Makay Ida évfordulójára

A költők ünneplése terén pótolhatatlanok a mulasztásaink. Ne azt vegyük számba, hogy mennyit ünnepeljük őket azután. Hanem amíg közöttünk voltak. Ha a nekem még kortárs József Attilára, a kortárs és barát Radnóti Miklósra gondolok, elfog a szomorúság. Ha a közelesen eltávozott drága barátaimra gondolok, Jékelyre, Hajnal Annára, Rónayra, Pilinszkyre, elnehezül a szívem. A magyar költő – életük tanulságát így általánosíthatnám – nehéz sors után, kevés megbecsülést megérve, túl korán kerül a sírba. Ritka a szerencsés kivétel.

Makay Idát ünnepelni azonban nem ez a mélabús gondolatsor, s nem is a jóvátételt szolgálni akaró lelkiismereti kötelesség hozott ide, hanem inkább valami örömteli vonzás, úgy mondhatnám: egy varázslat ereje. Ez a varázslat engem személy szerint kerített hatalmába: mintha az időgép visszaugrott volna velem, úgy éreztem, ott állok újra a pályám elején, a húszas éveimben. Mintha még egyre 46-ot, 47-et írnánk, és én a fiatal Mándyval, a fiatal Pilinszkyvel, Rábával, Nemes Nagy Ágnessel még egyre az Újholdat szerkeszteném. A közelünkben, mellettünk ott van a fiatal Szabó Magda is, a költő, és Csorba Győző, akit mindig is közülünk valónak éreztünk. Talán nem is volt ez olyan rossz csapat. És akkor, egyszerre csak belép közénk egy nálunk fiatalabb, egy költő már az utánunk jövő nemzedékből, akinek a friss, még frissebb arcvonásain világosan kiütközik a rokon fajtaság. A közös ősök rajtunk is kiütköző csontrendszere megpótolva már a mi csontra írt formáinkkal is.

Tessék csak nézni, nem csalás, nem ámítás, íme itt van a varázslatot létrehozó erő. Azt írja Makay Ida Lázadás című verse elején:

 

Mint a bevégzett mű és mint a holtak, olyan lezárt és teljes most a táj. A dombsor lánca nyugodt-ívű mondat. amit a fáknak karcsú jele zár. A színek lázas jelzői lobognak: végleges, biztos megfogalmazás.

 

Már a puszta hangzás után is világosan tájolható, hogy ez az induló vers a magas formakultúrájú nyugatos költészet része, olyan, amelynek szóillesztése és szóválasztása Babits ízlést szabó szóillesztése és szóválasztása nélkül sohasem jött volna létre. A beszédmód, a hangszín eltéveszthetetlen. De közelebb hajolva a szöveghez, túl ezeken, van itt még egy másfajta jellegzetesség. Miről is van szó a versrészletben? Egy tájról, melyet egymáshoz kapcsolódó hasonlatsorral kíván érzékletessé tenni a költő. Igen, de ez a hasonlatsor – és éppen itt, ebben rejlik a részlet specialitása – a konkrét tájat csupa-csupa absztraktumhoz hasonlítja. Mint bevégzett mű, mint nyugodt ívű mondat, mint végleges, biztos megfogalmazás, olyan. Sőt, még az a kiegészítés is ott áll: a táj fái: írásjelek. Olyan költői mozdulat ez, melyre ha példát Babits vagy más is adott, természetes költői gyakorlattá az én költői nemzedékem kezén lett. Az elvont műveltség elemei, a filozófiai problémalátás, az új tudományos eredmények náluk vetülnek rá szervesen az észlelt világra, mint érzékelhető, megvilágító költői elem; mint az érzelmeiket hordozó tárgyi világ természetes részei. Bocsássák meg, hogy hatékony és szép versekből csak töredékes részeket emelek ki Makay Ida nemzedékemmel rokon költői látásmódjának bizonyítására. Íme, két versszak a Kérdés éjszaka című versből:

 

Lesz-e igém, hogy szólhassak veled, vagy így maradsz már örökre bezárva a tiltó- meg a tagadószavaknak irgalmatlan-szép, halott nyelvtanába? Fejem fölül, ha elforog az ég teremthetek-e arcodból napot, adsz-e majd törvényt, mint a barbár földnek a csillagpercre járó évszakok?

 

Fölösleges is rámutatni: a szerveződés irányító szavai: nyelvtan, törvény, csillagperc. S a szerveződésnek egy látásmód szab törvényt, mely semmiképpen sem elégszik meg a jelenségvilág felszínének impresszív befogadásával, hanem ismeretelméleti igénnyel kíván beléje hatolni. A rendezettség, a szerkezet, a mértan törvényeit kutatja, az axiómákat, az „okot a jelenségek alján”. Egy létérzetté növelt ontológiai szomjúság, ontológiai szenvedély formálja a verseket: mintha a költő egy ismeretelméleti hiányt kívánna velük betapasztani. Egy égető, egész emberi egzisztenciáját betöltő filozófiai kérdésre keresné bennük a választ.

Ismeretelméleti szomjúság, szenvedély, hiány – helyben vagyunk. Egy lírai magatartás forrásvidékénél. Van azonban más is, már nem ennyire tartalmi, látásmódbeli jegy, amely az említett varázslatnak épp úgy tényezője, mint a fentiek, s ez Makay Ida verseiben a forma rejtett, törékeny feszítettsége. A meglatolt képpel, szóillesztéssel létrehozott pilinszkys végérvényesség. Az egyszer s mindenkorra szóló megformáltság célbavétele.

A kínálkozó szebbnél-szebb vagy pontosabban: jobbnál-jobb példák közül lássunk kettőt. A Csak a határtalanba című vers így kezdődik:

 

Szépnek láss: eleven lángban naponta magam megmosom; olyan véglegessé égjek, mint tűzben edzett bronzszobor.

 

Végül a Csak az ismer című vers zárósorai így szólnak:

 

Csak akit már csuklóin, homlokán fölékszereztek a steril halállal, ki nikkelhideg irtózatban vár, hogy irgalmazzon végre már az áram – csak az értheti, mit viselek én, csak az érzi miféle iszonyat rándul percenként tagjaimban, az ismer bőröm, izmaim alatt.

 

Aki némileg odafigyelt ezekre a töredékes, hangulati kifutásra nem juttatott idézetekre, s elterelő mozdulataim ellenére nemcsak a technikára tudott figyelni, a láttatásra, a hasonlat-anyag elvontságára vagy a hideglelősen pontos, szavakkal spóroló szóválasztásra (így lesz a halál jelzője a fentiekben steril, az irtózaté nikkelhideg), annak ezekből a szuggesztív, sugár-hatékony részletekből máris lehet képe Makay Ida költői világáról. Annyit mindenesetre máris tud vagy legalábbis sejt, hogy Makay Ida nem pillanatnyi érzelmeit írja, alanyisága ellenére sem kínál verseiben életrajzot, hanem a létérzetét, a létérzete összesített tapasztalatait tárja fel. S azt is tudja már – elég az iménti kivégzés-képre gondolni –, hogy ez a létérzet tragikus, konfliktusos, sérült.

Éspedig megint csak – legalábbis így feltételezem – az én nemzedékem költőire jellemzően a második világháború tapasztalattömegének következményeként az. Ennek a nemzedéknek a lírájában van valami olyan különlegesség, amely meglehetős cezúrával elválasztja őket az előttük járóktól és az utánuk következőktől. Úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy mi a háborút és annak még jó hosszan tartó borzalmát és létbizonytalanságát az írói kiérlelődés idején éltük meg. A művészi, emberi alakulás nyíltabb állapotában. A friss illúziók, a biológiai optimizmus idején kaptuk a nyakunkba a történelmi dezillúziókat. Újhívő humanistaként a humanizmus vaslogikájú, durva megcsúfolását, melybe hogy jobban megértsük: napról napra beleverték az orrunkat. A létérzetünket – tessék csak felidézni költőink már életművé lett vallomását – ez mélyebben sértette meg, mint egyfelől az előttünk járó, már eleve kialakult, másfelől az utánunk következő nemzedékekét, akik nagyjából megúszták, kikerülték, elmulasztották ezt a tapasztalást.

Makay Ida azonban, bár jóval fiatalabb nálunk, valamiképpen mégis hozzánk tartozik. Az ő létköltészete is egy sérülést okozó tapasztalatból táplálkozik. Az ő költői vállalkozása is, mint a Pilinszkyé, egy léthiány betömése. Mivel költészete élményösszegező és nem életrajzi, nem tudom körvonalazni a pontos tapasztalatsort, amely hogy így mondjam költővé kijelölte, nem tudom, hogy az egyenes összefüggésben van-e azzal a háborús tapasztalatsorral, amelyen mi mentünk keresztül. Sőt, mivel ez a költővé tevő végső ok annyira rejtett, versek mögötti történés csupán, még azt is meg kell vallanom, hogy amikor a költő Mindörökké című kötetéről írtam, nem fedeztem fel költészetét determináló jelentőségét. De az újabb verseket, a megjelenés alatt álló A hetedik szoba című kötetet olvasva egyszerre rádöbbentem, sőt a kötet után írt Egy film széljegyzete című versben meg is találtam az eljegyző pillanat leírását. Nincs jogom azonban prózában rekonstruálni. Egy bizonyos belőle: egy úgynevezett tetőpont-pillanatban, az élet teljét ígérő illúziók között érte Makay Idát a pusztulás, a halál csupasz dezillúziója. Létérzetének itt az egy életre szóló sebesülése.

Ismerjük József Attilának Halász Gáborhoz írt levelében azt a kitételét, hogy a proletariátus élete az ő belső világának kifejezési formája. Ahogyan a fenyegetettség, a pőre kiszolgáltatottság, a csak a halál utánra transzponált remény: a KZ-láger állapot Pilinszky költészetének általános formája. Ilyen értelemben kitágítva és általánosítva beszélek most a formáról. Természetesen nem minden költővel kapcsolatban lehet róla ilyen értelemben beszélni. És egyáltalában nem minősíti a költőt, ha történetesen nem adott költészete számára egy olyan belső felépítettség, jobb szó híján mondom ilyen rondán: egy olyan homogén szituáltság, amely a maga konkrétsága és mozdíthatatlansága miatt formájává lesz. Makay Ida számára viszont ez a forma adott. És éppen az a pillanat – és annak minden szemléleti és sorsszerű következménye – rögzült benne formává, amelyre az előbb céloztam. Az alázuhanás a tetőpontról.

Ha belegondolunk ennek a formának a fogantatásába, akkor e költészetnek további tartalmi és formai jellegzetességeire is magyarázatot lelünk. Nyitját leljük annak, hogy honnan adódik e költői hang ellentéteket egybefogó, szélsőséges feszítettsége. A verssorok örökös izzása, melyben mindig is a gyönyörű vet szikrát a tragikussal. Az extatikus a kétségbeejtővel. Honnan az a fantasztikus ívelés, mellyel ez a költészet fordítottan: a halálból, a nemlétből, a semmi tapasztalatából lendül át a létezésbe. Mintha minden egyes vers egy-egy antheuszi földérintés eredménye volna. Egy összeomlás utáni új fölszökellés. És akkor is fölszökellés, ha a szó szerinti tartalom épp az ellenkezőjét mondja.

Az ember ne hagyja szó nélkül a saját tévedéseit. Amikor vagy öt évvel ezelőtt Makay Ida első kötetéről, a Mindörökkéről írtam, bár tapintatosan, de két kifogást is megpendítettem költői irányulását illetően. Megkérdőjeleztem, hogy kötete miért csupán a férfi–nő viszony körül mozog, s céloztam arra, hogy ebbe az örök nagy témába mégsem szabad teljesen belegabalyodni. Másfelől arra biztattam a költőt – bár nem szokásom a fölényeskedő tanácsadás –, hogy ne engedjen a lehúzó körülményeknek, a költő bárhol is él, a világ közepén él, legyen az Nikla, Fogaras, Kaposvár vagy Véménd. Legyen az Madagaszkár vagy a Lappföld. Mindenütt az emberi egzisztencia belső körében él. A hetedik szoba olvasása közben a kérdéseken újra el kellett gondolkoznom. Bár sokszor és alaposan olvasok, mégis lehet, hogy én olvastam rosszul, vagy pedig úgy igaz, hogy a költő a folytatással világosabbá tette dolgait. Mégsem csupán a férfi és nő viszony specifikumáról van itt szó, a nő huszadik századi szerelmi és társtalansági problémájáról, melynek van valósága, de van szűkreszabottsága is. Makay Ida e kiindulásból, mert hiszen itt érte a sérülés, a létezés, a létbevetettség általános kérdéseiről beszél. Életről és halálról, közelségről és magányról, percről és örökkévalóságról, emberi kiteljesedésünk gátjairól és reményeiről. És nem is akárhonnan szólnak hozzánk a híradásai, hanem pontosan onnan, ahonnan kell: ha mestereinél szerényebb érvénnyel is, a nem mellékes, de egzisztenciális körökből.

Végezetül még egy szubjektív vallomás. Rossz szokásom, hogy az olvasott kéziratokat, könyveket összefirkálom. Makay Ida kéziratát olvasva igyekeztem megtartóztatni magamat, s csak itt-ott írtam a verslapok alá, hogy jó s főleg, hogy szép. Átforgatva a kéziratot a halvány bejegyzés így is túl sok lett. Amiből az következik egyrészt, hogy ebben az impozáns új gyűjteményben az olvasó mai líránkban éppen nem gyakori, valódi versélvezetet adó, szép versek sorára lel, valami ritka, bensőséges hangú, de mégis lefogott intimitású sorsfeltárásra; másfelől következik az is, hogy Makay Ida költői érlelődése során elérkezett oda, hogy engedhet az önmagával szembeni formai követelményekből, forduló ízlésünk szerint – ahogyan teszi is – dísztelenebbül hagyhatja hatni anyagát. Nem kell tovább ragaszkodnia a poénes, lineáris vershez. Mint ahogyan választott társai, mesterei is fiatalkori költészetük rövid időszaka után ezt a verseszményt rég odahagyták. Nem kell tovább „szép verssel” bizonyítania. Amit letett az asztalra, az máris bizonyító: költészetünknek számon tartott értéke. Egy nehéz sors kimondott tapasztalata, mely közkinccsé lehet. Méltán illeti érte a költőt az ünneplés, a köszönet és a taps.