor, a kritika (és persze az irodalomtörténet) közönséghez kötött, szolgáló és szolgáltató funkciójú; legalábbis az adott többi kritikával, az adott irodalommal kell beszélgetnie. Sőt azt is elmondja, hogy a kritika tárgya az irodalom irodalmisága, a szövegközelség, szövegszerűség, a műalkotás, mint valódi műalkotás. Az a döntő, idézi Dérczy Pétert, hogy „a mű megfelel-e az irodalmiság feltételeinek és milyen mértékben felel meg a poétikai megalkotottságnak egyfelől, másfelől történelmi kontextusba helyezve, a kontextus mértéke szerint milyen dialógust képes folytatni a befogadóval.” Így igaz. Radnóti azért amellett hangsúlyosan mondja – mert bizony ez sem feledhető el –: „a kritikai értékelést nem lehet elvégezni egy művileg megtisztított terepen, nem lehet (puszta) irodalmi mértékkel meghatározni.” Sőt, a mai műbírálat egyes jelenségei miatt Domokos Mátyás „dühromairól” beszél és a tudományos műelemzés értékét is megkérdőjelezni véli a kritika védelmében, holott néhány mondat után maga mondja, hogy ha a kritikus nem hajtja végre tudományos ismereteinek transzformációját a köznyelvre, akkor súlyos hibát követ el. Ismét így igaz. De akkor milyen alapon utasítja vissza Domokos Mátyás érveit?

Összefoglalva: a tanulmány gondolati tartalma mögött áll egy olyan ambivalencia. mely nem meri elismerni az alkotó irodalomtudomány és a kritika bizonyos természetes szubjektív voltát; azt, hogy negyven éven keresztül egy lapos álobjektivitás igényét követve az irodalomtudósi és kritikai munkák természetes jellege elsikkadt, hosszú időre elsikkadni látszott, holott a művek szenvedélyes élményi mivolta teszi a tudománynak, kritikának azt a savát-borsát, amely nemcsak köznyelvre fordítható, hanem az olvasónak élvezetes is. Ahogy ilyen, merőben élvezetes Babits Az európai irodalom története, így élvezetesek többnyire a Babits-esszék, Szerb Antal munkái – még az olykor a puszta felsoroláshoz tapadó A világirodalom története is, aztán Halász Gábor századvégi esszéi, Rónay Györgynek talán némileg túl részletező, túl „tudományos” Petőfi és Ady közöttje, ám s mellette a hatvanas években egyedülálló kritikai az Olvasás közben, a Nagy nemzedék, a Fordítás közben – hol volt akkor a hivatalos magyar kritika? Majd Komlós Aladárnak a tisztes századvégi monográfiával szemben élménykeltő újdonsága a harmincas években, az Új magyar líra. A művek sorolását, ha nem is túl méretezett a soruk, így folytathatnám. De elég. Ez a szubjektív-szuggesztivitás, az élménytudó alkotói teremtés akkor is érték lehet, ha egy s más tételezése a mi szemünkben a jelenben, sőt már a múltban is olykor téves volt, lásd például Szerb Antalnak Arany finitizmusáról készített eszmemenetét, mely az akkoriban a divatos Vándor és bujdosó nyomán íródott (Prohászka Lajos). De ott van Szerbnek a pompás Hétköznapok és csodák című könyve, mely okosan-szellemesen beleszuggerálta irodalmi tudatunkba a huszadik század első felének külföldi regényeit úgy, hogy a kiadók 10–20–30 éven keresztül fordíttatták magyarra az általa ismertetett műveket.

Visszatérve, bizonyos persze, hogy manapság nagy hézag van a nemzedékek között, magamban is érzem példáim olykori távolságát, másokban, a csak nemzedékükre figyelő kritikustársak szemléletén is észreveszem, mindkettőt szomorúan veszem tudomásul. Van persze azonban más egyszerű időkülönbség, egy-egy esztétikailag döntő pillanatnak fel nem ismerése, vagy éppen fölös átértelmezése. Ott van például Radnóti Sándor Weöres- és Pilinszky-megítélése. Azt mondja Radnóti, hogy Weöres „messzire vezethető eredményekkel kecsegtet”. (Hát persze, József Attila után ő ennek a kornak a zsenije.) Pilinszkyről viszont azt mondja, hogy kései verseiben „eszmetörténeti, bölcseleti, teológiai tudással” felgazdagítja költészetét. Rónay György is, akinek katolicizmusa nem vonható kétségbe, megírta, hogy magas esztétikai szempontból legalábbis kétes eredményű a teológiai tudással való „ösztönzés” vagy öntözés. Pilinszky költészetének legtelje, a Harmadnapon (1959!) ezt nem is igényli. Az, úgy ahogy van, káprázatos remeklése irodalmunknak.

Mert erről van szó, ez a ceterum censeóm, az irodalom, a költészet nem direkt filozófiai-teológiai tartalmú, legföljebb súrolja a filozófiát sejtelmes erejével. Sejtetni tudja a létezést – ahogy Ottlik mondja: „érzetet” teremt, életérzést sugalmaz. Az immanensben jelezni képes a többletet, a magasságot, a transzcendenst. S ez nemcsak a költői, szépprózai művekre vonatkozik, hanem olykor az irodalomtörténeti munkákra, igen, még a kimagasló kritikára is. Abban is jelen van a „megírottság” varázsa, érvényes pillanata.