Szavak szilárd szalmaszálába kapaszkodva

Amikor betelik egy költő sorsa, lezárul a pályája, kirajzolódik nyomban a bele rejtett jelkép. A halál óta eltelt rövid időszak alatt Kálnoky Lászlóból így lett a szemünk láttára egy kivételesen tiszta költő jelképe. Most megjelent posztumusz kötete – Hőstettek az ülőkádban –, melyet élete utolsó hetében fejezett be és rendezett sajtó alá, alig változtat ezen a formálódó képen: a gazdag és árnyalt jelentésen, amit most már az ő neve hordoz. Legföljebb olyan két ismert jegyet erősít fel benne, amelyet eddig is csodálkozva és ámulva vettünk tudomásul, s amely így, a posztumusz kötet révén még szembeszökőbb, még hitelesebb.

Mindkét újonnan árnyalt jegy valamiként a kivételes költői életerő bizonyítéka, a betegségen, testi nyomorúságon diadalmaskodó költői hivatástudaté. Az egyik közülük a folytonos költői keresés, megújulásvágy, mely, tudjuk, évek óta tartó kísérleteken át olyan formához is elvezette – a Homálynoky Szaniszló-történetekhez –, melyen költészetének késői olvasói népszerűsége is alapult. A másikat módjával lehet csak fogalmilag körülírni. Életszeretet? Ragaszkodás a számára napról napra foszló világhoz? Talán pontosabb, ha a saját szavaival írom körül: „Nem igaz – írja a Pinczési Judit emlékének ajánlott versben –, hogy mindig megkérgesedik az öregedő szív.” Vagy azt idézem, amit a kötet legmélyebb versében, a Sötét szonátában a „visszahozhatatlan árnyék”, a halott mond neki: „akárhogy jössz is, egy réges-régen elfelejtett égboltnak emlékét hozod közénk.” Igen, az emlékké váló dolgok ereje, vagy a dolgok értéke, amikor a puszta emlékük is veszélyben van, fenyegetett. A világ értéke, rövidülő lélegzettel, minden percben várva a „ha nem leszek már”-állapotot. Még a kötetzáró utolsó versből is, amely lehet, hogy Kálnokynak utolsó verse – ha negatív mintázatban is –, ez rajzolódik ki.

Az avantgárdhoz nem szokott, a költői kísérleteket immár hét évtizede tartózkodva fogadó magyar olvasóközönségnek, meglehet, hogy meglepő is lesz ez a kötet. Különösen első ciklusa. A fagylaltárus zsoltárai című, mely az Álom a magyar avantgarde-ról alcímet viseli. Aki egykor élménnyé tette magában és esetleg évtizedek óta hordozza emlékezetében a szimbolizmussal rokonszenvező fiatal Kálnoky pompás eredményeit, a Szanatóriumi elégiát például, mely líránk örök darabja, az biztosan megütődik itt az ilyen kassákos vagy vele rokonítható szürrealizmuson: „Kémények fekete nadrágban sétálnak át a hidakon”, vagy „mint lámpát tartalak magasra éjjel hogy tested ragyogása bevilágítsa fekhelyünket.” (Mellesleg, ez utóbbi pompás költői találat.) Ám, ha folytatom az idézetet, hogy micsodás fekhely az, nézzük csak meg mire akadunk: „hol iszapban heverek mint tenger fenekén / az elsüllyedt hajók gyomrában az emészthetetlen ékszerek.” S a vers végsorai se mások:

Ez bizony – az avantgárd szabadasszociációkban – ugyanaz a Kálnoky, akit előző köteteiből jól ismerünk. Groteszk, ironikus és önironikus, ellenpontozottan, keserűen érzelmes. S hiába ír kicirkalmazottan képtelen társításokkal automatikus verset – ha tetszik neki: szócsavarással és nyelvtorzítással is –, a közléskényszer és a sajátos közlendő erősebb a szándékánál. S ha a fiatalok halandzsadivatja halandzsára bátorítja is, nem tud semmitse-mondani, csak éppen körüljárni egy ki nem hüvelyezett, tudattal meg nem világított lelkiállapotot. Milyen világos, azonnal érthető jelkép például az avantgárd-rész cikluscímeként is felhasznált vers indítása:

Mennyire személyes, megszenvedett mondanivaló gomolyog egyre a versben:

Istennek hála, ha merész, olykor kimódolt asszociációs pályákon is, de ez ugyanaz a Kálnoky, aki a maga nagyköltészetét folytatja, más-más költői irányulást követve, ám magát, világát megtagadni képtelenül. Magasrendű példáján is bizonyítva azt a régóta tudott, de korunk „verszavarában” fokozottan átlátandó esztétikai igazságot, hogy nem az irányzat, nem a kifejezési módszer a lényeg, hanem az, hogy ki írja és mit ír. Rímben vagy rím nélkül, kötött vagy szabadversben (netán még kusza képversben is) – édesmindegy.

Mert az a másik Kálnoky-jegy, amit az előzőkben már tapogatózva körülírtunk, s melyet tragikus életigenlésnek nevezhetnénk – és mely kilátástalanságával, jövőtlenségével nemcsak szorongató, hanem katartikus is –, nemcsak e posztumusz kötet hagyományos másik két ciklusából, a nagy versek közé tartozó Sötét szonátából és környezetéből tűnik ám elő, hanem ott van, jelen van e kísérleti versekben is. Sőt, mintha katartikus hatását növelve, a keserűségtől, kétségbeeséstől még őszintébben ellenpontozottan volna jelen. Mintegy negatív előjelbe téve. A laza forma, a háttérbe vont racionalitás csak felerősíti. Kálnoky valami olyat tud itt elmondani az ő sajátos, „örök életveszélyben élek”-életéről, erről a „nem vagyok egyéb, hűtőszekrényben felejtett üres papírpohárnál”-létezésről és arról a létszomjúságról, amely mégis benne van, betölti, olyat mond el, amelyhez nagy verseiben régóta közelített; vagy amelyet ünnepélyesebben már ki is mondott, de mintha itt töményebben és felzaklatóbban volna mindez jelen. Mintha egy jegyet, egy nevéhez, költészetéhez kapcsolódó jelképet itt élesített volna ki igazán. A szavak mégis szilárd szalmaszálába kapaszkodva, az utolsó szó jogának végérvényességével.