Feljegyzés az oktatási miniszterhez

Utalva arra az 1982. novemberi beszélgetésre, melynek során Köpeczi Béla kulturális miniszter egy, a hajdani Újholdhoz hasonló, irányzatos irodalmi folyóirat megindítását és szerkesztését kínálta fel számomra és a velem egyetértő írói kör számára, az alábbiakban foglalom össze a lehetőségeket és célokat nagyjából végiggondoló feleletünket.

Teljes mértékig egyetértek Köpeczi Bélával abban, hogy a jelenlegi magyar folyóirat-struktúra nem annyira bővítésre, hanem némi átalakításra szorul. Hogy jobb volna, ha a folyóiratok az eddiginél erőteljesebb profillal rendelkeznének. Ha nemcsak a politizálás bizonyos publicisztikus tendenciái szerint különböznének egymástól (vagy helyi jellegük időnkénti kidomborítása által), hanem az irodalmi alkotások stílusirányzata, a művek értékelésének különbözősége, az irodalomról alkotott eszménykép szerint is. Ha az adott történelmi keretekre figyelemmel, azokat nem sértve, szellemi és irodalmi téren megvalósulna bennük az a pluralizmus, melyet – mint ahogyan ez a beszélgetés során kiviláglott – mindketten a felnőtt, demokratikus törvények szerint élő szellemi élet alapvető jegyének tartunk.

Szabad legyen itt is megjegyeznem, hogy a folyóiratokban ilyen irányzatok szerinti széttagolását az egyik írószövetségi közgyűlés előkészítése során már csaknem húsz évvel ezelőtt javasoltam, de sikertelenül. Holott a pillanatnyilag kedvező vagy kedvezőtlen politikai atmoszférától független az, hogy az emberi értékek színes egysége csak a variációkat kibontakoztató egyetemesség irányában valósulhat meg.

A fentiekből következik, hogy kulturális kormányzatunknak ezt a mai kezdeményezését örömmel fogadjuk, ha életkorunkra tekintettel, sajnos, későn is ér bennünket. Mivel írói munkásságunk nyilvános, és a kulturális kormányzat által is ismert az a tény, hogy íróságunk humánus alapja speciális színvonal-igénnyel párosul, s a moralitás fogalma nekünk egyben az irodalom iránti felelősség is, nyilvánvaló, hogy együttes fellépésünk által ez az írói magatartás válnék hangsúlyosabbá és plántálódna tovább. Eszményeink, tapasztalataink, egész megszenvedett múltunk így determinálnak. Olyan folyóirat eszménye lebeg tehát a szemünk előtt – ezt említettem is –, mint amilyen volt valaha a Nyugat. Mit jelent ez ma? Bizonyos rangot adó igényességet az irodalmi művek válogatása terén, egy ízlés, egy értékrend dokumentálását (művekkel és kritikákkal), valamint az irodalom továbbfejlesztésének gondját hiteles kísérletek publikálásával. Jelenti továbbá az új jelenségek és eszmék befogadásának bizonyos tágasságát; a szellemi élet legkülönbözőbb kérdéseinek (így a tudományokéinak is) lehetőleg folyamatos, esszészerű megtárgyalását – kockáztatva a párhuzamot a Valósággal, Históriával stb., de lehetőséget kínálva az esetleges kiegészítésre. Ez ma, szerencsére, olvasói igény is. És egészséges ellensúlya az irodalmunkat részben ma is nyomasztó „extra Hungariam”-szemléletnek, egyfajta önmagunkba zártságnak. Jelenti még továbbá nemcsak a közvetlen tegnappal és tegnapelőttel, hanem általában a múlttal való reálisabb, kritikaibb szembenézés igényét; a romantikus irodalmi előképek, írásmodellek felülvizsgálását; az irodalom öntörvényű fejlődését szolgáló elődök kiemelését, rejtettebb, de az előrelépést lehetővé tevő eredményeik tudatosítását. Általában nagyobb nyomatékát annak a ténynek, hogy a művészetek nem csupán harcterek, melyeken a nemzeti és a társadalmi kérdések felvetődnek vagy esetleg elvileg eldőlnek. (Közösségi funkcióik ennél tágasabbak és speciálisabbak. És fejlődésük sem magyarázható különállásukat, „bizonyos függetlenségüket” semmibe vevő, más tudományokból merített sémákkal.)

A tervezett folyóirat szerkesztőbizottsága a következőkből állna: Kálnoky, Mándy, Nemes Nagy, Ottlik, Szabó Magda, Takáts Gyula és Weöres Sándor. A továbbiakban, mint jeleztem, szeretném még megnyerni Csorba Győzőt és Vas Istvánt. És a fiatalabbak közül is egyet-kettőt, esetleg Esterházyt, Lengyel Pétert, Tandorit, kikkel nem tárgyaltam még.

A belső szerkesztést kizárólag az általam választott munkatársakkal gondolom elvégeztetni, mint ahogyan erről már szó esett. Ez irányban tárgyalásokat folytattam Lator Lászlóval, Székely Magdával, Vargha Kálmánnal és Lakatos Istvánnal. Természetesen, ha a dolog konkrétizálódik, további tárgyalások szükségesek.

A lap életképes működését a szerkesztőnek biztosított felelős szuverenitás alapján tudom csak elképzelni. A közléseknél – az állami törvényeket és érdekeket figyelembe véve – az adott írás színvonala és a lapba illő tendenciája a döntő; az író eddigi működése, velünk barátságos vagy ellenséges magatartása, általános színvonala és törekedése csupán az írás hitelességének kérdéseként kerül számba. (Ez sem mellékes.) Mivel a személyes tárgyaláson már emlegettük, a világosság kedvéért felhozom itt Mészöly Miklós példáját.^* Ha Mészöly értékes novellával vagy regényrészlettel jelentkeznék, természetesen közölném, hiszen színvonala, szépprózai írásmódja prózánk modernizálásának irányában hat. S ha már a prózai közlésnél tartunk, a magunk portáján túltekintve (Mándy novellák, csakugyan készülő Ottlik regény, Szabó Magda stb.) rendszeresen közölném azt a prózaíró nemzedéket, mely bizonyos mértékig Mészöly, még inkább Ottlik, távolabbról Örkény és Szentkuthy eredményeit hasznosítva vetette meg a lábát. De a náluk fiatalabbak között még komoly körültekintést tartok szükségesnek.

A költőket illetően, ott vannak a harmadik Nyugat-nemzedék és az Újhold költői, és mindazok, akik hagyományukhoz kapcsolódva vagy azzal szakítva, rangot, hírnevet szereztek. De a számlálhatatlanul jelentkező, új és újabb fiatalok közül is bőven szándékozom közölni, éspedig nem a szívós érvényesülési vágy honorálása, hanem a tehetség és csakis a tehetség kiválasztása alapján.

Végezetül még két megjegyzés:

1. Minél többet gondolkozom, barátaimmal együtt, a lap életre hívásán, annál világosabb előttem, hogy irányzatunknak külön folyóiratban való fellépése nem lehet egyedülálló, a többi folyóiratra kihatás nélküli jelenség. Nemcsak a méltányosság, hanem realitásérzékünk is azt diktálja, hogy azok a másfajta irányzatok, amelyek ugyan nem is túlzottan látensen, de egy-egy folyóiratnak birtokában vannak vagy éppen újat kívánnak kezdeményezni, a mi megindulásunkkal egyidejűleg profiljukat kiélesíthessék.

2. Egy ilyen folyóiratot, melyet egy írói csoport hoz létre, az adott írói csoport szerzői jogának tekintem. Mint ahogyan az Újholdnál is volt, a folyóiratengedélyt a felelős szerkesztő kapja, s a folyóirat addig működhet, míg azt vissza nem vonják vagy a felelős szerkesztő vissza nem adja. Mindkét eset a folyóirat végleges megszünését jelenti. Kérem a kulturális kormányzatot, hogy a szerkesztői szuverenitásba ezt a szerzői jogi igényt is értse bele.

Tisztelettel

 

Lengyel Balázs