Ottlik igaza

A Mondat című folyóirat második számában, ahogy kinyitom, Ottlik Géza teljes oldalú arcképe néz rám. Döbbenetes. Cipit – hiszen ősidők óta így hívtuk – ez a kép még férfikora idején mutatja, lenyűgözőn és épen, nem megtörten, nem haldoklása rázuhant pillanatában. Az utolsó ép óráit akkor élte, amikor azt magyarázgatta, hogy ha nagyon muszáj, hajlandó kórházba menni, de csak két hétig, egy nappal sem tovább, mert ezer dolga van, folytatnia kell a regényt. Aznap este voltam nála, amikor aláírta – bár a stílust némileg nehezményezve – a Demokratikus Chartát. Zsörtölődve írta alá a politikus megfogalmazók nyelvi ügyetlensége miatt, meg talán azért is, mert az utóbbi években hajlamos volt kicsiségeken is bosszankodni.

Azon az estén volt utolsó beszélgetésünk. Cipi másnap már elvesztette az eszméletét. Pár nap, és vége volt.

Végrendelete szerint nem kívánt, mit nem kívánt: nem tűrt szertartást, szónokot, énekkórust vagy bármi zenét. A vagy félórás temetési „szertartás” után kivitték a halottasházból, és eltemettük. Álltunk a néma „szertartás” idején lesütött, félrenéző szemmel. Akkor még ott volt Nemes Nagy Ágnes is, Vas István is, mindkettő a legfontosabb, legrégibb barát, akik azóta szintén elmentek „a minden testek útján”. Azt képzelem, szégyenkeztünk ott a halott mellett, szégyenkeztünk nemcsak azon, ami történik, hanem ami velünk történt. Azon, hogy hiába minden, írói erény, mű, siker vagy éppen elhallgattatás, hiába szerkesztői feladat, közjogi méltóság, akár a mellettünk álló író-államelnöké, semmi sem segít. Ez adatik számunkra: a halottasház, a temető. A gonosz, feltörhetetlen némaság. Ami elfogadhatatlan, tűrhetetlen.

Pedig milyen volt Cipi fiatalon, milyen pezsgően szellemes, izgő-mozgó, s közben ragyogóan természetes, könnyeden mély, elegáns. Ahogyan azt mondta 1944 novemberében Vas Istvánnak – mintha egy jelentéktelen beszélgetésüket folytatná –: legjobb lesz, ha most átköltöztök hozzánk Marikával, velünk maradtok, csak ha véletlenül egyedül lennél a lakásban, úgy nem szabad sokat járkálnod, nehogy az alattunk levők meghallják. (Ez volt a gyilkos Szálasi-kor.) Aztán esténként már együtt veszekedtek, Gyöngyi meg Örley mellett, dühöngve, órák hosszat. Miért? Sok minden lényegtelen lényeges dolog miatt. Például Vas István szerint azért – éppen ott voltam akkor –, mert nem olyan mély, olyan igazán igazi író Somerset Maugham, mint Cipi gondolja. Ez különben örök téma volt közöttük, szinte olyan állandó, mint a Copperfield Dávid egyik figurájának, Dick úrnak kényszerképzete I. Károly lefejezéséről. Igaz, van Maughamban elegáns könnyedség, ezt senki sem tagadta, de sok benne a divatos mondenitás. Csupán csak az Eső más. De Ottlik akkor, a saját novellái kárára, túlságig szerette Maughamot. Ahogy túlságig szerette Örley István is – lásd A Flocsek bukása című kötetet –, akit, vagyis Örleyt a maga ízlését belekeverve Ottlik Medve Gáborban megírt az Iskola a határonban. Lehet, Maughamnak talán lehet, de nekünk, magyaroknak mégsem természetes, mégsem olyan magától értetődő, olyan könnyű elfogadni a gazdagok életkörülményeit. Egy novellában beszélve azt mondta egykor a fiatal Ottlik: túl magas a vitorlás hajón a cockpit. Írók vagyunk, nem gazdag úrigyerekek, földbirtokosok, családi váltó-hamisítók, könnyed életélvezők. Nemes Nagy Ágnes hogy haragudott az ilyen mondenkedés miatt! Milyen vadak és szépek voltak egymással vitázva fiatalon! Egymást taszítók, egymást értők.

A Rákosi-korban Ottlikék Gödöllőn húzódtak meg a saját vidéki házukban, vagyis egy háromszobás „kulák”-villában. Cipi egyik nap, amikor kimentünk hozzájuk – elég gyakran kimentünk –, éppen Baudelaire verseit elemezte. Órákig, döbbenetesen jól. Csak sokkal később tudtam meg, hogy Ágnes szerint Cipi „süket” volt a versekhez – mi volt ebben a nem is titkolt sértettség, isten tudja. Tény, hogy a prózaírók legtöbbje csak a vers epikumát érti. Idővel mindenesetre, ezerszer ismételt, nem múló vita volt kettejük között: Ágnes szerint Cipi az ő verseit nem érti, Vas Pistáét se nagyon. Vas Pista egyszer dührohamot kapott azért, mert Ottlik ötszöri felszólításra sem olvasta el egy fontos versét. Egyszerűen elfelejtette, mert önösségében nem érdekelte – beteg volt már, de a lelki tényeket az ember nem realizálja. Ám akkor ott, fiatalon, Gödöllőn, Ottlik Baudelaire-t nemhogy értette, hanem valami különös érzékű, szinte felfoghatatlan zsenialitással elemezte. Summázva az emléket: lenyűgözően, rátapintóan, ihletetten.

Mit mondhatok még erre? Ottlik egész művének alapgondolatát megismételve mondja: „Az élet nagyszerű dolog. Az, mindenek ellenére.” Istenem, hogy is van ez? Így van ez valóban? Szabad megöregedni és meghalni? Nem tudom, ki csinálja így, de hogy gyalázat, az biztos. Ottlik – mégis úgy gondolom – bármi kínos volt mindnyájunknak, nem tűrt temetést, gyászbeszédet, csak döbbent némaságot: tudta, hogy mit és miért tesz. Ha meg is halt már. Némán is igazat beszélt.