Filozófiai tételdráma – drámai hős nélkül

Sartre színdarabja, Az ördög és a jóisten, filozófiai tételdráma; minden benne van amit a sartre-i egzisztencialista filozófia tanításaiból egyetlen drámába bele lehet sűríteni, sőt talán több is annál. A szereplők részben elmondják, részben Sartre általuk ábrázolja, hogy az ember magányos; semmi más, mint amivé önmagát cselekedete által teszi, szabadon, determinálatlanul választ, de választásáért felelős; felelős, persze nem az Égnek, hiszen nincs Isten, „Isten az ember magánya”, nincs abszulút erkölcs, elvont és örökkön érvényes jó és rossz, hanem felelős embertársainak; a mások szabadságában rejlik az ember saját szabadsága stb.

Ahhoz, hogy a drámában a filozófiai burjánzás táptalaja létrejöjjön, Sartre Goethe nyomán hősévé választja a német parasztháborúk egyik vezérét, Götzöt, „Németország legjobb hadvezérét”. Götz a dráma során, híven a tételhez, hogy az ember maga valósítja meg önmagát a cselekedeteiben, három lehetséges magatartás végletes reprezentánsa. Előbb a rossz, az elvont Rossz képviselője, majd egy fordulattal, hiszen a választás szabad: a jó, az elvont Jó lovagja, míg végül az abszolút Jó és Rossz fogalmát abszurdnak találva, rá nem ébred arra, hogy „a mi földünkön és a mi korunkban a Jó és a Rossz elválaszthatatlan”, s vállalja, hogy „rossz lesz, mert csak így lehet jó”: vagyis átveszi a paraszthadak vezetését, mint mondja: hóhér lesz és mészáros, mert csak így szolgálhatja a többé már nem metafizikus értelemben vett jót, a dialektikus materialista jót, az emberi haladást.

Ahhoz képest, hogy ez a váz mennyire elvont, a darabnak rengeteg a cselekménye, sőt látszatra még vérbő is az anyaga, ha vérbő az a színpadi világ, ahol unos-untalan kínzásról, szeretkezésről, városperzselésről, kollektív nemi erőszakról, tíz-húsz ezrek levágásáról vagy karóbahúzásáról esik szó, s gyilkosság, halál, ostorozás, öncsonkítás a nyílt színen játszódik. Ám ez a szokványos egzisztencialista drámai végletesség, melyet Sartre az idegek borzolására kiszámítottan, egy zsonglőr ügyességével kezel, nem az írói anyag szerves tartalma, hanem csupán a filozófiai problémák ábrázolhatóságának kelléktára. S ez azért más. Sartre viszonya a drámához (ahogy Dürrenmatté is) a megszokotthoz mérve fordított. Nem írói élményei vannak, nem megírásra kívánkozó életanyaga, amely ilyen vagy olyan végső (esetleg filozófiai) mondanivalót is kibontakoztat magából, hanem elvont, gondolati mondanivalói, amelyeket merőben kiagyalt életanyaggal drámába öltöztet. Ám még ez az öltözék is átabotában szabott, pongyola vagy markírozott; Sartre mintha nem is kívánná leplezni, hogy a természetes emberi valóság az ő számára csak arra való, hogy a filozófiai problémák ábrázolása kedvéért valószínűsítse a törik-szakad létrehozott határ-helyzetek (Grenz-szituációk) sorozatát. Sartre színpada ehhez képest nem szokványosan reális, hanem elvont színpad, hősei a gondolati tartalmak igényei szerint rángatott bábok. Bármi történjék is velük, bármit is cselekednek, semminek sincs az az igazi súlya, jelentősége, megrendítő hitele, mint az életben vagy az igazi színpadon. Egy szereplő nyílt színi lemészárlása nála nem több, mint egy sakkfigura levétele. Hősei nem is reálisabbak mint a sakkfigurák – életük, vagy ha tetszik: valódi egzisztenciájuk nincs is, csak elvont, gondolati jelentésük.

Ezen a színpadon, amely olyasféle, mintha Camus Közönyének hőse hozta volna létre a maga teljes érzelmi bénultságában, Sartre láthatóan pompásan érzi magát, és már-már zseniális könnyedséggel építkezik. Az elvontság bolygóközi súlytalanságában páratlan szuggesztivitással cikázik itt évről-évre, legfőbb erénye: a logikája. Szituáció-elemzései lenyűgözőek és mesteriek – még a francia drámairodalomban is, ahol pedig Corneille és Racine éles és pontos logikája kényeztette el a nézőt a szereplők páratlan helyzet-elemzéseivel. Ám egy színdarab értéke mégsem a logika tűzijátékán múlik, egy színdarab mégsem filozófiai mű. Súlya – még ha tandráma is – akkor sem függ csupán a kifejtett tételek filozófiai érvényességétől. Ha iskolásan vagy szokványosan mérlegeljük Az ördög és a jóistent, azt kell keresni benne, ami a drámát drámává teszi, vagyis a főhős küzdelmét külső vagy belső determináltságával. Hogyan? Determináltság? – ez az éppen, amit Sartre filozófiai alapon tagad. Főhőse, Götz szabad, választását semmi sem determinálja, nem determinálják eddigi választásai sem. Nos, nem véletlen, hogy Sartre harcos ellenfele a pszichológiának. Hiszen mi más a jellem, mint az eddigi választások megfigyelhető tendenciája, melyből a soron levő választásra is következtetni lehet. Vagyis, az emberi jellem mint fogalom, eleve feltételezi a múlt választások befolyásoló jellegét. Az ördög és a jóisten Götze azonban elvileg, tételszerűen a ma született gyermeknél vagy egy bolygónkra tévedt Mars-lakónál is kötetlenebb, hogyan is befolyásolnák múlt cselekedetei jövő cselekedeteit? Könnyedén, természetesen ölti hát magára ez a Götz – Sartre szándéka szerint – a három ellentétes magatartást. Csakhogy Götz, ez a Götz, az egész világirodalom tapasztalata szerint nincs; Götz maga a lélektani abszurdum. Sartre egy néven nevez három különböző hőst, akiknek külön-külön, egy-egy felvonásnyi életükben megvan önmagukkal a lélektani azonosságuk, sőt, akik még talán egyik énjükből a másikba – sokkal küzdelmesebben ugyan, mint ahogy Sartre ábrázolja – át is nőhetnek, át is alakulhatnak. Elvégre a világirodalom számon tartja az ephezusi utat, a Saulusból lett Paulust. Ám a történelem sajna egyetlen példát sem mutat fel arra, hogy egy áruláshoz, kínzáshoz, tömegmészárláshoz, városégetéshez, erőszakoláshoz szokott zsoldosvezér az elállatiasodásnak erről a fokáról egyszeriben olyan érzelmes embermegváltóvá és népboldogítóvá válhat, mint amilyen Götz a második felvonásban. Ki tudja milyen „irracionalizmus”, milyen ostoba és nemlétező determinizmus, vagy a dolgok, az emberi jellem milyen nehézkedése okozta, de ezek a hajdani, valóságos hadnagyok új választásaik során sohasem tudtak kilépni régi választásaik köréből. Isten ments, talán mégsem voltak teljesen szabadok, vagy, hogy a jellemből – bár a választás szabad – mégsem olyan egyszerű kilépni, mint egy irodalmi hőssel elkövettetni egy „action gratuite”-et.

Sartre persze mindezt tudja, s tudatosan is lépi át, vagy kénytelen átlépni. Egyrészt azért, mert sajátos írói alkatánál fogva az ember köznapi érzéseiről túlnyomóan csak logikai tapasztalata van, mint a vaknak a színekről (azért is hajszolja a végletes helyzeteket, hátha ott felbukkannak az érzések); másrészt azért, mert filozófiai álláspontja voluntarisztikus: tétele: ha nem is olyanok az emberek, mint ahogy leírja őket, legyenek olyanok, vagyis szabadon választók és felelősek. Node, ha túllép a jellemen, a megkötő, meghatározó érzésvilágon, az ember adott valóságán az ember lehetőségei kedvéért, akkor máris olyan szférába emelte a színdarabot, melyben szokott mércéinkkel nem mérhetünk. S ez rendben is van. Elvégre felnőttek vagyunk: nem hiszünk változtathatatlan esztétikai rendszerekben. Az esztétikai ítélet gyakran csupán érzésen alapul; ilyenkor a puszta érzésnek a diktandóját fogalmazzuk logikai rendbe, és próbálunk belőle új esztétikai törvényeket levonni.

Mit tegyünk azonban, ha érzéseink vegyesek? S mit tegyünk, ha a jellemet elvető helyzet-ábrázoló darabokból, az úgynevezett absztrakt színpadból leszűrhető ilyen vagy olyan tanulságokat se tudjuk „Az ördög és a Jóisten”-re alkalmazni? Mert az absztrakt színpad, amikor elveti a jellemet, elveti annak drámai küzdelmét is, és a hagyománnyal radikálisan szakítva nem egyes sorok, hanem az élet ilyen vagy olyan jelképi megelevenítésére tör. Sartre ezzel szemben a filozófia síkján (méghozzá a szokott hármas tagolásban) szabályos fejlődésdrámát csinál, anélkül azonban – s ebben rokon az absztrakt színpaddal –, hogy a hős jellemfejlesztésére, lélektani hitelességére gondot fordítana. Götz tehát míg egyfelől nincs, másfelől tudata lépésről lépésre fejlődik. Sartre persze esetleg Az ördög és a jóistenre is vonatkoztathatja azt, amit még 1947-ben az új színházi törekvésekkel kapcsolatban írt, s amelynek egy részletét a Nagyvilág olvasói is olvashatták: „Nincsenek többé karakterek – írta Mi az irodalom? című tanulmányában –, a hősök csapdába esett szabadságok, mint mi mindannyian. Mi hát a kiút? Egy-egy személy semmi más nem lesz, mint a kiút megválasztása, és nem ér többet, mint a választott kiút… A választott kiutat meg kell találni. És aki megtalálja, önmagára talál. Az embert napról napra fel kell találni”. Csakhogy kérdezhetnénk: az ember, aki kiutat keres, azt nem küzdelemben keresi és választja? S aki önmagát megtalálta a küzdelemben, miért nem karakter?