Emlékkönyvbe

Graham Greene írja azt Az elveszett gyerekkor (The Lost Childehood) című esszéjében, hogy „a könyvek csak a gyerekkorban hagynak bennünk mély nyomot”. Csupán a gyerekkorban? Tennék ide egy kérdőjelet. És csupán a könyvek? Mindenki tanúsíthatja az emlékei alapján, a dolgok, a tájak, a helyzetek, az emberek kiszámíthatatlanul mély nyomot hagynak maguk után a gyerekkorban. Az agysejtek rögzítőkészsége titokzatosan működik. Benedek Eleket egyszer láttam gyerekkoromban. Mennyi lehettem, hány éves? Bizonyosan nem több, mint tíz. De szálas, egyenes tartású alakját, szakállas arcát ma is látom ahogyan ott ül a „szalonunkban” és anyámmal beszélget. A szalonban, mert a mai viszonyokhoz képest aránylag nagy lakásunknak – négyen voltunk testvérek – volt egy társalgásra és szellemi munkára is használt szobája, ez volt az úgynevezett szalon. Nem hiszem, hogy a vendég híressége vonzott oda, hogy beüljek közéjük kissé félrehúzódva a garnitúrán – ma is emlékszem: anyámtól nem messze, Benedek Elekkel szemközt – és hallgassak. Egy gyerek nem sokat ad az úgynevezett hírre. Kivált nem az íróéra. Színészét, sportemberét vagy napjainkban popénekesét, tévésztárét vagy bemondóét inkább becsüli. Benedek Elek, akit valami másság is körüllengett, a nemrég elcsatolt Erdély magatartásbeli vagy beszédmódbeli enyhe mássága, különben is szegről végről rokon volt, unokatestvéreim nagyapja. De azért tagadhatatlanul lehetett bennem érdeklődés az iránt az ember iránt is, akinek neve azon az aranycirádás, piroskötésű könyvön állt, amely a gyerekszoba állandó használati tárgya volt. A Magyar mese és mondavilág öt kötetes kiadására gondolok, amely valahogy mindig elöl hevert, egyik-másik darabja kissé már salátásan (ahogyan az Arany: Kisebb versek kötete), s amely a korai felolvasások nyomán már saját olvasásban is anyám hangján szólott hozzánk. Úgyis mondhatnám: az anyánktól, az ő hangsúlyával elsajátított anyanyelvén. Olyan fekvésben, hangszerelésben, amely egy életre meghatározó lett. Később persze még sokaktól tanultunk magyarul; ösztönösen is, tudatosan is Mikszáthtól, Kosztolányitól például, egy kis cirádázást Móra Ferenctől, erőt Móricztól, ápolt stílművészetet, simaságot Máraitól; sorolhatnám a különböző, olykor egymásnak feszülő példákat. De ami a nyelvi alapokat illeti, azt a Magyar mese és mondavilágtól kaptuk mi, gyerekek. Benedek Elektől kaptuk, aki emlékezetem szerint, akkor, ott először és utoljára ült a „szalonunkban”.

A naiv olvasó számára kevés az összefüggés ember és könyve között. Író és mű kapcsolódása neki nem probléma. A borzongató képtelenség, hogy az ember eltűnik, sírhelye őrzi valamikori létét csupán, de amit írt ittmarad s nemzedékről nemzedékre eleven lehet, fel sem merül benne. Milyen is volt gyerekszememben az eleven, nemcsak művében élő Benedek Elek? A tartására emlékszem, arra a csöppet szóvégi hangsúlyú, már-már éneklő erdélyies beszédmódjára – bár lehet, hogy ez már visszavetítés –, és a deres szakállú arcára. Meg valami természetes nyájasságra emlékszem még, amivel szólott. Ezek semmiségek. Annyi azonban biztos, hogy láttam őt, elfeledhetetlenül. S amikor pár év múlva, már érettebb fejjel elolvastam a haláláról azt a megrendítő beszámolót, melyet fia, Benedek Marcell írt, megsirattam, könnyekkel. Hogyne sirattam volna meg, hiszen a színigaz történet szerint a felesége már férje eszméletvesztésekor, az orvos reménykedő munkálkodása közben, vette be a mérget, hogy együtt haljanak meg. Mint a színi tragédiákban. De még mit sem tudva a mítoszba illő tragédiáról, mely egyénisége szeretetreméltóságát felfokozza, sugárzó vonzását mintegy az időtlenbe vetíti, elfacsarodhatott a szívem a halálhír pillanatában már azért is, mert nemcsak könyveinek, hanem – talán személyesebb és meg-megújuló kapcsolatként – gyereklapjának, a Cimborának szintúgy olvasója voltam.

És éppen ez egyszeri látogatás óta voltam az. Nem a bizonytalan emlékezet, hanem a Cimbora-számok gyerekkacatjaim közt (valószínűtlen időzítéssel) előkerült példányai kínálnak szilárd támpontot arra, hogy mindez mikor történt. Bizony régestelen régen. Hány nemzedék tanulta meg azóta az anyanyelvet és a magyar mondavilágot Benedek Elektől? És hány fogja még megtanulni? Számbavehetetlen.