Babits után^*

Nagyjai megformálása után az irodalom rendszerint megtorpan és lélegzetet vesz. Az egyéniségek súlyuk, nagyságuk szerint fullasztják el, a nyomukban megkapaszkodott, felnőni vágyó életet. Ennek az egymást tipró burjánzásnak a harca akaratlan és részvétlen, mint a növényeké. Mennyi görcsös ferdülés és kerülő út jelzi szerte nyomait. Az embert nemcsak az határozza meg, hogy honnan indult, hová tart, hanem az is, kiket volt kénytelen kikerülni, kiken hogy jutott túl. Sőt éppen az az utat jelző, hogy az író a pálya elején kiket lát maga elé meredni visszariasztón, kiket ismer fel önmagának akadályként ugratóul. A választás nemcsak a belső erők, a tehetség pillanatnyi készültségének a helyes felmérésén múlik, hanem nagyobbára a művészi igényen. E kettő együtt: tehetség és igény, eredendően magukba zárják az elkövetkezendő írói pálya lehetőségeinek belsőleg megszabott határértékeit; szintjük, intenzitásuk már-már lét előtti a lélekben s mégis létet meghatározó, mint a csíra. Ami egy-egy korosztályt az irodalomban egy nemzedékké ötvöz, éppen a kibomlás, a fejlődés külső körülményei: a világ adottságai és hatása, melyek nagyjából egyformák azonos időben. Ezek befolyásolják a maguk jobbára spirituális tényezőivel egy nemzedéken belül a tehetség és az igény egymásraható viszonyát. Az irodalom korosztályok szerinti állandó hullámvetése, meg-megújulása, ennyiben mindenesetre a nyugtalanító múlt és az igézetében álló jelen vállvetett közös műve.

A nagyság tényezői: a teljesség és a tökéletesség csakúgy eltérítenek, mint a mágneses sarkpontok. A világirodalom legjavát olvasva felváltva hat hát, mint a váltóláz, a megelevenedő nagyság bénító tudata s tollat kínáló televény ösztönzése. E kettőség végigpróbáltatja kóstolóul kínálva a mának, a régvolt minden speciális ízét, azt, amivel egy-egy korszak a maga teljességét felmutatta. A teljesség és a tökéletesség ugyanis a változó létben korszakhoz, időhöz kötött, csupán amit létrehoznak, a nagyság, s amiben megnyilatkoznak, a mű időtlen.

Gátlástalansága és tudatossága a legirigylésreméltóbb pályák egyikévé avatja a Babitsét. Ilyen nagy lélegzettel ki tudott még minden formát a múltból véréhez fűszerül beszívni, egyetemességébe beolvasztani, tökéletességéhez eszközül felhasználni? Egy egész utánakövetkező nemzedék elől szívta el ezzel a levegőt. A második nemzedék legelső irodalmi helyzetérzékelése talán éppen ez volt, ez a fuldoklás. Különös, hogy Ady műve mennyire nem keltett bennük ilyen érzeteket. A vele való viszony a tiszta irodalom szempontjából már akkor alig volt jellemző. A politikai-szellemi életben annál inkább. Ady ahogyan irodalmi utódokat nem nevelt, közvetlen kortársain kívül nem fojtogatott tartósan másokat. Legfeljebb dilettánsok hallgattak el „oroszlánlíráján” elbátortalanodva. Nem ő, hanem éppen az az igény, amelyet Babits példája növelt fel, tűzött ki a második nemzedékben a tehetségnek megoldhatatlan feladatokat. Az idő meglehetősen mostohán bánt velük: a közelség nagyítóján keresztül mutatott nekik valami tényleg óriásit, valami követésre sarkalló követhetetlent. Pedig úgy érzékelni a világot, és azt érzékelni belőle, amit az első nemzedék, a világháború után, a fiatalabbak indulása idején már teljességgel lehetetlen volt. Nem a kifejezés kérdésén volt itt a hangsúly. Ez a háború utáni formabontás, az avantgardista törekvések, a különböző izmusok idején egy pillanatra amúgy is félig-meddig uniformizálódott. Ezek a perzselő évek a Babits-verset is szétzilálták, elegáns kiegyensúlyozottságát megbontották és a bennük vergődő dúlt lélek a formákban is aláfesti dúltságát. Babits is, Kosztolányi is, körülbelül ugyanazon időben adta ki szabadvers-ciklusait, mint a második nemzedék fiataljai, Illyés, Fodor József, Fenyő László vagy Szabó Lőrinc. A két korosztály nem élt olyan távol egymástól, hogy ne hasonlóan felelt volna a történelem nyers hatásaira, az európai kordivatra a forma területén. Lényeges azonban ebben is az a különbség, hogy az idősebb tudta, hogy a szabadverssel mit vet el, vérévé vált gyakorlatból ismerte a kötött vers televény pompáját, míg a másik csak hagyománytól, elvárt tudástól szabadult. A két nemzedék ellentéte végső fokon sokkal mélyebb a formainál. Az új költőket a babitsi teljesség, a korokat, világtájakat befutó egyetemesség egy kidolgozott magatartás felvételétől zárta el, melyben tehetség és igény a költői pálya minden állomására érvényesen, egymással harmonikusan viszonyult. A nagyság öntudatlan kegyetlensége az utódokat majdnem abból kergette ki, amit a magyarság számára művében összefoglalt. A második nemzedék visszaűzetett a teljességtől a részletig: Európából a valóságosabb magyar talajig, egyes tagjaiban ahhoz a hagyományig, amely óvatos távolságot tart a nyugati világtól. Szinte miatta indult lelkileg leszűkített világlátással, vagy legalábbis miatta közömbösítette tört részletekre élményfelfogó képességét. Ösztön és tudat egyaránt kivette részét ebből az öncsonkításból. Illyés Gyula széles látókörű műveltsége ellenére témáiban hozzátapadt gyerekkora népi emlékeihez, a nép bajához és jajához mindig ugyanazt érlelve verssé, prózává; s egyedül a tárgy megragadásának változataival leplezte az egyhangúságot. Kassák marxista, tehát erősen racionális jellegű tanultsága ellenére az irracionális felé irányított szabadvers kísérleti talaját választotta ki költészete leszűkített köréül, regényeiben pedig a munkásság osztályharcának problematikáját. József Attila elnyúlt tapogatózás után egy időre a proletariátus gondolatkörének egyenruháját öltötte fel, a részlet nehezen tűrt fegyelmébe szorítva be szellemét, Szabó Lőrinc pedig a prózai és önmagában zárt intellektualizmus módszerét választotta szinte egyetlen költői eszközévé. Erdélyi József belezárta magát, – mint ázsiai törzsfő, visszautasítva minden kultúrhatást –, a népi formákba és tartalmakba. Sárközi György – a leglégiesebb alkat ennyi valóságkutató között – kilépett az érzékek közvetítette dologi világból egy arkangyali, túlfeszített énlírába.

Lényegesebb kitérés ez, szenvedélyesebb reakció, mint gondolnánk. A költészet mégiscsak az egyéniség teljes kifejezése, mely az elérhető emberi teljességhez való távolsága szerint kapja meg végső értékét. Éppen az ifjúság az, ami a legnagyobbat szokta megvágyni ebből. Önönmagán keresztül mindent kifejezni, az egész létet, kultúrát, felkelthető érzésskálák sorát – minden fiatal Sturm und Drangot, formabontást, forradalmi stílusváltást ösztönöz ez az igény. A régibe, a voltba csak a részt, az újba, az alakulóba pedig belelátni a teljességet, azt amelytől, a zsengébb kor hite szerint feszül a torok – ez a fiatal költőmagatartás. A kifejezés-vágy és a mindent-kifejezni-vágyás még alig-alig választódik szét ilyenkor. A költői erők gazdaságos latbavetése, az igény és tehetség lehiggadt egyensúlya érettebb, későbbi állapot. A fiatalság lendületében jobbára csak az erővel lehet okkal-móddal gazdálkodni, de a szándékkal alig.

A nagy nemzedék indázó gazdagságával, világképének teljességével, bizonyos szempontból koraéretté fojtotta le a második nemzedék költőit. A nemzedék prózaíróinak kibontakozását viszont Móricz Zsigmond ereje és Kosztolányi aprólékos tökéletessége gátolta. Közülük Móricz egyénisége az, amelyik kevésbé nyomasztó. Szemlélete, népies irodalmi iránya kínált mellette még fel nem fedezett utakat. Az élet realista színekkel való monumentális ábrázolása nem végső, minden mást fölöslegessé tevő megfogalmazás. Persze, a csúcs, az életmű teteje, az Erdély trilógia már ernyesztő. A lélegzetvétel, amellyel íródott olyan tág, hogy egész Magyarországot beszívta, s vele együtt magát a történelmi regényt, mint műfajt. A szándék utolérhetetlenül nagyratörő s a mű arányaiban, kemény érces tökéletességében méltón sikerült hozzá. Mégis a népiesség nyelvén lehetett még beszélni utána is. Igaz, hogy idegen fényt tükrözve; aprólékosabb szemlélettel, kopottabb realitással. A népies regény az új epikusok kezén specializáltabb, elhatároltabb; eltökéltebben irányregény lett. A fiatalok visszahúzódtak az egész látomásától itt is a részletig. Nemcsak témában, szinte nyelvben is. Valahogy úgy, hogy a tájnyelvi különbségek felkeltik az újdonság látszatát; akár Petőfi után Lisznyay palóckodása. Tamási az erdélyiséget, Kodolányi a Dunántúlt és az árpádkori múltat építette mondanivalóvá, Németh László pedig népmentő programjait.

Kosztolányi az Aranysárkány-nyal, Édes Annával és a Pacsirtával jelezte erejét a regényben. Nálunk az irodalmi élet nem fokról-fokra épülő hagyomány, folytonos lépcsőzetes emelkedés, hanem egymást követő egyéni bravúrok sora. Már maga a nyelv használati módja, az írás eszköze sem közkincs, hanem az íróra kötelezően kimért kisművészet. Kosztolányi elsősorban ennek a kisművészetnek lett nagy művésze. Megteremtett egy olyan hajlékony s mégis latinosan kemény magyar nyelvet, amely ihletője és feszítője a gondolatnak, csupa ötlet, szikra, a dolgok lényegére tapintó realizmus. Az ő mondata nemcsak pontos és kifejező, hanem rendszerint szellemes és poentírozott. Egy-egy regénye magának a nyelvnek is kápráztató sziporkázása. S valahol mégis ebben derül ki, hogy Kosztolányi nem elsősorban epikus tehetség. A nagylélegzetű, folyamként áradó epikának – mint ezt a fiatalabb epikusok meg is fogalmazták – nem a mondat a legkisebb egysége, hanem a bekezdés, nem a poentírozás az elsődleges, legtágasabb ábrázolási formája. Kosztolányi túl elegáns. Az impresszionista regény, humánus együttérzéssel keverve a flauberti tökéletességigényt, ott tört szét, részleteiben túl finomra sikerülve, közvetlenül az ő érintése után. A követők már csak cserepeket gyűjthettek a kezükbe. Így született regény helyett a prózának az új nemzedékre oly jellemző műfaja, a mondat és a poentírozás televény talaja, a napló, az önéletrajz.

Márai Sándor, Illyés Gyula, Németh László, Cs. Szabó László prózája oldottan, önmaguk köré komponálva indul el. Műfajuk a regénynél, novellánál eleve könnyebb, rugalmasabb, dekomponáltabb. Az élmény nincs bennük epikára átformálva, hanem nyersen, az élethez tapadóan árad. A szerkesztésben való gyöngeség, türelmetlenség, a hűvös megformálásra való képtelenség leplezi magát a jegyzetszerű ábrázolások sorában. Befogadni a világot és visszalökni – ez az író magatartása. Az intellektus rendszerezése és kifejezési vágya sebesebb, mint a világ leszűrődése. Írói anyaggazdagság egyesül itt egyfajta képtelenséggel, a szellem mozgásán, áradásán való úrrálevés, persze bonyolult képtelenségével. A műfaj tipikus és érték szerint kimagasló műveiben az Egy polgár vallomásában, a Doveri Átkelésben, a Puszták népében vagy az Ember és szerepben epikai szempontból művészileg elvetélve, egy-egy oldalon rendszerint annyi élmény bujkál, amennyi később elég lesz egy teljes regényre.

Különös széppróza ez; a toll alól az anyag szellemi magasfokra felhevítve epikai átköltés és elbeszélői megszerkesztés nélkül csúszik ki; nem csoda, hogy művelői sorra az esszé felé sodródnak. Az egész nemzedék az esszében lel teljes-magára legelőször. Nem mintha itt nem vezetné tollukat Babits tanító keze, de maga a műfaj olyan, hogy benne különcködés nélkül lehet külön utat hangsúlyozni, egyéniséget mutatni. Az esszé minden műfajnál tárgyszerűbb, kiindulási pontnak egzaktabb, nem élése és ábrázolása a világnak, hanem meglátása és rendszerezése. Míg a többi műfajokba az összes érzékek és lelki tevékenységek belejátszanak, addig az esszé elsősorban az értelem és rendszerező elme és másodsorban az intuíció műve. Éppen ezért Mekkája mindazoknak, akiket a civilizáció válságának riadalma inkább értelmi őrködésre, mint ábrázolásra késztet. Egyediségének bástyáit, korán kifejlődött katasztrófaérzetének megfelelően, benne építette ki először az új nemzedék, az előttük járóval szemben. Az összetartó ereje ennek a kristályosodásnak maga a nemzedéki elv, vagy ahogyan Babits kissé türelmetlenül írja Halász Gáborral való vitájában: „a nemzedék mint komplexus”. „Ez a generáció úgy érzi, hogy a költészetben nehéz újabbat és nagyobbat alkotnia, mint amit az előttejáró alkotott.” – írta A nemzedéki kérdés vitája című cikkében – „Ez elégedetlenné teszi és gáncsoskodóvá, önmagával szemben is. A próza, az esszé terére menekül; de itt is elődökre talál, akiknek gondolataitól nem tud szabadulni, akiknek öröksége teher módjára nehezedik rá. Fogyatékossági érzete valóságos kínzó komplexumként veti elébe a nemzedéki problémát. Valami irodalmi Oedipus-komplexum ez: azzal a különbséggel, hogy az apagyilkosság itt nem lelkifurdalás, hanem feladat.”

A próza területére menekül; de miért ilyen egyöntetűen nem az epikába, hanem az esszébe? Babits nyomása alól szabadulni, kézenfekvően a regényben lehetett volna; indázó, gazdag életműve legkevésbé ebben teremtett követésre valót. Mi volt mégis, ami Móricz és Kosztolányi hatásán kívül s ennél sokkal brutálisabb erővel eltérített ettől az úttól? A nemzedék eleve pajzsul tartja maga elé: a kultúrkatasztrófa hangulata. A lelki-, társadalmi összeomlás előérzetében nem lehetett két, három vagy akár tíz éves programmal a nagy epika fejezeteibe belefogni, a kétséges jövő olvasónak aprólékosan feltárni a mát. A válságteória gyakorlati magyarázata ellen azonban felkínálkozik cáfolatul egész irodalmi hagyományunk, Zrínyitől akár magáig Babitsig. S ha már elemezzük kérdésként felvetve a lehetőségeket, gyakorlatibb gátlást jelenthetett a másik, a merőben műfaji válság, a regénynek ebben az időben forrongó tematikája. Mi az a lételem, amelyben az egyént ábrázolnia kell a regénynek? A kalandban, a csodában, a képzelet játékos világában, vagy a többi emberekkel való kapcsoltságban, a való élet kulisszái között? Spiritualizmus és realizmus vívták csatájukat a műfajért. A valóság elleni lázadás, Virginia Woolf, Gide, Joyce, Powys szenvedélyes kitörése a költőiség kötetlenebb csapongásáért, a vaskos hétköznapok trónfosztásáért, a nemzedék szeme előtt indult hódító útjára. Mi okozta, hogy e káprázatos felvonulás s Szerb Antal pompás elmélete, ragyogó előadásmódja ellenére sem termett magyar követője a csoda-regény áramlatnak? Nem lehetett volna a magyar környezetben elhitetni a csodát, a véletlen költői játékait? Vagy hogy a kört bezárva, az ellenkező regénytípust melléje állítsuk: nem lehetett volna elhitetni a realista valóságot? Bizonyos, hogy a csoda is, az ábrázolt valóság is a szereplő emberi viszonylatok hitelességen áll vagy bukik. És pontosan ez az, amit alig lehet bonyolultságában és kapcsoltságaiban magyar környezetben létrehozni. Ez az a pont, ahol az epika fejletlenségéért vagy fejlődésének irányáért már nem az író felelős, ahol a magyar epika satnyaságának ősokát keresni kell. Az írott emberi viszonylatoknak szükségük van annyi valóságalapra, hogy az életben nagyjából elképzelhetők legyenek. A környezet vagy más szóval a társadalom próbája ez az író szavain. A magyar társadalom azonban, modernebb, finomultabb emberi viszonylatokra nem üti rá a maga próbáját. Az egyéniség szellemi teljességét kibontani, más egyéniségekkel viszonylatokba hozni nálunk csak a mindenkivel való szembenállás, a lázadás sztereotip formájában lehet. Ha él is az íróban olyan teljesség, mely alakjait a nagylélekzetű epika formái szerint tudná megteremteni, nincs hiteles viszonyítási lehetőség, lételem, melyben őket éltethetné. Ez a helyzet az írót hármas válaszút elé állítja. Vagy hitelességért a múltba menekül s egy szerényebb és elképzelhetőbb világba támasztja fel némi öncsonkítással alakjait, vagy nagyvilági megvetéssel lemond a hitelességről és különcöket ábrázol, vagy pedig – igénynek és tehetségnek a legnehezebb utat választva – a jelennel próbálja megkötni alkuját. Móricz, Krúdy és Kosztolányi legjobb alkotásaik példáival megtestesítik e lehetőségek egyikének vagy másikának szinte legmagasabb határait. Móricz múltba menekülése a leggazdagabb; a történelmi táj, Bethlen Gábor Erdélye, amelyet kiválaszt magának, olyan sokféle árnyalatát, kibomlott teljességét csillogtatja az emberségnek s a történelmi távolság miatt mégis annyira polgáriatlan, hogy dús és hiteles lehetőséget ad az egyéniségek nyersebb, ösztön szerintibb s egyúttal elmélyültebb ábrázolására. Krúdy eleve elhatárolta magát a nagyobb áramú epikától, mely bizonyos fokig a típusban keresi az egyént; Mikszáth provinciális különceiből ő csinált európai különcöket, lírával, pazarló epikus ösztönnel, emlékezéssel, elemzéssel felcsillantva bennük mindazt, ami egyéniségükbe és a nyírségi tájba egy finomult emberségből elérhet. Kosztolányi halálos biztosan ismerte a hazai befogadóképességet, azt a határt, amit emberi viszonylatban a közönség még hitelesnek elismer. Regényeiben meg is hajolt előtte. Pompás műveltségét, finomult életérzetét, bonyolultabb kapcsoltságok lehetőségét úgy takargatta, mint úriember a rongyait. Ha a szembenállást fogalmazta is meg, az Aranysárkányban vagy az Édes Annában lázadói pillanatra sem lobognak. Vigyázott arra, hogy az élethelyzetek ábrázolásánál ne lépje túl a hazai képleteket. Novák Antal, Moviszter és Édes Anna száz alakban itt járkál közöttünk. Jaques Thibault a nyugateurópai lázadó alakja, regényeiben elképzelhetetlen, ahogy ábrázolt világához viszonyíthatatlan is.

Így mállasztja el a társadalom sekélyessége, árnyalatlansága a legtömörebb epikus szándékokat. Még Hunyady Sándort, ezt az ösztöne mélyétől tudata tetejéig epikus karaktert is lekényszerítene a regény-köréből a mikszáthi adomába. Ez a hatás a második nemzedék íróira azzal a súlyosbító körülménnyel érvényesült, hogy az egyéni kiút kerülői, éppen az előttük járók miatt, igen szűkösen mutatkoztak. Sem a különcség, sem a múlt, sem a lázadás mozzanatai nem jelenthettek epikus kedvüknek kielégülést, külön világuknak, emberségüknek kifejezési formát. Márai Sándor legjobb alkotásaiban, az Idegen Emberekben, A Szigetben kényszeredetten kimenekült az országból, a Zendülőkben a társadalomból, a továbbiakban pedig kénytelen volt megteremteni egy nemlétező vagy csak egészen embrionálisan megvalósult – s csak a sznobizmus által hitelesített – nagypolgári világot, melynek emberi üressége és kietlensége fokozatosan visszahatott alakjai lelki tartalmaira. Németh László szellemi szabadságlobogójához híven, a lázadás, a szembenállás formáit ostromolta; szereplőinek lelki gazdagságával merészen tágítva a viszonyítások hitelességének körét. A regény többi művelői megmaradtak a bevált megoldások csapásain. Cs. Szabó László és Illés Endre eleve bonyolult lelki tartalmaik ismeretében, érzékeny kritikai ösztönükkel nem léptek a novellán túl.

Az utánuk jelentkező, úgynevezett harmadik nemzedék, hogy kikerülje a dilemmát, azt, hogy a regény világa eleve többet követel meg, mint ami a társadalomban megvan, a misztikával kísérletezett. De a misztika, amely az egyén és a létfeletti viszonylatát boncolja, ha részben el is kerüli az emberi egymáshoz kapcsoltságok ábrázolását, éppen legsajátosabb tulajdonságai miatt, metafizika nélkül, üres. Ez a misztika a képzelet tetszés szerinti variánsa a megfoghatatlanról; és éppen végtelen változata és konkretizálhatatlan formulái miatt magát azt a viszonyt sem teszi lényegesen érzékletesebbé, amelynek érzékletessé tételéért született. Ha pedig sem az emberek egymásközti kapcsoltságaira hitelesen nem felel, sem az egyén és a léten túliéra, akkor nyilván kétségessé teszi az ilyenfajta modern misztikus regény létének jogosultságát; a remélt erősítés helyett ugyanis egyszerre két irányból, az egyén és a társadalom, és a misztika és a társadalom viszonylatából gyöngíti az ábrázolás hiteles gazdagságát.

Az epika végső sorban mégis közügy. A líra nem teljesen az. Egy ideig megterem a lélek kitágított terében is. Nincs szüksége a hitelesítésre, mint az epikának. Érvényessége független a környezettől, egyedül a lélek törvényeinek van alávetve, idővel azonban visszhangot kell kapnia. Fiatal líránkat ezért nem fojtogatta az, ami epikusainkat. Legfeljebb az elzártság, paradox módon, egyrészt légiesítette, másrészt a látható valóság felé ösztönözte. Így tágította a harmadik nemzedék, Dsida Jenő, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Vas István, Jékely Zoltán, Zelk Zoltán, Rónay György korosztálya a líra témakörét, az irracionális és metafizikus gondolat legmodernebb áramaitól az eddig még versbe nem foglalt vaskosig. A líra alapformáját, a vershangot Babitstól, Kosztolányitól, a nagy nemzedéktől kapták készen, sőt a teljességigény örök nyugtalanságát is. Stílust, alkati jegyeket, korszakot, nemzedéket gyorsabban emészt meg az idő ma, mint valaha. Sebes érése félmúlttá tompítja az öreg jelent. Visszatérni ezért lehetett, örökségül venni még élő hangot, igényt. A részletről újra figyelni, vágyni az egészre. Ez az egész azonban – és ez különböztet lényegesen – a fiatalok értelmezésében nem klasszicizált, hanem inkább romantikus.

A romantika hagyományát általában ők törvényesítették és közvetítették már mint hagyományt a legifjabbak számára. A lélek elvágyása líránkban nemzedékről nemzedékre egyre kikerülhetetlenebb. Az irodalom közkinccsé válásának kétségtelen reménytelensége, egyik jelentős tényezője ennek a romantika felé való sodródásnak. Persze az irodalom közkinccsé válása csak olyan emberi cél, mint az igazság érvényesülése: határértéke lehet csupán az emberi törekvéseknek. Mégis eredményes megközelítése és ennek várható hatása: a környezet, a társadalom elmélyülése, humánus gazdagodása szüntetné az epika gátját, a hitelnélküliség érzetét, a líra bezártságát az énbe. A legönellentmondóbb próbálkozás azonban a humánum gazdagságáról való lemondással, a már-már hagyományos teljesség-igény elsorvasztásával kísérelni meg a környezetnek árnyalatosabbá tételét, gazdagítását, különösen nálunk, ahol a szellemi élet egy igen fejletlen szellemiségű, kevéssé polgárosult társadalom felett vívódik. A szellemi szegénységet nem jutalmazhatjuk azzal, hogy e szegények álruháját kényszerítjük magunkra. Egy ilyen kísérlet, az irodalmi élet nemzedéki megújúlását veszélyeztetné. Művészet csak akkor maradhat fenn, ha a legmagasabb igényeket támaszthatja önönmagával szemben. Íróra, irodalomra nézve sem lehet más érvényességet elismerni.

1946