Kemény dió

Balla Zsófia már tizenhat éves korában kezdett publikálni, és tizenkilenc éves korában adta ki első verseskötetét. Ha meggondoljuk, hogy a költők többnyire igen korán kezdenek verselni (megesik, hogy olykor az írás-olvasás ismeretének ideje előtt is), akkor e korai írói kezdésen nincs mit csodálkozni. Persze az ilyen kezdés többnyire csupán hangolás, más, érettebb költők tónusát próbálgatva. Ám még azt sem tudjuk, hogy Balla Zsófiának milyenek voltak az érettebb kötetei, nemhogy a hangolások, kezdemények. Annyit tudunk, hogy 1991-ben a Kritérion kiadásában megjelent A páncél nyomai című kötete, amely évekig tartó kénytelen hallgatás után az 1983 és 1989 közötti verseit tartalmazta, és hogy Eleven tér címen a Magvető kiadta egy nem túl terjedelmes válogatott verskötetét szintén 1991-ben, mely az 1975 utáni időszaktól kezdve átabotában ad képet költészetéről, helyesebben ez időszak lírájának eszenciájáról. Ez az eszencia egyfelől úgy „tematikus”, hogy tartalmában az idő, a létezés problémáját igyekszik legfőképpen körüljárni, ha tetszik, az egzisztencia kérdéseit, másfelől ahogy előrehalad a kötet szerkesztésében – igen fontos itt a szerkesztés haladványa! – úgy lesz bonyolultabb a verse. Balla Zsófia költészete az olvasó szempontjából kemény dió. Olykor feltörhetetlen.

Az idő, a lét, a létezés. Tehát nem az az időtartam a probléma itt, amely a klasszikusok szerint „nem vár” s melyben „gyengül, ami erős, És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt”, hanem inkább az az időjelleg, amelyben sohasem léphetünk be ugyanabba a folyóba, s így az idő és az egzisztencia komplex mivoltát tapogatja. Az Eleven tér nyitó verse, a Jelenlét szerint a körülünk és bennünk levő lét a probléma, amely „mindenütt veled mozdul, akár erőtér”. S amely a filozófikus végszó szerint: „Ha van, veled van. Ha nincs, már, – akkor is.”

A tömör és szuggesztív bevezető vers után Az idő, míg ezt olvasod című vers (jellemző cím, és igen jellemzők az elkövetkező versek is!) már esszészerűvé teszi, gondolati szinten bontja ki az exponált problémát. Igen, de a lírában nemcsak esszészerűen filozofikusnak, hanem érzékletesnek kell lenni, szemléleti evidenciát kell létrehozni, másként a puszta gondolatiság túl elvont lesz. Balla Zsófia itt és főként a további versekben természetesen eszerint is fogalmaz – hol szerencsésen, hol valami szokatlan, a lírai hagyományainktól távoli bonyolítottsággal. A Szemlélődés zugai című vers – még egyre ugyanaz a probléma és marad még egyre terjedelmesebb verseken keresztül – így kezdődik például:

 

Az álom-csigaház fölcsavarva. Néhány pillanatra kilépsz Kint félhomály, szemhéjszínű idő. És visszafordulsz. Bent tekintsz magadra.

 

Ugye érzékelhető, hogy az álom-csigaház és a szemhéjszínű-idő (ez a jobb!) hoz itt valami különösséget. (Beszélünk még róla.) Ám a válogatott versek haladványát tekintve, az idő elvontsága mellett belép a történelmi sors, ha tetszik az örök küzdelemmel teli erdélyiség – rendszerint ez monotizálja a helyi lírát – egyértelműen, de biblikus jelképpel, és biblikusságában sajnos elnyúltan, hosszan. Az időproblematika a Széleken című versben ugrik magasabbra, ér el a Jelenlétet is jellemző érzékletességet. Nézzük csak:

 

A szőnyeg szélén állok, elémjárulnak Derekamat átfogni magas, karcsú királyok, Szerelmes, halott apák. Virágba borul A zene villámlik vékonyan, halkan Mögöttem – a lassú sustorgásban Megadón állok. Örökre elveszíthet, ki nem jön Értem idáig; ez már a Sziget vége, innen Fagyos cementre kell lépnem, meztelen talppal.

 

Ez a fagyos cement meztelen talppal érzékletes telitalálat. (Mellesleg ez a cementlét Balla Zsófia számára egyik motívum-kincs is.) Ám ez a szinte csattanószerű egyetlen evidencia, nem olyan gyakori a versekben, mint ahogyan szeretnénk. Torlódnak a versekben a bonyolítások, a spekulatív absztrakciók (Második személy, A kettős, Bukórepülés – még szerencse, hogy ellensúlyt ad a „könnyebb” Különvég című vers és a klasszikus metrumú, súlyos Akkor.) Majd következik a PaterNoster című tizenhatoldalas vers, amelyben a filozófiai motívum csaknem benne van a máshol ismert strófákban, csak dúltabb, szétziláltabb. Nem kvalitás nélküli, de sok. Nézzük csak:

 

Ereszkedni lassan vissza álomhéjakon, anyabelsőkön, koponya-kápolnákon, lebegő alakzatok közt a szemcsés emlékrögökig, tényhordalékig. Bejárni a szokásos, egyirányú időben névtelenül maradt, megélt tartományokat.

 

Ebben az olykor nyomdailag beütött strófájú és olykor párhuzamos strófaszerkezetű posztmodern versben a lét kuszaságát kívánja erőltetni a költő hol nyers, inkongruens elemekkel („Betonárnyék jár mögöttem / Alagútreményre fűzöm / Vízcsepp-egér arcomat”), hol viszont megérintő és pontos: „Nézzük, ahogy egy emberöltőt / öntudatlan átagonizálnak?” vagy: „akár a rája, úgy megütjük azt, / kit simogatnánk”. Igaz, hogy az akartan szabadasszociációs, alig kihámozható vers utolsó sora így szól: „Altatás mögött ébredve.”

Nem mondom azt, hogy jobb volna ébredés után tudatosan értelmezve és rendezve. Hiszen joga van a költőnek zűrzavarán keresztül valami létjellegűt kibontani mégha elomló és képlékeny is. A Bábel tornyán például így kezdődik:

 

Szakad a hó, a dob, Itt is, pokoli tűzben. Tátogó kórust, cápát álmodó Harangok verődnek,

 

hó, dob, tűz, cápa, harangok – ezek bizony tarka elemek. Igen jellegzetesek a PaterNosterben valamint azokban a nagyobb jellegű versvállalkozásokban, amelyek a versek gerincét adják. (Dániel könyvéről, az Emlékezet és Óceán.)

Világos, hogy ezekben a versekben – és persze nagyjából a többiekben is – Balla Zsófia objektiválni akarja a rilkei, babitsi objektiválás nyomán mai egzisztenciáját, azt, amely övé és egyszeri. A vállalkozásai, a formátuma vitathatatlanul jelentékeny, még akkor is, ha az olvasó éppen a legigényesebb területekben homállyal küszködik. Maga a költő is tudja persze, hogy homályos. Ám a részletek olykor-olykor megragadók, és maga az egzisztenciális probléma, távlatból szemlélve, már-már tiszta képet ad. Legföljebb azt lehet mondani, hogy az objektiváló költészetnek felfokozottnak, plasztikusnak kell lennie, felforrósodottnak, hogy az elvont gondolatit, a nehezen mondhatót verssé tudja alakítani. Összefüggést kell teremteni olyan tartalmi, fogalmi tények között, melyek látszólag nincsenek összefüggésben, de a vers nagyobb ívét tekintve, mégis egy képi ugrással összefüggésben vannak. Rilke és Babits mellett, Pilinszky János Harmadnaponja, vagy Nemes Nagy Ágnes objektiválása mutat erre eklatáns példát.

Ami a részleteket illeti, Balla Zsófia is nyújt gazdag példaanyagot. A Holdudvar, dicsfény, télutó című versben például így teszi érzékletessé a toronyból a földre vágó galambokat:

 

A galambok erre huss, ezerfelé! Tollas vulkándarabok csapódtak, sisteregtek a kövezeten.

 

Vagy nézzük a kötetzáró vers egy részletét:

 

Házadból majd a zaj kiver hideg tél fogja lábadat fagy rángatja kabátodat csókák röpítnek négy kerék összeráz földdé légy derék bogáncssűrű vezényszavak csapdossák szíved hófalak Csak addig élsz míg bőrödet fagy égeti az őrödet a szégyen mint a hallgatás húsodba kap a földbe ás

 

Vagy az Emlékezet és Óceánnak ebben a részletében:

 

Nincs végtelen éj, csak pusztulás. Ha sárba néz, a szem rögösre szárad. Elszárít alázó tapasztalás, s arra késztet, hagyd szétesni várad.

 

Befejezésül azonban tegyünk ide egy teljes verset, melynek meglepően mély és plasztikus szürrealizmusa már címével kezdődik:

 

Az ősz kilenc csikót patát és horkanást a rohanást takarja dombél esőpalást kilenc csikót a barna a barna ősz az égre az égre lök bezár mennydörgeti a télben a fojtott rohanást

 

Ez ugyan látszólag nem igényes vers. Látszólag nem. Más műfajban, más minőségben, más korban a Wanderers Nachtlied sem „igényes”. Elképzelésem szerint mégis remeklés.