Irodalmi életünkből

 

Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs és Vas István levelezéséből

A következő öt levél egy hajdani elvi vita emléke. A „Hagyomány és avantgarde” című cikkem világít rá arra a konfliktusra, amely 1969–70-ben a levelek megírásához vezetett. Megjelent a „Hagyomány és kísérlet” c. kötetben.

Meddig tartottak az ötvenes évek?

A tokaji írótábor a művészeti autonómia kérdéskörét 1968 és 1992 között kívánta vizsgálat tárgyává tenni. Érthetően, mivel 1968 után kitapintható, nagyon is szembeszökő az ellentét a hivatalos irodalompolitika hívei és az autonómia széles, egyre határozottabb követői között. Magam is olyanképpen szoktam fogalmazni: meddig tartottak az ötvenes évek? A matematikát megcáfolva a hetvenes évekig. De egy-egy történelmi folyamatban ha bizonyosan vannak is határok, ezek a határok az egyéni döntések és a döntések körülményei miatt olykor óvatosságra intenek. Hiszen ha jobban megfontoljuk, a folyamat kezdete 1945, vagyis egy haladó, humanista lelkesültség a fasizmus és a nácizmus megdöntésének pillanatában. Majd jön az elkövetkező évek után – kinek-kinek felébredése szerint – a dezillúzió, az írói-szellemi autonómia elpusztítása, akár elhallgattatással, akár az autonómiát megtagadó belső kényszer vállalásával. Barátaim, idősebb vagy velem egykorú írótársaim szempontjából ez nagyjából 1947–48-ra s főként 49-re tehető. De a nagy összefüggések szempontjából hozzáfűzném, hogy nem is egészen 1945 itt a határ, hanem a húszas-harmincas évek, itt rejlik egy általános történelmi tragédia, melynek során a legkiválóbb elméket megragadó szocialisztikus humanizmus megkérdőjeleződik és megy tönkre, lásd a harmincas évek koncepciós pereit a Szovjetunióban, a spanyol polgárháború tényeit. Gide és például az Eliot utáni költőnemzedék „Oxford Poets” (Auden, Spender, MacNeice) dezillúzióját.

Mindezek ellenére annyi biztos, hogy elvileg az írói autonómia könnyen megfogalmazható. Akár a klasszikusok jelzése alapján, akár az újabb alkotók tézisei szerint. Kölcsey „keble Istenének” ír. Kosztolányi azt mondja „én önmagamat önmagammal mérem”, József Attila – hogy a metafizikus szemléletre is példát mondjunk sok megfogalmazása közül – így ír: „majd én feloldozom magam – ki él segít nekem”. Nemes Nagy Ágnes azt mondja: „az ember nem célból ír, hanem okból”. Az a kérdés, hogy az író célból ír-e, vagyis követelményt teljesít-e írás közben vagy okból, keble istene szerint, nyilván döntő különbség. Ha egy nagy jelentőségű költő fiatalsága hevében azt mondja: „Pártom te kardos angyalom öledben én sem alhatom” – nem ugyanaz, mint az a líra, mint amit megtalálunk a Sztálin és Rákosi antológiákban – sajnos kiváló költők írásaiban is. Ebben már többnyire egyértelmű az autonómia hiánya, a körülmények kényszere, amely vagy az egzisztencia biztonságára megy, azt kívánja menteni vagy a túldimenzionált karriervágyra. A tér és idő koordinátái kényes disztinkcókat igényelnek persze 1968 után is, de kivált 1945 után. Hadd mondjak egy végletes példát. Ha a tankönyvből is jól ismert és ezerszer hallott Tavasz Magyarországon című verset idézzük vagy a költőnek Rákosiról szóló versét, amely így hangzik: „az első szó róla beszéljen / csak őt dicsérje a zömök / férfit, akit tizenhat évig / tiltottak tőlünk börtönök”, akkor el tudom képzelni (nehezen ugyan), hogy az író okból írta a verset, autonóm cselekvéssel. A tengernyi vonalas szemetet, melyet a párt irodalompolitikája hívott életre, azért persze fölösleges óvatosan mérlegre tenni.

Mégis, mint célozni igyekeztem, az átbillenés az autonómiából a célirodalomba problematikusabb, mint ahogyan azt gondolni vélik azok, akik a hetvenes, nyolcvanas években kisebb nyomás alatt voltak és más szellemi közegben éltek. A határokat így tagolnám: 1949-től 58-ig csaknem teljesen megszűnik az autonómia lehetősége. (Csak zárójelben: az alkotók vagy csak asztalfióknak írnak, vagy megpróbálnak elég fájdalmas és egy rövid ideig kompromisszumra hajlamos állapotokat teremtve: írónak maradni.) De az a pillanat, amikor Horváth Márton, a Szabad Nép szerkesztője kinyilvánította: nem az a kérdés, hogy milyen módon írunk, realizmus vagy szocialista realizmus szerint, hanem az, hogy lelkesítjük-e a harcra kész magyar honvédeket, ez kiküszöbölte minden kompromisszum lehetőségét. Amikor később a Magyar Írók Szövetsége lepedőnyi kérdőívet nyomott az írók kezébe, és azt kitöltve egyenként kellett megjelenni a bizottság előtt, egyik esszéista barátom, a kitűnő Vajda Endre így értesített bennünket várakozókat: „Vigyázzatok, pénzt is kínálnak!” Kassák Lajos mellettem ülve, így mutatta meg kitöltetlen kérdőívét: „Beteg vagyok, semmit sem dolgozom”.

Az úgynevezett három T korszaka persze más volt. Azért igyekeztem a másságáról most egyelőre nem beszélni, mert, ha elfelejtődik is a múlt, a két időszak mégiscsak egynemű. 1984-ben, igen 1984-ben az egyik áprilisi Népszabadság cikk azt írja, hogy az alábbi irányelvek „sok lényeges vonatkozásban méltán máig érvényesek.” „A revizionizmus és az ellenforradalom számlájára írandó az is, – mondja a Népszabadság – hogy – főleg fiatal – művészeink egy részére nagy hatással vannak a polgári dekadencia különböző irányzatai a naturalizmustól a szürrealizmusig s alkotásaikkal művészileg is zsákutcába jutottak. Egyesek felújítanak olyan régi, formalista törekvéseket, amelyeken a legjobb művészek nemcsak a szocialista, hanem a kapitalista országokban is már régen túljutottak…” S még egy idézet, igaz korábbi, a Kortársból: „Ottlik, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy megjelentetése szocialista irodalmunk fölös luxusa.”

Újra csak azt ismétlem: nem 68-tól 1992-ig terjed itt az autonómia problémája; az 1949-től kiformálódott kor lényegében egynemű. Csak egymástól elkülönülő etapjai vannak, melyek a kemény és puha diktatúra címkével ruházhatók fel. Mivel a kemény diktatúra egy-egy distinktívebb jellegzetességét a fiatalabb nemzedék kevésbé ismerheti, hadd álljon itt néhány példa. Elsőnek hadd idézzem Kassák Lajos Szénaboglya című napló-könyvének 1955 márciusára vonatkozó részletét: „Időnként, ha már nagyon terhesnek érzem a magányosságot, benézek a Hungáriába. A 19-es forradalom után hét évig éltem emigrációban, és most megállapíthatom, hét év óta ismét emigrációban kallódom. Úgynevezett belső emigrációban. Hogy melyik volt elviselhetőbb? – Úgy érzem: az előbbi. Hiszen akkor gyilkos ellenségek elől mentettem az életemet, most elég kíméletes gesztussal kiütötték kezemből a tollat. Kicsodák? Az írók – nyilván felsőbb utasításra… Megkaptak minden (nagyon sok esetben túlzott) anyagi és erkölcsi támogatást az államtól, s ma fájdalmasan érzik, hogy közepes írókból kitüntetésekkel díszített, anyagi jóléttől kövérre dagadt kincstári hivatalnokokká alakultak át… Nyüzsögnek a Hungáriában, és nem tudják, hogy mitévők legyenek önmagukkal. Nem mernek kilépni a jól jövedelmező szolgálatból, és szeretnék visszakönyörögni magukat a magyar irodalomba… Olykor-olykor én is benézek ebbe a vásárian pompás gyűjtőmedencébe, s amíg a mai kollégák siralmait hallgatom, eszembe jut, hogy kirojtozódott nadrágban Karinthy Frigyes itt írta az Esik a hó nagyszerű novelláit, itt szomorkodott Szép Ernő, itt izgult Kosztolányi, itt születtek Tóth Árpád barnafürtös fejében a pompás rímek, és még hányan zsúfolódtak és lelkesedtek ott fönt a karzaton, ami egy óriási hajóhoz hasonlított, ami kincsekkel terhelten halad előre sziklák és zátonyok között, és Osvát Ernő a kormányosa.”

Kassákról – bármennyire folytatni lehetne a még sokkal súlyosabb idézeteket – csak annyit, amit általában nem tudnak. 1957-ben a puha diktatúra csábítása kedvéért, két igen neves és máskülönben érdeméhez méltó író lett Kossuth-díjas – csak ne lett volna az a szörnyű politikai szituáció, ami volt. Kassák akkor nem fogadta el a Kossuth-díjat, amelyet a hatalom neki felkínált. Az ő Kossuth-díja sokkal későbbi.

Ami az én korosztályomat illeti, abból is kiemelek egyet s mást. A kötelező szemináriumokat például, melyek a párttörténet megjelölt fejezeteinek didaktikus kikérdezései voltak. A leckék felmondása az írók számára egzisztenciális kényszer volt – igaz, másoknak, sajna, kiemelkedésre alkalmas lehetőség is. Olyan kiváló idős író, mint például Nagy Lajos is kénytelen volt a szemináriumokon részt venni. Akit az Írószövetségből kiközösítettek, tagságát megszüntették, mint például Jékely Zoltánét, Vidor Miklósét vagy Rónay Györgyét, annak igen kétséges volt a státusa. Rónaynak és Vidornak például jó darabig még fordítást sem adtak, Rónay Victor Hugot például Pilinszky nevén fordított, Vidor egy s más alkalommal Nemes Nagy Ágnesén. Abban a szemináriumi csoportban, amely nagyjából az egykori Újhold-körből állt, Kormos István olykor bohém könnyelműséggel elmulasztotta a részvételt, s ezért a vezetőség Vas Istvánt bízta meg, hogy a jelölt napon értesítse Kormost, hogy biztosan jelen legyen. Hogy ez képtelenség, kitalált mese? Ilyen kényszerhelyzetben hogyan is lehet tekintélyes, autonóm író? Nos csak az atmoszféra kedvéért, egy másik eset. Az éjszaka közepén harsányan csöngettek Nemes Nagy Ágnessel közös lakásunk ajtaján. De semmi baj, hála istennek, csak egy távirat: „Sztálin ódádat hétfőn délig várjuk. Írószövetség.” Nem írta meg, és nem lett semmi baj. De azért az idegek olykor meg-megfeszültek. Egyik társunk, a szövetség nyilvános ülésén felszólalásában így nyilatkozott Pilinszky jelenlétében: „Pilinszky is ellenség.”

Egykori társunk, akiről előbb is, később is sok jót tudok, nyilván rég elfelejtette már ezt az epizódot. Pilinszkynek azonban nem voltak jó idegei. A költők már ilyenek vagy ilyenek is. Nem tudta, hogy kiközösítve azon nyomban el kell-e hagynia a termet vagy csak némán lapuljon. Elvégre történt egy s más ebben a korban.

De hagyjuk a múltat, mely nyomorúságában hosszan árad, s akik nem élték át azoknak még unalmas is. Érdemes inkább az autonómia fogalmát tekintve egy disztinkciót tenni. Azt, hogy szélsőségeit tekintve polgári-jogi, vagy írói-e az autonómia? Még ha rengeteg átmenet van is a kettő között. Még ha az 1968 és 92 közötti időszak a múlttal szemben a kényszerű vagy látszólagos passzivitással szemben csaknem egyértelműen aktívvá válik, ugye emlékszünk, az Írószövetség közgyűlése szembefordul a funkcionáriusokkal, és különösen az 1980-as évek végén, az írók egy csoportja a párt egy csoportjával közösen harcot hirdet a hatalom ellen. A polgári-jogi autonómia – bármilyen nemes erkölcsi alap áll is mögötte – nem azonos azonban vagy csak nagyon ritkán azonos azzal az írástudói erkölcsi alappal, amelyről mint világítótoronyról Babits beszél. Babits azt mondja a kor kérdése erkölcsi kérdés. Méghozzá az írástudók kérdése. De emelt kérdés. Okból támadt kérdés. Ahogyan Poszler György írja Az írástudók autonómiája című cikkében nem gyakorlati jogi, nem hétköznapi politikai, hanem ünnepi-morális szintű. Más kérdés, hogy a gyakorlati-jogi is hordoz magában bőven, hordozhat magában erkölcsöt. De azt a szakralitást, amelyről Babits beszél, amely az ő írói készsége, szelleme nyomán jön létre nem teremti meg a pragmatizmus. Poszler azt mondja messzemenően kihegyezve a gondolatmenetet: „az írástudónak dolga az Evangélium, a katonáé a Szolgálati szabályzat”. A kemény és puha diktatúrát ábrázolva így beszél: „Az életet gyilkoló gyakorlati dogmatizmusban sokan pusztultak, a többek vagy sokan közülük épen maradtak. Az erkölcsöt romboló elméleti cinizmusban kevesen pusztultak, a többiek vagy sokan közülük emberileg károsodtak.”

Azt, hogy ez a károsodás mekkora volt, akkor tudjuk igazán, ha némileg visszatekintve egy történelmi véletlen roppant szerencséje következtében látjuk mi lett a vállvetve egymás mellett harcolókból. Milyen fenekedő harc keletkezett köztük most már egymás ellen. Márai Sándor Ami a naplóból kimaradt című könyvében Babits nyomán ezeket írja: „…aki a nemzeti, faji, vagy osztály-érdek szolgálatába szegődik, s a reális szolgálat érdekében megtagadja az abszolút Igaznak, Jónak, Szépnek, Erkölcsnek hirdetését – tehát csak azt hirdeti, ami a nemzet, fajta, vagy az osztály érdekében igaz, jó, szép, vagy erkölcsös, – elárulta papi voltát, alkalmazottja egy gyakorlati érdekszövetségnek, ami lehet a haza, az egyház vagy egy párt, oly mindegy…”

Bármennyire szorongatottak vagyunk mi nemzetileg, s élünk mi magunk sebeket osztva s kapva, mai íróként nem ártana arra az írástudóktól érkező Világítótorony-fényre többet s igazabbul figyelnünk.

 

Filozófia, tudomány, kritika

 

Radnóti Sándor Műelemzés és műbírálat, szigor és szolgálat című tanulmánya igazán magas szintű equilibrista mutatványa a filozófiai koncepció és módszer, az irodalmi tudományosság, valamint a műelemző gyakorlati kritika hármas egyensúlyának. S mint a bűvésznek, e hármasban két golyó van egyszerre a kezében, egy pedig mindig a levegőben. Bármennyire igyekszik is, igazán imponáló körültekintéssel, mindhármat egyszerre reálisan elhelyezni, két keze van csupán. A harmadik, a zsonglőr módon lebegő, ha váltakozik is közben, mégis túlnyomóan maga a kritika.

Az első kettő, vagyis a filozófikum-ideológikum, másfelől az úgynevezett irodalomtudomány, ha természetesen alapos funkciót tölt is be, kihagyhatatlan funkciót, mégis, jól tudjuk a mögöttünk eltöltött negyven év alapján, hogy többnyire kétes értékeket, gyorsan változó határhelyzeteket teremtett. Hosszú időn át bomló emlékeket és sebesen érvénytelenedő vagy meg-meghaladó tudományt. Ha nem aprózzuk az időt, ha nem azt nézzük, hogy egy-egy irodalomba induló nemzedék mikor lépett színre, mikor kezdte regisztrálni az irodalmi jelenségeket – sajnos erre a részlet-szemléletre a nemzedékek hajlamosak –, ha a negyven évet, a korfordulót tekintjük, akkor olykor – kiváló írók gyakorlata révén – időtállóbbnak, érvényesebbnek tűnik fel a kritika, mint az ideológikum vagy a tudományosság. Időtálló? A kritika? Nem rejlik ebben eleve ellentmondás? Hiszen a többi műfajhoz, a regényhez vagy a vershez képest a kritika, a tanulmány, az esszé nem porlóbb, gyorsabban avuló műfaj-e? Nem szeretnék kétséges műveltséget fitogtatva beszélni az angol esszé már a tizennyolcadik századvégi remekeiről, vagy kritikában a tizenkilencedik századi franciáról, próbáljunk kiszemelni, „örök-érvényességet” találni a magyar irodalomban. Mi az, amit nem homályosított el az olvasói feledés, a közöny? Bajza például ismert-e? Alig hinném, bár minden művét olvastam. Mondhatnánk viszont: Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk című műve, vagy Vörösmarty életrajza, az igen, az már inkább tudott. És némi könnyelműséggel improvizálva a sort: Péterfy Jenő Jókai-kritikái (bár elég kegyetlenek); Schöpflin: A magyar irodalom a XX. században. Alig hinném, hogy mondhatnám mellettük Ambrust vagy Ignotust, de ott van Babits, Az írástudók felelőssége, a Bergson-, a Vörösmarty-írások, a Keresztül kasul az életemen, az Írók a két háború között című kritika-gyűjtemény, Halász Gábor, Szerb Antal, Németh László, Rónay György esszéinek, kritikáinak ilyen vagy olyan része. S azok is olykor tankönyvekben vagy más művek igazságait, gondolatait ismételve, az eredeti mű személyes teljesítményét feledve jelennek meg mai irodalmunkban. Hiszen a kritika halhatatlansága többnyire a köztudattá-, közhellyé-válás.

Radnóti Sándor nem bontakoztatja ki – s ebben van némi igazsága – a marxista esztétika ránktelepedett ideológiai önkényét vagy azt a gondolkozási módszert, amely bár merőben más eszmerendszereket követve olykor mégis beszívódni látszik a fiatalabb nemzedékekbe, a múlt alapján észrevétlen hatva gondolkozásukba, holott a köldöknéző magyar gondolkozásból, valamint a marxista egyoldalúságból kiszabadultak. És a legkülönbözőbb filozófiai-esztétikai törekvéseket igyekeztek alkalmazni. Ilyen szabadítóan más volt Wellek-Warren: Theorie der Literatur című alapmunkája, majd a strukturalisták mozgalma, szemiológiává fejlesztve Saussure, Freud és Marx alkotta intellektuális „szentháromságát” (a magyar irodalomtudósok – ha jól emlékszem – egész könyvet készítettek egyetlen mű, az Ősz és tavasz között elemzése alapján); végül velük szemben ott vannak a fenomenológiai iskolák (Heidegger, Gadamer) és így tovább, hol termékeny, hol olykor kétes visszhanggal. Pillanatig sem tagadom, egy véleménnyel vagyok Radnóti Sándorral, hogy a kritika olyan átmeneti jelenség, amely egyik végén a filozófia, másik végén a művészet áll, közeledve hol az egyikhez, hol a másikhoz. E többféle, többirányú igény felélesztésének szükségletét természetesnek tartva, éppen az egysíkúság az, amely a kritika gyakorlatában olykor pragmatizmusával kétséget ébreszt. Rónay György mondta egyszer azt nekem, hogy bár becsüli, sokra tartja ezt vagy azt az iskolát, filozófiai rendszert, de ő alapjában eklektikus, vagyis annak a módszerével közelít, amelyet a kritikaírás kézben az érték kitapintására, az esztétikai érték megközelítésére a legmegfelelőbbnek gondol. Hiszen még az is tény, hogy nemcsak a művészet maga, hanem a gondolati rendszer, a filozófia is változik, a kritika pedig – s ebben azt hiszem Radnóti Sándor egyetért – nem annyira a filozófiától, hanem az ízléstől, az esztétikai érzék sok mindent számbavevő, alaposan körültekintő értékétől függ. Ha tetszik, hármas függőségben vagyunk: a filozófiától, az alakuló művektől és a művek által létrehozott kritikától. Relativizmus ez, mégha egyik ága olykor egyeduralomra tör is, akár mondjuk a német-szovjet fogantatású Lukács-iskola, vagy akár egy gyökeresen más német esztétika-elmélet, vagy francia, angol, vagy akár egykori orosz. Egyik másik – jól tudtuk és tudjuk – hathat természetesen serkentőleg, bár kétségtelen, hogy az iskolák egy része, különösen a német filozófiai esztétika – a németekre jellemző módon – saját kategorikus fogalmi rendszert, nomenklatúrát igyekszik létrehozni, ismert fogalmainkat, jó magyar szavainkat olykor madárnyelvre kényszerítve. Hiszen korunk irodalomtudományának alapfogalmai már régebbről jól ismertek, mondjuk például az alanyi líra-magatartással szemben a szerepjátszó vagy az objektiváló költészet, de csak újabban formálódott ki a tudományban olyan formalizmus, mely a „hermetikus tárgyiasság ontikus beszédformájáról”, „a poétikai modalitás megnyilvánította elvontabb létszemlélet szintjéről” vagy „az egyéniséget integráló világértelmezésről” értekezik.

Ám, ha imént ugyan kimazsoláztam is Kulcsár Szabó Ernő írásából egyet s mást, ami furcsának tetszhet, az ő magyar irodalomtörténete (1945–1991) gondolatgazdag. Rendszerezése a maga szempontjából helytálló, értéket teremtő és az ő műnyelve – ha nehezen is – de megtanulható. Isten neki! Értékeléséről persze lehet vitatkozni – minden irodalomtörténet vitatható – s mellőzöm is az olyan téves, képtelen minősítést, hogy pl. Szabó Lőrinc Tücsökzenéjében „a kései József Attila költészetének nyelve öröklődött uralkodóan tovább” (aligha hinném, hogy Kabdebó Lóránt nagy monográfiája ilyesmit mondana) vagy hogy Nemes Nagy Ágnes „műfordítói munkásságának középpontjában a klasszikus német modernség alkotásai állnak”. Mert legalább annyira a franciák állnak, klasszikusok és modernek. Vagy hogy Kulcsár Szabó irodalomtörténetéből Jékely Zoltán értékelése csaknem teljesen kimaradt, míg Páskándi Géza fejezetet kapott. Leginkább mégis Weöres miatt vitázom, kit Kulcsár Szabó Ernő magatartás-formája, filozófiai tendenciája miatt kevésbé értékel, holott költői-esztétikai értéke a legjobbak mellett is kimagaslik.

A bonyolító elméleti rendszerezéssel szemben, jól mondja Radnóti Sándor, a kritika (és persze az irodalomtörténet) közönséghez kötött, szolgáló és szolgáltató funkciójú; legalábbis az adott többi kritikával, az adott irodalommal kell beszélgetnie. Sőt azt is elmondja, hogy a kritika tárgya az irodalom irodalmisága, a szövegközelség, szövegszerűség, a műalkotás, mint valódi műalkotás. Az a döntő, idézi Dérczy Pétert, hogy „a mű megfelel-e az irodalmiság feltételeinek és milyen mértékben felel meg a poétikai megalkotottságnak egyfelől, másfelől történelmi kontextusba helyezve, a kontextus mértéke szerint milyen dialógust képes folytatni a befogadóval.” Így igaz. Radnóti azért amellett hangsúlyosan mondja – mert bizony ez sem feledhető el –: „a kritikai értékelést nem lehet elvégezni egy művileg megtisztított terepen, nem lehet (puszta) irodalmi mértékkel meghatározni.” Sőt, a mai műbírálat egyes jelenségei miatt Domokos Mátyás „dühromairól” beszél és a tudományos műelemzés értékét is megkérdőjelezni véli a kritika védelmében, holott néhány mondat után maga mondja, hogy ha a kritikus nem hajtja végre tudományos ismereteinek transzformációját a köznyelvre, akkor súlyos hibát követ el. Ismét így igaz. De akkor milyen alapon utasítja vissza Domokos Mátyás érveit?

Összefoglalva: a tanulmány gondolati tartalma mögött áll egy olyan ambivalencia. mely nem meri elismerni az alkotó irodalomtudomány és a kritika bizonyos természetes szubjektív voltát; azt, hogy negyven éven keresztül egy lapos álobjektivitás igényét követve az irodalomtudósi és kritikai munkák természetes jellege elsikkadt, hosszú időre elsikkadni látszott, holott a művek szenvedélyes élményi mivolta teszi a tudománynak, kritikának azt a savát-borsát, amely nemcsak köznyelvre fordítható, hanem az olvasónak élvezetes is. Ahogy ilyen, merőben élvezetes Babits Az európai irodalom története, így élvezetesek többnyire a Babits-esszék, Szerb Antal munkái – még az olykor a puszta felsoroláshoz tapadó A világirodalom története is, aztán Halász Gábor századvégi esszéi, Rónay Györgynek talán némileg túl részletező, túl „tudományos” Petőfi és Ady közöttje, ám s mellette a hatvanas években egyedülálló kritikai az Olvasás közben, a Nagy nemzedék, a Fordítás közben – hol volt akkor a hivatalos magyar kritika? Majd Komlós Aladárnak a tisztes századvégi monográfiával szemben élménykeltő újdonsága a harmincas években, az Új magyar líra. A művek sorolását, ha nem is túl méretezett a soruk, így folytathatnám. De elég. Ez a szubjektív-szuggesztivitás, az élménytudó alkotói teremtés akkor is érték lehet, ha egy s más tételezése a mi szemünkben a jelenben, sőt már a múltban is olykor téves volt, lásd például Szerb Antalnak Arany finitizmusáról készített eszmemenetét, mely az akkoriban a divatos Vándor és bujdosó nyomán íródott (Prohászka Lajos). De ott van Szerbnek a pompás Hétköznapok és csodák című könyve, mely okosan-szellemesen beleszuggerálta irodalmi tudatunkba a huszadik század első felének külföldi regényeit úgy, hogy a kiadók 10–20–30 éven keresztül fordíttatták magyarra az általa ismertetett műveket.

Visszatérve, bizonyos persze, hogy manapság nagy hézag van a nemzedékek között, magamban is érzem példáim olykori távolságát, másokban, a csak nemzedékükre figyelő kritikustársak szemléletén is észreveszem, mindkettőt szomorúan veszem tudomásul. Van persze azonban más egyszerű időkülönbség, egy-egy esztétikailag döntő pillanatnak fel nem ismerése, vagy éppen fölös átértelmezése. Ott van például Radnóti Sándor Weöres- és Pilinszky-megítélése. Azt mondja Radnóti, hogy Weöres „messzire vezethető eredményekkel kecsegtet”. (Hát persze, József Attila után ő ennek a kornak a zsenije.) Pilinszkyről viszont azt mondja, hogy kései verseiben „eszmetörténeti, bölcseleti, teológiai tudással” felgazdagítja költészetét. Rónay György is, akinek katolicizmusa nem vonható kétségbe, megírta, hogy magas esztétikai szempontból legalábbis kétes eredményű a teológiai tudással való „ösztönzés” vagy öntözés. Pilinszky költészetének legtelje, a Harmadnapon (1959!) ezt nem is igényli. Az, úgy ahogy van, káprázatos remeklése irodalmunknak.

Mert erről van szó, ez a ceterum censeóm, az irodalom, a költészet nem direkt filozófiai-teológiai tartalmú, legföljebb súrolja a filozófiát sejtelmes erejével. Sejtetni tudja a létezést – ahogy Ottlik mondja: „érzetet” teremt, életérzést sugalmaz. Az immanensben jelezni képes a többletet, a magasságot, a transzcendenst. S ez nemcsak a költői, szépprózai művekre vonatkozik, hanem olykor az irodalomtörténeti munkákra, igen, még a kimagasló kritikára is. Abban is jelen van a „megírottság” varázsa, érvényes pillanata.

 

A tokaji táborban

Az idei könyvhétre több magyar könyv jelent meg, mint bármikor az előző években. Több irodalmi folyóiratunk van, mint valaha volt. Irodalmunk területén tehát minden rendben van? Semmi sincs rendben. Az anyagi helyzet miatt az írók egy része s olvasók sokasága kiesnek. Még a kulturális információ is gyengülőben. Külön téma ez, mások biztosan elmondják.

Hogy változott-e 1990 után irodalmunk? Éppen 90 után? Bizonyosan változott. Már a gyökeresen új politikai helyzet következtében is. Jöttek-e új tehetségek? Feltűntek-e új nevek? Jöttek, feltűntek. Csak ez (részben) olyan ipiapacs-játék. Ki bújt, ki nem? Majd, igen majd később fogjuk igazán megtudni. Az irodalom értékelése lassan érő, meglepetéseket rejtő folyamat. Egy korszak befejezéséhez érve, mely a nagyszerű Nyugat-korszak végével zárul és érzékelhetően más beszédmóddal, más irodalmi struktúrákkal kezdődik, igen, egy ilyen időszakban nem lehet két-három év pillanat-adta kiemelésével mérlegelni. Illetőleg lehet is, kell is, de kétséges eredményű. El lehet mondani, hogy ígéretes prózai tehetségeket látni a fiatalok, fiatalabbak között, amilyen például Darvasi László; költőket ismerhetni meg, akikben, mint az egyik kritikus írja, úgy van az „eredeti” nyelv születőben, hogy érthetetlen gabalyodásnak látszik, de akik közül, – e kétséges értékű gabalyodáson túl –, érvényesebb tehetségek is számosan feltűnnek, csakhogy stabil létük az olvasó számára még alig kijegecesedett, s vannak – főleg ők láthatók – olyan kritikus tehetségek Takáts Józseftől, Keresztury Tibortól, Mészáros Sándortól kezdve Horkay Hörcher Ferencig, Csuhai Istvánig, Károlyi Csabáig és Baán Tiborig, akik nyilván nem kezdők a pályán, de az én kétséges felismerésem szerint a legutóbbi évek során bontakoztak ki, pontosabban: vettem őket észre. S mondhatnám, említhetném, pusztán egy-egy jó írás alapján Wirth Imréét különösen Pilinszky Apokrifjának megközelítéséért – ha a filozofikus versről más is a véleményem –, Juhász Anikóét, aki szintén filozofikusan, egyetlen Nemes Nagy Ágnes versről készített kiemelkedő tanulmányt.

Ám bárhogyan is ügyeskedem a kérdés körül, az az igazság: nem lehet irodalmunkat, mely pillanatnyilag szabad (elnyomástól nem csonkított) egyetlen tört időszakra redukálni. Már az előző tokaji irodalmi összejövetelen igyekeztem utalni arra, hogy talán nem elég szerencsés például egyetlen költői csoport számbavételének alapján karakterizálni irodalmunk alapozó létét; azt tenni talpkőnek, mellyel ők látják egykori fiatalságukban a jelenségeket. Elvileg jogos persze minden részletelemzés, mégis mi volna, ha nemzedékek szemhatára szerint formálódnék ki irodalmunk panorámája? Bárhogy is vesszük, itt negyvenöt éves elnyomásról és torzításról van szó, elnémult, megtöretett, a kor miatt kínnal kibontakozott, olykor nagyszabású életművekről. Írókról, költőkről, akik csoda folytán mégis zsenik lettek, ha évekig – ne felejtsük – mellékszereplők voltak is, náluk esetleg kevésbé kimagasló tehetségek mellett (lásd, Weöres példáját); prózaírókról, akik esetleg hirtelen felfutás után nem érték el azt, amit elérhettek volna, s akik egy tört művel a hátuk megett ma is közöttünk vannak az élet mai természetes kegyetlensége miatt csaknem elfeledve. Hadd ne mondjak – tapintatból – neveket. Három-négy próza-generáció egykor legalább biztató tehetségét sorolhatnám fel. Csak a halottak emlékét idézem – s őket is csak az anyaországból, holott az anyaországon túliak helyzete még inkább némaságra kárhoztatott. Olyan elfeledettnek tetsző prózaíróról beszélek, mint Birkás Endre, lásd az Elfelejtett embereket, olyan alig emlegetett, nagy erejű költőről, mint Hajnal Anna, olyan eszményi, független kritikusról, mint Rónay György. Olyan nevek soráról… De nem folytatom.

Egy elferdült múltat kellene helyreigazítani, ellenálló vagy éppen hatalom-pártoló divatoktól, nádszál-hajlékonyságtól függetlenül vitatkozni az értékek lehetőségéről. Azzal a sajátos mai divattal is szembeszállva, mely az értékeket „konzervatív” jelzéssel csaknem semmibe veszi (lásd például Lator Lászlót vagy Székely Magda megrázó költészetét) vagy a posztmodernség örve alatt a dilettantizmust isteniti, a posztmodernség bizonyosnak látszó értékei helyett. Mindez persze, nem a tokaji tábor feladata, hanem az egész magyar irodalomé. Jó ugyan, ha az utóbbi három év értékeit, előbbre lépését felfedezzük, jelezzük az új struktúrát, ami kialakul. Azt is, amit a fiatal jövő hoz. De talán még jobb volna negyvenöt év múltját (már a jövő számára is) tüzetesebben vizsgálat alá venni, s újra felfedezni azt, ami már nem ilyen-olyan divat, de stabilnak tetsző érték.

Rómából hazafelé, Ausztriában megszállva, a múlt héten azt álmodtam éjszaka, hogy Rónay Györggyel beszélek. Rengeteg levél volt az íróasztalán meg frissen kapott kéziratok. Nem hagyott beszélni. Azt mondta: „Vargha Kálmán tanulmánya azért jobb, mint a tiéd”. Ez fájt, éppen mert számomra feltétlen vélemény volt. Erre azt mondta még álmomban: „Nem baj, írni kell. Igazat, amennyire az ember képes.” Ő, aki egy csinált, hazug korszakban, a hatvanas években ellenállva, szinte szál magában tudta felmutatni az értékeket, nem nemzedéki, nem esetleges módon mondta ezt az „írni kell”-et. Ma sem lehetne másképp, más erkölccsel ismételni újra és újra.

 

A pálya szélén

L. B. Mándy Ivánnal negyvenöt éve ismerjük egymást. Ennyi év szoros kapcsolata elegendő arra, hogy az ember a másik alkatát, jellemét kiismerje (szinte röntgenképet kapjon róla), és hogy az irodalmi teljesítmény megbecsülése nyomán kialakuljon a szolidaritás, a közös élmények nyomán a barátság. Ennek a barátságnak a történetét szeretném most vázolni. De mielőtt rátérnék, kiemelném azt a tényt, hogy ebben a szörnyűséges században mi hetvenkét évet éltünk le párhuzamosan. Egy évben születtünk, és ahogyan egy kritikusa írta Ivánról: „Mándy Ivánt a Jézuska hozta”. Engem meg, hogy így mondjam a Szent István hozott. Tehát én volnék az idősebb. Ez alatt a hetven év alatt sok minden megtörtént velünk, jó és rossz „csodák” sora, de a legnagyobb csoda talán éppen az, hogy életben maradtunk. Nemzedékünket megtizedelte, megötödölte a háború – egész Európában. Két-három évvel ezelőtt a Magyar Protestáns Szabadegyetem meghívott egy előadás tartására Franciaországba, útközben, Németországon keresztül haladva, egy kis faluban véletlenül a háborús emlékmű mellett álltam meg. Rengeteg név sorakozott fel az emlékművön, túlnyomóan a mi évjáratunkból. Döbbenetes, hogy világszerte hogy kipusztult ez a generáció. És a háború után mi még megkaptuk a további pusztulás bő veszélyeit. Pusztulásét és önpusztításét. Hadd ne részletezzem.

Térjünk rá arra, hogy 1945-ben, a háború után, nem voltak Budapesten ablakok, fáztunk, éheztünk, nyomorogtunk, de elkezdődött az irodalmi élet. Mi is, az ország is, az irodalom is élni akart. A pusztulás utáni fokozott erővel. Debrecenben még az év áprilisában Juhász Géza, Kardos László és Kéry László megindította a Magyarok című irodalmi folyóiratot. Aztán a Magyarok a kormánnyal együtt átköltözött Budapestre. Írói a Centrál kávéházban találkoztak hetente, ott volt törzsasztaluk. Azt hiszem, ott ismertük meg egymást. Emlékszel-e arra, hogyan történt?

M. I. Pillanatra visszatérve a háborús emlékműre: igazán nem szellemeskedésből mondom, távol áll tőlem, de néha úgy érzem, hogy én magam is, mi magunk is, már háborús emlékművek vagyunk. Na, most a találkozásunkról: valóban a Centrálban történt. Valahogy minden onnan indult ki, minden a kávéházakból, a pocsék pótkávék mellől a nyüzsgésből, a kabáthegyekből. Megismertem ezt a társaságot, Ottlikot, Rónayt, Kálnoky Lászlót, Vas Istvánt, és hát természetesen kortársaimat, így téged is. Azt hiszem, hogy hála Istennek addig nem ismerted az írásaimat, melyek 45 előtt megjelentek. Nem voltak azok nagyon rossz írások, azok sajnos közepesek voltak, és egy induló író számára a közepes írás a legveszélyesebb. Ott, a Centrálban, kértél tőlem egy novellát, és mondtad, hogy különben is meg szeretnéd ismerni az írásaimat. Akkoriban, Herczeg Ferenc volt lapjában, az átalakított Új Időkben, Kassák Lajos nyomására, mert azért az ő nyomása kellett hozzá, megjelent a Hajnali szél című novellám. Azt elvittem neked. Tetszett a stílus, tetszett a légkör. És mást is akartál olvasni. Kérted, hogy mutassak. De nem kellett mutatni, mert ami a Magyarokban megjelent vagy akár máshol…

L. B. Azt én persze elolvastam. Ezek után mindig. A kapcsolat itt kezdődött közöttünk. A Hajnali szél engem nagyon megragadott, úgy, ahogyan mondod, a stílusa, az atmoszférája, az eredeti világlátása, de hogy egyáltalán elkértem, annak története van. Amikor 46 elején szóba került, hogy jó volna nekünk, akkori fiataloknak külön folyóiratot indítani, akkor a jövendő munkatársak nyomban szóba hozták a nevedet. Azt, hogy Mándy Iván micsoda tehetség. Hogy a fiatalok miért akarnak mindig is külön lapot indítani? Fölösleges magyarázni. Ez természetes. Ha van külön világuk, külön ízlésük, külön értékrendjük, akkor azt dokumentálni akarják. Az irodalom így újul meg, illetőleg így lesz élete folyamatos. S nekünk, a későbbi újholdasoknak bőven volt „másságunk”: többek között éppen sajátos – az idősebbekétől eltérő – háborús tapasztalataink következtében.

A Magyarokba minden korosztály írt. Mind a három előttünk járó Nyugat-nemzedék. A nagyok közül élt Füst Milán, Schöpflin Aladár. A második-harmadik nemzedék szerencsésebben úszta meg a háborút – persze nem azok, akik a munkatábort megjárták vagy ott elpusztultak. Írt Kassák, Illyés, Szabó Lőrinc, Tersánszky, Szép Ernő, Németh László, Zelk, Rónay György, Kálnoky, Ottlik, Vas István, Hajnal Anna, Jékely Zoltán, Sőtér, Grandpierre; és írtak a nálunk fiatalabbak is: például Vidor Miklós, Végh György, Vargha Kálmán, nem is győzöm felsorolni őket. (Ha rettenetesen hiányoztak is az elpusztult nagy tehetségek, Radnóti, Gelléri, Pap Károly, Halász Gábor, Szerb Antal stb.)

Amikor a különválás szándékával Nemes Nagy Ágnessel közös szobánkban mi fiatalok egybegyűltünk, ott volt Pilinszky, Rába György, Szabó Magda, Vidor Miklós, Végh György, Gyarmati Erzsébet – aki később kiesett az irodalomból –, sőt még, ha jól emlékszem, Kéry László is ott volt, a Magyarok szerkesztője, aki később az Újholdban novellákat publikált. Akkor rögtön kiosztottuk a szerkesztés szerepeit. S miután Koczián Katalin nagylelkűen felajánlott tíz dollárt a kiadás költségeire – borzasztó nagy pénz volt, ki is nyomta érte a Posner Nyomda 500 példányban az első számot – akkor te elvállaltad a próza szerkesztését, Pilinszky János pedig a költészetét.

M. I. Mind a kettő könnyelmű lépés volt. Sem Pilinszky, sem én, nem szerettünk olvasni. Vagy nyilatkozzam csak a magam nevében: elég hanyag szerkesztő voltam.

L. B. Nem úgy emlékszem. A Centrálban körbejártak a kéziratok, mindenki olvasott csaknem mindent. (A kritikai rovatot, nem említettem eddig, különben Rába György szerkesztette.) Nemes Nagy Ágnes is mindent elolvasott, ha szerkesztőként nem is volt rányomtatva a folyóiratra a neve.

M. I. Ő borzasztó lelkiismeretes volt és szigorú ítéletű, ami azért nem megvetendő.

L. B. Az első számban az Ünnepi uzsonnával szerepeltél, Kéry és Hernádi József novellái mellett. Ők később mindketten elmentek „vonalas” tudósnak. Az egyetemi katedrának vagy az akadémikusságnak megvolt az ára. Nem hiába nem lett a költőzseni Weöres vagy Illyés, a függetlenségét őrző Rónay soha akadémikus.

M. I. Az Ünnepi uzsonna mérsékelten sikerült novella volt. De azért benne van minden akkori tulajdonságom.

L. B. Megjelent azért az Újholdban kimagasló novellád is, amire ma is büszke lehetsz. A Könnyező fák. De az már valamivel később volt. Mert egy darabig ment a dolog, ha már az első számot, kiváltképp az én bevezető tanulmányomat, politikailag meg is támadta Lukács György. Szétküldtük a számot a könyvkereskedésekbe, dehogy küldtük: vittük magunk. Átvettek öt példányt, tíz példányt. Napjaink költői és írói, félek, hogy hamarosan megismerik, hogyan kell terjeszteni a könyveket, folyóiratokat. Kezdő íróként, fiatalon, feljártam Radnóti Miklóshoz, pártfogolta az írásaimat, meg javította is. Emlékszem, Radnóti egy alkalommal kezembe nyomott egy előfizetési ívet. A negyedik vagy az ötödik kötetét lehetett megrendelni általa, a Meredek utat. Mellesleg az egyik legérettebb kötete. Ha 100–200 aláírás összegyűlt, akkor a nyomda létrehozta a könyvet. Igaz, az könyv volt! Nem akármi. Másik példa: Pilinszky első kötete 200 példányban jelent meg, pedig a kötet nem egy verse a magyar lírának örök értéke.

M. I. Ez már így szokott történni.

L. B. Bizonyos körülmények között. De mondd, mire emlékszel vissza, szerkesztői munkádból 1946–47-ben?

M. I. Egy valakit mégis felfedeztem. Román Györgyöt. Nagyszerű szürrealista novellákat írt. Különben festő volt. Nagyon szerencsétlen ember, de remek tehetség.

L. B. Volt más szürrealista novellista is. Például Tardos Tibor. Akkor jött vissza Párizsból és hozott valami mást. Később sajnos jó időre abbahagyta és a legprimitívebb, legnaivabb pártpropagandát végezte a Szabad Népben – ebbe a verembe Román György is beleesett.

M. I. Tardos története, majd 56 utáni börtöne, emigrációja külön regény. Szomorú regény.

L. B. Ha már ez szóba került, hadd tisztázzunk két dolgot. Egyfelől azt, hogy az Újhold kvázi nemzedéki folyóiratnak indult, de a nemzedék zárt keretét hamarosan igyekeztünk tágítani. Írt bele idővel Kálnoky is, Vas István is. Sajnos Ottlik Géza és Jékely Zoltán nem. Pedig a köreinkhez tartoztak – főleg később, az ötvenes években. Másfelől szögezzük le azt, hogy mi elsősorban a minőség szerint válogattuk ki szerzőinket. Nem a világszemléletük szerint. Somlyó György például már a második számban Lukács hívéül szegődött, míg ugyanebben a számban Major Ottó élesen vitatkozott vele. Munkatársaink voltak Szabolcsi Miklós, Aczél Tamás, Karinthy Ferenc, akik vagy marxisták voltak vagy közeledtek a marxista világnézethez, sőt Pándi Pál is. Ő akkor még nem volt marxista kultúrpolitikus.

M. I. Az számított, hogy ki milyen tehetség, vagy hogy milyen tehetséget ígér. Karinthy Ferenc például az Újholdban közölte a Siófok című regényének készülő részleteit. Ezt az írását nagyon szerettem, nagyon érdekelt. Úgy tudom, nem fejezte be soha.

L. B. Inkább megírta a Kőműveseket, amire, érthetően, a fordulat utáni idők szempontjából érthetően, Kossuth-díjat kapott. Pontosabban fogalmazva: 46 és 47-ben még csak épültek a világnézeti barikádok, de mi azt gondoltuk, hogy a minőség átível fölöttük. Nem lesz vérre menő harc. Naivan azt hittük: a szellemi élethez hozzátartozik a bírálat, még az oly éles kritika is. A Valóság című folyóiratban és a Keszi Imre szerkesztette Emberségben (Keszi volt a kommunista párt lapjának, a Szabad Népnek az irodalmi kritikusa) csaknem minden egyes számunkat megtámadták. Keszi például egyik beszámolóját így kezdte: „Az Újhold, ez a nem színvonaltalan, de annál kártékonyabb folyóirat…”

M. I. És azt is ő írta első könyved, A mai magyar líra megjelenése előtt, vagyis a könyv ismerete nélkül, hogy „nem előlegezzük a bizalmat Lengyel Balázs könyvének”. S emiatt a félmondat miatt a könyv nyomását a kiadó kénytelen volt leállítani.

L. B. Ez már 1948-ban volt, a párt hivatalos lapjában, a Szabad Népben. Akkor, amikor az Újhold felszámolását az irodalompolitika már elhatározta.

M. I. De a könyv mégis megjelent.

L. B. Igen, mert én írtam Keszinek, s ő elszégyellte magát és rátelefonált a kiadóra. A könyvben, ha az alapvetően el is tért a kötelező irodalomszemlélettől, voltak azért – mi tagadás – apróbb alkalmazkodások, ma már nevetségesnek ható kompromisszumkísérletek. (Nem is adtam ki soha többé.) A mai magyar lírát ugyanis külföldön írtam. 1947 telén kijutottunk Nemes Nagy Ágnessel külföldre és nyolc hónapig éltünk Rómában és Párizsban. Ez volt az első és meghatározó tanulmányutunk, hiszen fiatalon, a háború miatt mi nem utazhattunk, nem tanulhattunk külföldön, mint például Halász Gábor vagy Szerb Antal nemzedéke. Rómában együtt voltunk a Collegium Hungaricumban, együtt éltünk egy sereg nagyszerű költővel, Weöres Sándorékkal, Pilinszkyvel, és barátjával Toldalagi Pállal, valamint Csorba Győzővel, Takáts Gyulával. És ott volt még Lukács György, aki a maga bámulatos és rettenetes logikájával és szóáradatával igyekezett megnyerni bennünket. Nem valami sikerrel, az igaz. Annyira különbözött az élet- és irodalomszemléletünk. Minket az irodalomban az irodalom, mint művészet foglalkoztatott, s nem mint a politika vagy a filozófiai álláspont kifejeződése. Nem eszköz volt számunkra, hanem cél. Kivált nem, mint oly sokakban később, a karrier eszköze. Lukács gyűlölte Babitsot, mint később megtudtuk fiatalkori vitájuk okán is, és a Jónás könyvét, a babitsi mű ellen fordítva, félremagyarázta. Ezt a tudatos félremagyarázást tanították később a tankönyvek. De ne másra mutogassak: beleszövődött ez, ha megfinomítva is, egy bekezdés erejéig könyvem Babits-portréjába. (Nem győztem később több Babits-tanulmányban jóvátenni.) Fiatalon és ma is vallott nézeteimet, hitemet Babits a Sziget és tenger című kötete élén (1925) az Örökkék ég a felhők mögött (Vallomás helyett hitvallás) című írásában örökre érvényes szavaival így formálja meg: „Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és pillanatból, mely katolikussá (vagyis egyetemessé) és a kozmosz polgárává avat: l’art pour l’art ez és mégsem l’art pour l’art, mert éppen az, hogy nem helyi és nem pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi nagyobb ügynek harcosává. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg semmit, sem a l’art pour l’art-t, sem a naturalizmust: de túlnő mindegyiken, mert nem rabja semminek.”

M. I. Azt mondd, mi lett a könyvvel. Hiszen 48 tavaszán mégis megjelent. S ti, ha jól emlékszem 48 augusztusában visszajöttetek. És egész más világba érkeztetek vissza, mint amiből elmentetek.

L. B. Teljességgel más világba. A könyvet a kritika agyonverte. A magyar határra érve megvettem a Csillag című folyóiratot, benne volt Szabolcsi Miklós kritikája A mai magyar líráról. Így végződött, fejből idézem, lehet, hogy nem pontosan: „Így jár az a kritikus, aki a burzsoázia mocsarában fetreng.” Bóka László államtitkár az új Magyarországban azt írta: „Remélem, hogy ez a könyv politikailag évekre kompromittálja szerzőjét.”

M. I. Ezzel kapcsolatban nem lehet semmit sem mondani. Ez olyan döbbenetes, olyan szégyenteljes.

L. B. Mindezek ellenére, még egy darabig, úgy 49 őszéig, úgy hittem, hogy valami látszólagos kompromisszum árán meg lehet még maradni írónak. Ha az Újholdat 48-ban meg is szüntették.

M. I. Erre emlékszem. Optimistábbak voltatok, mint én. Nyilván ez alkati kérdés. Én mindig gyanakvóbb és pesszimistább voltam.

L. B. Neked volt igazad. Elmondom azért, hogy mi adta a végső lökést, hogyan láttam be, hogy lehetetlen az együttműködés, nincs kompromisszum. Nem lehet írónak maradni. Az év elején elkezdtek bennünket agitálni, hogy legyünk mi is pártos írók. Rendszeresen egybehívtak az újonnan felhozott pártos írókkal, Kuczka Péterrel, Tóth Gyulával – ha jól emlékszem, ott volt Nagy László és Juhász Ferenc is –, meg az Újholdban is megjelent, de már bevonalasodott Somlyó György, Karinthy Ferenc, Devecseri Gábor. Még a köztársasági elnökhöz is (Szakasits Árpád volt az elnök) meghívtak egy nagy etetéssel egybekötött fogadásra. Olyan ételek és italok voltak ott, amilyeneket évek óta nem is láttunk. Mondtam is étkezés közben Nemes Nagy Ágnesnek, hogy ezek akarnak valamit, azért ez a dínomdánom. Hát akartak is. Jelen volt a párt egész kultúrpolitikai vezetése, Révai József, Lukács György, Horváth Márton. Lukács kifejtette, hogy a dicséretüket akarják, a harcos írásokat mellettük. Kassák Lajos rögtön felugrott és ellenük szólt, az író autonómiája mellett. Ha óvatosabban is, de Illyés is ellenük beszélt. Akkor Aczél Tamás harcosan kifejtette, hogy „a téma az utcán hever”, a gyönyörű jövő. Ezért kapta vagy két hónap múlva a Kossuth-díjat. Illyés távozóban a lépcsőn odasúgta nekem, hogy nem látott még soha ennyi öreg kurvát, akik mind a szépségük magasztalását várják el. De ez még semmi. Ősszel egybehívták az újholdas és a pártos társaságot Karinthy Ferencnél. Te nem jöttél el.

M. I. Oda engem meg sem hívtak. Kimaradtam volna, de meg sem hívtak, nem volt nehéz kimaradni. Rába Györgyöt se hívták meg.

L. B. Ott volt Horváth Márton is, a Szabad Nép főszerkesztője. Egy darabig hallgatta a beszélgetésünket, amely a Lukács által exponált realizmus kérdéséről zajlott (mellesleg nem realizmust vártak ők el, hanem a valóság megszépítését, politikájuk melletti hazudozást), majd megszólalt. A Rajk-per idején volt ez, és szavait szó szerint tudom idézni: „Bennünket nem a realizmus kérdése érdekel, hanem az, hogy ha a magyar katona megindul Jugoszlávia ellen, hogyan fogjátok ti lelkesíteni.” Döbbenten néztünk egymásra Ágnessel és szűrtük le a végkövetkeztetést, nincs itt kompromisszumra lehetőség, ezekkel nem lehet együttműködni, még együtt megjelenni sem. Az Újhold csoportja ezzel két részre szakadt, az egyik véglegesen elment pártos írónak, a másik része, a magja – akikkel negyven év után az Újhold-Évkönyveket megalapítottuk – íróként elhallgatott. Kuczka Péter még utólövésként a Testamentum című poémájában név szerint felsorolt bennünket, mint ellenséges burzsoá írókat, szemben az új szocialista irodalom „dicsőséges” névsorával. Elkövetkezett a hallgatás, a kézirat-titkolás korszaka. Elmondanád-e hogyan éltünk, mit csináltunk?

M. I. Komiszul éltünk. Álmunkákat végeztünk, átírtunk, lektoráltunk, meg „előadtunk”. Mások rossz hangjátékait írtam át a rádiónak, főként gyerekhangjátékokat, ezek voltak még az adott anyagban a legártatlanabbak. Persze, ami rossz volt, az átírás után is rossz maradt. Mert a rosszból, nem akarok most erős jelzőt mondani, de hát úgyis tudod, hogy mit gondolok, a rosszból csak rossz lehet, vagy csak másképpen rossz, esetleg egy kicsit jobb mondatokban, de attól furcsa módon valahogy még rosszabb lesz. És előadásokat tartottunk. Milyenek voltak ezek az előadások? Borzalmak voltak. Hidegrázást kaptam előtte és közben, s utána. Mert ráadásul figyelték is, hallgatták is ezeket az előadásokat, nemcsak az egyszerű hallgatók, hanem az egyéb hivatalos hallgatók is. Például egyszer elmentem egy iskolába, tudom, akkor a Különös házasság volt az a Mikszáth-regény, amiről beszélni lehetett, mivel antiklerikálisnak minősítették. Gondoltam, hogy ebben az iskolában a tanárok mégis megértőek, és hát én nem erről beszéltem, hanem a Gavallérokról, amit én a legjobb Mikszáth-írásnak tartok. Nagyszerű írás, nagyszerű kisregény. Nahát engem szépen följelentettek. Úgyhogy egy jó darabig nem is tarthattam előadásokat. Hát hol tartottam én? A helyszínek elég érdekesek voltak. Így például nőgyűléseken, kórházakban; emlékszem egyszer te rohantál be az eszpresszóba, a Darling eszpresszóba, ott volt a tanyánk, a törzshelyünk, ott megtűrtek, akkor is, ha soha nem ittunk kávét, még egy szimplát sem. És te berohantál, hogy Solohovról kell előadást tartani, az Új barázdát szánt az eke című könyvről. Solohov kezdetben nagyon jó író volt, szépen tönkrement. Jó néhány szovjet író meghalt, eltűnt, úgy értem, kivégezték. Solohovnak a tehetsége ment tönkre. Ebben a könyvében is sok jó volt, de hát sajnos akkor még én nem olvastam a könyvet. Te a Darlingban gyorsan elmondtad, hogy mi van benne, hogy hogyan bánnak el a parasztokkal, hogy veszik el tőlük a földet, a jószágaikat, nem tudom még, valahogy az is benne volt, hogy hasmenést kapnak a faluban a parasztok. Levágják az állatokat, tébolyodottan esznek, nem jó étvággyal esznek, hanem kötelességszerűen. Ettől csak rosszul lehet lenni, és ettől csak el lehet pusztulni. Megtörtént.

Nagyon érdekes volt az előadás színtere. Egy kórház, betegek voltak ott, még az előadó is nagyon beteg volt, elég ideges. A hallgatók egymásnak estek a végén. Valamiképpen összevesztek, előtte ugyanis pingpongoztak, és a pingpong izgalmai benne voltak a levegőben az előadás hallgatásakor is. Egyetlen ember őrizte meg nyugalmát, aki nekem háttal ült a terem végén, és egy weidling mákos tésztát evett. Óriási türelemmel, tulajdonképpen gyönyörűen, szertartásszerűen.

Hogy csináltam én ezeket az előadásokat? Volt egy trükköm. Mert az ember egy idő után ki tudott alakítani egy stílust. Nem Solohovról, hanem egy egészen rossz íróról kellett egyszer beszélnem, s akkor azt mondtam, hogy ahhoz, hogy ezt a derék, kiváló, egyébként kiváló írót megismerjük, előbb Gorkijt kell megismerni. De hogy Gorkijt megismerjük, ahhoz Csehovot kell megismerni. Beszéljünk Csehovról. Hát ez volt az egyszerű és meglehetősen átlátszó trükk.

Ami persze nem mindig vált be. Emlékszem, amikor egy szörnyűséges magyar íróról volt szó, megpróbáltam Krúdy Gyuláról beszélni. Őt is mint előképet vetítettem volna be, de ott – ez az MNDSZ-ben (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) történhetett – a vezetőnő rámszólt: Krúdyból pedig elég! És valóban. Krúdyból azoknak a vezetőknek és minden hivatalos személynek elege volt. Egyébként valószínűleg nem is ismerték Krúdy Gyulát.

L. B. Ez volt az én trükköm is. Ha egy selejtmű volt az előadás témája, mit tudom én, Ázsájev Távol Moszkvátólja vagy Babajevszkij Az aranycsillag lovagja, Pavlenko Boldogsága. Szörnyűséges! Ezeknek a „műveknek” mind az volt a jellemzője, azért voltak „magasabb rendű” irodalom, mint az egész nyugati vagy európai irodalom, mert volt bennük egy jelenet, mégpedig az, hogy a szocializmust így-úgy szolgáló hős egy alkalommal találkozik Sztálin elvtárssal. Vagy hallgatja a rádióban, vagy távolról látja és akkor egyszerre új emberré válik. Ez volt a „minőségi jele” ennek az irodalomnak.

Az én trükköm az volt, hogy azt mondtam, ezek a mai munkák a nagy orosz klasszikus irodalomnak a leszűrődései, de ahhoz, hogy a nagy klasszikus orosz irodalmat méltassuk, ahhoz a nagy francia regényírókat kell ismerni, hiszen az írástudás tőlük származik, ők az oroszok ihletői. Beszéljünk tehát Stendhalról vagy Flaubert-ról.

M. I. Hogy Csehovról vagy róluk, ugyanaz.

L. B. Persze. Emlékszel, együtt is írtunk munkákat.

M. I. Hű, de milyeneket! Iszonyúan kínlódva, te gépeltél vagy én gépeltem, és akkor te mondtad a szöveget, vagy én mondtam a szöveget.

L. B. Arra emlékszem, hogy én mindig komplikáltabb szöveget mondtam, mint te.

M. I. Mert te mindig komplikáltabban fogalmaztál.

L. B. Te pedig helyretetted azokat a kicsit elvont, nehézkes mondatokat. Mindig irigységgel és kis bosszankodással néztem.

M. I. Hát ez itt igazán fölösleges volt. Mert itt nem lehetett nagy baj.

L B. Á, nem. Emlékszem, egyszer az egyik műsorfüzet számára a lemorzsolódásról kellett írnunk egy darabot, arról, hogy az iskolából kimaradnak a gyerekek. De ne maradjanak ki. Laci nem morzsolódik le – ez volt a címe. Ültünk az írógép fölött és kínlódtunk…

M. I. Rettenetes, borzasztó sokáig tartott, amíg ezt a Lacit el tudtuk hitetni, bár elhitetni nem lehetett, mert nem volt élő figura.

L. B. Többnyire inkább átírtunk, dramatizáltunk. A rádió számára, meg a műsorfüzeteknek. Saját munkánk a saját színvonalunkon az 50-es évek elején meg nem jelenhetett.

M. I. Nem, erről nem is álmodhattunk.

L. B. Te valamelyik szakszervezetnél még szerkesztője is voltál az egyik füzetnek. Tudom, hogy sokat nevettünk azon, hogy miféle csasztuskákat közöltetek.

M. I. Nem, azt Lakatos István szervezte. S rengeteg költőt megmentett az éhhaláltól.

L. B. Bennünket meg két költő, a fővárosi népművelés vezetői, Reményi Béla és Hajnal Gábor mentettek meg. Ők, akik soha az Újholdban meg nem jelentek, támogatóink voltak. Nélkülük ezt a korszakot talán nem is tudtuk volna anyagilag átvészelni. Különben, minek is beszélek róla, nemcsak a Fabulya feleségeiben, hanem egyik legjobb, és hosszan-hosszan ki nem adott könyvedben, az Előadók és társszerzőkben megírtad tengődésünk tragikomédiáját.

M. I. Nehéz és ronda korszak volt. Mélypontja az 50-es évek eleje. Bár az én helyzetem picit könnyebb volt. A Vendégek a palackban című novelláskötetem furcsa módon még 49 elején megjelent. Azt az olvasók észrevették, olvasták.

L. B. 49 elején megjelent?

M. I. Igen. Még az Új Időknél a Művészeti Tanács, a gyalázatosan feloszlatott Művészeti Tanács támogatásával. Ezt Vidor Miklós, mint titkár, harcolta ki, sok egyéb kötet mellett. Meg is kapta érte a magáét.

L. B. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy az Írószövetség, amelynek volt ismerősünk, csaknem barátunk volt a titkára, Devecseri Gábor, Vidor Miklóst és Jékely Zoltánt 1950 körül szó nélkül kizárta. Az igazság kedvéért azt is el kell azonban mondani, hogy Devecseri Jékelytől később bocsánatot kért.

M. I. Nagyon kevesen kértek bocsánatot. Azért Devecseri 56 tájban, és 56 után az elítéltekért, Lakatos Istvánért például, elég sokat tett.

L. B. Devecseri igen. Sőt még Kuczka Péter is a bírói tárgyaláson, úgy 58-ban. De most térjünk rá arra, hogy mind a ketten az 50-es években kezdtünk ifjúsági regényeket írni. Ez volt megélhetésünk másik forrása. Én 51-ben írtam a Szebeni fiúk című történelmi regényt, aminek később hat kiadása jelent meg, sőt megjelent németül is, Ausztriában. A török időkről megírtam az Ezüstgarast. Még a hetvenes években is azzal utasította el újrakiadását egy funkcionárius: a törökök ugye az oroszok? Hát persze. Csak nem lehetett elismerni.

Te pedig írtad a Csutak-sorozatot. Mikor?

M. I. A Nagy Imre-beszéd után. 53 után, 54 táján írtam az első önálló rádiójátékot: Csutak a színre lép.

L. B. Az rádiójáték volt?

M. I. Először rádiójáték volt. Majd így következtek sorozatban a könyvek: Csutak a színre lép, Csutak és a szürke ló. Ez egy novellából készült. Majd Csutak a mikrofon előtt.

L. B. Sokkal később, tán a hatvanas évek végén egy Csutak-könyvet én is szerkesztettem, a Csutak és a gyáva Dezsőt.

M. I. Hogyne! Az már hangulatában, atmoszférájában egészen sötét, azt hiszem a legkomorabb írásaim között is kiemelkedően pesszimista.

L. B. Mint volt ifjúsági lektor mondhatom, az akkori felfogás szerint abszolút nem ifjúságnak való volt. De néhány jelenete feledhetetlen. Az állatkerti rész például remeklés.

M. I. Nem tudom. Nem tudom, hol vannak itt a határok. Később, amikor már jobb körülmények között jártam előadást tartani iskolákba, ha gyerekek hívtak meg, akkor minden rendben volt, ha tanárok, akkor bajok voltak. Volt olyan iskola, például a Tisza Kálmán téren, ahol gyerekek olyan könyveket említettek, hogy a tanárok bámulva és sajnos elég értetlenül hallgatták. Például olvasták az Egy ember álma c. könyvemet. Igenis, gyerekek! A gyerekkor egy csoda! Mindent onnan kapunk, és a gyerek hallatlanul érzékeny, néha kitűnően tud reagálni, tud észrevenni dolgokat. És ezért sírtam én mindig. Az iskolákban mindig kötelező olvasmányokról volt szó. Egy tanárnő például nagyon büszke volt arra, hogy ő milyen jól tudja ajánlani a kötelező olvasmányokat. Próbáltam, Isten bizony rosszmájúságomat visszafojtani, próbáltam rávenni arra, hogy feledtesse el a gyerekekkel azt, hogy kötelező. Csak az olvasmány legyen fontos. A kötelező szó mindent meg tud ölni. Az rettenetes! Véleményemre azt felelte: majd magával a könyvek útján találkozunk legközelebb.

L. B. Persze, ez már később volt. A három T irodalmi korszakának idején. Amikor már meg-megjelentünk a hatvanas években.

M. I. Azért nem volt ez egyszerű korszak még nagyon-nagyon sokáig. Emlékezzünk rá, hogy a Fabulya feleségei után, amelyet abszolút erkölcstelen regénynek ítéltek, csöndes szilenciumot kaptam. Nem mondták ki, hogy nem szabad megjelennem, csak éppen nem jelentem meg. Hosszú hónapokig.

L. B. Tudom. Bementem akkoriban az Élet és Irodalomhoz és azt mondtam, hogy szeretnék a Fabulya feleségei című könyvről írni, azt mondták: Mándy Iván olyan pályaszéli író, akiről nem írunk. Slussz!

M. I. Igen. Volt ilyen sunyi dolog épp elég. Az Új Tükör című lap megkért, mert tudták, hogy a futballt szeretem és ismerem, hogy írjak a két talán legnagyobb magyar csapatról, a Hungáriáról és a Ferencvárosról. Olyan novellaféléket. Világhírű csapatok voltak. Hát mit tudtam volna írni? Nem írtam volna mást akkor sem, ha főbe lőnek. Maximálisan dicsértem, furcsa módon először a Hungáriát. Lett erre egy szerkesztőségi összejövetel Szirmai Istvánnal, a Tájékoztatási Hivatal vezetőjével, aki irtózatosan letolta a szerkesztőséget, hogy ezt az írást erről a polgári csapatról közölték. Hogy a polgári kifejezésen még mit értett, azt nem tudom, de nyilvánvaló volt. Gusztusos dolog! Mire a Ferencvárosról szóló írást leközölték, hosszú hónapok teltek el.

L. B. Ez akkor volt, amikor Szirmai kirohant Örkény ellen és ellened. Az egyik külföldi lap idézte is kijelentését, hogy egyes kirívó jelenségektől eltekintve, irodalmunk szépen fejlődik. Ezzel szemben, tette hozzá a lap, Mándy azt mondja: „Döng a dob a dzsungelben: át kell írni, át kell írni!” Mert mindent át kellett írni.

Nézzük most azt, hogy hogyan enyhült lassan mindez, mert bizonyos emberek kiállása változtatott a helyzeteden. Megtörték körülötted a hallgatást.

M. I. Előbb a rádiónál. A rádió gyerekhangjátékokat közölt tőlem, majd mikor ezek írását abbahagytam, úgy tűnt, hogy kimaradtam a rádióból. Az irodalmi osztály nem szerepeltetett. Az egyszerűen ment. Nem vette észre létünket. Évtizedekig. Csak Albert Zsuzsa és Filippinyi Éva voltak kivételek. Az osztály vezetője leírta az egész társaságot.

L. B. Mondjuk ki nyíltan a nevét: Dorogi Zsigmond.

M. I. A rádiónál volt azért több kitűnő, segítőkész íróember is, például Czigány György. Ő le akart adni tőlem egy novellát, és bizony le is adott. Csakhogy nem az irodalmi osztályon, hanem a zenei osztályon dolgozott, és a zenei osztályon zene nélkül mégsem megy a dolog. A Kulikabátot mondta el Vass Éva, de úgy, hogy zenét kellett alá adni. Némileg zenésítve került a publikum elé a novella. Ez bizony sokat jelentett.

L. B. Az imént én arra is gondoltam, hogy voltak azért kritikusok, akik kiálltak melletted, nemcsak régi barátok, Rónay Györgytől kezdve, Nemeskürty Istvánon, Török Endrén át Vargha Kálmánig, vagy Szabó Edéig, hanem olyanok is, akik maguktól fölfedezték, hogy azokban a könyvekben, amelyeket kis példányszámban tőled kiadtak a hatvanas években, mégiscsak a magyar irodalomnak olyan értékei valósulnak meg, amelyekről sejteni lehet, hogy maradandóbb értékek, mint azok, amelyek vezető politikusok programjai szerint készültek el. Kik voltak ezek?

M. I. Vitányi Ivánt kell említenem elsősorban, aki a Valóságban írt tanulmányt A pálya szélén című könyvemről. Azt írta, mi volna, ha emberibb hangon beszélnének velem, jobbat tenne, nekem is, de nemcsak nekem, hanem az irodalomnak, a közéletnek is, és egyáltalán, a létezésnek.

L. B. Emlékszem rá. Érzékeny, sok mindenre felfigyelő, okos írás volt. Bátor és taktikus. Nem sokkal utána jelent meg a hangjátékaidból (nem a gyerekhangjátékaidból) egy kötet, Séta a ház körül címen. Csodálatosképpen a Kortársban írhattam róla. Idéztem is Vitányi Iván szövegét. Nagyon ügyes volt, mert azt mondta: rosszul bántunk, rosszul beszéltünk eddig veled. Eddig így beszéltünk Mándy Ivánnal: te Mándy Iván nem a mi emberünk vagy. Nem érted, ami nálunk történt. Az idő halad, s te mindörökre lapalji jegyzet leszel nálunk. Ezzel szemben, mondja Vitányi, így kellett volna beszélni: a szövetségesünk vagy, mert az fáj neked, ami nekünk: az ember és ember közötti viszonynak a rideg volta, embertelensége. Ebbe nem tudsz beletörődni.

A Valóságban jelent meg Vitányi cikke, ami pártlap volt. Ez volt tulajdonképpen az áttörés. De már ez előtt is volt az irodalomnak, az irodalmi életnek egy olyan búvópatakszerű fóruma, amely közölt bennünket: a katolikus Vigilia.

M. I. Ó, hát persze! Amit Rónay György szerkesztett. De hát neki is nehéz volt a helyzete, még a vallásos cél miatt is. Mégis Sík Sándorral együtt a vigíliások mindig megértették, hogy én az utcákról úgy írok, amilyenek az utcák, és amilyen hangulatot belőlem kiváltanak.

L. B. Igen, csakhogy Rónaynak, ami a szemléletet illeti, nem volt velünk szerencséje. Emlékszem arra, hogy a Vigiliában jelent meg Jékelynek egy világosan protestáns verse, a Középkori fametszet, melyben a csupa tornyok, csupa arany keresztek városába bátor új tanokkal érkezik a vándor – szemében szent nyakasság –, s „nem tudja még, hogy holnap fölakasztják”. Jékelyvel, Ottlikkal, Nemes Nagy Ágnessel, veled és velem csupa protestánst jelentetett meg a katolikus folyóirat. Emlékszem arra, hogy amikor Nemes Nagy Ágnesnek közölte a Lovak és angyalok című költeményét, egy idősebb kanonok szelíden, de határozottan kioktatta, hogy angyalok és lovak, ez a párosítás nem helyes, ezt egy igazi hívő ember nem teheti, sem azt, hogy almával kínálja az angyalokat, vagy olyasmit írjon egy angyalról, hogy „szárnyát csattogtatja olykor, mint egy szellőzködő madár”. Ez tiszteletlenség a szentekkel szemben.

Azért volt egy másik fórumunk is.

M. I. Volt bizony. A pécsiek lapja. Csorba Győzőé. Ők a legnehezebb időkben, a legnehezebb helyzetben is vállaltak bennünket.

L. B. Nevezzük meg a személyeket is, akik szerkesztették: Szántó Tibor, s mikor őt 57-ben becsukták, mert a Dunántúlt a forradalom után gyászkeretben jelentette meg, Tüskés Tibor, majd Szederkényi Ervin.

M. I. Tüskést megfosztották a szerkesztői állásától, mert Mészölyt közölt, még néhány költőt, s tőlem a Borika vendégeit.

L. B. Engem is közölt. Például Áprily Lajosról náluk tudtam először írni, aki szintén tabutéma volt, méltatni nem volt szabad. Ahogy jellemző volt az is a korszakra, hogy később 57 után, amikor az Élet és Irodalomban először írhattam Weöres Sándorról, csupán a műfordításairól írhattam. Műfordításai kapcsán loptam be a költészetének az értékelését.

M. I. Olyasmit is csináltak a pécsiek, amit addig soha senki. Szederkényi Ervin meghívta az Újholdat, s vendégszerkesztőként Lengyel Balázst. Egy teljes számot átadott.

L. B. Ez már 1984-ben volt. De a hatalom rosszallása miatt utólag igazoló jelentést kellett írnia. Szederkényi Ervin nagyszerű szerkesztő volt, és az ő hagyományát követve a Jelenkor ma is az egyik legjobb irodalmi folyóirat.

M. I. Ahol mindig otthont adtak és adnak nekünk. Emlékszem, és most visszalépek az időben, az Egyérintő című novellám 55-ben jelent meg náluk, amikor bizony nem volt felhőtlen, egyáltalán nem volt felhőtlen az égbolt. Iszonyúan megtámadták a lapot ezért a novelláért.

L. B. Hogy 53-tól lényeges enyhülés volt, ez az elképzelés irodalompolitikailag téves, tudniillik enyhülés volt, de csupán azok számára, akik már a Rákosi-rendszer mellett letették a garast, akik szerepeltek a Sztálin- és a Rákosi-antológiában, a felszínen maradtak és a felszínen voltak, azok valóban többet írhattak meg 53-tól kezdve. Számunkra és mindazok számára, akik nem írták meg az állásfoglaló írásokat, elenyésző volt a különbség.

M. I. Emlékszem, Gödöllőn együtt hallgattuk végig Nagy Imre beszédét Ottlik Gézánál. Megrendítő volt, hogy „a kis magyarokról” is beszélt. De utána Ágnessel egymásra néztünk és azt mondtuk: na jó, akkor több gyerekhangjátékot lehet átírni és esetleg írni is eredetit. Ebben semmi gúny nem volt, óriási megkönnyebbülés volt, de azért tudtuk, hogy továbbra is hol a helyünk.

L. B. Hát igen, a pálya szélén volt a helyünk.

M. I. Ez egy külön történet. A kritikusokban néha príma „érzékenység” dolgozik, sőt „mélylelkűség”. A pálya szélén c. regényem. Na igen! Itt a kritikusok megértették, hogy a pálya szélén milyen muris és milyen vicces állni és mennyi mélység van benne! Egyszerű lélek vagyok. Ez a regény a futballról szólt, és tulajdonképpen egy szenvedély története, valaki mindent odaad a csapatáért. Egy kapust kell megszereznie. Ezért végignéz egy tréningmeccset. A kritikus azt írta rólam, nahát ez az író, ez a Mándy meg a hozzá hasonlók nemcsak az irodalomban állnak a pálya szélén, hanem az életben is. Mi az élet? Ő tudja! Ugyebár a pályán, ahol ez a tréningmérkőzés folyt, melyen a kapus is szerepelt, akit Csempepempének majd meg kell szereznie, a játékosok tartózkodnak, a nézők, mint az a megfigyelő is, az a Csempepempe, aki a kapus játékát figyelte, egészen furcsa módon, a pálya szélén szoktak tartózkodni. No, ebből a kritikus kibontotta azt a „mély” szemléletet, hogy én kívül állok az életen, és mellékesen lepöccint engem az írói pályáról.

L. B. Eszembe jut az, hogy egyszer az első Újholdnak, a 46, 47-es Újholdnak egy volt munkatársával, aki hátat fordított nekünk, sok-sok év múlva találkoztunk, és Nemes Nagy Ágnes a találkozás során megkérdezte tőle – „Mondd, milyen lelkiismerettel fogadtad te el azt, hogy mibennünket lesodortak a pályáról és mi nem voltunk többé írók Magyarországon?” Mire azt mondta: „Hát kérlek, ha az ellenség csapatából kiállítanak egy embert, annak csak örülni lehet.” „Ja, te ellenségnek tartottál bennünket?” – kérdezett Ágnes vissza.

M. I. Jól mondod! Az elcsúszással együtt mondod jól, mert a pályán, azon a pályán, ahol még igazán futballoztak, ott legfeljebb ellenfél volt. Nemes vagy kevésbé nemes ellenfél. De itt bizony, ahogy te mondod és abban az esetben és annál az írónál, ott már ellenségről volt szó.

L. B. Az igazság kedvéért ismerjük el, hogy az idők lassan, lépésről-lépésre, de változtak. Mód volt arra, hogy megjelenjenek könyveink. Hogy csak önzően magamról beszéljek, elmondhatom, hogy az első tanulmánykötetem után, A mai magyar líra után, ami mondtam, 1948-ban jelent meg, 24 évvel később megjelent a következő. És a 70-es évek végétől kezdve sorra több is, csoda folytán még a mai szörnyű körülmények között is van új esszékötetem, a Visszatérés. (A Jelenkor jóvoltából.) A te könyveid is, kis példányszámban ugyan, de egyre-másra megjelentek. Sőt, az életműved kiadását is elkezdte a Magvető. Kis példányszámban ugyan, de egye fene.

M. I. Isten szerelmére, a példányszám igen fontos!

L. B. Fontos, de úgy gondolom, hogy az irodalom felszívódása, az értékek felszívódása lassú. Ha egy könyv 10 év múlva is könyv, és 50 év múlva is könyv, akkor az könyv. Akkor valamiképpen a magyar kultúrába beleszívódott. A mai fiatalok nehéz jövőjét tekintve – mások ugyan az ő nehézségeik, mint a mieink – csak szemérmesen és módjával panaszkodhatunk. (És főképp a tények rögzítése kedvéért.) Hiszen az utolsó tíz évben mégis elértünk egy olyan helyzetet, még a hivatal is kénytelen volt elismerni. Díjakat kaptatok, Ágnes és Pilinszky is, Te is. Még jómagam is. Igaz, mellőzéstekkel a díjak szinte nívótlanná váltak volna. Nemes Nagy Ágnes például egy teljességgel más klasszisú íróval együtt kapott Kossuth-díjat.

M. I. Nézd, ezzel nem kell törődni! Az ilyeneket észre sem szabad venni! Kaptunk mi elég pofont, elég sebet, ezek végig is fognak kísérni bennünket. Ne reménykedjünk!

L. B. Igen. Mindig azt gondoltam, hogy a mi életünk olyan, mint egy bokszmérkőzés, amit nem egyszeri kiütésig, hanem halálig kell vívni.

M. I. Pontosan.

L. B. És hogy miként küzdöttünk, milyen eredménnyel, majd elmondják az utánunk jövők.

 

Elvileg szabadok vagyunk

 

– Ha a század irodalmát tekintjük, minden generációs felosztáson innen és túl azt mégis a Nyugat léte és kisugárzása határozza meg…

– Igazad van, és erre nem kisebb tanút állítok, mint Schöpflin Aladárt, aki A magyar irodalom a 20. században című alapvető munkája elején így ír: „A szellemi élet alakulása nincs az évszázadok mechanikus beosztásához kötve… Mégis sok tekintetben úgy tűnik fel, mintha minden évszázadnyi idő a fejlődésnek és változásnak megannyi nagy hulláma volna… Úgy látszik, mintha száz év kellene ahhoz, hogy az emberi szellem egy-egy nagy áramlatot teljesen kiéljen, és lassanként viselt ruhaként levessen magáról…” Ne tévedjünk, ezt Schöpflin nem a közelmúltban, hanem jóval századunk fele előtt, 1937-ben írta. Aztán hozzáteszi: „A rétegződés nagyjából emberi életkorok szerint szemlélhető… Ez az elgondolás nem azonos a ma különösen a fiatalság körében sokat hangoztatott nemzedéki elmélettel… A mi elgondolásunk nem tíz-tizenöt éves életkorok szerinti elkülönödést, hanem átfogóbb rétegződést jelent… Egy kor többféle hullámainak ütközését.” Nos, ez a rétegződés végül is mindmáig tart.

– Tudatában voltak-e vajon az alapító atyák annak, hogy az időszámítás velük kezdődik?

– Tudniuk kellett, hiszen a hatalommal szemben álló humanizmus, háborúellenesség, a magyarságeszmény és a radikalizmus, amelyet különböző stíluseszményekkel képviseltek, nem rövid távra szóló eltökéltséget jelentett. Ne felejtsd azt sem, hogy az első generációra jellemző szimbolista és impresszionista hangvétel mellett nyomban jelen volt az avantgárd is. S itt nem a fiatal Déryre vagy Illyésre gondolok – bár gondolhatnék – hanem elsősorban Kassákra, aki a Nyugatban is publikált. Hinnéd-e, hogy a Mesteremberek 1915-ben született?! Azt persze elmondhatjuk, hogy voltak visszalépések az irodalmi ízlés terén (a magyar avantgárd a húszas évek végére, a harmincasok elejére összeomlani látszott), és voltak neves szerzők Komlós Aladártól Szabó Lőrincig (Erdélyi Józsefről nem is beszélve), akik e körben később nyomatékos konzervativizmust képviseltek. Szemben az avantgárdot tovább folytató csehekkel, lengyelekkel. Még Illyés Gyuláról is elmondható, hogy az apollinaire-es hangvétel után, amelyet a Rend a romokban című kötetben itt-ott felelevenít, programszerűen egyfajta kifejtő racionalizmus szellemében ír, mintegy a paraszti józanságra apellálva. Hogy mit értek ezen a racionalizáló tendencián? Ady például ezt mondja: „Az Úr Illésként elviszi mind, / Kiket nagyon sújt és szeret; / Tüzes, gyors szíveket ad nekik, / Ezek a tüzes szekerek.” Nála ez verskezdő, sőt cikluskezdő szakasz, felütés. Szabó Lőrincnél viszont egy ilyesfajta gondolat többnyire egy hosszabb költői eszmefuttatás vége. Az aprólékos kifejezésmód jellegzetessége a későbbi Illyésnek is, egészen az utolsó évek halállal szembenéző nagy verseiig. És Vas István (valamint nemzedéke)? Az egy Weöres kivételével ők is inkább kifejtők.

– És hogy áll ez a hangváltás, ha a későbbi generációkat tekintjük?

– A jellegzetességek vizsgálatát tovább folytatva arra lehet következtetni, hogy később, az akkori fiatalabbak ezzel a racionalizmussal szemben inkább Babitshoz tértek vissza. Töményebb, tárgyiasabb és mégis látomással teli képzeteket jelenítettek meg, mintegy a háború borzalmaira reflektálva. A század által meghatározott magatartás, vagyis a szellemi szuverenitás és a hatalommal való szembenállás változatlanul fennmaradt, sőt az átélt tragédiák nyomán magasra szökött.

– Hogy egyet ugorjunk: elmondható tehát, hogy a század nagy kataklizmái: a világháborúk, a diktatúrák különböző formái alapvetően nem szüntették meg, sőt felfokozták a kezdetekre jellemző irodalmi tendenciákat?

– Úgy van. Legfeljebb – már az ötvenes évekről beszélve – értékes alkotók művei időlegesen kiestek a nyilvánosság látóköréből, de maguk az értékek, ha csonkán is, megmaradtak. Egyes meghatározó életművek kihagyásosabbak lettek, mint például Pilinszkyé, Nemes Nagy Ágnesé, Kálnokyé, Rába Györgyé. És értékes emberek vonultak el kényszerűen évtizedekre a közönség elől. Hamvas Béla életműve például csak halála után jelent meg és hatotta át az irodalmi életet. Akik pedig megpróbáltak hajlékonyabb gerinccel alkalmazkodni, azok is rájöttek arra, hogy a karriernél fontosabb az értékteremtés. Eklatáns példa erre a Déryé és Örkényé. Már inkább egyedülálló Garai Gábor esete, aki a Nyugat-verskultúra teljes birtokában kifejezetten vonalas verseket írt – és a végén egyszerűen összeomlott. Az ilyen tragédiákon túl azonban a külső nyomás nem érintette azt a radikális tendenciát, amely a századra nézve homogén. Még a versnél konkrétabb prózában sem. Vegyük Sarkadi Imre példáját, aki utolsó, legjava alkotásaival átfordította életművét abból a téves elképzelésből, aminek oly sokáig foglya volt.

– Hogyan érkezett megítélésed szerint ez az irodalom a rendszerváltás közelébe?

– Az első ámulatban a korlátlan lehetőség képzetével telítődött, azzal a szabadsággal, amely minden külső gazdasági szűkösség ellenére egyszerre rengeteg folyóiratot és számtalan új művet hozott felszínre. Az, ami eddig tiltva volt: a kisebbségi vagy az emigrációs magyar irodalom, nem kis harcok nyomán már a nyolcvanas évek során kezdett beáramlani az országba. Óriási jelentőséget kell ennek tulajdonítani. Azok a folyamatok pedig, amelyek lappangva érlelődtek az évek során, nyilvánosságra jutottak.

– Arra gondolsz, amit közönségesen posztmodernnek neveznek, és amit egyesek hajlamosak a „rendszerváltás stílusának” föltüntetni?

– Nemcsak arra. Hanem például az egész szamizdatirodalomra. Vagy a korábban tiltottakra. Feküdt például az Újhold Évkönyv szerkesztőségében Petri-vers, amelyet nem engedtek megjelenni. Radnóti Sándor Pilinszky-tanulmányát csak nagy erőfeszítéssel sikerült Nemes Nagy Ágnesnek 1986-ban a pártközpontban „engedélyeztetni”. De ugyanebben az évkönyvben a kiadó Kardos György, a Magvető akkori igazgatója nem akarta akceptálni Jelenits Istvánnak Mészöly Miklósról szóló tanulmányát. Göncz Árpád több esszéjét közöltük ugyan, de színdarabját már csak egy év fektetés után adhattuk közre. Egészében mindennek ellenére mégis azt mondhatnám: minthogy az irodalom a nyolcvanas években afféle szabadságharcot folytatott, fokról fokra kezdett értékének megfelelő helyzetbe kerülni. Az „egy cigány, egy király” hagyománya, ami a pártállami időkre jellemző volt, akkoriban fokozatosan megszűnt, a kvalitás egyre inkább érvényesült.

– Az imént ott tartottunk, hogy a rendszerváltást az irodalom bizonyos eufóriával élte meg…

– Részben a fiatalok, részben a szabadabban mozgó idősebbek jelenléte következtében a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján szemünk előtt tárult ki az új irodalom, versben és prózában egyaránt. Nemcsak az avantgárd lett posztmodernné – nem egyszerűen stiláris elképzelések érvényesültek –; bizonyos tekintetben ennél is lényegesebb a beszédmód átalakulása. Hogy egy példát mondjak, Ottlik Géza előképe ugyan Kosztolányi, de ő mégis megváltoztatja művészi módszerét: mondatait többértelművé mélyíti, a létrehozottat „álhagyományossá teszi”. Mészöly Miklós prózája pedig hasonló hagyományból indulva asszociatívabbá, olykor paradoxonszerűvé válik. Megint csak többdimenzióssá. És ott van Mándy tömény, félszavas lírája. Esterházy a maga „álnyájas”, fifikus mondatai segítségével lényegében kihagyásos szerkesztésmódot követ. Márton László utalásokkal él, éppúgy mint Tandori. Az egész beszédmód alakul át olyképpen (lásd Parti Nagy, Kukorelly, Kornis Mihály, Krasznahorkai, Spiró stb. írásait), hogy az a zárt és racionális felépítés, ami a század elejétől folyamatosan jelen volt, mostanra széttöredezetté és allúziókkal telítetté vált, mintha új stílus keletkeznék. Az észlelés más panorámája.

– Ez igaz. Ugyanakkor az irodalmi életben érzékelhetővé válik egy másik tendencia is. Mintha visszatérnénk a századelő gyakorlatához: egy magát konzervatív-liberális szellemiségűnek mondó, valójában azonban jobboldali elemeket is hordozó rendszert élünk. S benne az irodalom szinte ugyanolyan oppozícióban van, mint annak idején a Nyugat Tiszáékkal szemben…

– Alapkérdést érintettél. A hatalomtól való írói függetlenség mintha az irodalom belső formáját is átalakítaná, mivel azt a pragmatikus egyértelműséget, amit a politika ilyen vagy olyan okokból kíván, tovább folytatni nem lehet. Elvileg szabadok vagyunk, de az érdekek és az azokhoz való alkalmazkodás úgy befolyásolja az írókat, mintha a fensőbbség végérvényes Tisza István-i hatalmat képviselne. Nem tesz jót az irodalomnak a politikai beleszólásnak olyan nacionalista kicsengése, amely esetleg éppen a kisebbségi magyarok kárán szerez magának népszerűséget. Nem tesz jót az irodalomnak, ha szekértáborokra bontva különböző előjelű kirekesztésekkel él. Az embernek az az érzése, hogy szellemi életünkben csaknem szükségszerű a hatalommal való szembenállás; ma nincs szükség ugyan Székely János-i parabolákra, szimbolikus rejtjelekre, de nagyon is szükség van olyan áttételes, szaggatott, többfelé irányuló irodalmi beszédmódra, amely a huszadik század eleji törekvéseken átlépve most tágasabb horizontú, a mai európai tendenciákhoz jobban közelítő művészi kifejezést keres.

– Mindez azonban, gondolom, megint nem érinti azoknak az alaptendenciáknak érvényességét, amelyekről az eddigiekben beszéltünk.

– Az alaptendenciák, igaz, maradnak. De művészi szempontból mégis valami új következik, ahogy az annak idején, a kilencszázas évek elején történt, és ami most látszik éppen befejeződni. Reménykedjünk abban, hogy ez az új nem föltétlenül csak politikai oppozícióban keletkezik.

 

A múlt nélküli jelen veszélyei

Van néhány ember, akihez úgy indulok interjúra: nem fogok semmi mást kérdezni, csak azt, mit gondol erről, ami van, erről az egészről. A mindennapokról, és benne a szellemről. Lengyel Balázs is az a fajta személyiség, aki illetékes, hogy átfogóan beszéljen.

– Több írásában olvastam a szót: „látomás”. Látomás arról, hogy milyen legyen a szellemi élet – s hogy éppen ezért támadt fel az Újhold is, majd’ negyven évvel az elhallgattatás után. A „második folyam” hat esztendeje, tizenkét testes kötete bizonyítja, hogy lehet erre terv, lehet erre program, s lehet keresni hozzá közreműködő társakat, minden korosztályból. Visszatekintve, évtizedeket jelentő egy-egy esztendő után, így látja-e most is? Maradt-e még program, vannak-e, akik közreműködnek benne?

– A ma, a jelen más, mint 1986, számunkra az újraindítás éve. Idősek vagyunk, s mintha egy új világ alakult volna ki körülöttünk. 1986-ban, az Újhold első megindítása után éppen negyven évvel még együtt voltunk szinte hiánytalanul: velünk volt Kálnoky László (még az utolsó pillanatban), Weöres Sándor, Vargha Kálmán, a kitűnő irodalomtörténész, Ottlik Géza, Nemes Nagy Ágnes; és Vas István, Szentkuthy Miklós is még írtak, dolgoztak. Elképesztő ez a hiánylista, ilyen súlyos íróegyéniségek eltűnése. Mint Hugo mondja az Alvó Boázban: ők félig élők, s mi vagyunk félhalottak. Igaz, nemzedékünk kimagasló művelői még jelen vannak – Istennek hála, termékenyen, gazdagon. Ott van közöttük Mándy Iván, Szabó Magda, Mészöly Miklós, Csorba Győző, Lakatos István, Lator László, Rákos Sándor, Rába György, Somlyó György, Jánosy István és persze Károlyi Amy – de mintha az elmúlt egy év, másfél év után másként volnának jelen, mint eddig. Nem ők változtak, a közegük lett más. S ha már a nem élő nagy generációról beszélek, Weöresről, Pilinszkyről, Nemes Nagyról, talán irodalomtörténetileg is leszögezhető, kitapintható, hogy olyan jellegzetes versstruktúrát hoztak létre, olyan célratartottságot, amely a közvetlen elődökben és aztán az utánuk következőkben is változást mutat. Nem szeretnék elnagyolt jellemzésekkel mérlegelni: de az illyési, Szabó Lőrinc-i vers részletező racionalitásával szemben ők mintha inkább Babits töményebb versszerkesztése alapján teremtettek volna valami mást. Valami asszociációban és metaforizmusban is kihagyásosat vagy merészebbet. Ugyanakkor a lírai tónusban változatlanul egységeset. Ez az, ami a mai lírai gyakorlatban megváltozott. Az újabb, a mai költők verseiben többnyire nincs meg az a kifejthető mag, az a célratartottság, mint ami az elődöket jellemezte. A lírai élmény széttöredezik, el-elhomályosul. Mintha az olvasó a vers lényegét keresve nem egy kulcsot forgatna, hogy kinyithassa a műalkotás ajtaját. Sőt, mintha egy sokzárú ajtót nyitna többféle kulccsal.

És ha a próza kérdését vizsgálnám, akkor sem tudnám úgy szétválasztani, hogy van hagyományos és avantgárd prózastílus. E kategóriákkal szemben másféle és sokágú a szétválasztás. Pár évvel ezelőtt lehetett volna azt mondani, hogy volt egyfelől Ottlik vagy Mándy hagyományosabb módszere (kérdés, nagy kérdés, hogy ez valóban hagyományos-e), másfelől volt avantgárd próza, Szentkuthy vagy Mészöly. De ma?

– A változások, a sokféleség az „új” Újholdban is nyomon követhető, ott is egymásra torlódnak évek és nemzedékek.

– Igaza van: mint a népmesében, ma három nap egy esztendő. Amit elmondtam, az csupán egyetlen mesei nap volt. A másik napot betölthette a nálunk fiatalabb írók közös fellépése az Újholdban. Esterházy, Nádas (feledhetetlen volt A bőven termő barackfa című kisregény-remeklése), Lengyel Péter, Márton László, Ács Margit, Tar Sándor, Krasznahorkai jelenléte s velük a költőké Tandorin, Székely Magdán, Tóth Juditon, Gergely Ágnesen, Takács Zsuzsán, Rapai Ágnesen át az akkori fiatalok; Ferencz Győző, Kukorelly, Györe Balázs vagy Darvasi László munkái. Nem is beszélve Petriről és Rakovszkyról. Persze, bőven mondhatnám tovább névsorukat, hiszen nyelvünkben a költők mindig is magas szintet jelentettek.

A harmadik napot az esszének szánnám. Műfajilag (nemcsak ideológiai okokból) visszaszorítva kellett újra magas fokon létrehozni. Poszler György remek, alapvető tanulmányaitól kezdve, aki a húszas-harmincas évek félrevetett nyomán haladt tovább a ma filozófiájáig, majd Vikár György pszichológiai problémáin át Török Endre, Balassi Péter filozofikus esztétizmusáig. Nem beszélve, nem említve Cs. Szabó László, Keresztúry Dezső, Hanák Tibor munkáit. És itt van Géher István, a tudós költő és esztéta. S akkor ebbe a napba még be sem vettem a dokumentumokat, a Bibó-írásokat – köztük egy pompás szépirodalmi „dokumentumot”–, Lengyel József-, Szerb Antal-, Csécsy-, Jászi-leveleket vagy Polcz Alaine döbbenetes emlékezéseit. Szerkesztőként: sűrű, nagyon sűrű volt ez a három nap, még ha a legkényesebb, -igényesebb dolgainkat Nemes Nagy Ágnes teremtette is meg, és Lakatos István, később pedig Balassi Péter és Ferencz Győző segített. Sőt, amikor Nemes Nagy Ágnes súlyos betegsége miatt a munkából kiesett, s magam is beteg lettem, Török Endre zárta le az Évkönyv-sorozat befejezését.

Mindehhez csupán zárójelben vagyok kénytelen hozzáfűzni, hogy ehhez a „mesei három naphoz” kettő vagy kettő és fél esztendő a pártállam nyomása alatt telt. A határokon túli magyarság ozmózisos szivárgással próbált akkoriban az országba behatolni, természetes, megillető helyét elfoglalni. Határ Győzőtől Grendel Lajosig, Kányádi Sándorig, Gion Nándorig, hogy csupán egy-egy nevet említsek szimbolikusan. Domokos Mátyás Leltárhiány című híres tanulmányát követően a Népszabadság cikke után azt hittük, mindjárt újra betiltanak bennünket. Nemes Nagy Ágnes tekintélye és erélye próbált a funkcionáriusokkal szembeszegülve enyhíteni a tiltásokon, a szigoron, de azért nem mindig sikerrel. Göncz Árpád Pesszimista komédia című színműve szerkesztőségünkben két évig is talonban maradt, mire megjelentethettük. Petri György verseit, Kornis Mihály prózáját sem tudtuk nyomban hozni. S az is kegyetlen dolog volt, hogy az 1988/2. szám elején Székely János A két torony című kisregényét név nélkül voltunk kénytelenek kiadni, s nevét csak másfél év után nyilvánosságra hozni. Székely János a kisregény megjelenése utolsó pillanatában – már a szám nyomdában volt – két lapot is írt a határ közeléből ily módon; „Az Isten szerelmére, nevemet hagyjátok el. Ha a szövet nektek túl meleg, bele ne szabjatok, tegyétek félre.” És annyit írt csupán aláírásként: „J”.

– Ezek szerint nem lát már új programot; egy irányulás, egy korszak lezárult? Valami folytathatatlan?

– Így igaz. Új tendenciák, új folyóiratok születtek. Olyan gazdag az ilyen-olyan folyóirattermés, annyi arculatot mutat, és olyan hirtelen teremtődik és hal el, hogy alig lehet számbavenni.

– Pedig, ahogy most mondják, a magyar irodalom folyóirat-irodalom. Olvassák őket? Mik a tapasztalatai?

– Az a kérdés, hogy a folyóirattermésből mekkora a folyóirat-olvasás. Magyarán, elkelnek-e a folyóiratok és elolvassák-e őket. Régi tapasztalatom, hogy folyóiratot mindenki akar szervezni, vagy majdnem mindenki. Főleg a kritikus-tehetségek az alapítók. De ahogyan, talán mondtam is, a kritikusnak szüksége van egy „népre”, egy írói táborra, melynek pásztora, jó esetben szolgája az egyízlésű íróknak, úgy szükséges egy folyóirat-irányulásra az olvasók köre. Mégpedig szélesebb köre, mint az íróké. Szabad azt mondanom, hogy ma folyóirat-infláció van, több az író, mint az olvasó. Legalábbis ettől félek. Valamikor, nem a pártállam idején – mert irányulásukkal szemben az egységesítette vagy egységesíteni akarta az írókat, ezerszer elmondták, ideológiailag veszélyes az irányzatosság, fő az úgynevezett irodalmi egység (ami lenyomottságot, erőszakos kordában tartást jelenlett) –, mondom, valamikor élesen elkülönültek a folyóiratok. Más volt a Válasz, más a Szép Szó, korábban Kassák Lajos lapjai. Csaknem félszázadon át a Nyugat, ha különböző tendenciák is voltak benne. Majd a Magyar Csillag a maga igényes irodalmi egységesítésével, már a háború idején, amely önmagában is szellemi ellenállás volt. De ma, bár vannak jó folyóiratok, mégis zavarban vagyok. Most, hogy abbahagytam a szerkesztést, isten mentsen, hogy olyasmibe avatkozzam bele szerkesztői minőségben, amit csak a következő nemzedék lesz illetékes eldönteni. Megválaszolni, felmérni, mi érték s mi nem az.

– Ezt úgy is lehet érteni, hogy kritikusként is lemond ennek az újabb vonulatnak a szemmeltartásáról?

– Vannak olyan művek, amelyeket már nem fogok érinteni, amelyeket az irodalmi jelentkezésben már-már dilettantizmusnak tartok. Vannak olyan irodalmi törekvések, amelyekkel úgy vagyok, mint a mai képzőművészet nézői: van, ami a nonfiguratívban megfogja a szemet, van, ami nem. Az én koromban nehéz megmondani, hogy egy húsz és harminc közötti átlagos alkotó milyen. Ami kimagasló, az persze kitetszik. Ami homályos: az az átlag.

– E válaszával máris átlendültünk egy kényes területre: a kritikáéra. Ön az egyik bírálata bevezetőjében összefoglalta, mi kell a sikeres kritikus működéséhez: esztétikai felkészültség, széles tájékozottság, kritikai judícium és olyan írótábor, amely megközelíti vagy be is váltja a kívánatosnak tételezett normákat. Használhatók-e még ezek a kritériumok?

– Ez engem is foglalkoztat, szeretném tudni, hogy maga, mint gyakorló kritikus, mit gondol erről. Szerintem ugyanis a kritikusi társaság szétesett. Egy kivételes, értékes zöm van csupán, húzgálják is őket – mindig ugyanazokat – húszfelé. Ez talán nem is baj. Régebben is lehetett tudni, hogy az azonos vagy hasonló ízlésű kritikusok, mondjuk Rónay Györgytől Vas Istvánig, kit tartanak tehetségesnek. Az egészben érzem a változást. Furcsát fogok mondani: ma az irodalmi életben a jelen – e zöm kivételével – múlt nélküli, csakúgy, mint a jelen a politikában. Csakhogy a politika más, a pillanat szülötte. Mostanság hír-értékű. Neveket dob fel, gyakran olyanokét, akiknek nincs hátterük. Ezt az irodalmi élet nem viseli el. Vagy baj, ha hozzá hasonlít. Ha olyan, mint a szappanbuborék. Feltűnik, és némi szivárványos fény után elpattan. Nem tudom, helyesen gondolom-e, de félek, hogy a politikai, társadalmi helyzet, az a mindenre kiterjedő átpolitizáltság, amely a szellemi életet indulatosan áthatja – meg egyéb más, nehezen kihüvelyezhető tényező – nem befolyásol-e bennünket rossz irányba? Azzal például, hogy a pillanatnyi új kedvéért esetleg mellőzi a stabil értékeket. Egyet kiemel, kettőt viszont elhallgat. Nem bizonyos, hogy a felkapott, divatos író egyben jó író is. Példát mondok, úgy világosabb. A kritikusok hajlamosak arra, hogy egy társaság, nemzedék vagy érdekkör szerint válogassák ki a műveket. Lelkük rajta, ha ezt csinálják – az ember alkata szerint amúgy is azt teszi. Mégis, szerencsésebb, ha igyekszik minél szélesebb kört-területet befogni, nem csupán „mazsolázni”. Schöpflin Aladár az egészet tekintette át: a jelesek-nagyok mellett a közepeseket, sőt a gyengéket is. Volt ideje, energiája s – Isten bocsássa meg – judíciuma a fiatalokra. Mándyt, Pilinszkyt hamar felfedezte, becsülte őket, Nemes Nagy Ágnest felhívatta magához. Öregen, félig bénán felállt a karosszékéből és azt mondta: „Maga jó költő lesz.” 1946-ban, a költőnő húszas éveinek elején, annyi volt ez, mint a becsületrend.

De nem csupán az egykori jelen az, amelynek nem érzem eléggé az ittlétét. Az elvágottság, amely mellőz, semmibe vesz múlt és jelenbeli értékeket, vagy visszhang nélkül hagyja őket. Ott van például Székely Magda esete. Igaz, mostanában alig ír, de az az összegyűjtött verskötet, amelyet jópár éve kiadott, benne van a magyar irodalomban, annyi biztos. És hány „elfeledett” van még? Hol van Hajnal Anna? Sziráky Judit? Birkás Endre? Hol van a visszhangjuk olyan költőknek, akik éppen az élő jelenben mutatnak kiemelkedő értékeket? Akik kimagaslanak? Hogy a legkülönbözőbbeket emeljem ki: megkapja-e értékelésben azt Bertók László vagy Baka István, amit megérdemel?

– Ön már-már amnéziáról beszél. Mit gondol, mi okozza ezt?

– Hogy mi okozza, nem tudom. Talán a divat. Egy példa: az irodalmi tudat csaknem mellőzi Székely János műveit Sütő Andráséval szemben. Mintha Székely János nem volna Sütő Andrásnál is mélyebb író; vagy mintha kvalitása nem közelítené egymáshoz a kettőt. De az amnéziának, amelyet említ, a múlt iránti érdeklődés hiánya is az oka. A szervesség elakadása, amelyet a múlt és a jelen állandó szikráztatásával az irodalomban létre kell, létre kellene hozni. E szikráztatás nélkül nincs folytonos irodalom. (Erre még az avantgárd is rájött idővel.) Az újraolvasásnál, felfedezésnél alig van nagyobb és fontosabb öröm. Nemcsak a múlt, hanem a jövő injekciója ez. Igen, kvalitásai mellett ezért örültem különösen Szabó Magda esszégyűjteményének vagy például Mohás Lívia olvasónaplójának, mely felfedezéseiben mer kötetlen lenni, arról beszélni, ami érdekli – ami önmagában érdekes. De ha már Mohás Líviát említettem, hadd beszéljek a visszhangtalanságról, amely számos író ügyében jellemző, és amely tovább bonyolítja a kritika kérdését, az irodalmi tudat kihagyásait. Mohás Líviának például egy évtized alatt öt regénye született, külön hangú, külön világú könyvek. Egyik sem olyan, hogy ne beszélhetnénk hangsúlyosan róla – és hány mellőzött, félig mellőzött íróról beszélhetnék még. Hogy mást mondjak, teljességgel mást, Sándor Ivánnak három könyve is van, amely az utóbbi esztendőbeli változásokat mutatja be hónapról hónapra, s mely történelmi, eszmetörténeti dokumentumnak is jelentős. Hol van ennek az igényes „aktualitásnak” a visszhangja?

De túlbeszéltem Magát, bocsásson meg. Végül csak annyit, félő a múltat, a félmúltat és a jelent elszakítani. Az idősebb generációkat a fiataloktól vagy olyan csoportoktól, akik már nem is fiatalok, hanem beértek, de elkülönülnek. A napokban, hadd mondjam el, kezembe került véletlenül egy dosszié az 1946–48 körüli időből. Benne van Kálnoky kézirata, Jékely verse ceruzával, aláírás nélkül, de ismerem az írását, Rónay György kéziratos verscsokra (nem tudom, hogy megjelent-e), Nemes Nagy Ágnes régi versei, jegyzetei s egy Pilinszky-vers. Ezek a barátaim kint vannak mind a temetőben. De amit létrehoztak, amit megteremtettek, nemcsak múlt, nemcsak jelen, de, bízom benne, jövő is. Ma esetleg eltakart, holnap szilárd lépcsőfoka az elkövetkezőknek.