A Magyar Írók Szövetsége
Budapest
A júliusi párthatározat leszögezte, s az Írószövetség közgyűlése általánosan helyeselte:
„lehetővé kell tenni a szocialista realizmus, valamint az efelé mutató irányzatok talaján különböző
iskolák, stílusirányzatok és törekvések érvényesülését, gazdagítva a művészi kifejezés formáit.” Ez a
határozat bennünket, nagyrészt pártonkívül írókat, arra bátorított, hogy egy olyan folyóirat megindítását
tervezzük, amely azokat az írókat fogná össze, akik az utóbbi években, a jól ismert okok következtében,
méltatlanul az irodalom perifériájára kerültek s akik még a legutóbbi időkben is legföljebb szórványosan,
vendégként szerepeltek az irodalmi folyóiratokban. Azt gondoljuk, hogy együttesen, egy folyóirat
hasábjain élesebben kirajzolódnának közös írói jegyeink s olyan irodalmi irányzatot jelentenénk, amely
joggal sarkallhatná versenyre a különböző irodalmi irányzatokat. A folyóirat gárdájának gerincét a
folyóirat írói adnák, (életkorra való tekintet nélkül), de természetesen folyóiratunk szívesen látná
hasábjain a más irodalmi elveket valló tehetséges írók munkáit is.
Végezetül csak annyit: ha mellőzöttek voltunk is, meg vagyunk győződve arról, hogy művünk,
irányzatunk az egyetemes magyar kultúra része. Tollunkat mindig a felelősség, az igazság keresése és
szeretete, a nép ügyének szolgálata vezette és vezeti.
Havi folyóiratra gondolunk, 6–8 ív terjedelemben.
Kérjük a Szövetség Elnökségét fogadja el javaslatunkat és az illetékes fórumoknál tervünk
megvalósulását támogassa.
Budapest, 1956. szeptember 23-án.
A munkatársak megbízásából:
Kálnoky László,
Lakatos István,
Lengyel Balázs,
Mándy Iván,
Pilinszky János
Magyar Írók Szövetsége
Budapest
A Szövetség Elnöksége elé terjesztett folyóirat iránti kérelmünket szeretnénk az alábbiakban
részletesebben kifejteni:
1. A folyóirat az értékes írói egyéniségek szabad kibontakozását akarja szolgálni, elő akarja
segíteni a komoly szándékú írói kísérletezést. Tudjuk és valljuk, hogy az új irodalom legtöbbnyire a régi
irodalmi ízlés-hagyomány ellen – esetleg túlzások között – születik, s gyakran meghökkentést kelt, mert
a közönségben még a régi ízlés-formák élnek. (Ady fellépése idején pl. a Petőfi-epigonizmus.) De azt
is tudjuk, hogy az igazi tehetségek a meghökkentés és felháborítás után, át is alakítják a közízlést s ezzel
is a nemzeti kultúra gyarapodását szolgálják. Folyóiratunk körül olyan írók csoportosulnak, akik éveken
keresztül mellőzötten, az irodalom perifériáján tengődtek, éppen mert kísérletező hajlamukhoz,
nehezebben megközelíthető alkotásmódjukhoz vagy bizonyos erkölcsi igazságokhoz ragaszkodtak.
Együtt kétségtelenül képviselnek egy irányzatot, amelyet – sok más jegyen túl – szabadabb képalkotás,
merész asszociációk, elvontabb gondolkozás, a kultúr-élményeknek fokozottabb alkalmazása, az
olvasók figyelmének jelentősebb igénylése jellemez.
Az 1949-ig élő folyóiratok kísérletező hajlamú íróira gondolunk itt, (életkorra való tekintet
nélkül), mindenkire, aki legjava munkáival hosszabb-rövidebb időn át nem tudott megjelenni, az
idősebbek közül Kassáktól, Áprilytól Szabó Lőrincig és Németh Lászlóig, de a folyóirat törzsgárdáját
mégis a fiatalabbak adnák: Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Rónay György, Kálnoky László, Szentkuthy
Miklós, Mándy Iván, Ottlik Géza, Szabó Magda, Szobotka Tibor, Vajda Endre, Lakatos István, Jánosy
István, Károlyi Amy, Rába György, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Végh
György, Vidor Miklós stb.
Természetesen folyóiratunk szívesen látná hasábjain a más irodalmi elveket valló tehetséges
írók munkáit is. És épp oly magától értetődőn: a fiatalokat.
2. A saját hangunk együttes – és nem itt-ott elszórt – megszólaltatása mellett célunk a világ-irodalmi analógiák megszólaltatása is. Sorainkban nem egy kiváló műfordító akad: tolmácsolni
szeretnénk azt a magyar közönségnek, ami odakint forr a világban, s ami velünk rokonként, követhető,
termékenyítő újként jelentkezik. A magyar irodalom minden kiemelkedő korszaka betelepített számos
idegen művészi értéket. Nekünk is megvan a magunk feladata, hiszen a csupán önmagától termékenyülő
irodalmat mindig fenyegeti a beszűkülés veszélye, a technikai, mondanivaló-beli elavulás, a
provincializmus.
3. Fontosnak tartjuk a kritika és az irodalmi tanulmány erőnktől tellő felélesztését. Irodalmi
értéktudatunk meglehetősen hiányos és ferde. Kiváló műveket nem méltatunk, jelentéktelen dolgokat
nagy dobra verünk. Főként a művészi hozzáértés, az értékek elemző tudatosítása területén van hiány.
Jobban kellene méltatni az önmagát kibontakoztató tehetség küzdelmét, az anyag megmunkálását, az
írók önmagukkal szembeni igényességét. Fontosnak tartjuk tehát, hogy lapunk írói arcképeket közöljön,
főként élő írókról elemezze művüket, tudatosítsa alkotásmódjukat s olyan írókat is megszerettessen a
közönséggel, akiket a hagyományos ízlés nehezebben fogad be. Nem polémiákra gondolunk itt s kivált
nem elvi vitákra – úgy hisszük ez a legkevésbé feladatunk – hanem az értékek tudatosítására.
Fullánkmentes, mert teljesen független és következmények nélküli bírálatra.
4. Végezetül, mint írtuk, de azért újból megismételjük: ha mellőzöttek voltunk is, meg
vagyunk győződve arról, hogy művünk, irányzatunk az egyetemes magyar kultúra része. Tollunkat
mindig a felelősség, az igazság keresése és szeretete, a nép ügyének szolgálata vezette és vezeti. Valljuk,
hogy az írás erkölcsi foglalkozás.
5. A gyakorlati dolgokat illetően a lap címére, még nem véglegesen, a következőket hozzuk
javaslatba: „Írás”, „Ösvény”, „Magyar Orfeusz”.
Főszerkesztő: Weöres Sándor. Felelős szerkesztő: Lengyel Balázs. Szerkesztő bizottság:
Kálnoky László, Lakatos István, Mándy Iván, Pilinszky János.
A lapot havonta egyszer 6 íven szeretnénk megjelentetni, 3000 példányban a „Dunántúl”
formátumában. A szerkesztési kiadásokat (szerkesztői tiszteletdíjak, adminisztráció) a legminimálisabban
számítottuk, s így a lappal kapcsolatos ráfizetés összege nem látszik túllépni az évi 350.000 forintot.
Budapest, 1956. okt. 4-én.
Lengyel Balázs