Pályakép külföldieknek

Nemes Nagy Ágnes fiatalon, nem sokkal a háború után, két verset is írt Sidney Keyesről. Mi késztette arra, hogy a Tobruknál, harc közben elesett angol költőt megidézze? Az egykorúság párhuzama? Életnek és halálnak az a rokon lehetősége, amely a háború által mindkettőjük számára adott volt? Az a furcsállható gondolat, hogy lám Keyes angol volt és meghalt, mintegy helyette?

Mindez magyarázatra szorul. Miért éppen Keyes? És egyáltalán, hogy jut ahhoz egy fiatal magyar költőnő, messze Közép-Európában, távol az angol sorstól, hogy elképzelje és átélje, és ami még különösebb, az utólag kézhez vett adatokkal csaknem egyezően megírja kortársa halálát, átéljen vele-benne egy halált a maga számára, mint a sajátját?

Honnan tudhatott Nemes Nagy Ágnes Sidney Keyesről? (És ami szinte elképesztő szinkrónia: harminc évvel a versek megírása után, Amerikában, Iowa-Cityben, amikor már nyomdában van ottani angol kötete s benne a Keyesről szóló versek is, egy szingapúri költő egyszerre csak így fordul hozzá: „Nem ismerheti persze, de volt egy sokat ígérő tehetség, elesett szegény Tobruknál.”)

Nemes Nagy Ágnes Sidney Keyes néhány versét 1946-ban kapta kézhez. A British Council terjesztett egy kis füzetet, benne Auden, Spender, MacNeice, Day-Lewis és végül Keyes versei. A reveláció nem is Sidney Keyes volt akkor számára, hanem Day-Lewisnak ezek a sorai: a mi feladatunk, hogy / „védjük a rosszat a rosszabbal szemben”. Ez volt az ellenállásban részt vett magyar költő háborús helyzete is.

Még ugyanebben az évben Herbert Reed tanulmánya, Az őszinteség forradalma is eljutott a költőnőhöz. Reed hosszan ír Sidney Keyesről, mint nagy reménységről, melyet kettétört a tobruki ütközet. Ennyi a tény. Az ellenőrizhető. A külső impulzus.

Szabad-e belsőbb dolgokról beszélnünk? Feltételezésekről? A rokonszenv, együttérzés vagy sorsközösség kialakulásának útjáról? Arról, hogy mi van a mondat mögött: angol volt s (mégis) meghalt – bár ez a „mégis” nincs is benne a mondatban, de én odaértem. Megértheti ezt egy nem közép-európai, egy angol, hogy mi van, milyen képzetsor egy magyar költőben, amikor ösztönösen így fogalmaz, odaérteti ezt a „mégis”-t?

Nemes Nagy Ágnes azt írja az Iowa-Press kiadásában megjelent s Bruce Berlind fordította Selected Poems című kötete előszavában: „Magyar költőnek lenni világirodalmi halál.” Következőleg: angol költőnek lenni: világirodalmi élet, világirodalmi létezés-lehetőség. Szerencse, születésadta előny, már-már felsőbbrendűség. Meglehet persze, nem objektíve az, hanem csupán abból a békaperspektívából, amelyből szemléli és olvassa egy csaknem lefordíthatatlan nyelvű kis nép írója egy világnyelv íróját. Abból, ahogy például huszonhárom évesen, a háború utáni éhezésben összeül nála többet tudó barátaival és csekély angol nyelvismeretével próbálja költőileg kisilabizálni T. S. Eliot verseit. Vagy ahogy néhány szót váltott a budapesti angol követségen Spenderrel, Párizsban egy estélyen végighallgatta a verseit szavaló MacNeice-t, figyelhette a jugoszláviai Ohridban egy nyolcszáz éves görögkeleti templom szószékén a verseket mondó Audent. Költőket maga fölött, messze fönt a világirodalom egén.

Ezért a mégis.

De a közös sors, amely a Sidney Keyes emlékének ajánlott vers indító szavai mögött van: „Kortársam, Ő halt meg, nem én”, az is roppant realitás. Az a realitás.

Húsz évesen végigcsinálni a háborút, az ostromlott városban gránátrobbanásoktól kénes levegőben, golyóverte vakolathullásban sorban állni az egyetlen kútnál, hamis papírok „védelme” alatt járni megszállók között, üldözötteket menteni, s majd mikor mindennek végeszakad, pernyében, romok között „csákánnyal temetni, mert fagyott”. Íme egy költőnemzedék meghatározó élményanyaga. Egy költőnemzedéké, amely frontok és lövészárkok felett egymással kezet fog – az élményben és az élmény következményében: a humánus dezillúzióban, egy. Tartozzon bármi nemzethez, beszéljen bármi nyelven.

Hogy miért élte át Nemes Nagy Ágnes Sidney Keyes halálát? Ezért. De a Keyes emlékének ajánlott Villamos című versnek a háborús sorsközösségen túl van egy másik rétege. Ez ismét a félelemé, a veszélyé, és a nélkülözésé, melyet ugyan a háború utáni néhány év elfújt, de a sztalinizmus uralma alatt újból visszatért. Más formában, de ismét mindennapos lett. Ez a fenyegetettség mint köznapi villamosi tapasztalat a vers alaprétege, melyre ráfényképeződik a sosem látott, sosem ismert angol költő képzelt mindennapja és halála. Összefonódva két élmény, összekapcsolva két költősors.

A beszédmód, melyben a háborús és a háborúshoz hasonló életérzés megszólal, objektív. A költői módszer objektiváló. S ez nem az említett T. S. Eliot olvasásából fakad. Ahhoz más, elsősorban magyar mester, Babits volt a mintakép. És R. M. Rilke is, a szintén csodált német költő. De az objektiváló kifejezésmód mégsem mintákon, hanem belső szükségen alapult. Egy heves, a tapasztalatok miatt drámaian túlhevített igazságkeresésen, filozófiai rendigényen. Azt kell lehűteni és transzponálni, hogy közölhető legyen. Nemes Nagy Ágnes átéli (nem megtanulja Kant alapján), hogy két csodálatos immanencia van, ugye, a csillagos ég fölöttünk és az erkölcsi törvény bennünk. De az erkölcsi törvényt – íme a háborús tapasztalat summája – a világ kiiktatta magából. Bele kell újra plántálni, fel kell növeszteni ismét benne. Mindenesetre rá kell mérni újra. A fiatalkori versek az erkölcsi szenvedély drámájának jelenetei. Küzdelmek a halál erkölcstelenségével, a szabadsághiány erkölcstelenségével, a szenvedés erkölcstelenségével. Mindennel, ami csak az emberi személyiséget megalázza. De a világ nem javul meg, hiába bízik benne a költő egyik korai versében, hiába inti rá némi öniróniával. Sőt. Egy magatartás lehetetlenülését, s mégis megőrzött fogódzóit összegezi az Eszmélet című vers az ötvenes évekből:

Ez a vers – innen a forrósága, nagy nyomásból való gejzír-feltörése – elnyomottságból, a megjelenés minden reménye nélkül született. Az a magyar költőnemzedék, melynek élményvilágát a háború determinálta, melyből a nem magyar olvasó talán-talán Pilinszky nevét ismeri, már föld alá került, a kezdeti általános elismertség után, mesterségesen kiiktatódott az ötvenes évek magyar irodalmából. A jobbak hallgatásának, nem publikálásának ideje ez.

A meg nem jelenés évei Nemes Nagy Ágnes számára az átformálódás évei. A belső változásnak, és a versíró módszer átalakításának ideje. Annak a mondatnak, hogy magyar költőnek lenni világirodalmi halál, folytatása ez: magyar költőnek lenni kivételes lehetőség. A két állítás csak együtt egész, együtt igazság. Miből adódik ez a megnövelt lehetőség? A magyar nyelv költészetre kiválóan alkalmas adottságaiból. Ez két tényezőből áll egybe. Egyrészt a nyelvi szintaxisnak a nyugati nyelvekhez képest sokkal elasztikusabb, alakíthatóbb mivoltából – a nyelvi formulák távolról sincsenek úgy kijegecesedve, megmerevedve –, másfelől az agglutináló nyelvnek szokatlan eszközgazdagságából a költői formák megvalósítása terén. (Innen a magyar költészetben a metrikus ókori és a nyugat-európai verselésmódnak természetes egymás mellett élése, valamint az agglutináló nyelvnek a rímlehetőségekben szinte korlátlan bősége.) Az évszázadokból ránktestálódó formai hagyományok kevésbé jelentenek tehát terhet a magyar költő számára, mint más költészetekben, s hogy Herbert Reed imént idézett kifejezésével éljünk, kevesebb szükség volt itt az őszinteség forradalmára. A formának, mint a kifejezést akadályozó, megmerevedett bőrnek az időnkénti levedlésére, amely minden újító törekvésnek, így az avantgárd versátalakításnak is az alapja. Ez az oka annak, hogy a magyar vers lassabban változott a huszadik század során, mint az angol – vagy legalábbis olyasféle vagy még óvatosabb tartózkodással, mint az angol vers a franciához képest.

Az ötvenes évek új dezilluzionizmusa míg egyfelől mélyebb szintre helyezi, az új személyes fenyegetettség révén még egzisztenciálisabbá teszi a létezés drámáját, másfelől átalakítja Nemes Nagy Ágnes versét is. Felszámolja benne a lineáris, egy célra tartott, többnyire szakaszok, rímek keretei közé szorított versképzést; a szabadabban alkalmazott forma szintetikusabb, párhuzamokra, analógiákra kitekintő látásmód megvalósítását teszi tehetővé. A különböző, de hasonló érzelmi jelentésű dolgok és történések könnyebben, természetesebben egymás mellé kerülhetnek, érzelmi jelentésük összefonhatóvá, egymást erősítővé válik. (Lásd például az emlegetett Villamos című vers befejezését, hol a mindennapi lét kínja és az angol költő halála összefényképeződik, vagy a Balaton című vers lezárását, hol a versben felvetett legkülönbözőbb, leíró, régészeti, vagy mai történés-elemek összegeződnek drámai egységbe.) A kezdetben egyszemélyes erkölcsi dráma – a vers átalakulásával párhuzamosan – ily módon többszemélyessé vagy általános alanyúvá válik, s alkalmassá lesz arra, hogy a költő az emberi létezés végső kérdéseinek érzelmi köreit általánosabb szinten járja be. S azzal az objektivált, de mindig is tűrhetetlen fényerejű láttatással, amely a sajátja, sorra vegye földi életünknek létfeltételeit. Ennek a periódusnak az isten-szomjból (igazság-szomjból?) fakadó Ekhnaton ciklus mellett a Között című vers talán a legnagyobb, leginkább összegező vállalkozása. Ez a vers, ha aláfogalmazva írom körül, tárgyszerű számba vétele azoknak a fenyegető ellentéteknek, amelyekben törékeny életünk lejátszódik. Az adott közegnek. A levegő elemnek, amelyben élünk, a földtani formáknak, a hidegnek és a hőnek, a nappalnak és az éjszakának, a közöttük való létezés tűrhetetlen feszültségeinek, melyeket csupán mellékesen, mintegy tanknyomok idézőjelébe téve színez az emberi történelem, annak fenyegető jelenléte. Minden pillanatban tragédiát ránkzúdítani képes feltételek. Általános érvényű, kiterjesztett fenyegetésű Ananké. A vers lezárásában – valami bizonytalan reménység jeleként – mégis feltűnik az egyik immanencia: a csillagok fent az égen, és lent a tóban tükröződve nád közé írva – egy megfejthetetlen írás üzeneteként.

Lehet, hogy ez a titkos írású remény már az új, kevésbé tragikus költői periódus előjele. Olyasféle átalakulásé, amely tovább formálja a költői beszédmódot, az emelt élőbeszédhez közelíti, és lírai hatóanyagát, a kisarkítottat, az extrém hatásút vagy az absztrakciókat háttérbe szorítva a mindennapok konkrét láttatásán keresztül hozza létre. Bújtatottabb költőiséggel. Nemes Nagy Ágnes érzelmi világában – ezt versek során át bőven lehet követni – mindig is vigasztaló volt, szinte boldogító a látvány, mit a világ, főleg a természet kínál, és a látó, kit a belső élet hozzákapcsol. Tárgyiasító lírájában mindig e kettőből, a roppant érzékenységgel megfigyelt konkrétból és a hozzákapcsolt heves látomásból alakította ki „objektív korrelatívjainak” sorát. De ebben az új prózavers periódusban, mely az utóbbi tíz-tizenöt évből való, lehet, hogy a harmonikusabb külső időszak következtében is, harmonikusabbá váltak az elemek, s a türelmetlen, sóvár vágy konkrét fogódzókra, erkölcsre, igazságra, félelem nélküli életre, mintha a kollektív emberi életmenet rezignációval színezett elfogadására formálódott volna át. Mintha a látványban és a látomásban megszaporodott volna a vigaszt adó, a jó hír, nem is annyira a tragikusan törékeny egyedi létezésről, hanem az egészről, a végtelen századok során magát kirajzoló emberi létről (Teraszos tájkép). Íme egy formahű versekkel indult költőnek klasszicizmusa – prózaversekben. Egy a világot kiélezett helyzetek során átélt költőnek, kit a háború indított útjára és a Tobruknál elesett angol költőben sorstársát, költő testvérét siratja el, apránként kiküzdött lételfogadása. Nem örömteli, de titokzatosan vigaszt adó és felemelő, mint a drámák katarzisa. Ez a párhuzam jogosult. Hiszen, aki a költő belső világának feszült alakulását a versekben végigköveti, maga is egy személyes drámát követ végig, s eljuthat – empátia képességétől függően – egy jellegzetes huszadik századi sors katartikus átéléséig.

Reméljük, hogy a magyar olvasók széles tábora után, a csaknem lehetetlenre vállalkozó Hugh Maxton fordítása jóvoltából, az angol olvasó számára ez mégis lehetséges.