Zola és a naturalista tudományosság

Aki elolvassa A Patkányfogó előszavát, bizonyára megütődik az utolsó bekezdés néhány védekező mondatán. „Nem cáfolom meg a mendemondákat… – írja Zola. – Ha tudnák, hogy a vérszopó szörnyeteg, az ádáz regényíró – tisztes polgár, tanulmányainak és művészetének élő ember, aki csöndesen meghúzódik otthonában, s egyetlen vágya, hogy minél mélyebb, minél élőbb művet hagyjon maga után!” És erre rímel a zárómondat is: „Egyszer talán majd engem is felfedeznek a rám szórt ostobaságok halmaza alatt.” A Tisztes úriházba – a Rougon-Macquart ciklus egy későbbi könyvébe – bele van szőve egy írói önarckép – s ezt megint ugyanez a védekező mozdulat hozta létre. Mert míg a történet során az úriház minden hálószobatitka és hátsó lépcsőházi mocska napvilágra kerül, magamagáról alig mond el itt Zola többet, mint hogy az általános rothadáson kívül álló, szerény, visszahúzódó ember, aki egyedül művének él.

A mai olvasó, aki klasszikusként veszi kézbe Zola egy-egy könyvét, joggal csodálkozik, miért volt szükség erre a magyarázkodásra. Miért kellett Zolának rágalmakat, személyéről szóló, „mendemondákat” elhárítania? De ha egy kevéssé belegondol abba, hogy az 1871-től 93-ig írt Rougon-Macquart ciklus milyen közállapotokat fedett fel, mit látott a korszak valóságának, s ezzel milyen társadalmi erőket hívott ki az író ellen, akkor egyszeriben világos, hogy mindez egy harcos író kénytelen-kelletlen védekezése, kinek a megjelenés idején minden könyve botrány. Akkor még az is kiviláglik, hogy nemcsak eltökéltség, meg nem hátrálás, hanem megkapó pátosz is van az Előszó első mondataiban: „A Rougon-Macquart család… átfogó tervét már 1869-ben elkészítettem, s azt teljes szigorúsággal követem. A Patkányfogót megírtam, amikor rákerült a sor, mint ahogy meg fogom írni a többit is, és egy pillanatra sem térek le megszabott utamról.”

Pedig Zola, ha a Rougon-Macquart ciklusban vetekedni is akart Balzac Emberi komédiájával, nem tűzött ki maga elé Balzackal azonos célt. Egy feljegyzésében maga szögezte le, hogy az ő keretei szűkebbek. Sőt ki is mondta: „Nem társadalmunkat akarom ábrázolni, csak egyetlen család életét.” Az ő regényelmélete – a naturalista regényelmélet – a korszak egyik legjelentékenyebb kritikusa, Taine hatása alatt alakult ki, aki azt tanította, hogy az emberek cselekedeteit három tényező határozza meg: a származás, a környezet és az időpont. Zola ebből azt a következtetést vonta le, hogy elég a származást, a környezetet egy bizonyos idősorban ábrázolni, és máris tudományos bizonyossággal előttünk áll a jellem és az emberi sors. Olyan tisztán és szükségszerűen, mint egy oldatból kicsapódó kristály. Az író tehát afféle tudományos megfigyelő vagy kísérletező, aki a társadalom lombikjaiba és görebjeibe belehelyez egy családot, s a folyamatok végén felmutatja az emberi roncsolódás, züllés, tönkremenés szükségszerű produktumát: a borzadályt keltő végeredményt. A Rougon-Macquart ciklusnak ezért is adta alcímül: „Egy család természetrajza és társadalmi története a második császárság idején.”

Persze az, hogy az emberi sors ily mértékig a körülmények rabja, az, hogy nem befolyásolják eszmék, gondolatok – nagyon is kétséges. Ahogy végül az is kétséges, hogy a Rougon-Macquart ciklus pusztán egy család „természetrajza”. Zola, amikor a megfigyelést tette regényírói módszere alapjává, önkéntelen átlépte regényelmélete korlátait. A Germinal például korántsem csupán az egyik Rougon-Macquart származék, Étienne Lantier története, hanem a montsou-i bányászok sztrájkküzdelmeié, ahogy A Patkányfogó sem Gervaise és Coupeau puszta elzüllésének regénye, hanem a kuporgató-nyomorgó párizsi kispolgárságé és a még öntudatra nem ébredt munkásságé. Ám furcsa dolog: amilyen körültekintéssel, megfigyelésről megfigyelésre haladva, ábrázolja Zola a környezetet vagyis a társadalmat, olyan esetlegesen bizonyítja azt, amit pedig elmélete szerint szükségszerűnek tart: a környezet hatását alakjaira. Nézzük meg ezt a kérdést, éppen A Patkányfogót szemügyre véve, némileg közelebbről.

Zola közvetlen célja a regényben a két családtag, az eleve némi terheltségeket hordozó Gervaise és Coupeau tönkremenésének vagy elállatiasodásának fokozatos rajza (és persze Nana „terheltségének” bemutatása, melynek hatását majd a ciklus későbbi kötetében bontakoztatja ki). A regény korabeli nagy újsága és időálló felfedezése azonban mégsem ez. Ha visszagondolunk arra a Párizsra, amelyet mondjuk Stendhal és Balzac műveiből vagy akár Flaubert Érzelmek iskolájából ismerünk, gyökeresen más Párizs az, amit A Patkányfogó felmutat. Még leginkább a romantikusokra, Victor Hugo egy-egy nyomorleírására emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy iszamos, bűzös kútmélységét nem világítja be soha a költészet napja. Egyfelől a mocskos, felhólyagzott falak, rothadást lehelő kapualjak, bűzlő kiöntők, szutykos és penészes odúk világa ez a Párizs, másfelől olyan utcáké, bisztróké, pálinkaméréseké, melyeket a munkakezdés és munkavégzés idején a szokott regényhősöktől idegen, „más nép, másfajta raj” tölt meg, áraszt el. A Patkányfogó nagy felfedezése a 70-es évek proletár-Párizsa, a munkájukból élő kizsákmányoltaké – ha Zola maga ezt a kifejezést nem is hangsúlyozza –, akiknek életét egy tudós lelkiismeretességével figyeli, és egy humanista együttérzésével ábrázolja. De – s itt van ábrázolásában az elrajzolás, a kívülről szemlélő humanista tévedése – Zola ennek az alkoholtól butított és a korabeli munkaviszonyok igájában tartott népnek a nyomorát, tönkrejutását, lezüllését elkerülhetetlennek, szükségszerűnek tartja. Legalábbis ezt diktálja neki a saját elmélete.

Csakhogy a művészi ábrázolás egy bizonyos színvonalon felül ellenáll az elméleti tévedésnek. Bármily plaszticitással, nagy intenzitással tárja is fel Zola a kocsmák elaljasító levegőjét, a mocskos udvarok, tisztátalanul élő családok lefelé húzó, elbuktató világát, mégsem tudja művészileg bizonyítani, hogy – képletesen szólva – a sártengeren keresztülhaladva bele is kell hemperegni a sártengerbe. A regény elején Coupeau tisztességes munkásember, aki bár napról napra elhalad a pálinkamérések előtt, és látja a dologkerülő iszákosok henye életét, esze ágában sincs közéjük állni. Éppen tisztességével, szolid megbízhatóságával nyeri el a züllésből és nyomorból kifelé igyekvő Gervaise szerelmét. Miért bukik el hát Coupeau, miért lesz örök időkre dologtalan iszákos, családterhe alkoholista? Zolának a környezet szükségszerű hatását az elbukás motívumaival kellene bizonyítania. Igen, de a bukást – így áll ellen öntudatlanul a művészi ábrázolás az elméletnek – egy véletlen okozza. A tetőn biztonságosan dolgozó bádogosra rákiált alulról a kislánya, s emiatt kihajol s leesik. Lábadozása alatt szokik le a munkáról, kap rá az alkoholra, s válik belőle kocsmatöltelék. A regény másik fordulópontja, Gervaise bukása, megint csak egy ilyen véletlen. A mosodai estély alatt váratlanul feltűnik Gervaise volt szeretője, Lantier. Coupeau első dühében késsel rohan rá, a két férfi már-már ölre megy, amikor egyszerre csak megbékélnek, és Coupeau erőszakkal beinvitálja a boltba Lantier-t. Zola Coupeau változását nem magyarázza meg, ahogy arra sem sok szót veszteget, miért költözteti magukhoz albérlőnek a volt szeretőt. Pedig Gervaise emberségének ez adja meg a kegyelemdöfést. Ettől kezdve hanyagolja el a munkát, lép a két férfival promiszkuitásra, s válik majd maga is iszákossá.

Nem, bármilyen szuggesztívek is máskülönben a részletek, a „környezet szükségszerű hatását” éppen a fordulópontokon nem lehet elfogadni. Itt, a realista regény törvényei szerint, a véletleneket legalábbis lélektani magyarázatokkal kellene valószínűsíteni: át kellene térni a külső ábrázolásból az úgynevezett belső ábrázolásra. Ez azonban ellentmond Zola általános módszerének. Ő – ha jobban odafigyelünk, könnyű észrevenni – sosem engedi meg magának, hogy a megszorított és válaszút elé állított ember belső vívódását részletezze. Elképzelése szerint ez a vívódás nem is nagyon érdekes, nem is nagyon fontos. Hiszen a cselekedetek rugói szerinte mélyebbek: átöröklött adottságok és a körülmények következményei. Világosan kitetszik ez a felfogás A Patkányfogó keretein belül Nana megformálásában. Az ő alakját az olvasó születésétől (terhelt szülők!) ringyóvá éréséig követheti nyomon. A hatások benne nyílegyenesek: apja alkoholizmusa perverz játékokat, anyja korán megfigyelt promiszkuitása, apja ütlegei korai prostituált hajlamokat váltanak ki. Soha nem halljuk, hogy mit gondol vagy mit érez; csak azt látjuk, hogy milyenné válik.

Persze, ez a módszer, ha a belőle vont végkövetkeztetés elvileg problematikus is, egy nagy tehetségnek kivételes sarkallója lehet. A jellem és a sors külső eszközökkel való megteremtéséhez ugyanis a szokottnál jóval nagyobb mértékre kell duzzasztani a külső eseményeket. Az írónak szélesre kell tárnia regénye kereteit, megfigyelést megfigyelésre halmozva, történetre újabb történettel rálicitálva, árasztania kell a valóságot. S ez az, amiben Zola állja a sarat, amiben messze fölébe emelkedik általában a naturalista regényíróknak. Ő valóban az a tudós író, aki hallatlan anyaggyűjtéssel dolgozik, s nincs más törekvése – ahogy idéztük is már –, mint hogy műve minél mélyebb, minél élőbb legyen. A Patkányfogó olvasója látni fogja – és Zola ismerői persze tudják –, hogy általában széles, nagyméretű tablókkal dolgozik, amelyeknek minden részletét a valóság legpontosabb ismeretében tervezi ki. Ezekből az egymás mellé illesztett tablókból áll össze a regény egésze. Vegyük mindjárt az első – és tegyük hozzá – feledhetetlen képet: a mosónők verekedését a nyilvános mosóhelyen. Hogy gomolyog ott a gőz, bugyborog a dézsákban a fehérnemű, olvad szét a forró vízben a szóda, s csattognak az egymás mellett dolgozó asszonyok sulykolói. S ebben a szappan- és nedves fehérnemű-szagú – regénybe még talán soha be nem került – helyiségben, a dézsák, öblítők és lúgos palackok között úgy összeverekszik Gervaise és Virginie, hogy végül a sulyokkal egymás meztelen testét sulykolják. Merész a helyszínválasztás, felfedezésszámba megy a leírása, de még merészebb, még inkább felfedezés jellegű az asszonyok hajcihője, rikoltozása, a néző és uszító közönség végletekig feszített idegeinek a vonaglása. Hogy Zola ismeri, amiről ír? Hogy minden párbeszéde, felkiáltása a valóságból ellesett? Hát persze! A vizes szoknyák tapadásától a mosónők komisz nyelveléséig minden a kisujjában van. S kell is, hogy a kisujjában legyen, mert csak ezzel a sűrű, ragacsos valóságanyaggal lehet sugalmazni azt, hogy aki az élet általa leírt bugyrain áthaladt, olyanná lett, amilyenné ő mutatja, hogy lennie kellett.

Megesik persze, hogy ezt a sugalmazó módszert túlzásba is viszi, és céljai érzékeltetése kedvéért olcsóbb eszközöket is fölhasznál. A regény harmadik tablójában például, az esküvő és a lakodalom leírásában, kitűnő elemek mellett elkoptatott, sőt banális elemekkel is él. Telitalálat például az, ahogy Coupeau-t és Gervaise-t ripsz-ropsz összeadják, olcsó pénzért „két nagymise között, míg az Úristen távol van a házától”, hogy végül kábultan, kifulladva állnak meg odakint a tűző napon, a nagy sietség után. De már a lakodalom leírása az unos-untalan ismételt, átlátszó és válogatatlanul egybefűzött baljós jelekkel, nem mondható ilyen szerencsésnek. (Zola kiadós zivatart támaszt, hogy a hangulat tönkremenjen, az olvasót figyelmeztesse, s ezt végül még azzal is megtetézi, hogy egy részeg temetőhuszárt is színre léptet, aki Gervais-nek a halál boldogságáról gajdol.) Bármily kitűnőek közben az egyes részletek, a Louvre megnézése, a Vendôme-oszlop megmászása, a pillanatonként visszatérő, mindenáron való sugalmazás itt a valóság kárára van. Világos ugyanis, hogy az életben, s így művészi ábrázolásában is, a tragikus folyamatoknak vannak megpihenései, vannak reménnyel teli, felfelé mutató pillanatok. A sorscsapások szinte akkor igazán sorscsapások, ha derült égből jönnek. S Zola önnön mondanivalójának árt, hogy még a lakodalmon sem hívja elő, sem hagyja felfényleni ezt a derültebb égboltot.

De még ha az olvasó vitatkozva olvas is, és magában fennakad egy-egy romantikából átcsempészett elemen (a gyászhuszár misztikus megnövelésén például) vagy naturalista túlhajtáson (Lalie megostorozásán), A Patkányfogó teljes vízióját illetően mégis az író foglya marad. S ez nem jöhet létre másként, mint hogy az itt-ott szembeszökő túlhajtások ellenére, az egész mű alapszövetének megvan a lenyűgöző művészi hitelessége, a magához bilincselő realizmusa. Még ha Zola néhol túlszínez is, a nyomor és emberi alacsonyság elemeit rikítóan és monoton ismételgetéssel kenve fel, egy pillanatig sem kétséges, hogy mindezek az író által látott, sőt jól megfigyelt elemek; undokságuk nem azért kapott hangsúlyt, mert az író – ezt vetették mindig a szemére – különös előszeretettel turkál az élet hulladékában, hanem mert a csupasz szenvedés, az élet förtelme fellázítja szívét, s művén át ezt a lázadást akarja olvasóiba beleplántálni. A Rougon-Macquart ciklus egyes köteteinek – azon a helyenként hol szorosabb, hol lazább szövésen túl, hogy egy családból valók a ciklus szereplői – mélyebb összekapcsolódását, szervesebb egymáshoz tartozását ez az embertelenségen felháborodó, nyomortól, megalázástól, hamis erkölcstől izgalomba jövő zolai magatartás teremti meg. A ciklusnak persze vannak kötetei, amelyek nem vizsgálják olyan közvetlenül a butító nyomor és züllés mélységeit, mint A Patkányfogó, hiszen Zola témáiban bekalandozta a második császárság egész korát, politikai és egyházi, tőzsdei és földbirtokosi viszonylatait. Vannak könyvei, amelyek nem ilyen végletesek, nem ennyire hevesen célratartók; gondoljunk a Mouret abbé vétkére vagy a Szerelemre, melyet éppen A Patkányfogó után írt, mintegy más, bensőséges, lírai témát választva pajzsul a brutalitás vádja ellen. Brutalitás? Mintha az író bűne volna az alkohol és a nyomor rombolása. Mintha a látó maga volna felelős a látott jelenségért. S végül mintha Zola nem ábrázolná, igen, még magában A Patkányfogóban is, azt az életmódot vagy legalábbis annak az életmódnak egy csücskét, amelyet szíve, embersége szerint hőseinek szánna. Méghozzá olyan plaszticitással, annyi tartózkodó lírával illesztve bele a romlásba a munkásidillt, az elaljasult szerelembe az igazi szerelmet, hogy valóban csak a legvégletesebb elfogultság tud szó nélkül elmenni mellette. A Patkányfogó egyik legszebb, legmélyebb jelenete ez: Goujet úr, a kovács, Gervaise soha nem valló imádója, egy mestermunkával, egy csapszeg bravúros kikovácsolásával fejezi ki az asszonynak azt, amit elmondani másképpen nem képes. A férfi munkával való udvarlása, az asszony csendes jóérzése, kettőjük szótlan, egymást értő együttléte a füstös-hangos kovácsműhelyben, nem a költészet, a képzelet, de a munkás mindennapok mélyre futó, gyöngéd idillje.

De végül is, ma már nevetséges dolog mentegetni A Patkányfogó Zoláját, hogy a szenny és alacsonyság láttatása mellett volt érzéke az élet gyöngédebb jelenségeihez is. Hiszen az a harc, amelynek során, a Rougon-Macquart ciklus írása közben, annyiszor védekezésre kényszerült, s az a hajsza, amelybe a Dreyfus-per idején a J’accuse miatt került, réges-régen és az író teljes győzelmével elült már. A mai olvasó előtt pillanatra sem kétséges, hogy a monumentális zolai életművet a haladásba vetett hit, a haladásért való tettvágy sarkallta. S szinte fölösleges is rögzíteni, hiszen annyira szembeszökő, hogy A Patkányfogó írója, a maga regényelméleti dogmatizmusában talán elméretezve, mégis azért rajzolta az életet úgy, ahogy rajzolta, mert tenni akart az emberért. Egy óriás, lenyűgöző és elrettentő látomást írt föl elénk, azért, hogy ne kerüljön bele ember többé patkányfogóba.