Elöljáróbeszéd a Jelenkor Újhold-számához

A Jelenkor főszerkesztője megtisztelt azzal a felkéréssel, hogy szerkesszem meg a folyóirat egy számát. Szokatlan ez a felkérés, nem tudom, hogy előfordult-e hozzá hasonló a magyar folyóiratok történetében. De ha a színházaknál van vendégrendező, miért ne lehetne a folyóiratoknál vendégszerkesztő? Mindenesetre lekötelező, sőt lefegyverző – tán meg sem érdemelt – bizalom jele. Elvállaltam hát, bár messze van, több, mint három évtizeddel mögöttem van az az idő, amikor folyóiratot szerkesztettem. S azt is tudván tudom: más egy folyóiratot folyamatosan létrehozni, szellemi, társadalmi kérdéseket tervszerűen felvetni, esztétikai tendenciákat szántszándékkal kiemelni, az olvasó érték-képzetét számról számra befolyásolni, és megint más egyetlen számot, mint antológiát összeállítani. Itt nincs folyamatosság. És ha összeállításom rögtönzésszerű, a közölt írók névsora szűkösnek és esetlegesnek tetsző, ez az egyszeriség legyen a mentségem.

Antológia? Talán mégsem egészen. Sem a réges-régen megszűnt Újhold folytatása, afféle múltakat idéző emlékszám. Nem mintha nem vállalnám az Újholdat, mely egy negyedszázados heves elmarasztalás után, majd annak visszahatásaként a mai irodalmi tudatban egy kiszorított s később nagyon is jelentékeny műveket termő irányzatnak lett a jelképe. Ma is vallom, jó dolog a folyóiratokat esztétikai irányzatok szerint széttagolni. A megnyitott szabad versenytér hasznosan szolgálhatja az irodalom sokszínű kibontakozását, a többféle szemlélet, megközelítési mód jelenlétét, mely a szellemi életnek létfeltétele. Jó dolog már azért is, mert egy-egy írócsoportnak állandóan feladatokat kínál, amellett otthont, biztonságot, védekezési lehetőséget ad, s főként erősíti az írói szuverenitás-tudatot, mely a harmonikus életműépítésnek megintcsak feltétele. Ám bármi kép alakult is ki az egykori Újholdról, nem biztos, hogy pontosan az volt, és az maradt mára is az egyetlen eszményem. Kétéves létezése, hét száma kezdet volt csupán, vázlat egy elképzelt irodalomról, melynek vonalai függve maradtak a levegőben, mint egy ház betonváza, az is jobbára csak tervrajzon. Fontossága attól nőtt, hogy már sok-sok évvel megszűnte után, volt írói megszenvedett, de kimagasló műveikkel a félbemaradottat kirajzolták, imagináriusan megépítették a házat, az otthont, amely megillette volna őket növekedésük idején, ha a történelem kevésbé mostoha. Semmi újat nem mondok tehát azzal, hogy eszményem a Nyugat, az irodalminál tágasabb szemhatárával, az értékeknek nyitott befogadásával. Ma amúgy is minden volt folyóirat köre a Nyugatra hivatkozik, meglepő módon olyanok is, amelyek virágjukban valahogy elfelejtették emlegetni a vele való kapcsolatot. Én viszont a Nyugatot azért emlegetem, mert sok más mellett belőle szűrtem le azt a tanulságot, hogy egy szerkesztőnek vagy egy írói csoportnak nem kell szántszándékkal „irányzatossá tenni” magát; ízlésük természetes működésével amúgy is kidomborodik lapjuk jellege. Viszonyuk az értékekhez így lesz reálisabb. Az irodalom értékek szerinti alakrajza ugyanis olyan, mint a gúláé. A csúcs környékén elhelyezkedők, bármelyik oldalról jutottak is a magasba, közelebb vannak egymáshoz; mint gúla-alji társaikhoz, kik közül felkerültek. Ady közelebb volt Babitshoz, Babits közelebb Móricz Zsigmondhoz – minden szerkesztői vitájuk ellenére –, Móricz közelebb Kassákhoz – lásd a Kelet Népe szerkesztői gyakorlatát –, mint követőik népes táborához. A minőség, bizonyos fokon túl, szilárdabb cinkosság, láthatóbb összetartozás, mint bármely elvi zászlólobogtatás. Az olvasó vagy az utókor szemében ez kivált vitathatatlan. A Nyugatnak ettől még volt zászlója, ahogyan volt (vele rokon) az Újholdnak is.

Irodalmunk ma is meglevő, többirányú, és a lappangó kifejeződés következtében már-már egészségtelen elfogultságú megosztottsága miatt, szerettem volna válogatásomban erre a minőségi összetartozásra, erre a pozicionális gúlai közelségre a szokásosnál nagyobb tekintettel lenni. Nem zárni az írói kört, hanem inkább nyitni – vagy a szűk keretek miatt legalábbis jelezni a nyitás szándékát. A tájékozott olvasó ezt már a szereplő írók névsorából kiolvashatja, érzékelheti például a fiatalabb prózaírók terjedelmesebb szerepeltetésében, ha ugyanakkor látnia kell azt is, hogy zömmel az úgynevezett újholdas írók vagy az Újholdban is publikáló írók szerepelnek itt (meg a hozzájuk közel állók, az írói hallgatás nehéz idejét egy táborban átvészelők), és a szerkesztés még arra is törekedett, hogy a közülünk eltávozottakról – erősödik az idő össztüze körülöttünk – néminemű szó essék. Sőt, a tanulmányi részben még azt is célba vettem, hogy a kimagasló életművek létrehozóiról külön is történjék említés. De sem az írók névsora, sem az eltávozottaké, sem az érdemeik miatt külön méltatottaké, fájdalom, korántsem teljes. Hiányoznak nagy művű régi barátok, sorstársak, és ipso facto a Jelenkor több állandó munkatársa; hiányzik számos tehetség, kiket szívesen láttam volna, nem beszélve a távolállókról vagy a tisztelt ellenfelekről.

Egyetlen számban azonban nem lehet csodát tenni – ahogyan, mi tagadás, máskülönben sem lehet. Annyit próbáltam csupán, hogy irodalmunknak sok tehetsége közül egybegyűjtöttem néhányat, kiket nemcsak az a bizonyos gúlai helyzet, nemcsak szuverén írói magatartásuk kapcsol egybe, s nemcsak az, hogy a magyar irodalom nagy hagyományaihoz rokon mód kötődnek, hanem – nem utolsó sorban – magához az írásművészethez való viszonyuk is közel áll egymáshoz. A szemléleti, kifejezésbeli különbségektől eltekintve, megítélésem szerint, főleg azért írnak, hogy írjanak, hogy valamirevaló magyar irodalmat hozzanak létre. Nem eszköz számukra az írás, más tiszteletre méltó vagy kevésbé tiszteletre méltó célok szolgálatára, hanem magától értetődőn, elsődlegesen cél, melybe minden más törekvés (erkölcsi, társadalmi, nemzeti, egyéni) bele van szőve, s az művészetük által realizálódik s nem fordítva.

Végezetül még csak annyit: ez szépirodalmi szám. Meg sem kísérelhettem a helyhiány miatt, hogy első felbuzdulásomat követve, egy az irodalom egészére tekintő, sőt a tudományokra, sőt – hogy nagyot mondjak – a világirodalommal is számot vető esszé-panorámával tágíthassam látóhatárunk körét. Ez nem egyetlen szám terve, hanem már folyóirat-program. Nekem viszont kiskanállal kellelt merítenem a lehetőségekből. Annyit töltöttem hát bele a lapszámba, amennyi – csordulásig – belefért.