Halandó csillagok

Keresek egy idézetet, amelyet emlékezetből tudok, de helyét, körülményét nem találom. Egy idézetet, amely bizonyára felbőszítheti az írókat, irodalmárokat. Gottfried Benn írta – írónak, olvasónak korántsem rossz név. Csak ne állítaná azt, amit állít.

Ne állítaná, hogy a költőknek, a nagyoknak, úgy négy-öt verse marad fenn. Az a néhány számít csupán. A többi az irodalomtörténészek magánügye, későbbi kincsesbányája.

Ha nem csupán keserűségből, szomorú kiábrándulásból állította Benn, amit mondott, érdemes utána kutatni, hogyan gondoljuk mi a költői művek mulandóságát? Mi marad, mi él belőlük itt? Nem, nem a versszeretőkre tekintettel, hanem a széles közönségre, amely hallomások és ismétlések után fogadja be a verset. Hogyan válik a vers kulturális tudatunk részévé, általánossá, esetleg úgynevezett nemzeti értékké, mint például a népdalaink vagy a lét-, a sorskérdésekre felelő költői válaszok? Azt gondolom, hogy azért nem csupán négy-öt vers az, ami a nagy költők nyomán létrejöhet, igen, valamivel több, de azért igazolja Bennt, hogy bizony szám szerint kevés.

De az annál értékesebb!

Benn azokra a versekre gondolhatott, amelyek abszolút egyediségükben benne élnek a köztudatban, élményi alaphelyzetet teremtenek, érzelmi képletet, mozdulatsort adnak, olykor összefoglalók vagy aforisztikusak. Olyan versek vagy versrészletek idézetei, amelyeket nem kell néven nevezni, mert a széles közönség nagyjából úgyis tudja őket; egy szótól, ritmustól „bejönnek” magától értetődőn. Nincs semmi az irodalomban rögzítőbb, tudattárolóbb, érzelmileg gazdagítóbb, mint az ilyen vers. A próza vagy a dráma persze, hogy áradóan vagy katartikusan képes emlékeztetni, de a versnek ez az elemi idéző ereje, azonnali kulcsjellege nincs más műfajban. Inkább csak a zenében lehetséges.

Ha azt halljuk: „A hatalmas szerelemnek – Megemésztő tüze bánt”, ha azt: „Hazádnak rendületlenül…” „Talpra magyar”, ha azt: „Az Úr Illésként elviszi mind, kiket nagyon sújt és szeret”, ha azt: „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”, vagy azt: „mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak – vendége voltam”, ha így beszél a költő: „ügyeskedhetsz, nem fog a macska – egyszerre kint s bent egeret”, vagy „szürke haja lebben az égen –, kékítőt old az ég vizében”, – nos, akkor ezek az idézetrészletek többnyire egész verstartalmakat hoznak létre. Mint ahogyan céloztam rá, zárványát tömörítik érzelmi világunknak. Ha tetszik, – és ez a legpontosabb képlet – bennük nyit (open) egy már kész, megszerkesztett belső komputeranyag.

És ez az a pillanat, amikor rá kell jönnünk, hogy Istennek hála érzelmi életünket alábecsülte Gottfried Benn. Hogy lehetséges ugyan a világirodalomban kinek-kinek esetleg elegendő az a négy-öt vers, mondjuk ennek Poe Hollója, annak Verlaine Őszi chansonja, de a magyar költőket idézve több és folyamatosabb az, ami még egy verstől idegen közönségben is megmarad. Akarva, ha sem, érzelmi életünk nyitottabb.

Persze kétségtelen, hogy ez a nyitottság kiválasztás és idő műve. A múlt műve és ritkán, nagyon ritkán a jelené. Nem is lehet az övé, ha tudjuk, hogy az eleven költészet a legkülönbözőbb módon formálja magát, ha „a hagyomány és a lelemény hosszú vad vitája”, amiről sok-sok évvel ezelőtt Apollinaire beszélt, ma is tart a század eleje után a század végén – bár az is lehetséges, hogy ilyen vagy olyan leleményes mód nélkül nem is lehetséges eleven, teremtő költészet. Ezt tudjuk, az idő majd választ ad. De talán nem is kell olyan nagy idő a válaszokra. Az a tizenöt évnyi költői életdarab, amelyen most, írótáborunkban gondolkozni szeretnénk, még éltette azokat, akik például elmondták azt, hogy „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van”, másfelől azt is, hogy „Mert elhagyatnak akkor mindenek”, és egyik ma is élő költőnk három sorában rögzíti azt a mélyen keresztény gondolatot:

Elmondja azt, ami már széleskörűen bizonyosság, általános érték. Bármi kétséget kínál is nekünk Gottfried Benn, nem kell félnünk attól, hogy az az ér, a költészet ere ma meddő.