Képzelet és megfigyelés

Nagy szellemek elfogultságában is néha több van, mint a puszta elfogultság. Leonardo például azt mondja, hogy a festészet a tudományok királya: előbbre való a filozófiánál, a matematikánál, anatómiánál; a maga tömör, axiómás fogalmazásában meglepően hosszú fejezeteket szán arra is, hogy a festészet előbbre való a költészetnél. „Ha te a festészetet néma költészetnek nevezed – mondja híres eszmefuttatásában –, a festő is vak festészetnek hívhatja a költészetet. Mármost nézd meg: melyik átkozottabb nyomorult, a vak vagy a néma?” Szerinte, természetesen a vak, hiszen a látás nélküli élet „a halál nővére”. Mai szemmel bizony különösnek tetszik ez a vetélkedés. De ha az ember jobban odahajlik a szövegre, akkor indokolásként egy olyan gondolatsorra bukkan, amely előképe és bizonyos szempontból elérhetetlen példaképe a modern tudományos és művészi gondolkodásnak. Ez a gondolatsor körülbelül így hangzik: minden tudomány célja és értelme a természet, a való világ megismerése. A megismerés alapja a tapasztalás („a tudás a tapasztalat leánya”), s viszont minden tudás próbája az újabb tapasztalás. Mivel pedig a festészet létrehozója maga a természet, „a festészet törvényes lánya a természetnek”, előbbre való a filozófiánál, mert bár az „behatol a dolgokba és bennük szemléli tulajdon képességeit, de csupán elvontságokban: szóban, gondolatban teremti őket újjá. Művét hát nem töltheti el úgy az igazság, mint a festőt a maga igazsága, mert” – figyeljük csak itt megint Leonardo feltétlen empirizmusa bukkan elő – „mert a szem kevésbé csalódik, mint az értelem”.

Bármennyire „ül” is ez a végső érv; hogyan lehetne a tudományok atyja a festészet, mely megáll a puszta látványnál, a természet külszínénél? Igen, csakhogy Leonardo szerint a természet látható felszíne nem ábrázolható „igazi valóságában” a dolgok belső szerkezetének, mozgásuk törvényének, változásuknak, sőt létrejöttüknek megismerése nélkül. A festő, az igazi festő, egyetemes tudós. Ahhoz, hogy egy egyszerű jelenetet megfessen, ismernie kell az anatómiát, a test belső berendezését, az izmok mozgását, változásukat életkorok, nemek szerint, a lélektant, a jellemek és érzelmi állapotok rengeteg változatát, tartás és arckifejezés formáló képességeit, a fénytant, a fénytörés, szóródás, visszaverődés törvényétől kezdve a reflex-színek kialakulásáig és az árnyékok színeiig, a mechanikát, mely a dolgok elrendeződését, például a ruhák redőzését súlyuk, anyaguk szerint megszabja, a geológiát, mely a hátterül szolgáló táj kialakulásának ismeretében megadja annak jellegét. Ismernie kell – mennyi mindent kell még ismernie! Hiszen a leonardói festő-tudós számára a festészet problémáiból kiindulva, az egész természet, az egész világ minden jelenségével együtt kérdésessé válik. A festészet éppen azért a tudományok telje, mert gyakorlati problémáival felkelti az egyetemes megismerés igényét. Leonardóban legalábbis felkeltette. Ő megtalálta benne – Valéry szavaival élve – azt a központi helyzetet, melyből kiindulva a tudás vállalkozásai és a művészet útjai egyaránt lehetségessé válnak.

Ne, ne álljunk meg azonban itt. Ne csak azért ünnepeljük Leonardót, mert kimondta – bármily korszakváltó a gondolat – tudomány és művészet egymásrautaltságát, végső nagy összefüggését. Zsenije valódi méreteit, azt hiszem, fel sem foghatjuk, ha nem ismerjük tudásvágya fokát, tapasztalatszerző készsége éberségét. E téren nagyon is jogos a különbségtétel. Nem azonos dolog új jelenségek leírásával gyarapítani ismereteinket, és ezerszer látott, de igazi mivoltukban soha fel nem fogott jelenségek való arculatát észrevenni. Az egyik tudásunk mennyiségét gyarapítja, a másik átalakítja minőségét. Leonardo tapasztalása csupa-csupa ilyen helyretevő, minőséget adó tapasztalás. A legtöbb ember – furcsa dolog – sokkal gyakrabban lát értelme, mint szeme segítségével. A színes és változatos tér helyett elvont fogalmakról szerez tudomást. De Leonardo felfedezte a folyamatok részleteit, az egysíkú, absztrakt látványban a bonyolult tagozódást. Semmi sem volt idegenebb tőle, mint a naiv tudomásulvétel (az például, amellyel mi tudomásul vesszük korunk technikai csodáit), s mert mindig résen volt (ha egy felhőt látott, ha egy emelésre feszült kart), mindig fölfedte a rejtőzködő problémát. Az efféle átformáló világlátáshoz kivételes szem kell és – kivételes képzelet.

Hogyan? Képzelet a megfigyeléshez? Hiszen a képzelet – ilyesféleképpen tanultuk – éppen a való elemek meglepő összepárosításával támaszt újat, eltérőt, valóságontúlit. Jelképe a kentaur, a nemlétező félig-ló, félig-ember. De ez a dolog sántít, nagyon is romantizált. Éppen Leonardo tanít meg arra, hogy a képzelet leg-lelke csakis a valóság rejtélyére irányulhat. Nála világosan és példaszerűen arra irányul. Azt, hogy a madárszárny repülés közben hogyan mozog, ma már elmondja nekünk a filmszalag. De Leonardo látta és lerajzolta azt, amit nem látunk (tanulmány a madarak repülésének mechanikájához, repülő sirály), sőt két egymásbafonódó hullámvonallal ábrázolta a szárny- és testmozgás egymástól függő, de nem azonos haladás-görbéjét. Hogy tudta lencse, fénykép nélkül megfigyelni? Nyilván szeme és a valóságot előre megsejtő képzelete együttes erőfeszítésével.

Üssük fel bárhol a Tudomány és művészetet, még az olyan tárgyszerű megfigyelésekben is, mint például: „A kicsiny, de erős fény által létrehozott árnyék sötétebb, mint a kis fényerejű, nagyobb fény fakasztotta árnyék”, vagy „Ha egy arcot sötét helyen az egyik oldalról a szabad levegő egy sugarával, a másik oldalról egy égő gyertyával világítunk meg, az kétségtelenül két színben fog mutatkozni” – mondom, még az ilyen egyszerű megfigyelésekben is megsejthető, tettenérhető a képzeletnek a jelenséget már-már kísérletig letisztító, lecsupaszító munkája. Ám ez hagyján. Mit szóljunk akkor, amikor az árnyékok színeiről szólva eljut az impresszionista festészet alaptételéig, vagy amikor egy ilyen, csak napjainkban igazolható tételt kockáztat meg: „A föld már egy kis madárka súlyától, mely rátelepszik, elmozdul”. Nem hiába jegyezte fel róla Maxwell, a modern fénytan egyik megalapozója: „Képzelete olyan világos volt, hogy eszméit szabályos matematikai képletekbe lehet foglalni és össze lehet hasonlítani a hivatásos matematikusok képleteivel”.

Tudós-művész egyetemesség, tapasztalat-kincsünk minőségét átformáló megfigyelőkészség – még ha festészetéről szó sem esik, nem elegendő példa és tanítás ez akár évszázadokra? De Leonardo naplójának, jegyzeteinek van egy része (Tanácsok a festőknek címmel szerepel a Kardos Tibor mintaszerű gondozásában megjelentetett Tudomány és művészet kötetben), van egy része, mondom, amely a művész magatartásáról a szokott pontos axiómákban fogalmazza meg azt, amit az egész mű amúgy is sugároz. Ha Leonardo nagyságát tapintani próbáljuk, lehetetlen nem szólni róla. Nem mintha ez a rész sokkal többet mondana annál, amely a tudósi igényből, az örök belső készenlétből amúgy is ne következnék. Egy dologgal azonban mégis megtoldja: csak a művel törődő puritanizmusával. Hogy jól megértsük a szavak súlyát egy kissé bele kell magunkat élnünk a korba, a reneszánsz gazdagságába, és azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az, aki ezeket a tanácsokat írja, mégiscsak Leonardo. Ilyesmiket mond: „Értsd meg, festő, hogy a mi életszükségleteinkre nem nagy összeg bőven elég… Hányan éltek szűken, hogy erényekben lehessenek gazdagok… Vannak, akik pocsék fizetésért nem dolgoznak rendesen, noha tudnának ők is, csakúgy, mint más. Látod, milyen ostoba népség?… Tehát vigyázz, festő, hogy a nyereségvágy ne múlja felül benned a művészet méltóságát.” Végezetül még egyetlen mondatot: „Talán azt akarod mondani, hogy előbb tőkét gyűjtesz, hogy öregségedre eltartód legyen? Ez a törekvés soha el nem fog hagyni, az erények szállásán pedig csak álmok maradnak és hiú remények.” Azt hiszem, hogy nem kell ezekhez kommentár.