Csak az az egy könyve maradt

Illyés Gyula megírta, hogy Örley a Ludovika után egykettőre megvált a rákényszerített katonatiszti pályától; de Pergel Ferenc, aki Örley könyvét, A Flocsek bukását szerkesztette, azt írta, hogy Örleynek lett volna ugyan módja otthagyni a katonai pályát, de isten tudja, miért, nagyon későn hagyta ott, sokkal később, mint Ottlik Géza. Akkor szerelt le idegbetegséget színlelve, amikor már főhadnagy volt, amikor 1938-ban, közvetlenül a második világháború előtt, már nehéz, nagyon nehéz volt szabadulni és civillé lenni. Mesélt is nekünk, barátainak egy bizarr, később mulatságosnak tekintett történetet.

Örleynek tiszti egyenruhában, ünnepélyes fogadalmat téve kellett a rangról leköszönnie. Egy tábornoktól „venni búcsút”, kihallgatás keretében. Csakhogy Örley gyakorlatilag már civilként élt, némi természetes lezserséggel. Az elbocsátásra ugyan felöltötte egyenruháját, de szükséges fehér kesztyűt nem talált hozzá. Illetőleg talált egy alkalomhoz illő szarvasbőr kesztyűt, de sajnos piszkosat. Sebesen kimosta hát, és kezére húzta, vizesen. Ott állt hát vigyázzban, bal kezében tiszti kardjával, feszesen a tábornok előtt. Az pedig – a kihallgatás aktusaként a soha nem múló tiszti becsületre kötelezve őt – ünnepélyesen elbocsátotta. Elbocsátotta a fogadalmat megerősítő, kemény kéznyújtással. Igen, de a kézfogás, a csigahideg szivacskesztyűben! Meredek volt a pillanat. Ahogy a tábornok meghökken, majd veresedni kezd a feje búbjáig. Hát ez katonai búcsúvétel volt a javából, ma azt mondanák a fiatalok: nagy poén.

Már semmi poén sincs abban, hogy Örleyvel éppen katonaként barátkoztam össze. Akkor már én voltam, sajnos, katona, ő pedig, mint tudjuk, lezser civil. 1942-ben tiszti iskolás voltam, s valahogy az ő jóvoltából (meg Cs. Szabó Lászlóéból) a rádió szerepeltetett, és a szereplések idején félnapi, egynapi szabadságot kaptam mint karpaszományos. Korántsem hiszem, hogy csoda műsorokat készítettem, de Örley támogatott, sőt még a Magyar Csillag kritikai rovatába is behozott. De nem ez a lényeg. Örley sorban ott volt ezeken a rádió-előadásokon, javaslatokat tett nekem is, meg a verseket elmondó színészeknek is, mert versekkel tűzdeltem tele ezeket az „előadásokat”, ez volt a lényegük. Örleynek kitűnő judíciuma volt. Neves előadóknak, kiváló színészeknek tudott könnyed természetességgel, észrevétlen segíteni.

Ami pedig a kritikai megjegyzéseit illeti, tudott valamit, ami nekem is, kezdő kritikusként, eszményem volt: tudott olvasmányos lenni. Nemes Nagy Ágnes elmondta, hogy Örley olvasmányélményei mennyire szuggesztívek voltak. Hogy a beszéde szinte érdekesebb volt, mint az általa olvasott könyv. Vagyis sűrítve elmondta, hogy miről szól a könyv, hogyan ír az író, mit céloz meg, és mit valósít meg a céljaiból. Érdemes ebből a szempontból a példa kedvéért felidézni A Flocsek bukása című könyv egyik kritikai részletét. Örley ezekben a kritikákban világirodalmi rangú írókról írt, Maughamról, Montherlant-ról, Julien Greenről többek között. És ha az ember például Maugham írását olvassa, olyat talál benne, ami egyszerre lesz jellemző nemcsak Örley, hanem Ottlik Géza módszerére is. Örley ezt mondja: „Maugham az Örök szolgaságban tudomásul veszi a létezés minden nyomorát, s mégsem tagadja az életet.” Sőt! Ez az ellentét az alapmagatartása. Ugye különös, ez Ottlik Géza alapmagatartása is. Mindketten azt szuggerálják, hogy az élet megalázó, szörnyűséges, mégis élni a legfőbb jó. Minden ellenére boldogság.

De hadd idézzem tovább Örley ellentéteket ötvöző szemléletének egy másik jellegzetességét. Ezt az irodalomtechnikait. „A külső ábrázolás felületes – mondja Örley –, a belső pedig végső soron regényellenes.” Gondoljuk csak meg igazát. Az új huszadik századi regény Prousttól, Joyce-tól kezdve – és mondhatnám a magyar Szentkuthy Miklóstól Határ Győzőig, szinte végtelen sor ez – állandóan azzal a problémával küszködik, hogy az író ugyan állandóan részletezi a belső világot, jobbára csak arra fordít gondot, ám cselekménye ettől meglassul, és a meglassult cselekmény következtében az alapfogalom szerinti regényműfaj regénytelen lesz. A külső cselekmény híján az olvasó elfárad.

Ám a technikai-elméleti kérdéssel szemben térjünk rá – egy más szempont felvázolásával – a kritikai gyakorlatra. Örley többnyire a magas magyar irodalom íróit vette számba, ám minden megbecsülése ellenére korántsem dicshimnuszokat írt. Sőt. Hunyady Sándor például a kor igazán értékes, népszerű írója. Néhány kisregénye vagy novellája ismert, ma is kiadásra kerülő remekmű. A Bakaruhában, melyből film is készült, a nagyközönség számára is, nem múló része a magyar irodalomnak. Színdarabjai a harmincas-negyvenes évek idején kasszadarabok. Örley a legnagyobb siker idején így írt Hunyadyról: „Félő, hogy íróból lassan, apránként tendál a mesterember felé.” Szerkesztőjéről, Illyésről, azt a pontos, de kétes dicséretet mondja, hogy igaz, az illyési vers mindig fölébe megy a valóságnak, egészében el tudja érni a költői szintet, mégis olykor megjelenik egyfajta nehézkesség a sorok között, a vers gyakran epizódokból, epikai darabokból áll egybe. Lásd például a közismert Illyés-verset, az úri dőzsölést mintázó A kacsalábon forgó várat.

Márai Sándorról szóló írásait Nemes Nagy Ágnes méltatta már: Örley a tisztelő megbecsülés és az éles, kihegyezett kritika szellemében ír Márairól.

S ha már Nemes Nagy Ágnes szóba került, kettőjük beszélgetéséről, irodalmi kapcsolatáról, hadd mondjak egy epizódot. Ágnesnek diákkorától kezdve volt egy versfüzete, amelybe – természetesen kézírással – beírta a verseit úgy huszonkét éves koráig. A kézírásos füzet egyik verse az ostrom idején, 1944-ben készült a pincében: „gyertyát gyújtok, firkálok, alszom / s megijedek, ha kelni kell / már kályha sincs, (mert ostromolják / a várost éppen), s nem tudom, / gondoltatok-e új elvekre? / Banánra, füstre, vasúton?” Ez a verse később Őseimhez címmel jelent meg a Kettős világban versei élén. Ágnestől idegen volt minden exhibició. Ő aztán nem tukmálta rá fölösen írásait senkire. Későbbi kritikai gyakorlatában jól tudta, hogy négy-öt versnél többet nem szabad egy szerkesztőnek, kritikusnak vagy barátnak átnyújtani. Ágnes nem is akarta Örleynek megmutatni a verseit. De Soma erőszakos volt, s mikor látta a vaskos füzetet, mindenképpen akarta az egészet. S elvitte. Másnap, legalábbis így emlékszem, jött hozzánk a füzettel. – Egész éjszaka olvastam – mondta. – Nézze csak – s kezdte a verseket kritikailag szálazni. Volt ott minden, áprilys mutáló érzékenység, szecessziós díszítés, parnasszien szonett. De mindezeken átsütött egy költő karaktere – mégha ifjan még hangol is, idegen mozdulatokkal magát helyettesítve mintáz. Örley meghallotta a hangot – a később kitisztultat. Utólag már látom, kár hogy Ágnes ennek a ma is meglévő füzetnek néhány versét a költészetéből kidobta. Nem szeretnék hazudni – olyan könnyű belemagyarázni bármit is – de Örley órákig tartó elemzései közben tudott valami olyat mondani, ami hasznos volt a költőnek. Ha másként nem, abban, hogy felnőtt, gyakorló kritikus mondta azt, amit mondott.

Igaz, Ágnesnek akkor már volt más kritikusa, méghozzá nem kisebb, mint Szerb Antal, később pedig Halász Gábor is. Egy addig csak hangoló, soha meg nem jelent költőpalánta nem kívánhatott többet. A tény közismert, nem részletezem. Ágnes egyetemistaként elküldte néhány versét Szerb Antalnak. Aki nyomban válaszolt rá, ettől kezdve pedig rendszeresen találkoztak. Csakhogy ezt az eszpresszókkal vagy sétálásokkal egybekötött irodalmi beszélgetést megnehezítette a háború. Amikor 1944 őszén vagy nyár végén Budapesten voltam, Szerb Antal már munkaszolgálatos volt a Nürnberg utcában. Ott volt a nagyszerű és aljasul megalázott írótriász: Szerb, Halász Gábor, Sárközi György. Hogy először ketten látogattuk-e meg őket Ágnessel, vagy nyomban velünk volt Örley is, azt nem tudom. Azt tudom, hogy egy döntő pillanatban hárman voltunk „három ellen”. Arról volt szó közöttünk, hogy a munkaszolgálatból jó volna mielőbb megszökniük. Halász tiltakozott. Örley mindenesetre átvette Halász Gábornak a keresztlevelét, hogy két adatot kijavítson rajta. Halász ugyanis apai ágon keresztény családból származott, és nemes volt, de zsidó anyja nem keresztelkedett ki a házasság előtt. Semmi baja nem lett volna Halásznak, ha ez megtörténik. Örley hát fogta Halász keresztlevelét, szülei házasságlevelét, és azt a kis „izr.” szócskát az iratokról eltüntette.

Azt mondtam Örleyről, hogy némileg lezser volt. Hát, hogy mondjam? Mindenki lezser ebben-abban. Egy kesztyű miatt, vagy esetleg egy kedves nő kézfogása miatt. Örley egyben azonban nem volt lezser. Természetesen nemcsak az írásban nem: Örley vagy Ottlik tudta, hogy egy vessző is vérre mehet. Vérre mehet az a kis szócska is, hogy „izr.”. Mit csinált, hogy ez a szócska eltűnjék, és az írást ügyesen hozzáidomítva más legyen? Lemosta a tintával készült anyakönyvi iratokat.

De hogy lehet a tintát lemosni? Piroska húgom, aki vegyészmérnök volt, már a németek megszállása óta meglehetős körültekintéssel kezdett a kémiai eszközök szükséges módszerével kísérletezni. Két egymással reakciót adó anyag óvatos összekapcsolásával sikerült is eredményt elérnie. Itatóspapírral hosszasan nyomogatva letisztította az anyakönyvi papírokat, és a bélyegző és aláírás megtartása mellett az üres blankettát szépen kivasalta. Ahhoz, hogy valaki tiszta kereszténynek származzék, tizenegy anyakönyvi kivonatot kellett számára létrehozni; tizenegyet egyetlen „nem árja” részére. Munka tehát volt bőven a papírokkal. És szerencsére, amikor a Kálvin téri templomban húgom férjhez ment, az esperes, Muraközy Gyula, és a segédlelkész, Göbölyös László részben üres blankettákat, részben megmaradt, fel nem használt keresztleveleket is adott nekik, hogy legyenek papirosok a rászorulók számára. Húgom ebben a munkában számos ilyen „embermentővel” dolgozott együtt. Örley lelkesen dolgozott közöttük, nemcsak Halász papírjait készítette el. És precíz volt, pedig az az írásmosás órákba tellett.

És mégis azt mondom, Örley lezser volt; halálosan lezser. Pest ostromának talán az egyik utolsó napján, a Molnár utcai óvóhelyen – ott laktunk, egymástól vagy két-háromszáz méternyi távolságban –, kiment az óvóhelyről egy cigaretta kedvéért az udvarba. Egy repülő berregett fel, egyetlen bomba robbant. Az a bomba telibe találta az udvart. Örleyt széttépte.

Hogy hiába volt a barátok megmenekítési terve, tudja mindenki. Szerb Antalt, Halász Gábort, Sárközit körülbelül ugyanabban az időben Balfon ölték meg. Tragédiájuk közismert, írói művük maradandó. Hogy Örley prózaíróként és kritikusként milyen nagy ígéret volt, milyen – már eredményeket is felmutató – tehetség, kevesen tudják. Vagy csak lassan tudják meg. Pedig A Flocsek bukásában benne van. Nem a komisz sors kegyetlensége, hanem, igen, az írói eredmények miatt kell megtudnunk. „Csak ez a könyv maradt – mondta egykor Örkény István. – De az nagyon szép.”